34. fejezet

Üdv mindenkinek! :)


Gondolom, kíváncsiak vagytok a fejezetre.. Jobban, mint erre a dumára itt :D
Nem is húzom a szót! Olvassatok :)
Köszönöm szépen a véleményeket, ittlétet nektek! Mindenkit szeretek!


D. 

34. fejezet (Rob)

Először azt nem mertem elhinni, hogy Kristen tulajdonképpen igent mondott, pedig tényleg nagyobb feneket akartam keríteni a dolognak, nemcsak egy hanyagul odavetett „Gyere hozzám feleségül”-t, de ez lett belőle, és a jelek szerint jobban tetszett neki, mintha mindenféle utazással egybekötött vacsorát és romantikus hangulatot teremtettem volna. Magamnak bevallottam, hogy nekem is jobban tetszett így.

A kérést tényleg csupán odavetettem, de minden szerelmemet és érzésemet tükrözték a szavak. A pillanat pedig… ha romantikus nem is, érzéki és izgató, erotikus mindenképpen volt. Kristen később a karjaimba fészkelte magát, szorosan átölelt, és úgy hajtotta álomra a fejét a mellkasomon. Én meg a gyűrűjét csodáltam, amit azóta hordott, hogy visszahúztam az ujjára – akkor még önkényesen, hisz nem volt ébren –, de annak örültem a legjobban, hogy eszébe sem jutott megválni tőle.

Miközben hallgattam a szuszogását – és a lányunkét a kiságy felől –, arra gondoltam, most, hogy végre minden gond és baj eltűnt az életünkből, végre nyugodt, boldog életet élhetünk, együtt. Titkon reménykedtem benne, hogy hamarosan újabb jövevénnyel bővül majd a családunk, de nem akartam Kristen nélkül dönteni erről. Azt mégis megfogadtam, hogy sosem fogom orvoshoz zavarni, hogy gyógyszert írasson teherbe esés ellen… Akármilyen alantas gonoszság is ez. Akartam még tőle néhány Amandát, esetleg pár kisfiút…

Mindenekelőtt viszont tartunk egy hivatalos eljegyzést is családi körben, majd gyorsan feleségül veszem, mielőtt meggondolja magát… A figyelmét meg igyekszem elterelni, és természetesen minél többször gyakorolni azt, hogyan is kell összehozni egy kistestvért Mandynek. Már így is szinte profik voltunk benne, ezen a téren is egy kerek évet kellett bepótolnunk.

Ahogy ezen ábrándoztam, hamarosan engem is elnyomott az álom. A rémségek szerencsére elkerültek...


(Kristen)

Az eljegyzésünk hírére Rob szülei is Norfolkba utaztak. Az unokájukat születése óta meglátogatták már párszor, de én akkor még nem voltam ébren. Rettentően örültek egyrészt annak, hogy végre jól vagyok, másrészt pedig annak, hogy a fiukkal összeházasodni készülünk. Jobban szerették volna ugyan, ha fordítva csináljuk – előbb az esküvő és aztán a gyerek –, de a helyzetemre való tekintettel elnézték nekünk ezt az apróságot, főleg Amandának köszönhetően.

A lányunk mindenki szívébe végérvénnyel belopta magát, a férfi családtagjaink különösen odavoltak érte. Cameron nem kapta vissza a gyerekeit, mert Sandy időközben újra férjhez ment – ráadásul pont ahhoz a színészhez, akiért anno elhagyta a bátyámat –, így amikor nem őket látogatta éppen, többnyire nálunk lebzselt és legfőbb életcéljául azt tűzte ki, hogy elkényezteti az unokahúgát. Neki persze semmi kifogása nem volt ez ellen, imádták egymást.

Mike nem kísértett minket többé, és arra sem jöttünk rá, hogy miért történt az a halála napján. Igyekeztünk elfelejteni, hogy valaha létezett. Ez Robnak könnyebben ment, mert nem ő élt vele együtt régebben pont ebben a városban, de azon voltam, hogy lehetőség szerint elkerüljem azokat a helyeket, amelyek valahogyan rá emlékeztettek. Szerelmemnek azonban nem volt erről listája, így egyszer óhatatlanul is hibázott.

Vacsorázni vitt, a lányunkra a rokonság vigyázott – kollektíven mindenki; a szüleink, a testvéreink, sőt, még Tom is –, de sikerült kiválasztania pont azt az éttermet, ahol Mike évekkel ezelőtt megkérte a kezem.- Szeretlek, de ide nem teszem be a lábam – néztem rá, mielőtt kiszállt volna. Elmeséltem neki, miért. Szerencsére nem erőltette a dolgot, és ideges meg féltékeny sem lett rögtön.

- A tengerparton is sétáltatok? – kérdezte inkább eltűnődve.

- Nem – mosolyogtam rá megkönnyebbülten.

Egyenesen odahajtott, de nem szállt ki rögtön az autóból. Most én néztem rá kíváncsi-kérdően. Úgy tűnt, valamin nagyon elgondolkodott. Aztán megfogta a kezem és kibökte.

- Költözzünk el.

Meglepett az ötlete, bár ezt már a testvérem is pedzegette. Nem örömmel ugyan, mert akkor meg kéne válnia a kedvenc babájától, de úgy vélte, jót tenne nekem.

- És… hová? – kérdeztem szerelmemtől. – Vissza Los Angelesbe?

- Nem – nézett végre rám. – Ahová szeretnéd. – Ezzel adott nekem némi töprengenivalót, de szerencsére időt is ugyanerre. – Gyere, sétáljunk egy kicsit.

Séta közben feltettem neki azt a kérdést, ami két napja foglalkoztatott.

- Elvállalod?

- Mit?

- Valamelyik filmet. – Láttam ugyanis, hogy az ügynöke megint küldött neki egy forgatókönyvet, akárcsak az ébredésem óta eltelt négy hét mindegyikén. Rob csak a borítékból vette ki őket, majd olvasatlanul az egyik polcra hajította a nappaliban. Némelyikbe belelapoztam titokban.

- Akkor ezért gondoltál Los Angelesre – nevetett fel halkan, majd megállt és maga felé fordított. – Egyelőre nem tudom – felelt a kérdésemre is.

- Engem nem zavar – próbáltam eloszlatni az esetleges velem kapcsolatos aggályait.

- Még csak nemrég kaptalak vissza – kezdte aztán –, és Amanda is nagyon pici. Talán később, ha majd már nagyobb lesz. – Mindezt olyan határozottan mondta, hogy biztos lehettem benne, átgondolta a döntését. – De köszönöm.

- Mit? – értetlenkedtem ezúttal én.

- Az… engedélyedet – árulta el, pedig nem azért mondtam. Meg is próbáltam vele megértetni, hogy felnőtt ember, ezért aztán úgy dönt, ahogy neki jólesik, nem szükséges az engedélyemet adnom, mert úgyis támogatom mindenben, ekkor viszont újabb meglepő ötlettel rukkolt elő. – Mi lenne, ha… – zavartan elhallgatott. A nyaka köré simítottam a karjaimat és kisajtoltam belőle egy puszinak induló csókot, mielőtt folytatásra buzdítom.

- Ha…?

- Ha a forgatásra pazarolandó órák helyett valami máson ügyködnék naphosszat? Sokkal boldogabban? – titokzatoskodott még mindig, bár akadt egy halvány tippem, mire gondolhat. Bele is pirultam rögtön.

- Mi lenne az? – kérdeztem a vörösödésemre adott egyértelmű beletrafálásomat jelentő mosolyválasza ellenére.

- Csinálni akarok neked még egy kisbabát – árulta el gyorsan, majd a szájába harapva várta könyörgő szemekkel a válaszomat. Nem húztam soká az idegeit.

- Hát, nem is tudom… – sóhajtottam lehajtott fejjel, és összekulcsolt kezeinkre bámultam.


(Rob)

Egyből lehervadt a mosolyom. Nem tudja? Nem akarja – azonosítottam a feleletet.

- Nem muszáj most – vontam vissza részben a kívánságomat, miközben megcirógattam az arcát. – Nekem pár év múlva is jó, addig gyakorlunk – kerestem gyorsan némi mentőövet, hogy érzékeltessem vele, még akkor is akarni fogom.

- Ehhez már késő – motyogta a szemeimbe pillantva. – Azt hiszem.

Először úgy éreztem, szétesik körülöttem a világ. Aztán észleltem a huncut csillogást a szemeiben.

- Gondolod, hogy máris…? – húzódott minden eddiginél szélesebbre a mosolyom. Kris viszont kicsit kevésbé volt lelkes. Rájöttem, hogy nekem sem kéne magam túlörülnöm, amíg semmi sem biztos, de a szívem már szárnyra kapott.

- Lehet, hogy csak a kóma miatt késik… – motyogta tétovázva, de ez számomra nem volt megfelelő ellenok.

- Szívem, Mandy hogy született? – kezdtem el rávezetni a valóságra, ő azonban másra gondolt, mint én.

- Császárral – vágta rá ugyanis. Halkan felnevettem.

- Igen, császárral, de most nem erre gondoltam. – Hirtelen megnyugodtam, és biztos lettem magamban. Meg persze abban, hogy kilenc hónapon belül világra jön Amanda kishúga vagy kisöccse. – Nála a kezdetektől fogva kómában voltál, mégis egy csodaszép, egészséges kislány lett belőle.

- Ez igaz, de…

- Úgyhogy miért ne történhetne még egy csoda? – bizakodtam tovább, sőt, odáig merészkedtem, hogy szerelmem hasára simítottam a tenyerem, bár ha volt is odabent valaki – szerelmünk fürtjének újabb szőlőszeme –, nem érezhettem belőle még semmit.

- Nem lenne csoda – kuncogott fel Kristen. – Hiába feküdtem egy teljes évet, az ébredésem óta azért meglehetősen sok időt töltök az ágyban – nézett rám célzatosan, mikor megkérdeztem, hogy érti ezt. Végül egyet kellett vele értenem, valóban nem engedtem túl messzire a közelemből, de legjobban a hálószobánk rejtekén szerettem időzni vele. – Végül is nem lehetetlen, csak…

A habozás a hangjában arra késztetett, hogy a látszólagos meggyőzöttsége ellenére egyelőre mégse álljak neki ujjongani.

- Csak?

- Nem akarok orvoshoz járkálni – húzta el a száját. – Mandynél legalább ezt a részét megúsztam… úgy-ahogy. – Ezzel kapcsolatban sem változott a hozzáállása a valahol töltött egy év során. Muszáj volt jó hírekkel cáfolnom a szavait.

- Nem kell orvoshoz járkálnod – nyugtattam meg. Meg is könnyebbült rögtön. – Amanda is csak az ötödik hónapban derült ki, úgyhogy még rá fogsz érni ilyesmire, ha ott tartunk, hogy… esetleg teherbe esel – mondtam ki félve, hisz a reményemet most titkolni próbáltam.

Kristen a nyakam köré kulcsolta a karjait, határozottan közölte, hogy máris nem aggódik a kórházak miatt, majd ugyanilyen eltökélten csókra csábított. Én meg nem álltam ellen. Percekig szavak nélkül hoztuk egymás tudomására, hogy mit érzünk. Eddig szerencsére sosem volt okom kételkedni az érzelmeiben és bíztam benne, hogy ez így is marad. Alig vártam már, hogy az igent is kimondhassuk végre, így téve fel a koronát az eddigi kapcsolatunkra, és a szerelmünkre.

A családunk nőtagjainak hála egy hét volt már csak hátra a nagy napig. Ennyit még úgy gondoltam, kibírok, de öt hónapot várni rá, hogy megtudjam, az utóbbi egy mennyire volt sikeres az újabb kisbabánk léte vagy nemléte tekintetében… Azt már nem!

Szerelmem tekintetét keresve húzódtam el tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Azért egy tesztet vehetnénk valahol hazafelé menet – suttogtam könyörögve. Ez ellen ő sem tiltakozott. Csengően felnevetett a türelmetlenségem hallatán, de beleegyezett, hogy így lesz.

A parton tovább sétálva felfedeztünk egy kisebb vendéglőt, de a korábbi hibámból okulva nem indultam el egyből felé, bár aggasztott, hogy a talán-újra-leendő kismama vacsora nélkül maradt. Töprengeni sem volt időm, mert Kris elkezdett húzni felé „farkas éhes vagyok” felkiáltással, így bementünk, és kényelmesen, de főként szerelmesen megvacsoráztunk.

Hazaérve első utunk Mandyhez vezetett, a családunk még ébren levő és a nappaliban tévéző tagjainak csak futólag köszöntünk oda. A hálóban szerelmem kivette már alvó nővérem kezéből a lányunkat, és míg ő nekiállt megetetni a nagynénjét pihenni hagyó, ám már éber csöppséget, én felébresztettem Lizzyt, hogy megjöttünk, és köszönjük a segítségét Amandával kapcsolatban.

Miután ő kissé kóvályogva, félálomban magunkra hagyott minket, az ágy szélére ülve figyeltem életem két legfontosabb személyét, akik nélkül mostanra már el sem bírtam képzelni a létezést. 

Alighogy Kris befejezte szemünk fényének az etetését, átadta nekem, míg lezuhanyzik. Szerettem volna vele menni, de nem akartam magára hagyni Mandy, így vállaltam addig a kishölgy szórakoztatását, két feltétellel.

- Mi volna az? – kérdezte mosolyogva szerelmem.

- Csókolj meg – árultam el az elsőt. Megtette. Ha szabadok lettek volna a kezeim, nem hagyom ezt ennyiben, de az ingemet babráló pindurka figyelmeztetett rá, hogy szülői kötelességeim is vannak, nemcsak jegyesiek.

- És a másik? – lehelte kedvesem, mikor szemmel láthatóan nehezen, de elhúzódott tőlem.

- Csináld meg a tesztet – kérleltem. Hazafelé tényleg megálltam egy éjjel-nappali gyógyszertárnál, hogy a kelléket beszerezzük.

- Megcsinálom – csóválta meg a fejét Kristen, majd tovább mosolyogva elvonult intézkedni. Szerencsére már nem voltak félelmei a fürdővel kapcsolatosan, mert a múltkori esetet követően egyedül nem szívesen tartózkodott odabent, így rendszerint elkísértem, amikor fürödni indult, de aztán túltette magát rajta. Én is, mégis sokszor eszembe jutott.

Komolyan gondoltam a költözést a városból, mert semmilyen szinten nem akartam, hogy a múltra kelljen emlékeznie. Lezárta, mi több, lezártuk ugyan, de még a lehetőségétől is óvni akartam, hogy felbukkanjanak a lidércei. Akárcsak ma azzal az éttermes dologgal…

Míg Mandyvel esti mesét olvastunk – a korához képest meglepő figyelemmel hallgatta, és általában el is szenderedett, mire a végére értem –, fél füllel a fürdőszoba felé hallgatóztam, így pontosan tudtam, mikor fejezte be a zuhanyzást a képes mesekönyvet nézegető királylány anyukája, aztán vártam.

Egyre izgatottabb lettem a tíz perc alatt, míg félig meg is őszültem tán, de ekkor végre nyílt az ajtó, és gondolataim megtestesítője odalépdelt hozzánk. Egy őrjítően szexi – saját készítésű – hálóinget viselt, a vágyaim fel is lobbantak iránta rögtön, de az arckifejezése nem kecsegtetett sok jóval.

- Na? – kérdeztem. Mielőbb tudni szerettem volna, mi az ítélet.

- Sajnálom, szívem – mondta halkan és szomorúan, szinte szégyenkezve, miközben leült mellénk, és megfogta a lányunk kezét, aki egyből rászorított a mutatóujjára. – Mandy egyelőre egyke marad. – Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem lombozott le a hír, de ezzel egy időben fel is villanyozott az, hogy lesz időnk arra a bizonyos gyakorlásra, ha már ez sajnos így alakult. Meg is osztottam ezt a gondolatot szerelmemmel, aki elmosolyodott. – Örülök, hogy nem haragszol – döntötte a homlokát a vállamra. Felemelni most nem tudtam a fejét, mert a már meglevő babánk lefoglalta a kezeimet, így halkan a nevét súgtam, hogy rám nézzen.

- Soha nem tudnék rád haragudni – feleltem, és valóban így gondoltam.

- Add ide nekem, míg te is lezuhanyzol – nyúlt néhány repetára felkészítő csók után a gyermekünkért, majd elhelyezkedtek az ágyon, és végignézték, ahogy levetkőzöm.

Illetve csak Kristen, mert Mandy felé fordulva feküdt a mellkasán. A pillantásai még inkább tűzbe hoztak, de erőt vettem magamon, és a fürdőbe indultam. Két perccel később viszont újra ott voltam mellettük.

- Elaludt? – kérdeztem suttogva, mert Amanda igencsak mozdulatlanul hevert az anyukája mellkasán, aki bólintott a kérdésemre.

A segítségemmel óvatosan leemeltük róla, aztán a kiságyába raktam a csillagomat. Nem ébredt fel rá, de Kris is közelebb húzódott, és egy percig még az apróság tökéletességében gyönyörködtünk, majd a csábos boszorkány megcirógatta a hasam, felsiklott a keze a mellkasomon, magához húzott egy csókért, amit örömmel meg is adtam neki, az éj további részében pedig már csupán azon kellett igyekeznünk, hogy szenvedélyünk szabadjára eresztett hangjaira senki ne ébredjen fel, aki rajtunk kívül a házban tartózkodott…

A napok egyszerre teltek gyorsan és lassan. A végén már nem is ezeket, hanem az órákat számoltam, bár kimondva azokból volt több. Lizzy és Jules anyuval karöltve alaposan körbejárták a várost, hogy megfelelő díszítőelemekre szórják a pénzt – ezekkel akarták díszbe borítani a ház kertjét, ahol majd az esküvőt tartjuk.

A rózsabokor kiemelt szerepet kapott mindebben. Egyre gyorsabban és egyre nagyobbra nőtt, vérvörös szirmokkal támasztva alá az egymás iránt érzett szerelmünket. Épp olyan kiirthatatlanok voltak, és egyiktől sem akartam igazán megszabadulni. Kristen közölte, hogy akárhova is költözünk majd – mert időközben megegyeztünk, hogy így lesz –, szeretné valahogy átvinni magunkkal ezt is, mert a szívéhez nőtt. Az enyémhez is.

A sok különlegesség és furcsaság, meg misztikum után érdekes volt a visszatérésünk a valóságba; így jutottunk el addig is, hogy már csak egy nap választott el bennünket a kapcsolatunk még hitelesebbé tételétől. Jobban mondva egy éjszaka… amit ráadásul Tom, Cameron és Ned közreműködésével nem tölthettem Kristennel, legénybúcsút szerveztek ugyanis nekem a gazak. Már akkor sejtettem, hogy ilyesmin ügyködnek, amikor a lányok miatti díszítési fejetlenség közepette délután váratlanul betoppant az ügynököm. Nem szokott csak úgy meglátogatni, legutóbb akkor járt Norfolkban, miután ideköltöztem Kristennel, de ő még kómában volt.

Persze közölték velem, hogy ha nem megyek – mert nem akartam –, erőszakkal hurcolnak magukkal, sőt, Cam még meg is fenyegetett, rendőrségileg. Ismeretségünk óta először képes volt rám fogni a fegyverét. Ezen egyedül csak Kris nevetett. Magához húzott, és megcsókolt.

- Menjetek – suttogta aztán. – Férjhez akarok menni holnap, nem temetésre.

Engedtem a „kéréseknek”. Cam a város túlsó végébe invitált bennünket – de úgy is nevezhettem volna, hogy oda rabolt el; főként engem, a többiek önszántukból jöttek –, állítása szerint a világon a legjobb klubba. Elhittük neki. Odaérve meg is győződhettünk róla, hogy nem rossz, de nekem egy óra múlva sürgősen haza kellett volna mennem, hogy megnézzem, Mandy alszik-e már, elmondjam neki a szokásos esti mesét, esetleg Kristennek is… de persze, hogy nem hagyták. Később már önként maradtam, mert az egyre illumináltabb sógorjelöltem még mindig a fegyverével játszott, és tartottam tőle, hogy „véletlenül” most lő le, ha már eddig nem tette meg.

Egyetlen dolognak örültem. Mégpedig annak, hogy a kényszerem ellenére nem szerveztek be nekem semmiféle vetkőző lánycsoportot.

Idővel minél több alkohol fogyott, annál álmosabbnak éreztem magam. A fiúk meg annál élénkebbnek. Ned a rendszeresen küldözgetett forgatókönyvek ellenére nem szekált azzal, hogy ideje volna visszamennem dolgozni, helyettem Tomot találta meg, aki készségesebbnek bizonyult nálam, és legalább meghallgatta.

Nekem Cameron jutott párnak, aki viszont a kocsmabeli felhozatalt stírölte.

- Örülök nektek – nézett rám váratlanul. – Azaz neked. Tényleg hülye ötletnek gondoltam, amikor meg akartad tartani a babát, de mégsem volt akkora baromság. Ha viszont felszedtél volna valakit, amíg a húgom kómázik, már nem élnél. – Ezzel semmi meglepőt nem mondott.

- Tudom – feleltem. Tényleg örültem, hogy Krisre ennyire vigyáz a bátyja, még ha velem kapcsolatban félti is. Amire nem volt oka. – De nem emiatt nem tettem meg… Hanem mert tudtam, hogy idővel magához tér. És mert szeretem.

- Ő is szeret téged – mért végig aztán. – Bár hogy mit eszik rajtad?! – kérdezte meg költőien. – Nekem nem vagy az esetem­…

- Nem bánod, ha ezt nem bánom? – Kevésbé örültem volna egy homokos sógornak, akitől féltenem kell az erényeimet.

- Nem – zárta rövidre a témát, majd a pulthoz ment, hogy az üres poharainkat telikre cserélje. Túl sokszor pillantott közben az ajtó felé, mintha várna valakit.

Mielőtt paranoiásnak kiáltottam volna ki magam, elvettem róla a tekintetem és a másik két elrablómra fordítottam a figyelmemet.

- Ezt pedig neked is el kéne olvasnod, Rob – vette észre Tom, hogy rájuk néztem.

- Mit?

- A forgatókönyvet. A film címe: Csók a múlttal – hadarta. – Arról szól, hogy…

- Nem érdekel – szakítottam félbe. – Nem akarok ma munkáról hallani. – Sem még jó ideig – tettem hozzá gondolatban.

- Igazad van, bocs – visszakozott rögtön Ned.

- Kösz – nyúltam a cigimért és rágyújtottam. Ekkor Tom vágott bele egy olyan témába, amiről azt hittem, már túl van rajta.

- A holnap éjszakád miatt azért irigyellek, haver.

Megállt bennem a füst, de csak azért, hogy aztán fájdalmasan kiszakadjon a tüdőmből.

- Hogy mondtad? – igyekeztem először türtőztetni magam.

- Egyet kell értenem – kontrázott rá Ned is. – Láttam régen pár fotót a csajról, de élőben még dögösebb. – Határozottan nyitva volt a bicska a zsebemben, de ők még nem fejezték be. – Ha korábban összefutok vele, mondjuk még L.A.-ben, biztos nem úszta volna meg, hogy megnézessem vele a bélyeggyűjteményemet. Esetleg közösen el is nyalogattunk volna párat.

Tom ezt humorosnak találta, én már csak azon töprengtem, hogy éljenek-e még, amikor kasztrálom őket.

- Emlékszel még, amikor elvittem abba a motelba? – következett Tom. Dermedten hallgattam a szavait. – Bocs, haver, de ott és akkor tényleg kinyaltam, csak nem arra a hülye anyajegyre figyeltem közben. Hanem az ízére – nyögött fel kéjsóváran. – Mámorító! – közölte aztán Neddel.

- Elég! – kiabáltam rájuk, de ekkor megérkezett közénk Cameron. Pont jókor. Máris a fegyvertokja felé pislantottam. Ezzel hatékonyabban gyilkolom le mindkettejüket, mint bármi mással.

- Mi a téma? – nézett körbe, majd lerakott elénk pár pohár whiskyt, és ő is rágyújtott. – Gondolom a húgom… – mormolta ráhibázva. Aztán mielőtt „panaszkodhattam” volna neki egy kicsit, folytatta. – Hát… őszintén szólva… Ha nem volna a testvérem, én is gerincre vágnám.

Ekkor már ő is rajta volt a listámon.

- Ti mind megőrültetek? – akadtam ki. Szerintem jogosan, de ők folytatták a csevejt. Cammel az élen. Részletesen ecsetelte, mit és hogyan művelne a saját… vértestvérével. – Én ezt nem hallgatom tovább. Undorítóak vagytok. Egyikőtöket sem akarom látni soha többé. – Ekkor azon kezdtek el nevetgélni, hogy nem értem a viccet, pedig nagyon is jól értettem. – Holnap pedig megtartjuk az esküvőt, nélkületek. Egyikőtöket sem akarom ott látni! – Ehhez nem fűztem további magyarázatot.

Szerelmem szavai jutottak eszembe. Másnap hozzám akar jönni, nem temetésre. Ennek érdekében inkább hazaindultam. Két autóval jöttünk, ezért a sajátommal indultam el, félúton viszont megálltam gondolkodni. Hogy mondhattak ilyesmiket? Tom? És Ned? Bár ez hagyján… Cameron? A saját húgára? Egy ősi módszerhez folyamodtam. Megcsíptem magam. Fájt. Tehát nem álmodom, pedig reménykedtem benne.

Hazaérve sem éreztem magam jobban. A lányok már rég lefeküdtek – a csajbuli úgy festett, hamarabb véget ért, mint a mienk, jobban mondva az enyém. Bár még így sem elég korán. Vetettem egy pillantást Amandára, aki aranyosan szuszogott a kiságyában. Magához szorította a kedvenc takarója csücskét. Nem akartam felébreszteni, így visszafogtam magam attól, hogy megsimogassam.

Életem közeljövőbeli párja is aludt, bár feszültség tükröződött az arcán. Neki adtam egy puszit, de nem kelt fel rá. Ezután zuhanyozni mentem, hogy aztán tisztán és valamivel józanabbul fekhessek le mellé, de a fürdőben is érdekes dolog történt. A dolgok nem a helyükön voltak. Vagy csak én ittam sokat… Nem gondolkodtam el rajta mélyebben, megtörölköztem, majd visszamentem a hálóba.

Kedvesem már a hátán feküdt, én pedig melléhúzódtam. Csak derékig fedte a takaró. A hasát még nem. Egy pár pillanatig csak gyönyörködtem benne. A mellei még duzzadtak voltak a szoptatástól, a hasa viszont tökéletesen regenerálódott mára a császármetszés után, szinte nyoma sem volt. Persze ez nem látszott a hálóinge alatt. Most is felkeltette a vágyaimat.

Örültem neki, hogy visszatért a ruhatervezéshez, meg a festéshez is – bár annak nem, hogy az első, akit megfestett, Lloyd volt, de aztán a családunkról készített milliónyi kisebb-nagyobb portrét, úgyhogy megbocsátottam. Arra is sikerült rávennem, hogy a saját ruhakollekciójából szervezzünk neki egy bemutatót, ám erre a helyiség bérlése miatt várni kellett. Szerencsére nem neki kellett ezúttal majd felvonulnia bennük, nem viseltem volna el, ha ezernyi pasas csorgatja rá a nyálát, amikor végiglejt a kifutón. Mint régen…

Máig emlékeztem rá, milyen csodálatos volt. Nem jobban, mint most, ahogy itt feküdt mellettem, és egy halk sóhajjal felém fordította a fejét. A haja a nyakára próbált tekeredni, ezért óvatosan félresimítottam, majd végig rajta egész a mellei közötti völgyig. A bőre kicsit forróbb volt a szokásosnál, de mivel kitakarózva feküdt, reméltem, hogy majd ettől lehűl. Bár én tovább kívántam izzítani a vérét. Ennek érdekében lehajtottam a fejem, és végigcsókolgattam a nyakát, a tenyerem pedig a hasán simított végig éppen, amikor váratlan és legalább olyan meglepő dolog történt.

Valami mozgást érzékeltem az ujjaim alatt. Odapillantottam, pedig tudtam, hogy úgysem láthatok semmit. Így történt. És abba is maradt az apró kis motoszkálás. Kristen keze pedig ebben a pillanatban felemelkedett, és az arcomra tette. Rápillantottam.

- Máris itthon vagy? – kérdezte álmosan pislogva.

- Hiányoztál – súgtam vissza, majd egy csókot akartam lopni utolsó jegyesi éjszakánkon a házas félék előtt, de csak pár puszi lett belőle, mert szerelmem aludt tovább. Úgy döntöttem, nem teljesítem most be mégsem a vágyaimat, hisz szemmel láthatóan nem volt ébren az egyetlen nő, akivel megtettem volna, így simán csak hozzásimultam, és magamhoz öleltem.

Egy jólesést kifejező hanggal meg is jutalmazott ezért, így boldogan aludtam el én is, vele a karjaimban.

Reggel egy nem túl szokványos káoszra ébredtem, vagyis arra eszméltem, hogy nincs mellettem senki. Mandy nem volt a kiságyában, Kristen sem bújt hozzám… Ez már alapból is elég pánikra adott volna okot, a csendről nem beszélve, mely a házban uralkodott, holott felfordulásnak kellett volna lennie az utolsó simítások miatt… Az pedig főleg megijesztett, hogy a nővérem a nappaliban sírt, amikor rátaláltam. Más nem is volt itthon. Fogalmam sem volt, hova tűnhetett mindenki.

- Liz? – érintettem meg a vállát, mire felriadt a bánatából és rám bámult. – Mi történt? – mutattam körbe, arra próbálván utalni, hogy sehol egy teremtett lélek rajtunk kívül. – Hol vannak a többiek? Hol van Kristen? – Főleg ő számított most, mert azt tudtam, hogy a lányunk akárhol is, de vele van.

- Meghaltak! – zokogta tovább Lizzy, mire ledöbbentem. Aztán kifutott a vér az arcomból, de tán a testemből is. Egyetlen másodperc alatt megbénított a fájdalom.

- Mi? – nyögtem. – Ki halt meg?

- Tom – hüppögte. – Meg Kris bátyja és… Ned…

Alighogy felfogtam a szavait, és megkönnyebbültem, hasonló sebességgel taszított is vissza a gyötrelem a pokol bugyraiba.

- Hogyan? – lepődtem meg megint. Még éltek, amikor én otthagytam őket abban a pubban, nem lehet, hogy meghaltak…

- Reggel itt járt a rendőrség… megölték őket, Rob! – állt fel ekkor, és a karjaimba vetette magát. reflexszerűen öleltem át, és egyre biztosabb lettem benne, hogy most tényleg álmodom. Az kizárt, hogy Cameront csak úgy megölje bárki. Na meg Tomot, és Nedet…

- És a többiek hol vannak? – kérdeztem Liztől.

- Elmentek… Kris elment, hogy… azonosítás… – Alig értettem, mit zokog össze, de kihámoztam belőle a lényeget. De abban csak kedvesemről volt szó, nem kompletten a „többiekről”. Alighogy elhatároztam, hogy amint Lizzyt megnyugtattam valahogy, bemegyek a rendőrségre, amikor nyílt a bejárati ajtó.

A hiányolt személy lépett be, de egyedül. A nővéremet visszaültetve a kanapéra egyenesen odasiettem szerelmem elé. Elég sápadtnak tűnt, és összerezzent az érintésemre.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle rögtön, majd átkaroltam, mielőtt összeesik, de eltolt magától.

- Azonnal mennünk kell – motyogta.

- Mi? Hová? – kérdeztem értetlenkedve, de nem engedtem, hogy túlzottan eltávolodjon.

- A nászútra – mért végig erre hitetlenkedő tekintettel. Én meg kiestem a szerepemből.

- Milyen nászútra?

- Rob… tegnap összeházasodtunk, nem emlékszel? – simított végig az arcomon életem pillanatnyilag rejtélyes értelme.

Oké. Ezennel tisztába jöttem magammal, de főleg az lett világos, hogy ez is egy álom. Éppen olyan, mint hetekkel ezelőtt, amikor Mike meghalt. Mike…

- Hol van Mike? – kérdeztem Kristől. Furcsán nyugodtnak tűnt ahhoz képest, hogy a nővérem állítása szerint a bátyja is meghalt nemrég.

- Mike? – kérdezett vissza értetlenül.

- Igen – feleltem. Nem érdekelt, ha hülyének néz, tudni akartam, mi ez az egész. És meg akartam róla bizonyosodni, hogy nem tévedek. Ha Mike itt van – akár csak szellemként is –, akkor tuti, hogy álmodom. És talán Kristen is.

- Mike elköltözött a városból. – Ő is. A való életben nagyon is tisztában van vele, hogy Mike nem él. Meghalt, nem pedig elköltözött. – De most menjünk, mert lekéssük a gépet.

- És Lloyd? – szállt felé a faggatózásom további fázisa.

- Lloyd? – kérdezett vissza újból. Bólintottam. – Lloyd Európában van – oktatott ki, mintha pedig tudnom kéne. Kezdtem feladni. Vagyis abban biztos voltam,

- Azt mondod, tegnap elvettelek? – kérdeztem, mire ismét kételkedő pillantásokat vetett felém.

- Furcsán viselkedsz, nem emlékszel? – zavarodott össze aztán.

- Dehogynem! – vágtam rá, aztán az emelet felé húztam. Jobbnak láttam, hogyha kettesben csináljuk, amire készülök. A hálószobánkba érve neki is láttam az „ébredésnek”. – Figyelj rám, Kristen – fordítottam magam felé. – Ez itt – mutattam körbe – csak egy álom. Fel kell ébrednünk belőle, minél előbb.

- Mi? Hogy lenne már álom? – nevetett ki, de még én sem voltam tisztában ezzel.

- Pedig az, higgy nekem! Valahogy… muszáj visszatérnünk az életünkbe.

- Hová? Úristen, Rob! Hallod, amiket mondasz? – tolt el magától Kris, és most már hagytam. – Álom? Ez is álom lenne? – emelt fel egy párnát az ágyról. – A gyilkosság is álom lenne?

- Tudod ki ölte meg őket? – kérdeztem. Szerelmem ekkor rám nézett. Megállt, lenyugodott, és csak nézett rám némán. Megismételtem a kérdést. Nem reagált. A szeme villanásával sem.

- Tévedtem – pillantott el a vállam mellett. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, nincs mögöttem senki és semmi, csak egy tükör.

- Miben? – kérdeztem.

- Mike nem ment el – magyarázta. Megfagyott a vér az ereimben. Már tudtam, mit, jobban mondva kit lát. – Itt van – mosolyodott el.

- Hol? – nyögtem.

- Mögöttem.

Képtelen lettem volna végignézni azt, amit egyszer már kénytelen voltam. Megragadtam Krist a karjánál fogva, és elrántottam onnan, ahol áll. Rögtön a nyakam köré fonta a karjait, majd félreérthetetlen pillantással a szemembe nézett.

- Ébredj fel – súgtam. – Muszáj – könyörögtem aztán. Valamiért éreztem, hogy nekem nem eshet bajom, de neki… Legalább most Mandy nem volt jelen. Kivételesen nem is bántam.

- Csókolj meg – kérte ő. Ellen akartam állni, de ahogy hozzám simult, az ujjai a tarkómat cirógatták, ajkai édesen nyíltak el, miközben hozzám közeledett, tagadhatatlan vágytól vezérelve tapasztottam a számat az ajkaira.

Egyetlen édesen kínzó és végzetes másodpercig élvezhettem az ízét, majd valami mást éreztem. Meleget. A mellkasomon.

Nem mertem kinyitni a szemeimet, miközben szerelmem teste elerőtlenedett a karjaimban. Bármennyire is tudtam, hogy ez nem a valóság, könnyek szöktek a szemembe, miközben megtartottam őt, de az ő szemei nem direkt nem nyíltak ki többet. A feje félrebicsaklott, a torkán egy vágás.

- Elég! – kiáltottam el magam tehetetlen dühömben. – Miért teszed ezt velünk?! – A kérdést immár Mike-hoz címeztem. És csodák csodája, mintha választ is kaptam volna mindenre, bár elég összefüggéstelenül.

- Együtt… örökké… soha többet… csendben… halott… mondd ki…

- Mit mondjak ki? – Ha tudtam volna, hogy hallja valaki, közöltem volna vele, hogy fogalmam sincs, mire megy ki ez az egész.

A hangok elhalkultak, én meg biztos totál őrültnek hittem volna magam, ha nem vagyok vele tisztában, hogy ez nem a valóság. Egyetlen gyötrelmes reményem maradt „életben maradni” és felébredni. Emlékeztem, hogy a múltkor hogyan sikerült. Most már. Az előbb még nem ugrott be. De hogy meg bírom-e tenni…

Kristent a karjaimba emelve az ágyra fektettem, és én magam is melléhúzódtam. Ahogy vártam – vagy inkább reméltem –, a nyaka már nem volt véres. Csak aludt, éreztem a szíve ütemes és erős dobbanásait a tenyerem alatt. Most kellett volna elaludnom, hogy aztán felébredjek valahol a múlt éjszaka során, amikor elaludtam. Valamikor…

Lehunytam a szemeimet, és egy bizarr, megmagyarázhatatlan és hihetetlen módon vártam az ébredést.


A sötétből hirtelen érkeztem egy szintén sötét helyre. Oldalra pillantottam.

- Ezt pedig neked is el kéne olvasnod, Rob – vette észre Tom, hogy rájuk néztem. Mellette ült Ned. Mindketten várakozásteljesen lestek felém. Emlékeztem erre a mondatra. Most kéne megkérdeznem, hogy mit, majd… Nem!

Nem akartam megismételni, pláne nem valóra váltani az álmomat, és újra végighallgatni, miket mondanak Kristenről, aztán zaklatottan hazamenni, utána pedig…

- Nem! – ráztam meg a fejem hevesen. – Hazamegyek – közöltem, miközben felemelkedtem a székről. Nem törődtem a döbbent tekintetükkel, már a kijárat felé igyekeztem.

- Hé, hová mész? – kérdezte Cameron, ahogy kifelé haladtomban majdnem elsodortam.

- Krishez – szóltam vissza, bár kételkedtem benne, hogy meghallotta, túl nagy volt a zaj. Nekem viszont fontosabb dolgom volt annál, minthogy magyarázkodni kezdjek…


(Kristen)

Alighogy kinyitottam a szemeimet, Rob arcát pillantottam meg. Aggódó tekintettel hajolt fölém. Otthon voltam, a hálószobában, az ágyunkban, még Mandy pihegését is hallottam, bár kissé elnyomta a saját szívem szapora ritmusa, meg szerelmem ziháló lélegzete. Egész testemben remegve bújtam hozzá szorosan.

- Álom volt… igaz? – nyöszörögtem. Még mindig a hatása alatt voltam.

- Végre itt vagy – szorított magához olyan szorosan, hogy majdnem összetört, de eszem ágában sem volt panaszt emelni ez ellen.

- Mi a fene volt ez megint? – kérdeztem.

- Nem tudom – felelte tehetetlenül és értetlenkedve, majd kicsit távolabb húzódott. – Jól vagy?

Bólintottam, majd nyeltem egyet. Könnyesen kerestem a tekintetét.

- Ez most már mindig így lesz? – szenvedtem. – Nem akartam többé látni sem Mike-ot, sem hasonló kusza borzalmakat.

- Nem – gondolkodott el hirtelen szerelmem. – Nem – ismételte aztán határozottan. – Várj csak… együtt… örökké… – motyogta. – Mondd ki. – Nem értettem.

- Mit mondjak ki? – értetlenkedtem. Szerettem volna, ha valaki magyarázatot ad a történtekre. Erre vajmi kevés esélyem volt, sőt, egy perc tűnődést követően úgy éreztem, visszacsöppentem az érthetetlenbe, ahol valaki bennünket is bábuként mozgatott. Rob ugyanis elmosolyodott.

- Szeretlek – csókolt meg aztán hirtelen. Ezt sem értettem, de viszonoztam.

- Mit mondjak ki? – kérdeztem megint, alighogy elengedett. Kissé elterelte a gondolataimat meg a figyelmemet, de még túlságosan hatása alatt voltam mindannak a szörnyűségnek, ami történt.

- Mike ennél jobbat soha nem tehetett volna értünk – mondta erre tovább mosolyogva. Elbizonytalanodtam abban a tekintetben, hogy vajon örökre az arcán marad-e ez a vigyor… Persze nem bántam volna, imádtam boldognak látni, de akkor sem volt világos, mi a fenéről beszél. Megkérdeztem. – Fogalmam sincs, mi történik, illetve, mi történt. Azt viszont tudom, hogy eddig két alkalommal fordult ez elő. Mindkét alkalommal aludtunk. Mindketten.

- Igen, ezt én is tudom, de…

- Csak éppen nem egymás mellett.

Pislogtam párat. Egy fura gondolat furakodott az agyamba.

 - Azt akarod mondani, hogy…

 - Igen! – csókolt meg újból. Ezt rosszul tette, mert rögtön elvesztettem a fonalat, de mikor elengedett, már könnyebben fel tudtam venni azt.

 - Szóval…

- Nem szabad külön aludnunk egyszerre. – Ez elég homályosan hangzott, és bár már tudtam, mit akar ezzel mondani, helyesbített. – Úgy nem szabad többé egy időben elaludnunk, hogy nem vagyunk egymás közelében.

- Ez… - Pont erre gondoltam, csak… annyira hülyén hangzott.

- Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem hiszem, hogy van más magyarázat – találta ki az eszem zagyvaságát Rob. – Legutóbb akkor fordult elő, amikor meghalt. Azért „találkoztunk vele”, mert már halott volt. Te is halottakkal találkoztál csak, amíg kómában voltál, nem? – Bólintottam. – Most valamiért ez a dolog… mindkettőnkre hat. De csak olyankor, amikor külön nyom el bennünket az álom ugyanabban a pillanatban. Tényleg elég egyetlen másodperc is, amikor egyikünk alszik és a másiknak is tudaton kívül kerül az agya. Olyankor kezdődik ez.

- Ez hihetetlen – motyogtam. De ha igaz…

- Tényleg hihetetlen, de csak ez lehet rá a magyarázat – értett egyet szerelmem. – Nem alhatunk többé külön – mosolyodott el boldogan.

- Nem terveztem – hallattam egy megkönnyebbülésszerű sóhajt.

- Én sem. Figyelni fogunk rá, és akkor nem fordul elő többször.

- De miért csak olyankor, ha nem együtt alszunk? – ráncoltam a homlokomat. És ez még csak egy kérdés volt a sok közül, melyek az agyamban tolongtak.

- Nem tudom. Talán Mike úgy gondolta, ha szakítunk valaha, majd jól megkeseríti az életünket – vont vállat. – Azt hiszem, alaposan mellélőtt – mosolyodott el megint. – Ugye? – kérdezte aztán félve.

- Én nem akarok szakítani – feleltem. Ő sem akart. Még mindig milliónyi rejtély sorakozott előttünk, de úgy voltam vele, ha igaz ez a feltételezése, akkor… nagyon is egyszerű dolgunk van. Valóban csupán arra kell ügyelnünk, hogy ne szenderedjünk el többé egymástól távol. Ez könnyebbnek tűnt, mint hittem.

- Kristen – szólalt meg komoly hangon kedvesem. A szemeibe nézve vártam, mit szeretne mondani. – Aludj velem mindörökre.

Ez hasonlított arra a kérés-parancsra, mely a lánykérésekor hangzott el. Most habozás nélkül beleegyeztem.

- Mindörökre.

A csókunk ezután mind a kapcsolatunkat, mind az ezentúl-csak-együtt valósággá váló fogalmát végérvényesen megpecsételte. Mike tényleg nem szúrt ki velünk úgy, mint ahogy azt tervezte; tökéletes megoldásunk volt arra nézve, hogy ne bírjon kísérteni bennünket.

Az éjszaka hátralevő részében viszont nem gondoltunk rá. Csakis arra, hogy ha igaz a feltevésünk – nem kívántunk meggyőződni az ellenkezőjéről –, akkor nem kell mást tennünk, mint erre az egyetlen apróságra ügyelni, és kész. Ha egymás közelében vagyunk pihenéskor, nem érhet baj… akkor meg főleg nem, ha éberen vagyunk egymás nagyon-közelében. Ahogy hajnalig voltunk is…

A lányunk miatt váltunk csak szét egy időre, míg megetettem, majd Rob tisztába tette, utána pedig egy újabb tehertől megkönnyebbülten ölelkeztünk össze szorosan abban a boldog tudatban, hogy semmi nem állhat a szerelmünk útjába. Sem kóma, sem halottak, sem kísértetek… Legyőzhetetlen köteléket formáltunk magunk köré, mely éppoly elszakíthatatlan is egyben.

Az erotikateli éjt követően reggel már csupán pár pillanatunk maradt egymásra, majd engem a házban tartózkodó összes nő foglyul ejtett. Még Mandy is velünk volt, míg a fodrászhoz és a kozmetikushoz cipeltek. Tűrtem a megpróbáltatásokat, de a műkörmöt már túlzásnak véltem. Egy nagyon jó okom is volt rá, hogy tiltakozzam; illetve egy nagyon pici. Hál’ Istennek elfogadták, mikor azzal érveltem, hogy nem akarom megkarmolni a lányomat például fürdetés közben.

Mindezek után a legnagyobb titokban visszacsempésztek a házba, ahol jövendőbeli férjemet a családunk férfi tagjai rabosítottak az egyik szobába. Én egy másikba lettem száműzve fegyőreimmel, akik egyedül azt engedélyezték, hogy megetethessem a lányomat, majd a karmaik közé kaparintsanak és rám segítsék az általam direkt mára tervezett ruhát. Reméltem Robnak is elnyeri majd a tetszését.

Mielőtt azonban sor került volna az utolsó simításokra, öt perc szünetet kértem, hogy felfrissítsem magam a fürdőszobában. Szerencsére a természet hívó szavának ők sem kívántak ellent mondani, ezért átsurranhattam. Az ajtót magamra csuktam, és egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam a reggel óta tartó rohanásban, kapkodásban. Valahol örültem neki, hogy erre a napra csak egyszer kerül sor életünk során – vagy ha netán meg akarnánk ismételni, akkor inkább ráveszem Robot, hogy szökjünk meg Vegasba.

Addig is megmostam a kezeimet – az arcomat nem mertem a smink miatt –, majd adtam még magamnak pár percet, hogy végiggondoljam, milyen döntő lépés is ez. Mivel minden olyasmitől megszabadultunk, ami a boldogságunk útját állhatja, nem volt okom azt feltételezni, hogy nem lesz sikeres és boldog a házasságunk. Meg sem gondoltam magam időközben, és el sem bizonytalanodtam.

Alighogy ezt megállapítottam, magamra mosolyogtam a tükörben, de úgy a gondolataimba merültem, hogy a környezetemről tudomást sem vettem az elmúlt percekben. Így azt sem vettem észre, hogy észrevétlenül mögém lépett valaki. Valaki, akivel most összetalálkozott a tekintetem a tükörben… és rögtön elakadt a lélegzetem.


(Rob)

Nem örültem, amiért a csajok elcipelték itthonról Krist és a babát is, legalább egyiküket szerettem volna a közelemben tudni, de az én felügyeletemre Cam által kivezényelt osztag megakadályozta az összes szökési kísérletemet, hogy kövessem őket. A világ végére is utánuk mentem volna.

Még fel sem fogtam igazán az éjszaka történteket, jobban mondva azt a végre tökéletesen felszabadult és megkönnyebbítő érzésáradatot, melyet az álmom után teljesítettünk be szerelmemmel, és ha választhattam volna, ezt álmodom tovább, amíg csak élünk. Ez volt egy igazán boldog álom, melyben most létezhettem.

Közös elhatározással – melyhez remélhetőleg, ha rajtunk múlik, sikerül majd tartanunk magunkat – megegyeztünk Kristennel abban, hogy ha valaha elválaszt bennünket a sors, munka vagy bármi a jövőben, akár csak órákra is, nem alszunk el egyszerre. Ennek a dolognak a képtelenségén még mulatni is tudtunk kicsit, hisz Mike még a túlvilágról is irányítani próbált bennünket, de ez tényleg nem egy teljesíthetetlen valami volt, és ennél nagyobb problémát nem is akartunk magunknak vele kapcsolatban.

Egyetértettünk benne, hogy ezt az áldozatot meg tudjuk hozni, ha ennek eredményeképpen soha az életben többé nem kell vele „találkoznunk”, így megbeszéltük, hogy mindig csak az egyikünk pihen, ha nem tudjuk ezt együtt tenni, így megkíméljük magunkat a további hasonló rémségektől.

Ettől a béklyótól is sikeresem megszabadultunk tehát, és egész hajnalig nem is foglalkoztunk utána mással, csakis egymással – amolyan előjátékként, vagy premierként a nászéjszakánkra készülve. Amely ma lesz… – ábrándoztam el egy pillanatra, majd hallottam, hogy visszaérkeztek a lányok. Tom rögtön az ajtó elé állt, nehogy megpróbáljak kimenni rajta, a többiek nem voltak itt jelen pillanatban, fogalmam sem volt, hova tűnhettek.

A délelőtt során volt alkalmam kifaggatni Nedet, Cameront és régi haveromat is, hogy mit gondolnak Krisről, de szerencsére mind józanul nyilatkoztak róla, mennyire kedves, aranyos csaj, és hogy tényleg mázlista vagyok – ezt magamtól is tudtam –, amiért hozzám jön feleségül, de nem irigylik a boldogságomat.

Fürkészően figyeltem őket a számukra nem világos vallatás során, mely arra irányult, hogy megtudjam, tényleg olyan perverzek-e, mint álmomban, de kellemesen csalódtam végül. Annyira mindegyiküket ismertem már, mikor beszélnek őszintén, és most így történt, azok voltak. Emiatt is megkönnyebbülhettem immár, úgyhogy miközben már csak Tom „vigyázott rám”, egy bajom maradt: hol van a jövendőbelim?

A hangokból ítélve a szomszéd szobában volt, de aztán nem hallottam a hangját.

- Engedj ki – néztem a hagyományok őrzőjére, miszerint nem láthatom Krist az esküvő előtt, de megrázta a fejét.

- Nem lehet. Cameron engem lő le, ha összeeresztelek titeket.

- Lizzy! – kiáltottam el magam.

- Mit művelsz? – nézett rám ijedten Tom. Vigyorogva kiabáltam újra a nővéremnek. – Ez… mit akarsz tőle?

- Csak elmesélem neki, hogy mit műveltetek előző éjjel… – néztem rá mindentudóan. A félelmei még nagyobbra növekedtek. Tudtam az okát: olyan sokat ivott, hogy semmire nem emlékszik. Az adu az én kezemben volt.

- Mit? Semmit nem műveltünk senkivel! Én tuti nem! – tiltakozott hevesen.

- És mit gondolsz, neked fog hinni egy féltékeny nő, vagy a testvérének? – tartottam továbbra is sakkban.

- Öt percet kapsz – határozott gyorsan, pedig nem volt semmi a rovásán, ami a kapcsolatukat veszélyeztethette volna. Egyelőre nem akartam viszont megnyugtatni efelől. Inkább az ajtóból őt félretolva a folyosóra léptem. Valami azt súgta, Kristen a fürdőben van, és az illata is arra vezetett. Sosem tévesztettem volna el az irányt, ha csupán erre hagyatkozhatom.

Beléptem, és… a meglepetéstől elakadt a lélegzetem. Sem a fehérneműt nem láttam még, ami rajta volt, sem azt az átlátszó köntösféleséget, amit felhúzott fölé, bár fölöslegesen, mert semmit nem takart, inkább sejtelmesebbé tette az összhatást. Ami baromi izgató volt. A vágyaim kapásból leigázták a józan eszemet.

A lábaim földbe gyökereztek, csak akkor bírtam végre megmoccanni, amikor szerelmem felemelte addig lehajtott fejét – még nem vette észre az ittlétemet, halk voltam, nehogy a többi perszóna kiszúrja a csalást –, és a tükörbe mosolygott. Ugyanebben a másodpercben észrevett. Én pedig rögtön elfordítottam a kulcsot a zárban, majd mögé léptem, és a karjaimba zártam.

- Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten. Ő sem számított rá, hogy van még erre lehetőségünk az oltárosdi előtt, most viszont ki akartam élvezni, hogy kettesben vagyunk egy pár percig.

- Megzsaroltam Tomot… Aztán a szívem idevezetett hozzád… – suttogtam, immár csókokkal borítva a világ legcsábítóbb nőjének nyakát.

- De… ezt nem… tehetjük – nyöszörögte, mikor már a kezeimmel is a testén kalandoztam, az egyiket a mellére simítva, a másikkal pedig egyre közelebb érve a bugyijához. Az utolsó millimétereken ragadta meg a csuklómat. – Ne! – emelte fel a fejét a mellkasomról, ahova hátrahajtotta, míg én puszikkal borítottam édesen selymes bőrét.

- Akarlak – súgtam a fülébe. Benne rezgett minden vágyam iránta, minden szerelmem és szenvedélyem.

- Meg fognak ölni a csajok, ha ezt most…

- Kris – fordítottam magam felé. – Nem bírom ki. – Igyekeztem élet-halál kérdést csinálni a dologból, és nagyjából sikerült is. Nem hiába jelöltek több díjra is annak idején dráma-kategóriában. A végső lökést az adta, hogy az ő szemei is vágyat csillogtak felém. – Vigyázok a frizurádra, ígérem – bontottam ki rögtön a köntöse övét. Ezt már hagyta.

- Sietnünk kell – figyelmeztetett, de a jelek szerint ő is döntött. és számomra kedvezően. Nekem nem kellett annyit készülődnöm, így még át sem húztam a reggel magamra kapott farmeremet, úgyhogy ezt állt neki bontogatni mielőbb.

A hátam mögött volt egy szekrény, jobb híján erre ültettem fel, miközben lesimogattam róla a köntösét. A pólóm valahogy a sarokba került, tán repülni is érzékeltem afelé, Kris fehérneműje viszont még az utamat állta. Más egyéb nem, ugyanis közben már az ujjait éreztem magamon fel-le siklani érzéki ritmusossággal tapintva rá az általam vágyottakra. Csókunk egyetlen pillanatra sem szakadt félbe, miközben kikapcsoltam a melltartóját. Volt még annyi eszem, hogy ne hajítsam a pólóm után, így oda sem nézve a pillanatnyilag üres szárító felé nyújtottam, remélve, hogy a tárgyon majd fennakad, amint eleresztem fölötte.

Levegő után kapva szakadtam el mézédes ajkaitól, hogy a pillanatnyi helyzetet kihasználva annyi gyönyörben részesíthessem, amennyiben csak lehet. Időhiány lévén igyekeznünk kellett, mielőtt ránk törik az ajtót, és szétválasztanak bennünket, de akkor sem akartam elkapkodni túlzottan semmit. Pláne nem azt, amire készülünk elő-nászéjszaka, vagy nászdélután címszóval.

Szerelmem körmei a szekrény lapját kaparászták, mialatt már a mellbimbóit csókolgattam kőkeményre, majd elé térdelve nyelvemet tovább húztam a köldöke irányába. A combjait nem kellett szétfeszítenem, ő tárta előttem mindennél szélesebbre, hogy rendesen hozzáférhessek, csak még a bugyija volt útban.

Visszazártam a térdeit, mert abban sem akartam kárt tenni – legalábbis ezen igyekeztem –, és lehúztam róla. Olyan óvatosan, ahogyan csak bírtam, pedig már remegtem érte és a kéjekért, amiket nyújtani tud. Kristen is felnyögött, mikor a lábait ismételten szétnyitva a számat egyből illatos dombocskájára szorítottam. A hajamba túrva ösztönzött folytatásra, de alighogy belefúrtam a nyelvem nőiessége nedvesen izzó puhaságába, felsikított a rá törő élvezettől.

Biztos voltam benne, hogy ezt mindenki meghallotta, aki a házban – vagy a környékén tartózkodik, és máris mentőcsapatot szerveznek a kiszabadítására –, de még eszem ágában sem volt ennyivel befejezni. Tovább kényeztettem kedvesemet, még egy orgazmusig hajszolva őt. Az ízét semmiféle készülődésre nem cseréltem volna el, még ha az az esküvőnk miatt van is.

- Kérlek… – zihálta szívem párja a sokadik beteljesülése előtt. – Én is meg akarlak kóstolni – szállt felém az óhaja sóhaj formájában. Nem tartottam rossz ötletnek, előbb viszont még egyszer felfedeztem – ezúttal az ujjaimmal is – a teste tüzes kapuján túli felégető területeket, de a vége pillanatában már a számmal fojtottam el a sikolyát.

Nem pihent sokáig, máris áttért az én lényegemre. A földre döntött, és vadmacskaként fölém kerekedve teljesítette be az akaratát. Meg az enyémet. Kiszakadt belőlem valami hang, mikor eltüntetett a szájában, de a lélegzetem elakadt, mert közben átvetette az egyik lábát az arcom fölött. Újra ízlelhettem! Nem hagytam ki az alkalmat.

Míg ő nyelve sorozatos simogatásaival, és ujjai határozottabb ütemével kergetett az őrületbe, sikerült ismét mézet fakasztanom belőle, melynek minden cseppjét örömmel tettem a magamévá. Soha így nem ízlett még semmi és senki. A saját élvezetemet viszont máshova szerettem volna célozni, így halkan kérlelni kezdtem.

Kristen felemelkedett, megfordult rajtam, és immár szemből ült vissza a derekam fölé.

- Gyere már! – remegtem a csípőjét szorongatva, de ő még mindig csak simogatott.

- Szeretlek – suttogta fátyolos tekintettel.

- Én is szeretlek.

- De hazudtam – esett kétségbe, mire megijedtem. Próbáltam megerőltetni az agyam, hogy vajon miben tehetett ilyesmit, bár pillanatnyilag az sem érdekelt volna, ha valami eget rengető ügyben tette.

- Nem baj, megbocsátok – feleltem elhamarkodottan, de ez sem volt neki elég. Tovább kínzott keze apró mozdulataival. Úgy éreztem, pillanatokon belül végem, de még mindig benne akartam elérni a vágyam szédítő csúcsaira, ő mégis az ajkába harapott. A körmei a mellkasomat karcolgatták, miközben újra megszólalt.

- Pozitív lett – mosolyodott el hirtelen. Pozitív. Töprengeni kezdtem, micsoda lehetet pozitív. – Azért nem mondtam el, mert kíváncsi voltam, hogy reagálsz, ha mégsem vagyok terhes… – Hát a teszt! – világosodtam meg. most már nemcsak az izgatása miatt hagyott ki a szívem néhány ütemet. – Este akartam elárulni, de nem bírtam tovább magamban tartani – nyöszörögte szenvedő hangon.

Felültem, hogy magamhoz ölelhessem rendesen is, majd válasz helyett csókkal köszöntem meg neki, mind azt, hogy bevallotta a füllentést – hazugságnak nem neveztem volna –, mind pedig azt, hogy ennyire szép nászajándékkal lepett meg.

- Mindig úgy érzem, nem tehetsz már boldogabbá – suttogtam csókunk után a tekintetébe kapcsolva a sajátom –, de újra és újra meglepsz…

- Szeretlek – vont enyhén vállat mentegetőzésképpen, de emiatt sosem kellett volna bocsánatot kérnie.

- Én is szeretlek téged. Akkor is, ha éppen nem mondom ki, mert ez a szó nem is jó rá, hogy mit érzek…

Befejezetlen maradt a mondatom, szívem életfogytig tartó szivárványa ugyanis ebben a pillanatban húzta rám magát. A vállamba kapaszkodva aztán rögtön mozogni kezdett. Csókjaink elnyelték a többi szót, melyet kimondhatatlanul is érezni véltünk, a szenvedélyünk lassan kúszott a tetőfok felé.

Tudtam, éreztem, hogy még két ilyen boldog – és őrült – ember a Földön nincs, mint mi vagyunk, ám ez érdekelt a legkevésbé. Mindent meg akartam adni neki, amit csak adhatok, akár az életemet is, vagy amit megkíván. Mindent! Jelen pillanatban én voltam ez a minden, erről tanúskodott csípője egyre gyorsuló mozgása is rajtam, lágy szorításai pedig tízszeres gyorsasággal repítettek a tébolyba.

Végig egymás szemébe nézve lépdeltünk át a mennyek kapuján. Ide már nem is kellettek azok a szavak. Mindent tökéletesen láttam. A jövőnket… a jövőmet. Két évvel ezelőtt még fogalmam sem volt róla, hogy ma ilyesmit fogok érezni és átélni. Még a megismerkedésünkkor sem. A velünk történtek miatt meg tényleg nem kellett volna, mégis megkaptuk a sorstól a lehetőségét annak a teljes örömáradatnak, mely tudtam, az életünket jellemzi majd.

Csókkal pecsételtem meg gondolataim igazságát, aztán a saját szapora légvételeink közepette egy halk kaparászást is meghallottam. Kris még szorosan ölelt, a nyakamat átkarolva, mikor az ajtó felé lestem.

- Lassan befejezhetnétek… Fél óra maradt az igenetekig. A pap már itt van, a csajok meg tombolnak, mert rájuk zártam a vendégszoba ajtaját, miután elloptam a telefonjaikat, hogy ne tudjanak rendőrt hívni – sutyorogta Tom. – Cameron még nem ért vissza, akármikor megjöhet. Őt nem fogja visszatartani néhány zárt ajtó…

Kedvesemmel egyszerre nevettünk fel, majd megköszöntem Tomnak a segítséget. Krist még mindig magamon tartva emelkedtem fel, visszaültettem a szekrényre, melyet korábban is elfoglalt már, és néhány apróbb mozdulattal még visszaidéztem korábbi pillanatainkat, mielőtt kicsusszantam volna belőle.

A szétszórt ruháinkat odébb rugdostam, gondoltam, majd később ráérek rendet tenni, majd egy törölközőt nyújtottam kedvesemnek, hogy rendbe rakja magát, mielőtt visszahúzza a fehérneműjét, zuhanyról sejtettem, hogy a szerencsére épen maradt sminkje és haja miatt nincs lehetősége. A polcon közben megpillantottam valamit. El volt bújtatva egy tubus fogkrém mögé. Eddig nem volt ott, most előhúztam, mi lehet az ismeretlen kis tárgy. Rögtön felismertem a két csíkról.

Kristen megdöbbent egy cseppet, mikor magamhoz rántva felemeltem, és a helyszűke ellenére megpörgettem a levegőben.

- Mandynek kistestvére lesz – mondtam ki aztán csodálkozva. Még csak most fogtam fel igazán.

- Úgy bizony – pirult el az újra-kismama. – Tényleg nem haragszol, hogy…

- Sosem tudnék rád haragudni – ismételtem meg előző esti szavaimat, amikor ugyanebben a témában kért bocsánatot, azt leszámítva, hogy akkor a negatív eredmény miatt.

Túl sok időnk már valóban nem maradt, de néhány puszival még végigkényeztettem szerelmem testét, miközben segítettem rá visszavenni a csábos csipkéket, majd a köntöst.

- Az oltárnál találkozunk – suttogta még, mielőtt kilépett volna az ajtón. A tekintete csillogásából ítélve pont úgy izgult, mint most hirtelen én is. Sosem nősültem még, de nem is képzeltem volna, hogy ez ilyen örömmel fog eltölteni, ha odajutunk.

Már csak húsz percem volt lezuhanyozni és felöltözködni, hogy méltóképpen tiszteljem meg ezt a számomra is fontos eseményt, majd a hátsó kertbe igyekezve az engem már percek óta sürgető, fegyveres kísérettel fenyegetőző Cameronnal a nyomomban odavonuljak a helyemre.

Végignéztem a családjainkon, melyeket szintén egyesítünk majd ezzel a tettel. Mind boldognak tűntek, én mégis magamat éreztem mindüknél jobban annak. A kislányomat Lizzy hozta hozzám váratlanul közelebb, pedig már erősen a kertbe vezető hátsó kijárat felé pislogtam, hogy mikor jelenik meg szerelmem.

- Mi történt? – kérdeztem rögtön aggódva, bár nem úgy festettek, mintha baj volna.

- Csak Mandy mondani szeretne neked valamit – adta a karjaimba őt a nővérem, majd eltávolodott.

- Mi a helyzet, csillagom? – pusziltam meg életem másik tündérének arcocskáját. Apró kezét ekkor az arcomra tette, és egyenesen a szemembe nézett. Már rég nem lepett meg, mennyi mindent tud öthónaposan, most sem volt másként ez abban a tekintetben, hogy rám mosolygott a kicsi.

- Papa – motyogta aztán.

- Mit mondtál? – kúszott végig az öröm minden porcikámon. Megismételte. Képtelen voltam nem összepuszilgatni érte! Még mindig benne gyönyörködtem, és őt csodáltam hitetlenkedve meg bambán vigyorogva, amikor felcsendült a nászinduló.

A babával a karomon fordultam az ajtó felé. Lizzy mintha visszajött volna, hogy elvegye tőlem, de elléptem tőle, és nem adtam. Gondoltam, csak nem törik szentség, ha hárman – a következő magzatunkkal együtt négyen – tartózkodunk itt a sors nagy pillanatában, ezért hevesen dobogó szívvel figyeltem, ahogy Kristen felénk lépdel. Még Amanda is felé fordította a fejecskéjét, nem ficergett tovább a karjaimban.

Szívfacsaróan szép volt. Lassan haladt végig a sorok között, de én már azt sem bántam volna, ha odaszalad hozzánk. A mozgása kecses volt, és büszke. Én is büszke voltam rá, és mindarra, amit átéltünk, elértünk.

Mosolygott. Nemcsak a szája, hanem a tekintete, az egész lénye. Mintha egy napsugárrá személyesült volna, aki a körülöttünk levő vihar ellenére áttör a fellegeken, és egyenesen rám vetíti fényét.

Alighogy odaért hozzánk, közös gyermekünk mindkettőnket megnevezett. Mikor a papát mondta ki tiszta, csengő hangon, melyet szintén Kristől örökölt, kedvesem pillantása elszakadt a szemeimtől, és rábámult.

- Mit mondtál? – hökkent meg hozzám hasonlóan, de aztán rám ragyogott ismét.

Nem beszélgethettünk tovább szóban, maradtunk a kimondatlannál, míg a pap elmondta az előírtakat. Nem sok ügyet vetettünk rá, inkább elmerültünk egymás tekintetében. Kristen szerelmesen suttogott igent, én határozottan jelentettem ki ugyanezt.

- Csókoljátok meg egymást! – hangzott el az utolsó felszólítás, bár erre senkinek nem kellett minket kényszerítenie.

Mandyt együttesen magukhoz ölelve egyesültünk a legelső hitvesi csókban, melyet még számtalannyi tervezett követni ezután, most testbeszéddel harsogva egymás felé az érzelmeket. Úgy éreztem nincs ennél szebb dolog a világon. Kimondhatatlanul szerettem.


(Kristen)

Csókunk után ismét a lányunk felé fordult egy pillanatra a figyelmem, aki szüntelenül gügyögte az új szót: papa. Már akkor is megdöbbentett, mikor egy hónapja a mamát kimondta, most viszont az apját is megörvendeztette ezzel, nemcsak engem.

Sosem akartam semmi egyebet, mint ők, még akkor is, amikor kómában voltam. A múlt tényleges és végleges lezárásával nem maradt más dolgunk, mint élvezni ezt, ahova a kezdetektől eljutottunk. Minden csodás pillanatot az emlékeimbe idéztem, minden gyönyört… Mintha az életem filmje pergett volna le a szemeim előtt, mikor Rob kimondta az igent. Ennek ellenére nem a halálos ítéletemet írta alá ezzel. Ahogy én sem a saját igenemkor.

Épp ellenkezőleg. Az életem akkor nyert valódi értelmet, amikor a karjaiba pottyantam a lakókocsijából kisurrantomban a forgatáson, de ezt akkor még nem tudtam. Ahogy azt sem, mennyi szerelem, és egyúttal mennyi gyötrelem vár rám miatta. Az utóbbi ezennel megszűnt, nem kellett már foglalkoznom egyik szakításunk után maradt keserű kis tüskével sem, az egyéb félelmeimről nem is beszélve.

Egy olyan szoros kapocs jött létre köztünk, melyet senki nem tudna többé szétválasztani. Ezzel a boldog gondolattal fordultam a családunk felé, akik a mi örömünkben osztozva halmoztak el minket jókívánságokkal, majd némi közös ünneplést követően este szeretetteljes és – a fiúk szóhasználatával élve – kimerítő életet kívánva tuszkoltak be egy limuzinba, melynek csomagtartójában már ott sorakoztak a bőröndjeink.

Fogalmam sem volt, hova lesz az utazás, mert a bátyám szervezte ezt meglepetésként nekünk. Eszembe is jutott, hogy nem láttam sehol végül. Ahogy Nedet, Rob ügynökét sem. Rákérdeztem, hova tűntek.

- Meglepetés – fintorodott el boldogtalanul a férjem! Ízlelgettem a szót magamban, így nem is tűnt fel, hogy kissé tart tőle, mit találtak ki számunkra.

- Házasok vagyunk – motyogtam, próbálván feldogozni a tényt.

- Igen – mosolygott rám Rob, majd puszilgatni kezdett. Ha Mandy nem lett volna az ölemben, biztosan átmászok az ölébe, a karjaiba, és… Ezt most inkább az éjszakára tartogattam. – Soha többé nem szabadulsz – jegyezte meg aztán komoly hangon. Nem értettem, miért bizonytalanodott el hirtelen.

- Én sem szeretnék, de mi a baj?

- Nem akarom, hogy azt hidd, korlátozlak majd bármiben – felelte. Máris tudtam, mi a gondja. A nevét nem mondtam ki, és eldöntöttem, ezentúl soha többé.

- Nem hiszem. Szeretlek – zártam rövidre a témát, majd egy reptérig tartó csókkal oszlattam – sikeresen – szerelmem további kétségeit.

Odaérve már nyílt is az ajtó, mielőtt elváltunk volna egymástól.

- Na, erre ráértek majd, ha odaértek – hallottam egy ismerős hangot beszűrődni a tudatomba. A testvérem volt. Neddel együtt vigyorgott be ránk az ajtón, majd a kezét nyújtotta a lányunk felé. – Add ide, hadd búcsúzzak el tőle még!

Átadtam neki, mi is kikászálódtunk, majd Rob Nedhez fordult kíváncsian.

- Úgy gondoltuk, ha már filmezni nem vagy hajlandó többé, hanem az egyszerű földi halandók életét választottad, legalább a nászutatok legyen még egy kicsit meseszerű – mondta neki, majd egy borítékot nyújtott át. Benne volt egy kulcs. Rob megforgatta a kezében, majd kérdően nézett az ügynökére.

- Disneyland? – kérdezte értetlenkedve, bár én meg azt nem értettem, hogy jutott erre a következtetésre.

Ned és Cameron is felnevetett.

- Az a gép visz benneteket oda, ahol a legkellemesebben tölthetitek el az elkövetkező három hetet – mutatott Cam a háta mögé. – A kulcs a házhoz van, de csak… szimbólum, mert nincs rá szükség.

- Alcatraz? – tippelte tovább szerelmem, hogy vajon hova száműznek bennünket, de megint mellé ment a gondolata.

- Csak bízzátok magatokat a pilótára – legyintettek mosolyogva.

Ezután visszakaptam Mandyt, ők meg segítettek a csomagjainkat felrakni a helikopternél nagyobb, de utasszállítónál azért jóval kisebb, elég kényelmes belsővel rendelkező luxusgépre. Nem akartam belegondolni, mekkora vagyonba kerülhetett mindez.

Miután könnyes búcsút vettünk, az ablakon át még integettünk nekik, majd a velünk utazó apróságot egy ide rögtönzött kiságyba fektettem, amint biztonságosan levegőbe emelkedtünk, én pedig Rob karjaiba fészkeltem magam.

- Tényleg fogalmad sincs, hova mehetünk? – kérdeztem.

- A közös jövőnk felé – felelte megilletődött hangon. – Teljesen mindegy. A lényeg, hogy együtt leszünk – tette hozzá, mikor rápillantottam. Azóta mosolygott, mióta kimondtuk az igent. Kivéve, amikor csókolóztunk.

Most is ezzel választottam le az elégedett mimikát az arcáról, utána az ölelésébe fészkeltem magam, és rájöttem, hogy igaza van.

Akármi történjen is ezen túl, mi mindig együtt leszünk. Ebben hirtelen biztosabb lettem, mint eddig valaha. Mint éhes vadállat a koncra, úgy vetettem rá magam a boldogságra, hogy többé ne eresszem. Bár nem is tudtam volna. Annak megtestesülése ugyanis a fejébe vette, hogy örök szerelemmel fogja széppé varázsolni a napjainkat, melyeket mostantól négyesben élhetünk.

Fullasztó csókok és szaggatottan elsuttogott szerelmi vallomások közepette szárnyaltunk – szó szerint – a ma ünnepének minden bizonnyal káprázatos helyszíne felé, ahonnan a visszatérés majd tán kicsit megrázó lesz, és lassan lehet, hogy hétköznapibbá változunk ebből a jelenlegi gyönyörteli-szerelmesből, de hogy érzelmeink nem csitulnak majd akkor sem, erre mérget mertem volna venni.

Hogyne szeretném őt mindenhogyan, ha egy ideig, rákényszerülve ugyan, de kimondhatatlanul is mindvégig őt szerettem? 

A válasz a sorok között rejlett… mindhalálig boldogságban.

Sziasztok!

Nem tudom, kell-e magyarázatot fűznöm az e sorok fölötti képhez...

Nem fűzök, és azt hiszem, nem sajnálom :) Ez a történet így lett kerek, ezzel a lezárással, ahogy megtörtént. A végén kicsit - nagyon :D - eltolódott ugyan a furcsaságok és a misztika felé a dolog, de az end happy lett, nem lehet okotok panaszra :) A bonyodalmak kibogozódtak, és minden, ahogy történt benne... Csak rontani bírtam volna rajta, ha még tovább húzom a szálakat.

Így is rengeteg minden történt. 

Bár ez csupán 34 fejezetet tett ki, de a hosszuk alapján, ha meggondolom, hogy más blogjaimon hány oldalas fejezeteket írtam, ki merem jelenteni, hogy ez bőven van annyi, mint a HP mondjuk, 100 fejezet. Csak a részek hosszának függvénye okán sűrűlt 34-be, ám wordben bőven eléri a "szintet" :)

Ahogy oldalt láthatjátok is, ebből is készítek egy könyvet, így tisztelegve a harmadik "gyerekemnek" is azzal, hogy szép "ruhába" öltöztetve bocsátom útjára... A megjelenés dátuma április 20. környékén várható, ha valakit érdekelne, az tudja, hogy mi a dolga (mél nekem), de senkit nem kötelezek semmire :)

Köszönetet szeretnék mondani végül mindannyiotoknak!

Erkának a remek kezdő ötletért, amitől azért alaposan eltértem a sztori közben és végén :D De az első gondolatot ő ültette el a fülemben! Emellett minden kommentelőnek egyesével köszi-köszi-köszi... minden reakciótokra szükségem volt biztatásként és motivációként a folytatások tekintetében, de most itt vége. 

Mielőtt bárki megkérdezné, miért, és azt feltételezné, hogy a többi miatt, amelyekbe vágva a fejszém áll jelenleg is, elmondom, hogy nem azok miatt. A Silent Love-ban megíródott, ami megíródhatott. És itt a vége...

Baromira fog ez is hiányozni, csak úgy, mint a HP, de az űr majd lassacskán kitöltődik :)

Még egyszer köszönet NEKTEK mindenért!! ♥♥♥

Nélkületek eddig sem jutott volna el a dolog :)

Milliárdnyi puszival búcsúzom!

És egyúttal nem búcsúzom, hisz még találkozunk! :)

Nem itt, de... Áh, én nem búcsúzom végleg! :)

Nehogy már jó legyen azoknak, akik erre várnak ;-) 

Sziasztok! :)

Köszönöm a figyelmet!

Szil

33. fejezet

Sziasztok!

Hát ezt sem mára terveztem :D :9
De ha már így alakult, hogy ez egy olyan fejezet lett, amilyen - majd meglátjátok - ezért úgy döntöttem, felrakom. Vagyis... Csak fél fejezet, esetleg harmad, mert extrarövid lett, de a tartalom MA a lényeg :) Ami szintén elég gáz :D Szinte nem történik semmi, de.. áh, inkább nem pofázok tovább, olvassátok, ha akarjátok :PP
Kellemes és boldog meg szerelmes, stbstb Valentin napot mindenkinek! ♥♥♥
Milliárd csók! 
D.

Furcsa volt, mert még sosem csináltam ilyesmit. Mandy annyira törékenynek és olyan aprónak tűnt, hogy szinte féltem megfogni, Lizzy mégis biztatott, hogy csak csináljam, én vagyok az anyja, ösztönből fog jönni. Engedelmeskedtem, vagyis próbáltam. Az egyetlen szerencse az volt, hogy elég pici volt a fürdető kád, így nem ejthettem bele a csöppséget, hisz magától feküdt benne, csak a fejecskéjét kellett kiemelni.

Fantasztikus élmény volt, de annál nem jobb, mikor mindezzel végezvén a tiszta kis apróságot egy törölközőbe csavarva magamhoz szoríthattam. Édesen elfintorodott, amikor az arcát törölgettem – csiklandozta a törölköző. Elmosolyodtam a látványától, mire a szemeit hatalmasra nyitva rám csodálkozott.

- Szia Mandy – suttogtam a saját tükörképembe nézve. Kísértetiesen önmagamat láttam még mindig a tekintetében, de tetszett. Örültem neki, hogy Rob nem maradt magára, amíg én távol voltam hónapokig, hanem legalább a gyermekünktől kapott valamit belőlem is.

Nem felelt a köszönésemre, bár már vártam, mikor szólal meg újra. Nem tette, Lizzy annál inkább. Először is meghökkentett azzal, amikor elárulta, hogy Tom megkérte a kezét.

- Tom? – néztem rá döbbenten. Mintha a lányom is értette volna, miről van szó, ő is éppoly meglepetten nézett a nagynénikéjére.

- Aha – pirult el a kérdezett. – De fogalmam sincs, mit mondjak neki – esett kétségbe is rögtön.

Utánaszámoltam. Az én valós életemet tekintve nem voltak együtt olyan régóta, viszont ha azt is hozzákalkulálom, hogy én egy évet távol voltam, nem láttam különösebb akadályát annak, hogy igent mondjon.

Ezt közöltem is vele, mire nekiállt bizonytalankodni, de közben segített, amikor megkértem, hogy működjön közre a pelenkázásban és öltöztetésben. Volt még mit tanulnom a gyermekemmel és az ellátásával kapcsolatban.

- Ne habozz, ragadd meg az alkalmat, imád téged! – győzködtem, mert valóban ezt láttam – mindketten imádták egymást, akárcsak mi Robbal, de mielőtt sikerült volna eloszlatnom a kétségeit, betoppant közénk Mandy apukája. Elég gondterheltnek látszott. – Mi történt? – kérdeztem tőle rögtön. Éreztem, hogy nem szimplán fáradt, itt valami más lehet a háttérben. Ki is derült, alighogy megszólalt.

- Mike halott. – Ahogy rám nézett, rögtön megértettem, miért néz úgy, ahogy. Lizzynek nem kezdtük el taglalni, hogy mi történt velünk ma délután, de reméltem, hogy később lesz alkalmunk megbeszélni. Addig is átadtam magam a megkönnyebbülésnek.

- Végre – léptem közelebb szerelmemhez, mire rögtön a karjaiba zárt. – Biztos? Nem lehet, hogy egy újabb trükk? – kérdeztem, mert ez így túl sima ügy lett volna. Mike nem hal meg csak úgy, egyszerűen.

- Biztos – simított végig a hajamon Rob, majd egy puszit lehelt a számra. – Vége van – tűzdelte meg egy mosollyal is. Ő is megkönnyebbült.

- Hogyan történt? – kérdezte mellettünk Liz. Az öccse ekkor felé fordult.

- Meg akart szökni, csak nem jött össze neki. Falat evett, mire rosszul lett, átszállították egy kórházba, aztán óvatlanul magára hagyták, amikor eszméletét vesztette. Csakhogy ő felébredt, és talált néhány injekciós tűt.

- Öngyilkos lett? – hökkentem meg.

- Nem, az érte jövő ápolókat támadta meg. Egy biztonsági őr lőtte le. Ezúttal nem élte túl. A bátyád épp most ment megnézni a hulláját, hogy biztosan ő-e az. De kilencvenkilenc százalék, hogy igen.

Boldogan bújtam a mellkasára, bele az ölelésébe, és egyetlen mély lélegzetvétellel megszabadultam a múltamtól, mely olyan sok éven át kísértett. Most vége. Végre vége!

Senki halálát nem kívántam soha, de Mike-kal kapcsolatban ez gyakran eszembe jutott, és most valóra vált a kívánságom. Akárcsak az, hogy Robbal együtt vagyunk, szeretjük egymást, és közösen nevelhetjük fel a gyermekünket. Soha ilyen boldog még nem voltam.

- Kész vagy, hercegnő – motyogta ekkor mögöttem Lizzy. Megfordultam, és átvettem tőle Mandyt, hogy örömömben őt is megpuszilgassam, míg Rob Lizzyvel váltott még pár szót Mike-ról.

A földszintre már nem ment vissza, Tom jelent meg az ajtóban. Az ő szerelme az ő karjaiba vetette magát ekkor, én pedig ismét az enyémhez húzódtam. Szeretetteljesen megsimogatta a karjaimban nézelődő csöppség hajacskáját, majd újabb puszikat kaptunk tőle.

Tomék kis idő múlva elbúcsúztak, és mi is elhelyezkedtünk az ágyon, hogy rejtvényt fejtsünk.

- Mi a fene történt délután? – kezdtem bele én, mert Rob inkább bennünket figyelt.

- Nem tudom – vont vállat. Mandy izgatottan figyelte a csörgőt, amelyet az arca fölé emelve lengettem a levegőben. Megpróbálta elkapni a korongokat, de a kismozgásai még nem voltak olyan fejlettek, hogy ez sikerüljön neki. Édesen próbálkozott mindenesetre.

- Én nem akarok még egyszer olyat álmodni – borzongtam meg a rémes emlékektől. Rob egyetértett velem ebben, majd egyfajta sajátos búcsúnak vélte a dolgot, és felvetette, hogy kíséreljük meg lezárni a múltunk Mike-hoz kapcsolódó részét. Boldogan rábólintottam.

A rejtélyt megoldani nem tudtuk – bár annyira nem is erőltettük –, helyette inkább egymásnak szenteltük a figyelmünket. Mandy még egy órát volt ébren, ezalatt etethettem is egy kicsit, utána hatalmas ásítások közepette elszenderedett az őt büfiztető apukája vállán. Óvatosan elvettem róla, és a kiságyba fektettem.

- Cameron fog még hívni, vagy nyugodtak lehetünk már teljesen? – kérdeztem, miközben visszakúsztam Rob mellé az ágyra, aztán – mivel ő már úgyis félig fekvő helyzetben volt, a csípőjére ültem lovagló ülésben. A kezei máris végigsimítottak a combjaimon, és a pillantásával végigperzselte a testemet.

- Azt mondta, akkor zavar, ha valami gond van – húzta elő aztán a zsebéből a mobilját, és az éjjeliszekrényre tette. – Addig is üssük el az időt valahogyan – ült fel aztán, és a nyakamra helyezett pár apróbb csókocskát.

- Nem is tudom, mit tehetnénk… – incselkedtem vele rögtön. Aludni most én sem vágytam. Valami – azaz valaki – másra annál inkább. – Van ötleted? – suttogtam, de az ujjaim már a pólója aljánál jártak, hogy feljebb rángassam, majd lehúzzam róla a segítségével, amint észrevette, min ügyködöm éppen.

- Nem is egy – súgta vissza, majd szédítő csókban részesített. És tényleg elszédültem. A nyaka köré font karjaimat kellett használnom, hogy ne omoljak össze rajta, de ezt észrevéve elengedett rögtön. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Jól, csak szédítően csókolsz – árultam el neki, miközben pír kúszott az arcomra. Éreztem lángolni.

- Imádom, amikor elpirulsz – fektetett le maga mellé az ágyra, és mellém könyökölve nézegette, ahogy még vörösebbé válok. Elmosolyodott. – Sosem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de… képtelen lennék már élni nélküled – vallotta be szégyenlősen. Vártam, hogy ő is elpiruljon, ám ez sajnos nem történt meg.

- Ezzel én is így vagyok. Most már ti vagytok a mindenem. – Éreztem, hogy Robnak lenne még némi hozzáfűznivalója, de nem szólalt meg. A keze viszont elindult a testemen, jobban mondva végigsimított rajta, és visszafelé haladtában leküzdötte a pólóm állította akadályt is; a keze besiklott alá.

Alig érintett, mégis magasra csapott bennem a vágy, és mivel ő már félig meztelen volt, kissé megemelkedve én is lerántottam magamról az egyik zavaró ruhadarabot. Szerelmem ajkai rögtön felfedezőútra indultak a bőrömön, mely elé tárult ezáltal. Lassan, és érzékien csókolgatta végig a nyakamat, a melleim felé haladva. A keze előrébb járt, így a mellbimbóim korábban élvezhették az ujjai érintését, mint a nyelvét, de ez cseppet sem csorbított az élvezeten.

Én is simogatni próbáltam, de megakadályozott benne, mert lefogta a csuklómat.

- Hadd kényeztesselek el – suttogta a bőrömbe érzékien, én pedig képtelen voltam ellenállni.

Hagytam, hogy csókjai bejárják a testem mostanáig felfedett minden porcikáját, és a nyögéseimet is csak azért fojtottam vissza, hogy a kiságyban alvó kislányunk ne ébredjen fel a belőlem kikívánkozó hangokra. Amik jöttek is volna csőstül, amint Rob a mellbimbóim után lentebb levő tájak felé igyekezett a nyelvével. A nadrágom állította meg először a továbbhaladásban.

A csípőmet megemelve segítettem neki, hogy lehúzza rólam, miután gombról gombra őrjítő lassan kioldozta, csókkal borítva azt a pár centit is, ami közben felszabadult, de alighogy félredobta visszatért a hasam fölé, és a bugyim derekánál húzta végig a nyelvét a bőrömön, melyet már rég lángolni éreztem mindenütt.

- Ne kínozz tovább – könyörögtem az életemért, de ő csak azért sem hagyta abba. Nemcsak az utolsó, rajtam levő, apró textildarab derekán játszott a nyelvével, hanem a combjaimat szétfeszítve arrafelé is végighúzta rajtam, amit még anyag fedett.

Félelmetes módon sokszorozódtak meg a kéjek áramütései legérzékenyebb testrészem környékén, de ő kitartóan intézte, hogy mindennél nedvesebbé váljon a tangám. Nemcsak az által, hogy éppen ott nyalogatott; belőlem is csordult a vágy. Már remegtem, és összefüggéstelenül nyöszörögtem, mikor valamelyest megkegyelmezett, és a fogaival húzta le rólam végre a fölösleget.

Utána sem volt viszont rest visszahelyezkedni a lábaim közé, és a fejét lehajtva először is végigpuszilgatott. Majdnem szénné égtem, de ő még a nyelve hegyét sem dugta ki eközben, hogy véletlenül egy cseppnyivel több élvezetben részesüljek. Vagyis épp emiatt éreztem még többnek a szinte semmit. Aztán megtette. Végre végignyalt! Egyszer… aztán még egyszer. Nem bírtam tovább. A kezeim szabadon tépdesték eddig a lepedőt, de most kénytelen voltam magamhoz nyúlni az egyikkel, mert belehaltam a vágyakozásba.

Persze, hogy észrevette, és rögtön az oldalamhoz szorította. Na de van ám még egy kezem! – gondoltam diadalittasan, ám ezt is meghiúsította. Ugyanarra a sorsra jutott, mint az előbb a másik. Ekkor emeltem csak fel a fejem a párnáról, melybe eddig belefúrtam testem minden porcikájának megfeszülése közepette, és egyértelműen kimondtam, mit tegyen velem, de azonnal.

- Várj még egy kicsit – mosolyodott el. Ez már a kegyetlenség teteje volt. Gondolatban nekiálltam tervezgetni, mit művelek majd vele ezért „cserébe”, de még addig sem jutottam, hogy mindenekelőtt megmarkolom, amikor az agyam elszállt, ugyanis olyan hihetetlen mélyre fúrta belém a nyelvét és annyira váratlanul, hogy az élvezet rögtön lecsapott rám.

Nemcsak a lélegzetem akadt el, hanem a szívem is megállt egy másodpercre, hogy aztán annak tört része alatt legalább százat dobbanva zakatoljon tovább. A vér zubogott az ereimben, a fülem zúgott, ő pedig folytatta.

Nemcsak a nyelve szerepelt engem kielégítő félként a történetben, hanem – a kezei ugyanolyan fogsága miatt, mint az enyémek – a fogait is bevetette. Elég volt hozzáérintenie a legvágyódóbb pontomhoz, hogy megint elélvezzek, aztán pedig… Nem volt ideje feltisztulnia a ködnek az agyamról. Az egyik kezemet elengedte, és végre az ujjait magamban érezhettem legalább. Fogalmam sem volt, mennyit dugott belém, ezernek éreztem, a kéjtől pedig szétrobbantam.

Ez már a soknál is több volt. Energiám viszont semennyi nem maradt. Pedig olyan sok ötletem lett volna még.

Rob, mintha csak kitalálta volna, mire gondolok, fölém kúszott – a lábaim azonnal a csípője köré tekeredtek –, de ahelyett, hogy megcsókolt volna, netán végre megadja, amire a kezdetektől vágyom az eddigieken kívül persze, a szemeimbe nézett.

- Életem végéig téged akarlak kényeztetni – suttogta. Képtelen voltam reagálni rá, a megszólalás ilyen távol még sosem állt tőlem, de ő elhatározta, hogy meg is gyilkol. – Gyere hozzám feleségül!

Azt hittem, rosszul hallok. Pislogtam párat, de nem jött ki hang a torkomon. Mi van? Mi történik? Álomnak véltem a jelen pillanatot, de ha álmodtam volna, akkor tudok beszélni. Mégsem sikerült, pedig próbáltam. Nem feleltem végül, hanem magamhoz húztam egy csókra. Reméltem, hogy majd veszi a lapot, és érteni fogja a válaszom, amit kimondhatatlanul is a tudomására kívántam hozni.

Visszacsókolt, de valamivel tartózkodóbban, mint ahogy korábban járatta a nyelvét bennem valahol máshol.

Aztán elveszítette a fejét – hála többek között annak, hogy nem haboztam becsúsztatni a kezem kettőnk közé, hogy forróan lüktető férfiasságát a testem bejáratához illesztettem, csípője köré kulcsolt lábaimmal pedig magamba húztam. Soha nem járt még bennem ilyen mélyen, sőt! Szinte egynek éreztem vele magam, és ezt még érezni akartam lehetőleg örökké. Nem engedtem, hogy kijjebb húzódjon, és nemcsak ott szorítottam magamba. A nyakát átkarolva a csókunk is fulladásközeli állapotig tartott.

A szavakat ezután már Rob is csak gondolkodás szinten használta, én már arra sem voltam képes. A mozgásával egy időben simogatni kezdett mindenütt, de már a csókjai is észveszejtően megbizsergették a testem. Édes kéjek közt vonaglottunk a végső mámor felé, mindent kitörölve az agyunkból, ami valahogyan a múlthoz kapcsolódik, hogy ne csak a gyönyörteli mennyország, hanem a boldog jövő kapuját is szenvedéllyel és szerelemmel karöltve léphessük át.

Reszketni kezdtem a vég közeledtével, pedig szerelmem tovább pikánsította az élvezeteket, ahogy ujjai szüntelen cirógatásokkal halmozták minden porcikámat, kivétel nélkül felkutatva azokat a helyeket, melyekről az eltelt egy év alatt sem felejtette el, mit vált ki belőlem az érintésük. Igyekeztem ezt viszonozni, nem pedig önzően a saját örömeimre koncentrálni csak. Rob egy ideig hagyta, hogy simogassam, aztán másodszor is elveszítette a fejét. Végre!

Belém záporozó lökései már nem voltak olyan gyengédek, mint reggel, inkább ösztönösek és vadak. Teljesen felemésztett a tűz, mely testünk egyesülésének pontjától gyulladt, a lángok kedvesem csókjainak és cirógatásainak ütemében nyaldostak, míg be nem borítottak mindent a csillagok.

Ennek sem lett vége rögtön. A maradék levegőm vésztartalékait is elfúló nyögésekre használtam, de Rob hangja is a szívemig hatolt, majd a csípőmbe markolva megdermedt, és miközben a szája az ajkaimra tapadt, nyelve újra gyengéden csábítva csókba a nyelvemet, éreztem, ahogy belülről is elönt a láva forrósága, mely eddig kívülről vont be minket az élvezetek finom, átszakíthatatlan hártyájával.

Sokáig csak zihálásunk törte meg a szoba csendjét, mialatt továbbra is egymásba simulva ereszkedtünk vissza a valóságba.

Rob kihúzódott belőlem, és mellém feküdt, bár a súlyát is élveztem érezni magam fölött, mellém fekve értem nyúlt eztán, de én addigra már az oldalához simultam. Fejem a vállára fektetve cirógattam a mellkasát addig, míg meg nem fogta a kezem és az ujjainkat összekulcsolva el nem suttogta, mit érez. Most én hajoltam fölé, hogy a tekintetét keresve és megtalálva visszasúgjam, majd csókkal is alátámasszuk az érzelmeinket.

Bár úgy éreztem, megmoccanni is képtelen volnék már a mai éjszakán, a kezem önként indult felfedezni a mellettem pihenő férfitest különböző pontjait, főleg az egyiket különleges figyelemben részesítve. Hallottam elakadni a lélegzetét, de sajnos nem maradt annyi energiám, hogy kellőképpen álljak rajta bosszút a korábban általa elkövetett kínzásokért – meg a vágy újra bennem is fellobbant –, ezért miután keményre simogattam, a lábamat a csípője fölött átlendítve ezúttal én helyezkedtem el rajta, miközben magamba vezettem.

A mellkasára támaszkodva, majd ugyanott végigcsókolgatva lassan mozogni kezdtem fölötte, ő pedig a csípőmet simogatva, időnként belemarkolva segített ebben. A melleimnek is kijutott a kényeztetésből, a szánk pedig csókba forrva vágyakozott velünk az újabb beteljesülésért. Remegtem már, de abbahagyni még nem akartam. Fogalmam sem volt róla, honnan merítettem erőt hozzá, hogy szerelem ajkaitól elszakadva újra elemelkedjek tőle, és gyors ütemben ringatva magam fölötte egyre közelebb hozzam a célt.

Rob arca ugyanazt a gyönyört tükrözte, amit én is éreztem, mikor elértük végre a mámor csúcsait, azt még hallottam is, ahogy a nevemet sóhajtja, majd kifulladva összeomlottam. Ő tartotta meg a testem, illetve hagyta, hogy elfeküdjek rajta. Még most is bennem volt, és én nem igyekeztem olyan gyorsan elválni tőle, mint korábban ő tőlem. Örökké az emlékeimbe akartam vésni a pillanatot.

Hosszasan feküdtünk csendben, én még mindit Robra csavarodva szinte, amikor megsimogatta a hajam, és elkezdett játszani az egyik tincsemmel. A szíve egyenletesen vert már a fejem alatt – őt használtam párnámul is –, ezért azt hittem, hogy elaludt, de mégsem.

- Visszavonom, amit kértem – jegyezte meg elgondolkodva.

- Mit? – pillantottam fel rá, majd puszilgatni kezdtem a mellkasát. Ha már úgyis ott volt. meg egyébként is…

- Nem emlékszel? – mosolyodott el. Emlékeztem, de újra hallani akartam. – Nem baj, úgysem volt megfelelő hozzá a pillanat.

- Dehogynem! – tiltakoztam rögtön.

- Mégis emlékszel? – nevette el magát, majd a tincsemmel megcsiklandozta az orrom. Elfintorodtam, de nem a beszélgetésünktől. Elkaptam a kezét, a számhoz húztam, és végigpuszilgattam az ujjait, aztán nézegetni kezdtem. Főleg a gyűrűst.

- Azt hiszem meg tudnám szokni a látványt – jegyeztem meg. Most ő nem tudta, miről beszélek.

- Milyen látványt?

- Egy gyűrűt az ujjadon – húzódtam rajta feljebb, és a nyakát kezdtem el puszilgatni.

- Rendesen akarom csinálni – felelte ő. – Apád már áldását adta. A bátyád még nem, de ő nem számít. Viszont szeretnélek elvinni valahova… Amandát is visszük. Szervezek egy romantikus vacsorát, aztán…

- Nincs szükség ilyesmire – pillantottam a szemeibe. – Tényleg úgy is megleptél volna, de az előbbi az spontán volt… úgy éreztem – bizonytalanodtam el, ő viszont bólintott. Könnyek szöktek a szemeimbe, mire megint elmosolyodott. – Ez sokkal jobban esett, mint az, ha direkt előre megtervezed a körülményeket, a pompát, a varázst. Ahogy az előbb csináltad, úgy akarom! – szabtam meg a feltételeket, majd el is szégyelltem magam rögtön, hisz kissé illúzióromboló lehetett neki ezt így megvitatni, de aztán…

- Kristen – suttogta. – Gyere hozzám feleségül – ismételte meg, amit korábban mondott.

Elszúrtam, mert erre most nem tudtam szimpla igennel felelni. Inkább incselkedni próbáltam vele kicsit. Ha ő szervezkedni akart…

- Miért tenném? – lestem rá a szempilláim mögül kissé csalókamód. Rosszul tettem. Rob rögtön elsápadt, és a szíve is gyorsabban dobogott a mellkasában. A sajátomon éreztem.

- Mert szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz. Van egy kislányunk, és még nagyon sok dolgunk van együtt! – sorolta kétségbeesetten. Megkönyörültem rajta.

- Szeretlek – feleltem egy puszi kíséretében. – Soha senkit nem szerettem még így… Mandyt most nem számítom ebbe bele. És boldogan lennék a feleséged – mosolyogtam rá, mire lassan eltűnt a gond a tekintetéből, és hitetlenkedéssel vegyes öröm költözött a helyére.

- Komolyan mondod? – lehelte, szinte alig hallottam. Bólintottam, mire gyorsan megcsókolt. Azt hitte, nem veszem észre, hogy neki is könnyek szöktek a szemeibe. Viszonoztam a csókját, amelyből még egy lett, majd még több…

Miután tulajdonképpen nem túl szokványos módon, de eljegyeztük egymást, és örök szerelmet is fogadtunk, nemcsak csókokkal, hanem cirógatásokkal is fokoztuk a hangulat gyönyörűségét, majd arra lettünk figyelmesek, hogy a vágyaink visszatértek, és ismét abban a boldogságcseppben találtuk magunkat, amely mindenünkre rátelepedett.

Megmozdítottam a csípőmet, mert odalent is éreztem némi változást; Rob teste is újjáéledt, és mivel még legutóbbi szenvedélyünk csillapultával sem csusszant ki belőlem, most lassan kitöltötte a nem annyira kínzó ürességet, amely nélküle jellemzett volna engem. Azt azonban nem hagyta, hogy megint „maratont fussak”, ezért gyengéden átfordult velem az ágyon, és finom mozdulatokkal nekiállt rendhagyó módon megpecsételni az eljegyzésünket.

Most nem siettünk el semmit, minden mozdulatunk és rezdülésünk azt a szerelmet sugallta, amelyet már a legelső találkozásunkkor is éreztünk, boldogsággal megfűszerezve az élményt. A gyönyör pillanatát csókkal ünnepeltük, majd szorosan összesimulva vártuk testünk lecsillapodását. Egymás szemét fürkészve bizonyosodtunk meg róla, hogy ez most tényleg a valóság, nem kóma, nem is álom, semmiféle bonyolult misztikum, és mégis varázslatos volt az egész.

Kivéve, amikor valami halk zörej „beleszólt” a csodánkba. Rob mobilja volt, amit az éjjeliszekrényre tett. Le is halkította, nehogy Mandy felébredjen rá, bár ha a lányunk a mi előbbi zajainkra nem kelt fel, kizártnak tartottam, hogy egy telefoncsörgés miatt megtörténne, de most nem is ez számított.

Egy puszit követően Rob kissé aggodalmasan húzódott el tőlem, hogy felvegye. Tudtam, hogy Cameron hívja. Mike-kal kapcsolatban. A szívem rögtön a torkomban dobogott. Éreztem, hogy akármilyen előhíreket is kaptunk, csak most lesz teljesen biztos, hogy örökre megszabadultunk Mike-tól, vagy megint átvert bennünket. Féltem tőle, hogy az utóbbi teljesül, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot, és arra koncentrálni, hogy igenis meghalt és nyugodtan élhetünk tovább!

Míg szerelmem – és immár vőlegényem – egy villanyt is felkapcsolva segítette a beszűrődő holdfényt kiegészülni némi világossággal, a lányunk kiságya fölé hajoltam. Békésen szuszogott, egyik ujját a szájába véve. A hátam mögött pedig ekkor Rob beleszólt a telefonba.

- Nos?

Én is hallottam, mit felel a bátyám.

- Ő volt az. Láttam a holttestét. Vége.