31. fejezet

Sziasztok! :)


:D Nos, először is: bevallom mindenkinek őszintén és szégyellem is: sosem láttam az Eredet c. filmet (sem a Megérzést, amikhez ezt a ficet hasonlítottátok). DE! A 30. fejezet feltételét követően szombat este letöltöttem és elkezdtem nézni :D Ha már mind azt emlegetitek, kíváncsi voltam. És tényleg! :D Végignézni nem bírtam, bocs ha valakit megbántok ezzel, de az első tíz perc után.. eluntam :$ De ennyiből is kiderült, hogy mire céloztatok :D Bocs, a hasonlóság abszolút a véletlen műve, nem "loptam" a filmből, sehonnan, szal.. így jött ki a lépés :) És egyszer talán majd ráveszem magam, hogy végignézzem.. :/ :)

Addig is.. Itt a következő fejezet nektek ebből a.. sztoriból! ♥

31. fejezet (Kristen)

Amikor zuhanni kezdtem, láttam végigsuhanni mellettem az életemet. A valódit, nem ezt, amelyben itt, ebben a világban léteztem. Láttam, mik történtek, hogy kiket szerettem, illetve gyűlöltem, az összes érzés belém sűrűlt, amit valaha éreztem, egy emelkedett csak ki közülük. A szerelem. Alig vártam, hogy újra kimondhassam. Addig azonban akadt még némi zuhannivalóm…

Egy idő után minden feketévé változott körülöttem, mintha egy alagút szippantott volna magába. Nem akart véget érni. Lehunytam a szemeimet, hátha úgy hamarabb sikerül felébrednem, mert az előbb zuhanás közben minden kirakódarab a helyére került.

Lloyd azért volt itt velem, mert tényleg ez volt a dolga. Itt volt dolga ebben az állapotban, helynek ugyanis nem nevezhettem. Az idő ugrált, semmi sem volt stabil, csak az emlékek és mindaz, amit eddig az itt levő személyek magukkal hoztak. Ezt mindenki maga választhatta meg. Én Norfolkot hoztam, hisz itt nőttem fel, valamint egy kevés, ám annál határozottabb részt a későbbi életemből. Ami nekem fontos volt. Főleg Rob. Rob, és azok a személyek, akiket hozzá kapcsoltam: Tom, Lizzy, Kate…

Lloydnak ők semmit nem jelentettek, azért nem emlékezett rájuk, csak Mike-ra és rám. A bátyámmal mondhatni itt ismerkedett meg. Cameron volt az egyetlen talány, bár vele kapcsolatban is hamar megvilágosodtam. Ő csupán addig lehetett itt velem, amíg a párhuzamos világban nem volt eszméleténél. Neki sem számított annyira Rob és a többiek, hogy plusz teherként magával hozza róluk ide az emlékeit. Meg ő úgyis csak átmenetileg maradt. A szüleimmel pedig azért találkozhattam az elején, mert valaha ők is szembenéztek már a halállal: apámat egy szimpla epeműtét során kellett újraéleszteni, anyut pedig pár éve elütötték a zebrán. Most kis időre mindketten megjelentek, de aztán már őket sem találtam sehol: hisz éltek.

Mindenki élt, aki nem volt jelen ebben a különös világban. A kislányom is. Sajnos Mike is. Mert az itteniek szerint meghalt. Reméltem, hogy megkapta a kiérdemelt büntetését. Megdolgozott érte.

Tovább zuhantam, bár elbizonytalanodtam, mi lesz most velem. Én a képzelt világomban próbáltam épp megölni magam, de fogalmam sem volt róla, mi lesz, ha sikerül. A valóságban is meghalok vajon?

- Mama – hallottam ekkor valahonnan. Tudtam, hogy a lányom szólít.

- Szeretlek, Kris – kontrázott rá az apja.

Még mindig zuhantam, el is szédültem bele, aztán… kinyitottam a szemem.

Sötét volt, a plafon egyik repedése mégis elárulta, hol vagyok. Norfolkban, a bátyám régi házában. Túléltem! Ezt mosolyogva vettem tudomásul.

Még mielőtt oldalra fordítottam volna a fejem, tudtam, hogy Rob fekszik mellettem. A gyermekünk is a szobában volt, hallottam a szuszogását.

Még szélesebben elmosolyodtam, és megpróbáltam megmozdulni. Tökéletesen sikerült. Felültem, az ágy másik végében álló kiságyra pillantottam először. Mandy békésen aludt benne. Utána könnyes szemekkel az édesapjára pillantottam, aki a hátán aludt mellettem, bár gondterhelten ráncolta a homlokát valamiért közben. El akartam oszlatni a bánatát, és valóra váltani a reményét, de valami visszatartott attól, hogy megérinthessem. Mintha lekötötték volna a kezem.

Odapillantva rájöttem, hogy csak az infúzió tart fogva. Egy határozott mozdulattal kihúztam magamból a tűt, és bár a helye kissé vérzett, Rob fölé hajoltam. A mellkasán végigsimítva hozzábújtam, mert annyi erőm még nem volt, hogy huzamosabb ideig megtartsam magam. Végighúztam az ujjaimat az arcán, a száján, és néhány pillanatnyi bámészkodást még engedélyeztem magamnak.

Úgy tűnt, hogy az elmúlt egy év során sem kedvelte meg a borotvát, a két-háromnapos borosta az előbb sercegett az ujjaim alatt. Fodrásznál sem mostanában járhatott. Alig vártam, hogy a hajába túrjak… majd, ha olyasmihez már összeszedtem magam. Addig is a nyakát cirógattam végig és a mellkasát. Nem volt túlöltözve, így találtam egy sebhelyet a kulcscsontja alatt néhány centivel. Sejtettem, hogy került oda. A szíve viszont határozottan vert. Életerősen és kimondatlanul is szerelmesen.

Adtam egy puszit a hegre, mire kedvesem felsóhajtott, de nem ébredt fel. Végigvezettem az ujjam elnyíló szája körvonalán, majd közelebb hajoltam és puszilgatni kezdtem. Azonnal visszacsókolt, a következő pillanatban pedig már én feküdtem a hátamon, ő meg félig a könyökére támaszkodva fölém hajolt. Csupán néhány pillanatig tartott a csók, aztán Rob megdermedt, és kinyitotta a szemeit. Egyenesen az enyéimbe bámult.

Aztán egy kicsit feljebb emelkedett, mondhatni hátrahőkölt. A döbbenete leírhatatlan volt.

- Kristen? – nyögte. Én csak mosolyogtam a könnyeim között. – Te… hogy…? Álmodom! – állapította meg némi dadogás után. Képtelen voltam megszólalni, pedig annyi mindent szerettem volna mondani neki. Ám ezt ő is megakadályozta. – Nem akarok felébredni! – nyöszörögte kétségbeesetten és ismét megcsókolt. Nem tiltakoztam…


(Rob)

Elrántottam a kezem Kris nyakáról, és zihálva hátrébb húzódtam tőle. Meghalt – furakodott a borzalmas szó az agyamba, de nem akartam gondolni rá, sem jelentést adni neki, a csendben viszont, ami felőle áradt, benne rezgett a kegyetlen valóság: vége van.

Egy percig még őt figyeltem. Békés volt, és mintha mosoly játszott volna az ajkai körül. Hogy halhat meg mosolyogva? – háborodtam fel ezen. Hogy halhat meg egyáltalán? Figyelmen kívül hagyva azt, mennyire vártam vissza, mennyire szeretem? A lányunkra sem kíváncsi?

Nem akartam elhinni ezt. Reméltem, hogy csak álmodom. A tenyerembe temettem az arcom és megdörzsöltem a szemeimet; megpróbáltam felébredni, de nem éreztem változást. Csupán egy érintést a mellkasomon. Most már megmoccanni nem mertem. És igen, tudtam én, hogy álmodom!

Lehunyt szemmel élveztem, hogy Kris hozzám simul. Még soha ilyen szép álmom nem volt. Az érintés az arcomra kúszott, majd a számat rajzolta körbe. Aztán szerelmem egy csókot lehelt a sebhelyre a szívem fölött.

Olyan valóságosan éreztem, ahogy megmozdul mellettem, mintha tényleg jelen volna. Sajnos tisztában voltam vele, hogy nincs. Épp az előbb állapítottam meg, hogy itthagyott engem. Örökre. Megvárta, míg megszólal a kislányunk, és aztán… elment. De akkor miért érzem ilyen elevennek? Lehet, hogy az előbb álmodtam? Vagy még mindig?

Összezavarodtam, de nem volt időm kibogozni az agyam kusza szálait, ugyanis az ábrándom megcsókolt. Rájöttem, hogy ez pont ugyanaz a mozdulatsor volt, mint mikor Mandy kimondta, hogy mama, én pedig felrohantam ide, és így simogattam meg csókolgattam végig Kristent, ahogy ő engem az imént. Tehát tényleg álmodom. Akkor viszont megtehetem, amire vágyom – gondoltam.

A derekánál fogtam meg óvatosan, és magam alá fordítottam az ágyon, miközben visszacsókoltam. Egy évig szomjaztam az ízére! Elvarázsolt. Most mégis… Valami más volt, mint régen, vagyis… Nem tudtam megmondani. Kinyitottam a szemeimet, és valahol ébrenlét-álom határán lebegve az ő csillogó tekintetébe ütköztem. Egy másodpercre átbillentem az ébrenlétbe, de aztán…

- Álmodom! – állapítottam meg. Az túl szép lett volna valóságnak, ami éppen történik. – Nem akarok felébredni! – estem hirtelen kétségbe, és további gondolkodás nélkül újra megcsókoltam.

Kristen a hátamon végigsimítva csókolt vissza, majd a hajamba túrt, hogy ne távolodhassam el megint. Eszem ágában sem volt. Egy végtelenül hosszú évet vártam erre, nem akartam máris véget vetni neki. A vágyaim sem hagyták volna, de aztán… valami nedveset éreztem a vállamon. Zavart, hogy nem tudom, mi az, így elszakítottam magam szerelmem rajongott ajkaitól és odapillantottam.

A sötétben – és álmomban – is vérnek tűnt. Vérnek, ami Kris karjáról kenődött rám – találtam meg a forrását. Arról a karjáról, amelyben az infúzió volt, ami pedig most… nincs benne!

Egyetlen pillanat alatt kitisztult és össze is állt a kép.

- Visszajöttél! – néztem döbbenten szerelmem könnyes szemeibe, és próbáltam felfogni, hogy ez mit is jelent. Főleg azt, hogy vége a várakozásnak. – Nem álmodom – mondtam vagy kérdeztem. Kris mindenesetre egy enyhe fejrázással megerősítette ezt. Az egész testemen végigfutott a borzongás.

Ekkor döbbentem csak rá, hogy mit tettem. Azonnal leszálltam róla, és mellé feküdtem. Nem kellett volna így letámadnom, mert az is lehet, hogy… ő nincs teljesen képben.

Muszáj volt erről megbizonyosodnom, de először mégis az éjjeliszekrényhez nyúltam és kivettem belőle egy darab gézt, hogy a karján valamennyire csillapítsam a vérzést. Ezt követően mertem csak újra ránézni. Az összes reményemet a következő kérdésbe sűrítettem.

- Em… emlékszel rám?

Kris a könnyein át mosolygott rám, majd felült, de egyévi fekvés után még gyenge volt, ezért segítettem neki. Amint sikerült, végigsimított az arcomon, majd a könnyei eltűntek, a tekintete szerelmessé változott, vett egy apró lélegzetet, és megszólalt:

- Mindenre emlékszem.

Ezek a szavak jelentették számomra a mennyországot. Hirtelen megijedtem, hogy mégis alszom, de a lányunk ezt a pillanatot választotta, hogy felsírjon. Még soha nem hallottam felsírni!

Nem szadizmusból hagytam sírdogálni picit Mandyt, hanem mert az anyukája még nem is ismerte őt.

- Ezt most lehet, hogy nem fogod érteni, de van egy lányunk – közöltem szerelmemmel félve, de ő rezzenéstelen boldogsággal nézett vissza rám.

- Tudom – bólintott. – Amanda – mosolyodott el. Képtelen voltam használni az agyamat, úgyhogy nem jöttem rá, honnan tudja Mandy nevét. Pedig egyértelmű volt; én mondogattam naphosszat, valószínűleg hallotta. – Idehoznád? – kérte remegő hangon.

Már siettem is a kiságyhoz, hogy hangoskodó (!) gyermekemet kiemelve belőle a mamája karjaiba rakjam. Vigyáztam, nehogy elejtse, de biztosan tartotta. A pici pedig rögtön megnyugodott, és édesen gőgicsélni kezdett. Soha nem hittem volna – bár reméltem –, hogy egyszer így fogom látni őket. És most sem láttam őket tisztán. Ezúttal én könnyeztem.

Kristen nem úgy tűnt, mint aki bánja, hogy így döntöttem a gyermekünkkel kapcsolatban – hogy megszülethessen –, örültem, hogy nem utasítja el. Csodálkoztam is egyúttal, mert még soha nem találkoztak, ennek ellenére tökéletes volt köztük az összhang. Már külön-külön is odavoltam értük, de így, együtt látni életem két legfontosabb nőjét… Alig tértem magamhoz.

- Köszönöm – pillantott rám ekkor szerelmem. Ő előbb megtalálta a hangját, mint én. Valami a torkomat is fojtogatta, tán a meghatottság.

- Mit? – nyögtem. Többre képtelen voltam. A gondolkodás is nehezemre esett. Csak azért imádkoztam megállíthatatlanul, hogy ne álmodjam mindezt. Legszívesebben felkeltettem volna Lizzyt meg Tomot, hogy jöjjenek át, és mondják, hogy valóban igaz, amit látok.

- Hogy nem hagytad, hogy elvegyék – nézett megint a kislányunkra.

- Ha te nem tértél volna vissza… legalább ő velem maradt volna… belőled – súgtam szaggatottan. – De tudtam, hogy felébredsz! – tettem hozzá hangosabban, és merészen közelebb húzódtam hozzájuk, bár még tartottam tőle, hogy a kép, amelyben éppen gyönyörködöm – anya és lánya egymás tekintetébe mélyedve, mintha némán kommunikálnának –, egyszer csak szappanbuborékként pukkan szét előttem. Mégis kockáztattam. Ők pedig nem tűntek el. Mindketten felém fordultak inkább.

- Én nem tudtam, hogy mi lesz – vallotta be Kris. Közben lassan a karjaimba vettem mindkettejüket, és vele az ölemben ültem az ágyra úgy, hogy a hátam a támlának vetettem. Ő pedig a picit fogta szorosan magához. – Nem tudtam, sikerül-e… találkoznom veletek – szomorodott el hirtelen.

- Sikerült – feleltem én neki boldogan, de a bánat még ott volt a tekintetében. – Mi a baj? – simítottam végig a haját. A füle mögé tűrtem, de váratlanul lesütötte a szempilláit.

- Elveszítettem valakit, hogy veletek lehessek – rázta meg enyhén a fejét. – De biztosan megérti – nézett rám megerősítést várva. Nem kellett zseninek lennem, hogy sejtsem, kiről beszél, bár biztosat nem tudtam.

- Lloyd? – kérdeztem rá. Egy éve nem gondoltam már rá, de most valamiért rögtön az ő neve ugrott be. És eltaláltam. Kristen bólintott, majd elcsodálkozott.

- Azt tudom, hogy én miért vagyok vele tisztában, mi történt itt veletek, de te… honnan… Cam mondott valamit? – értetlenkedett. Én is, mert most nem volt világos, miről beszél.

- Mit kellett volna mondania?

- Vele mi történt… azután? – célzott itt a lövöldözésre és egyebekre.

- Három hónapig eszméletlen volt – árultam el neki, és dermedten figyeltem, ahogy mosoly kúszik erre szerelmem arcára. Egy pillanatra kételkedni kezdtem benne, hogy normális-e ez a reakció a részéről, de máris magyarázattal szolgált.

- Vele voltam egy ideig. Ott, ahol… voltam. Vagyis itt – beszélt össze-vissza, amivel rendesen megijesztett, de aztán elkezdte az elején.

Dermedten hallgattam végig, szólni sem mertem, nehogy félbeszakítsam – vagy felébredjek –, de egyszerre, ömlesztve hirtelen sok lett az infó. Beértem volna annyival is, hogy végre újra itt van. Ehhez képest… mire hajnalodni kezdett, kedvesem mindenbe beavatott, ami vele történt az elmúlt egy év során. Kísértetiesen hasonló vonásokkal tarkított volt az élete, mint az, amit én éltem körülötte. Hátborzongatott az egész sztori, de… minden szavát elhittem.

- Ha nem akartad volna megölni magad… valahol ott, ahol voltál, akkor lehet, hogy még mindig nem lennél itt…? – kérdeztem kissé összezavarodva.

- Lehet – vont vállat Kristen, majd rám nézett. – De itt vagyok. – A tekintete kicsit fáradt volt, ezért majdnem megkérdeztem tőle, nem álmos-e, de még időben észbe kaptam. Ennyi alvás után kizárt, hogy az legyen. Meg különben is, annyi mondanivalóm volt még neki.

Mandy időközben elaludt a karjaiban, úgyhogy vele kezdtem. Kihúzódtam Kris alól, a pici babát pedig sok-sok puszi kíséretében óvatosan elvettem az anyukájától, de csak azért, hogy a kiságyba fektetve szemléljük őt tovább, immár egymáshoz simulva. Igyekeztem nem összetörni szerelmem gyenge testét, és inkább csak az ő ölelését élveztem, mint visszaszorítottam.

- El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál! – vallottam be neki cseppet sem férfias könnyek között. – Már mindenki feladta a reményt.

- Te nem – szúrta közbe és még szorosabban ölelt, de úgy, hogy közben láthassuk egymást.

- Én nem – hagytam rá, mert azt magam előtt is szégyenkezve vallottam be, hogy bizony nagyon sokszor csak egyetlen törékeny hajszál választott el tőle, hogy beálljak a sorba a többiek közé.

- Én is tudtam, hogy létezel valahol – melengette meg ő is a szívem a szavaival. – Mandyt viszont most látom először – pillantott boldogan alvó gyermekünk felé, majd vissza rám. – Csodaszép kislány – jegyezte meg csodálkozva.

- Akárcsak az édesanyja – gyönyörködtem én pedig őbenne. – Tudtam, hogy rád fog hasonlítani. A szemeit is tőled örökölte. Sokszor képzeltem azt, hogy te figyelsz engem rajta keresztül. Végig, amíg őt vártuk, egyetlen egyszer sem mozdult meg benned – árultam el aztán az egyik furcsaságot, ami közben történt.

- Én sem éreztem mozogni – szólalt meg meglepetten. – Csak a szívverését hallottam.

- Én is – mosolyodtam el. – A hangját pedig ma először. – Szerelmem hitetlenkedésére elárultam, mi volt a pici első szava. Kristen erre újból sírni kezdett, de eközben is engem ölelt.

Olyan elképesztő és felfoghatatlan volt, hogy tényleg magához tért, tényleg itt van immár nemcsak testben, hanem lélekben is velem, hogy az öröm belülről próbált szétszakítani, de nem sikerült neki. Én voltam erősebb. Kris tett azzá. Már azt is tudom, mi célja volt a sorsnak azzal, hogy megajándékozott bennünket Mandyvel. Így akart átsegíteni minket a hosszú és gyötrelmekkel teli hónapok során. Ő volt az a lánc, amely hozzánk kapcsolta a kitartás fogalmát, ezáltal pedig minket is egymáshoz.

- Félek, hogy mégiscsak álmodlak – suttogtam halkan, mire szerelmem felemelte a fejét a nyakamból, melyet eddig a leheletével és a puszijaival csiklandozott.

- Akkor ezentúl közöset álmodunk – felelte lágy mosollyal édes ajkain. A szemeibe néztem, és még soha nem éreztem ilyen biztosnak a kapcsolatunkat. Legszívesebben azonnal Vegasba rángattam volna, hogy valaki rögtön adjon össze bennünket, de egyelőre a lánykéréssel is várnom kellett, hiszen még csak pár órája van megint velem.

- Szeretlek – suttogtam azt a szót, melyet egy teljes éve nem bírtam így kimondani. Ilyen őszinte átéléssel és bizonyossággal egyszer sem.

- Én is szeretlek – felelte.

A nap első sugarai ezt a pillanatot választották, hogy a szobába törjenek az ablakon át. Egyenesen Mandy kiságyára. Ilyenkor mindig a nap felé fordult, megmutattam ezt Krisnek is, aki cseppet sem csodálkozott ezen.

- Gyakran üldögéltem vele abban a karosszékben – mutatott a szoba túlsó végébe. Megdermedtem egy pillanatra. Sokszor éreztem magam őrültnek az elmúlt év során, de legtöbbször amiatt, mert sokszor arra érkeztem a szobába, mintha mozogna az a szék. Ezt már végképp nem mertem elmondani senkinek, kivéve most, Krisnek. – Nem vagy őrült – nyugtatott meg. – Azok után, amiket én is átéltem, amíg… nem éltem… Semmi sem lehetetlen. Csak kicsit kísérteties…

Félelmetes volt rádöbbennem, hogy végig itt volt velem, lélekben is, csak épp nem úgy kommunikáltunk, mint két szimpla ember.

- A kert végében elkezdett nőni egy rózsabokor… – kezdtem kicsit félve, hogy amit majd most mondok, még neki is sok lesz –, ez is a te műved esetleg? – néztem rá kérdőn.

- Azt hiszem – bólintott, miután utánagondolt. – Mikor láttad először?

- Mandy születése után tűnt fel… – feleltem, mire elmosolyodott, bár ezúttal szomorkásan.

- Sokáig azt hittem, meghalt. Csak a legvégén jöttem rá, hogy nem, épp ellenkezőleg. Él, ahogy ti mindannyian. De az ő emlékére ültettem azt oda. Hogy lehetséges, hogy végig itt éltünk mind a ketten, csak… mégis… máshogy? – kérdezte ekkor zavarodottan. Én sem voltam jobb ebben a pszichés és misztikus találós kérdésben.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Most viszont már csak az a lényeg, hogy itt vagyunk mind, együtt.

- Igazad van – mosolyodott el szerelmesen, és visszavackolta magát a karjaimba. – Olyan furcsa, de mégis… örülök, hogy így alakult, akárki vagy akármi is irányította így.

- Én is – ezzel egyet kellett értenem.

Nem soká élvezhettük egymás közelségét és a békés idillt, mert újabb bizonyítéka érkezett, hogy ébren vagyok, és a valóságban. Lizzy kopogott be, hogy elrabolja a lányomat – ő szokta néha reggeliztetni. Krisszel egymásra pillantottunk, majd mosolyogva ő kiáltotta el magát.

- Gyere beljebb!

Szinte hallottam, hogy a nővérem lélegzete elakad, majd lenyomta a kilincset, és először csak résnyire merte kinyitni az ajtót. Aztán megpillantotta Kristent a karjaimban, az ajtót szinte kicsapta – de legalábbis a falon csattant –, ő meg berontott, és egyből közénk vetette magát.

- Felébredtél! – zokogta Kris nyakába borulva.

- Igen – örült neki ő is. A válla felett boldogan mégis engem nézett.

- Már nem tudtam, meddig bírja ki az öcsém nélküled – húzódott tőle távolabb a nővérem, majd rám nézett. – Igazad volt – mondta nekem hitetlenkedve. Végre az orra alá dörgölhettem volna, hogy én megmondtam, de nem tettem. Ehelyett rámosolyogtam, és mivel ők most kirekesztettek a boldogságból, Mandy ágya fölé hajoltam. Ébren volt, de ismét nem jelezte ezt, a kezecskéjét nézegette éppen.

Kislányom tekintete aztán rám rebbent, és megszólalt megint.

- Mama… – Szinte hallottam rajta a kérdő hangsúlyt.

- Igen, most már a mama is ébren van, kincsem – nyúltam érte, majd kiemeltem a kiságyból, és a lányok felé fordultam. Bár semmi kedvem nem volt Krist akár egy percre is szem elől téveszteni, csöpp tündérkémnek táplálékra volt szüksége. – Mi most lemegyünk megreggelizni – közöltem az ágyon még mindig egymásba kapaszkodó szeretteimtől, de Kris kibontakozott Lizzy karjaiból.

- Szabadna, hogy én…? – nézett rám kérlelően. Képtelen voltam neki nemet mondani, de figyelmeztettem, hogy ő a folyamatosan beléadagolt gyógyszerek miatt sajnos nem szoptathatja. – És cumisüvegből? – reménykedett tovább.

- Abból igen – mosolyogtam rá, így ahelyett, hogy a lányunkkal tűntem volna el, a kezébe adtam, majd egy puszit nyomtam a szájára, amit végre viszonzott – nem úgy, mint az utóbbi egy évben reggelente –, és a konyhába mentem, hogy elkészítsem a csöppség harapnivalóját. Azaz cumiznivalóját.

Tomot lent találtam, kicsit kiütve feküdt az ebédlőasztalon. Kinevettem, mire felkapta a fejét, és riadtan rám bámult.

- Jól hallottam azt a furcsa hangot belőled, amit egy éve nem? – kérdezte. Vidáman pillantottam rá, miközben kivettem a tejet a hűtőből, hogy a mikróban megmelegítsem, majd aztán belekeverjem a tápszert. – Kris…?

- Igen – árultam el neki, de sem ő nem folytatta a kérdést, sem én nem tehettem a válasszal ugyanezt, barátom már az emeletre trappolt, majd egy csatakiáltás-szerűt hallottam, és sejtettem, hogy kedvesem újabb ölelgetéseknek van kitéve.

Míg szemem fényének készítettem a reggelit, Camre is rácsörögtem. Álmos hangon szólt bele.

- Mit akarsz ilyen korán? – morogta egy ásítást követően. Hét múlt.

- Az unokahúgod tegnap megszólalt – kezdtem a kisebbik, ám cseppet sem jelentéktelenebb hírrel.

- Micsoda? – Szinte láttam, hogy törli ki az álmot a szeméből.

- Az anyukája pedig felébredt. – Úgy döntöttem, nem húzom tovább az idegeit.

- Micsoda?! – ordította, majd koppanást hallottam. Befejezettnek tekintettem a hívást, volt ugyanis egy érzésem, hogy Cameron pillanatokon belül megjelenik nálunk.

Nem tévedtem. Alig tíz perc múlva szirénázva érkezett a felhajtónkra, majd betört a házunkba – megtehette. Épp az emeletre indultam az ekkorra elkészült babakajával, amikor felrohant a lépcsőn, engem majdnem félresodort közben, mindezt köszönés nélkül, mire pedig a szobába léptem, már ő ölelgette könnyes szemekkel a húgát.

Sajnos félbe kellett szakítanom a csodás idillt, mert Kristen szerette volna megetetni a lányunkat. Lizzy épp végzett a most is szüntelenül gügyögő Mandy tisztába pelenkázásával, de nem a kiságyba fektette bele, hanem szerelmem karjaiba adta. Melléjük ültem, és én pedig a cumisüveget adtam az egyik kezébe, amikor szabaddá vált.

- Sosem szoptathatom már, ugye? – kérdezte kissé szomorkásan, miközben a pici szájába dugta az odavalót. Mandy átmenetileg elhallgatott, enni kezdett.

- Az orvos véleményétől függ – feleltem. Fogalmam sem volt róla.

- Máris felhívom – ugrott fel tettre készen Cam, majd kiment a szobából. Tom és Lizzy is váltottak egy pillantást, majd kézen fogva kivonultak. Hárman maradtunk.

- Utálom az orvosokat – mormolta szerelmem, de ettől ellentétesen szeretettel mosolygott a csemeténkre. – Olyan szép! Szebb, mint elképzeltem – gyönyörködött benne, máris megfeledkezve arról, hogy mi vár rá, ha orvosok hada fog itt csoportosulni. – Van itt valami ruhám? – kérdezte aztán rám pillantva.

- Van, mindent áthozattam ide Los Angeles-i lakásainkból – mondtam. Ezután én is gyönyörködni kezdtem kettejükben.

Ha valaki fél nappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy itt fogok ülni azt figyelve, hogyan eteti az egy évre elveszített, de változatlanul imádott nő a kislányunkat, akinek a világra jövetele épp akkora csoda volt, mint az, hogy az anyukája magához tér, és minden tekintetben tökéletesen egészségesen, akkor nem biztos, hogy hiszek a jóslatban. Kivéve Mandynek. Ő már érezhetett valamit abból, ami történni fog és végül történt is, ugyanis pont előző este mondta ki a mama szót, azóta pedig úgy viselkednek egymással, mintha négy hónapig ezt tették volna. Kimondhatatlanul szerettem őket.

- Mike él, igaz? – zökkentett ki a gondolataimból szerelmem, továbbra is a babánkkal szemezve. Úgy döntöttem, őszinte leszek.

- Igen – feleltem kelletlenül. – De megkapta a méltó büntetését. Már nem jelent veszélyt.

- Azért furcsa volt – kezdte, bár már elmesélte a történetét. – Mindenki, akivel ott találkoztam, vagy nem élt, vagy pedig… valamilyen köztes állapotban volt.

- Mint te – böktem közbe, mire elmosolyodott, és rám emelte a tekintetét.

- Mint én. De most már eszem ágában sincs itt hagyni benneteket többé – ígérte vidámnak.

- Reméltem is! – Ezzel közelebb hajoltam, és Mandy fölött egy lágy csókot váltottunk. Azután hirtelen elhúzódott. Rögtön megijedtem, hogy valami baj van, és ahogy rám nézett, az is erre utalt, mégis igyekeztem nem pánikba esni ettől.

- Bemennél a gardróbba? – kérdezte hirtelen. Nem értettem, miért akarja, hogy én válogassak neki ruhát, de felálltam az ágyról.

- Mit akarsz felvenni? – érdeklődtem már bentről, körbenézve a cuccai közt.

- Nem felvenni… van esetleg egy magas polc ott?

- Több is…

- Az, amelyiknek üveg tolóajtaja van. – Már el is húztam. – Ne benne, hanem a tetején. – Felnéztem, majd fel is nyúltam a tetejére és egy dobozt találtam. Elég nehéz volt. És lapos… pont akkora, mint egy festmény. Kivittem a hálóba, és az ágy végébe rajtam, Kris szerelmes pillantásokkal követte a mozdulataimat, miközben kibontottam. – Ne kérdezd, hogy kerül oda – mondta. – Mindenesetre ez a tiéd… – élvezettel figyeltem, ahogy elpirul, majd megnéztem, mit rejt a doboz. És elakadt a szavam. Az a kép volt! A kedvencem. Kris egyik régi lakásába sem találtam, pedig sokat kutattam utána. Az éneklő néma lány…

- Hogy került ez ide? – döbbentem meg. Mielőtt szerelmem válaszolhatott volna, Cam nyitott be lassan, halkan.

- Bocs, nem akarok zavarni, de a doki egy óra múlva érkezik. Addig azt kérte, lehetőleg ne mozogj túl sokat – pillantott a húgára.

- Nem fogok – motyogta ő. Éppen befejezte Mandy etetését, és most a vállára helyezte a picit. Rögtön közelebb húzódtam hozzájuk.

- Ne vegyem át? – nyúltam érte, de Kris mosolyogva rázta a fejét.

- Végre magamhoz ölelhetem – mondta közben csillogó szemekkel. Igaza volt. Bele sem mertem gondolni, mit élhetett át „álmában”. Én már annak is örültem, hogy amit éjjel én álmodtam a haláláról, nem bizonyult igaznak.

- Nem bánod? – kérdeztem ekkor félve.

- Mit? – lesett rám kíváncsian. Hirtelen nem tudtam, mit feleljek, hisz a lányunk léte ellen szemmel láthatóan nem volt kifogása.

- Tudom, hogy még nem akartál gyereket – motyogtam bizonytalanul. Amandát ráadásul totál nem terveztük, emlékeim szerint Kris ráadásul abban a tekintetben sem volt túl magabiztos, hogy tőlem akarja-e azt a babát majd valamikor, de erre nem akartam külön kitérni.

- Tényleg nem – támasztotta alá a félelmeimet. Majd igen rejtélyesen folytatta, de a korábbi elmondása tükrében már értettem a szavait. – Amikor először felfogtam, hogy te nem létezel… ott… aztán a bátyám is meghalt, ő tartotta tovább bennem a lelket. Amíg nem közölték, hogy ő sincsen már – szomorodott el egy pillanatra, majd újból felderült az arca –, vagyis megszületett – helyesbített. – Csak akkor még fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi történik.

Volt még egy dolog, amire választ szerettem volna kapni, attól azonban féltem, mi lesz a felelet.

- Lloydhoz hozzámentél volna, ha… Ha minden máshogy alakul? – böktem ki végül, habár ez már egyáltalán nem számított.

- Benne voltál. Mármint őbenne. A mosolyában, a mozdulataiban. Ő valójában te voltál – magyarázta úgy, mintha ő is csak most döbbenne rá minderre. – Egyszer megkérdeztem tőle, miért csinálja ezt? Miért vigyáz rám? Miért segít? Azt mondta, azért, mert ez a dolga. Ezt akkor még nem értettem.

- Én értem. – Nem lepődtem meg az emléken, ami az agyamba furakodott. – Egyszer a bátyád feltette nekem ugyanezt a kérdést, hogy miért nem kezdek új életet, mire várok, miért teszem ezt? Ugyanezt válaszoltam.

Kris hitetlenkedve pillantott végig rajtam, majd a tekintete megállapodott a hasamon, aztán lejjebb villant, végül elkapta rólam, és halkan megszólalt.

- Éppenséggel megtehetted volna, hogy…

- Nem! – szakítottam félbe. Sejtettem, mit akart mondani. – Egy hajszálnyi volt a remény, de amíg volt egyáltalán, hogy egyszer magadhoz térsz és visszajössz közénk… hozzám, addig képtelen lettem volna rá! És azután is.

- Félelmetes vagy – mondta erre hirtelen. Megkérdeztem, miért. – Képes voltál velem még így is… együtt élni… – csóválta a fejét hitetlenkedve.

- Érted bármire. És még mindig azt hiszem, hogy csak álmodlak. Hogy itt beszélgetünk… a lányunk a karjaidban… – A csöppség, végszóra, vagy hogy az álomszerűséget cáfolja, ebben a pillanatban sírt fel megint. Elvettem Kristől, hogy megtudakoljam a királylánytól, mi a gond, de Liz toppant ekkor közénk, és el is kobozta tőlem a porontyunkat.

- Majd én játszok vele, amíg nem jön az orvos! – mosolygott ránk, még kacsintott is, és ahogy jött, el is tűnt a babánkkal. Mi pedig kettesben maradtunk Kristennel. Ránéztem, és próbáltam elhinni, hogy létezik ilyen öröm, mint amit épp érzek. Nem lehetett valótlan – tehát létezett.

Közelebb húzódtam hozzá, de mielőtt átölelhettem volna, egy picit odébb csusszant.

- Mi a baj? – akartam kérdezni rögtön, de így előzött meg:

- Segítenél… valamiben? – pirult el, mire még jobban imádtam, de készségesen ajánlkoztam, akármire is vonatkozott a segítségkérése. – Szeretnék lezuhanyozni, mielőtt ideér az orvos – árulta el aztán szemlesütve. Mintha még sosem láttam volna meztelenül, vagy… mintha nem volna közös gyermekünk! Mégsem nevettem ki ezért, inkább csak mosolyogva beleegyeztem a dologba.

A felüléssel még nem volt gondja, de lábra állni már csak a támogatásommal sikerült neki. Hiába járt hozzá hetente egy gyógytornász, hogy az izmai ne sorvadjanak el teljesen, és én is gyakran, szinte naponta masszíroztam végig a testét, mégis más volt így, hogy saját akaratából koordinálja a mozgást. A derekát átölelve kísértem a fürdőszoba felé, de mielőtt beléptünk volna, felém fordult, és a mellkasomra rakta a kezét.

- Én… nem tudom, hogy…

- Semmi baj, Kris – nyugtattam meg, mert elég zaklatottnak tűnt hirtelen. Aztán nem szívesen, de megkérdeztem: – Szeretnél inkább egyedül maradni?

Elég bizonytalanul, de némi hezitálás után nemet mondott.

- Gyere velem – fogta meg a kezem. Boldogan mentem volna vele bárhová. Lehetetlent azonban még nem várhattam tőle, úgyhogy megelégedtem annyival, hogy a labilis mozgása miatt még rám támaszkodik és belém kapaszkodik.

Nehezen türtőztettem magam egy évnyi önmegtartóztatás után, amikor meztelenül simult hozzám a víz alatt, de kibírtam, hogy ne kezdjek bele olyasmibe, ami valószínűleg még nem tanácsos. Kris is észrevette a vágyaim nyilvánvalóját, de csak egy pirult bocsánatkéréssel reagált rá, én pedig elengedtem a fülem mellett. Azaz hárítottam. Nem volt oka bocsánatot kérni emiatt.

Később az öltözködésben is segítettem neki, majd én is magamra kaptam valami ruhát, és újból őt ölelve indultunk lefelé az emeletről. Szívem szerint a karjaimban vittem volna, de ő ragaszkodott ehhez, mondván, kíváncsi rá, megy-e neki így is. Ment.

Alighogy leértünk, egy autó gördült a felhajtóra – a hangjáról már megismertem, hogy az orvosé, de Kristen észrevette a kanapén Amandával az ölében ücsörgő Lizzyt, és inkább feléjük indult. Odaérve kissé kifulladva huppant le rá – sok volt még neki a lépcsőzés, még ha lefelé történt is –, majd rögtön elkobozta a kislányunkat, és boldogan puszilgatni kezdte.

A doki megdöbbent azon, hogy máris idelent találja, nem fent a hálóban, ahogy az utóbbi hónapok során, de az én éjszakai döbbenetemet nem tudta túlszárnyalni. Szerelmem kelletlenül adta át nekem a babánkat, amikor az orvos vizsgálgatni meg faggatni kezdte. Őt nem kápráztatta el a kómabeli élményeivel, mint engem, csak szimpla válaszokat adott a kérdésekre.

Utoljára tette fel azt, amit már nekem is pedzegetett.

- Szoptathatom a lányomat?

Az orvos egy pillanatra eltűnődött, végül közölte, hogy akadálya nincs, de készüljön fel rá, hogy mivel a kicsi még sosem evett az ő anyatejéből, lehet, hogy elutasítja majd. Kris ezt rögtön kizártnak tekintette, és alighogy a doktor elment, úgy döntött, próbára is teszi a dolgot.

Cameron, Tom és Liz átmenetileg ki lettek zavarva a nappaliból, én maradhattam. Borzongató élmény volt látni őket, mikor kedvesem felhúzta magán a pólót, a lányunk pedig… egyből tudta, mi a dolga. Szívem két értelme tökéletesen úgy viselkedett, mintha mindig ezt csinálták volna. Megijedtem, hogy tényleg álmodom, mert ilyen varázslat a világon nem létezhet, de Kristen könnyei és a gyermekünk elégedett mosolya elfeledtette velem az összes kételyemet. Mégis van csoda. De hogy pont bennünket ért? Ez újabb félelmekre kellett volna okot adjon, de mindet elhessegettem, és inkább csak élveztem a pillanatot.

Amint a lányunk úgy döntött, jól lakott, és el is szunnyadt szerelmem karjaiban, ő rám nézett, és rám mosolygott.

- Én… – kezdett volna mondani valamit, de a bátyja tökéletesen kiválasztotta a legalkalmasabb pillanatot, hogy betoppanjon. Egész estig nem volt nyugtunk. Lizzy főzött nekünk, Tom kétszer kiakasztotta kedvesemet – persze csak módjával, a saját megszokott stílusában –, mi pedig szerelmesen öleltük egymást.

Sajnos Kris még nem ehetett túl szilárdat – elszokott tőle a gyomra –, ezért olyasmivel kellett beérnie, amit utált, de a nővérem kitett magáért, és igazán finom levest készített nekünk. Több hétre előre. Kelletlenül, de a vacsora végén magára hagytam egy kicsit kedvesemet, amikor segítettem Liznek leszedni az asztalt – a többiek addig azt figyelték meglepetten, milyen természetesen viselkedik egymással anya és lánya, holott még egy napja sincs, hogy először találkoztak.

- Mikor kéred meg a kezét? – suttogta felém fordulva Lizzy, amint hallótávolságon kívül kerültünk. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől.

- Én… még nem tudom, de tuti nem most fogom ezzel lerohanni – toltam félre a nővérem, majd a mosogatóba raktam a kezemben levő edényeket.

- Muszáj megkérned! Most, amíg ilyen jó kedve van! – mondta. Meg is ijesztett vele rendesen.

- Miért mondod ezt? – fordultam felé félve. – Hogyhogy most, amíg ilyen jó kedve van? – Liz csak vállat vont, de nem adott kielégítő választ. Semmilyen választ nem adott. – Elizabeth! – Csak akkor szólítottam így, amikor szerettem volna, ha megijed tőlem – persze most sem így történt.

- Ne habozz! – szólt rám inkább, végül visszament a többiekhez. Elmosogatni nem volt kedvem, úgyhogy utána indultam, majd felcsaltam szerelmeimet az emeletre, mondván, ideje pihenni egy kicsit.

- Ne már! Egy évig nem láthattuk – panaszkodott Tom egyértelműen Krisre célozva.

- Láthattad, nem volt bezárva a hálóba – védtem ki, miközben elvettem szerelmemtől ásítozó kisbabánkat.

- De úgy hiányzott! – kontrázott rá Cam is, majd magához ölelte a húgát.

- Ti is nekem – felelte ő, és visszaölelte. – Mandynek viszont tényleg pihennie kéne. Sok lehetett neki egyszerre, hogy hirtelen eggyel többen rajongják körül – mosolygott a picinkre.

Szívem gyöngye valóban egyre laposabbakat pislogott, de nem tiltakozott, mikor mindenki búcsúpuszit adott neki jó éjszakát kívánva. Kristent most nem tudtam úgy kísérni, mint mikor délelőtt lefelé jöttünk, de egész ügyesen ment neki az emeletre lépdelés. Odafent a kiságyba fektettük Amandát, majd egymást ölelve szemléltük még egy kicsit, ahogy alszik.

- Annyira tökéletes – susogta kedvesem.

- Imádom – vallottam be komoly, mégis örömteli hangon. – Ahogy téged is – fordultam aztán Kris felé, és megcirógattam az arcát. Elmosolyodott, és lehunyt szemmel bújt a karjaimba. – Nem vagy fáradt? – kérdeztem. Én az voltam, de egyetlen másodpercet sem szerettem volna elvesztegetni többé, amit vele tölthetek.

- Egy évnyi alvás után nem kéne, hogy az legyek – pillantott fel rám –, de az vagyok – vallott ő is.

- Akkor irány az ágy –pusziltam meg lágyan, de közben ő cselesen a nyakam köré fonta a karjait.

- Ne siessünk – kérte, és csókot követelt a puszi helyére. Megkapta. Igyekeztem nem olyan vadállatmódra bánni vele, mint reggel, de az íze megőrjített. Hát még, ahogy hozzám simult közben.

Muszáj volt megelégednem annyival, hogy a fenekén végigsimítva magamhoz szorítottam, de a melleit már nem mertem megérinteni.

- Ezt inkább… ne – leheltem, mikor először szétváltunk, hogy levegőt vegyünk magunkhoz.

- Érzem, hogy…

- Tudom! – szakítottam félbe. – Kívánlak, mindennél jobban, de még csak most tértél magadhoz – hitetlenkedtem emiatt megint. – Várjunk, amíg erőre kapsz. Nem akarlak újabb kómába taszítani – mosolyogtam rá aztán. Viszonozta, majd a szavaimban kételkedett, de végül nem tiltakozott.

Később jöttem csak rá, hogy miért. Miközben vetkőztettem, ő minden elképzelhető csábítási trükköt bevetett, persze véletleneknek álcázva mindet. Fájóan feszült a testem, mire ráadtam egy pólót és egy bugyit hálóing gyanánt. Én magam pedig zuhanyozni indultam. Szigorúan jeges vízzel terveztem ezt végrehajtani.

- Siess – szólt utánam szerelmem, miközben csábító pózba vágta magát az ágyon. Ekkor rájöttem, hogy felesleges lesz, akármilyen jégkockát is csinálok magamból. Nem is mentem tovább. Megadóan ledobáltam a ruháimat, csak a boxert hagytam magamon, és befeküdtem kedvesem mellé az ágyba. Ő pedig vigyorogva bújt hozzám.

Direkt hanyatt feküdtem le, és a plafont bámultam – aztán pedig lehunyt szemekkel nyögtem fel, mikor végigsimított az egyetlen ruhafedte testrészemen –, de lefogtam a kezét, mikor az alsónadrágom derekához érve be akart férkőzni alá.

- Egy évet vártam rád. Még ezret is várnék, ha az kéne – suttogtam a szemeibe pillantva. – Túl fogok élni még néhány napot – céloztam arra újra, hogy ezt most nem kéne.

- És ha én nem…? – kérdezett vissza minden kétséget kizáróan arra buzdítva ezzel engem, hogy igenis tegyem, amit a testem diktál.

- Muszáj lesz! – határoztam egyetlen másodpercnyi elfantáziálgatás után, majd kissé oldalt fordulva magamhoz öleltem Kristent, és egy puszit nyomtam az arcára. – Szeretlek – súgtam aztán további magyarázat nélkül. Végül elfogadta.

- Én is szeretlek – felelte. Az ujjaink maguktól kulcsolódtak össze, miközben elvesztünk egymás tekintetében. Tudtam, hogy holnap ismét meggyőződhetek majd róla, ez a valóság és ő is valóságos, mégis meg akartam várni, míg elalszik, hogy egyetlen pillanatot se szalasszak el belőle.

Mandy végigaludta az éjszakákat egy ideje, így tudtam, hogy most sem fog felkelteni bennünket, de már alig vártam a másnapot, hogy újra együtt tölthessük a napot, immár hármasban, megbizonyosodva róla, hogy minden tényleg olyan csodálatos, ahogy azt megéljük. Mielőtt elaludtam volna, eszembe jutottak a nővérem szavai: mikor kérem meg a kezét Krisnek. Féltem ezt máris feltenni neki, bár olyan sokat változott az utóbbi egy évben – a gyermekünket sem utasította el például –, hogy nem volt igazi okom várni ezzel.

Ennek ellenére elhalasztottam a kérdést, és szívem egyetlen, örök szerelmét magamhoz ölelve léptem az álmok valóságnál nem szebb világába.

Reggel mégis olyasmire kellett ébrednem, amire nem számítottam…


(Kris)

Mandy fantasztikus kislánynak bizonyult, és tényleg mintha mindig ismertük volna egymást. Azaz… ismertük is, csak éppen nem így. Hihetetlen érzés volt őt magamhoz szorítani, beszívni az illatát, etetni… Mindenkinek örültem, aki a nap során körülöttem és mellettem volt, elmesélték, mi történt az elmúlt egy évben – főleg Robbal kapcsolatban; nem először győződhettem meg róla, milyen szerény. Végig hárította a rá vonatkozó elismerő szavakat. Pedig, ahogy ki is derült, csak ő volt, aki komolyan hitt benne, hogy egyszer magamhoz térek. Még a saját bátyám is feladta a reményt. Nem haragudtam rá ezért, én sem biztos, hogy elég erős lettem volna.

Végig a pillantásai kereszttűzében fürdőztem, míg odalent voltunk a többiekkel, akiket már szinte a családomnak tekintettem. Mandy vonta el mégis a legjobban a figyelmemet, de picit sem bántam. Magam is meglepődtem rajta, mennyire „anyaként” viselkedem vele, pedig régebben nem rajongtam a gyerekekért – ezért is utasítottam el Rob kéréseit a gyerekvállalásra vonatkozóan akkoriban. Most viszont… a csöpp kis tündér nemcsak a szívembe lopta magát, hanem belőle is erőt meríthettem, hogy mielőbb sikerüljön majd teljesen rendbe jönnöm. Még tényleg elég gyengének éreztem magam. És meglepő módon fáradtnak is estére. Pedig egy évet aludtam…

A csodás nap után annak akkor is örültem, hogy kicsit kettesben lehetünk Robbal, miután feljöttünk az emeletre a régi szobámba – a mozgás is egyre könnyebben ment –, de a közeledésemet rendesen elutasította. Megértettem, hogy miért, de annyira hiányzott már, és érezni akartam… Mégis engedtem az „erőszaknak”, és nem húztam tovább az idegeit – meg a sajátjaimat sem –, amikor határozottan közölte, hogy pár napig még nem hajlandó hozzám nyúlni.

A lényeg úgysem ez volt. Hanem az, hogy végre újra együtt vagyunk, boldogan, szerelmesen… és legfőbbképpen ébren. A való életben. Még akkor is alig hittem el ezt, mikor igazzá vált fantáziám némi közös vallomás után magához ölelt. Az álom hamar lecsapott rám, pedig biztos voltam benne, hogy a fáradtságom ellenére nehezen fogok tudni elaludni, de nem így történt.

Azt álmodtam, hogy úszom. Puha felhők között, de sem a karjaim, sem a lábaim nem moccantak. Mégis furán lebegtem egy semmi kellős közepén, vattaszerű lágysággal körbeölelve…