30. fejezet

Sziasztok! :)

Nos. Tudom, hogy senkit nem érdekel ez a duma most, amit ide írok, mégis szeretnék néhány szót szólni hozzátok :D Legalábbis azokhoz, akik nem a fejezetre ugranak először :)
Szeretném megköszönni a hozzászólásokat, és tartsatok nyugodtan szadistának, akárminek, nekem ez baromi jó érzés ám valahol, hogy ilyen hatásokat (vagyis egyet, de azt kollektíven :D ) ki tudtam váltani belőletek egyetlen fejezettel.
Annak is örülök, hogy töretlenül várjátok a frisst, és ezért úgy döntöttem, előbb hozom, ne szenvedjetek! Igyekeztem minden részletre ügyelni, mindent úgy csinálni, hogy tökéletes legyen, és... :D benneteket se érjen csalódás :) A szenvedéseitek egy részének vége. Ami meg a szereplőket illeti... Hát meglátjuk, hogy velük mi lesz :) lentebb.
Jó olvasást kívánok és köszönöm, hogy itt vagytok velem! ♥♥♥

D.

30. fejezet (Kristen)

Nem volt fogalmam az idő múlásáról. Konkrétabban az időről sem. A napjaim ugyanúgy teltek: a halva született kislányomat gyászolva. Négy hónapja minden egyes nap ezzel keltem és ezzel feküdtem, de a fájdalmam nem enyhült. Lloyd próbált, csak éppen hatástalanul kirángatni ebből, én ugyanis a magányba zárkóztam. Előle is.

Túl sok csapással kellett megbirkóznom az utóbbi egy évben, ami legalább háromnak tűnt. A naptár szerint legalábbis. Szerintem egy volt, attól kezdve, hogy magamhoz tértem az autóbalesetből, melyben Mike meghalt. Nemcsak az volt furcsa, hogy a sírját nem találtam – kollektíven amúgy sem voltak temetők sehol –, hanem az is, hogy mindenki azt igyekezett velem elhitetni, Rob nem létezik. Bár korábban a bátyám segítségével, aztán egyedül kutattam utána, de csalódnom kellett. Még a családját sem találtam. Senkit a Földön, aki tudná, hol van.

Család. Nekem Cameron jelentette a családot, de őt egy héttel azután ölték meg, hogy visszatértünk Lloyddal Los Angelesből. Akkoriban ez teljesen hazavágta az idegrendszeremet. A vőlegényem sem tudott kizökkenteni a depresszióból: sok volt egyszerre szembesülni vele, hogy álmaim szerelme nem létezik, valamint a testvérem sincs többé. Egyedül maradtam. A szüleimet sem tudtam elérni, mintha ők is csak a fantáziámban léteztek volna.

Lloyddal felbontottam az eljegyzésemet, mert nem akartam, hogy egy lelki roncsot kelljen pátyolgatnia élete végéig, bár neki nem lett volna ellene kifogása. Éreztem, hogy szívből szeret, de képtelen voltam viszonozni a számára ennek akár csak a töredékét is. Túl jó volt hozzám, még ezt is simán elfogadta. És mellettem maradt. Még akkor is, amikor kiderült, hogy gyermeket várok.

Ezt először el sem akartam hinni. Egyből Mike neve villant be, hogy tőle van, el akartam vetetni, megszabadulni tőle mielőbb, hogy emlék se maradjon utána, de aztán… Átfordult bennem a dolog. Hisz Mike-kal csak a bátyám szerint voltam együtt, mielőtt magamhoz tértem. Én viszont Robra emlékeztem. Robbal töltöttem együtt hónapokat, vagyis… már fogalmam sem volt róla, mennyi időt.

Rob gyermekével máris sokkal szívesebben voltam terhes. Lloyd nyíltan firtatta az értelmi épségemet, amikor megosztottam vele ezt a gondolatot, holott előtte pont ő próbált lebeszélni az abortuszról, de akkor én voltam hajthatatlan. A kocka azonban fordult, most már akartam ezt a kicsit. Még nem látszott rajtam, de máris imádni kezdtem. Végre nem éreztem magam olyan egyedül.

Azt is csak Lloydnak köszönhettem, hogy nem csuktak diliházba, bár a pszichológus a bátyám halálát követően ezt tanácsolta, csak valamivel szakszerűbb és finomabb szavakkal írta körül. Lloyd megmentett, és magához költöztetett. Együtt várta velem a gyermekemet. Furcsa volt, hogy pont ő az, aki mindezt megteszi értem. Sokat töprengtem rajta.

- Miért csinálod? – kérdeztem tőle többször is. Mindannyiszor azt felelte, hogy azért, mert ez a dolga. Nem értettem. Más válasszal viszont nem szolgált.

Ez a dolga… Miért ez a dolga? És egyáltalán: miért? Semmit nem értettem, de egy idő után fel is adtam, hogy gondolkodjak a dolgokon. A saját igazamban hittem még mindig, és napról napra megszállottabban: Rob létezik vagy létezett valahol, és én az ő gyermekét várom. Aki egyre szebben cseperedett bennem. Az ötödik hónap környékén kezdett látszani, csakhogy… nem éreztem megmozdulni. Az orvos megnyugtatott ugyan, hogy minden rendben van vele, mégis zavart, hogy nem mozog bennem.

Egy óriási félelem növekedett a lelkemben: mi van, ha beteg? Ha amúgy egészségesnek látszik, de valami olya baja van, ami gátolja a mocorgásban? Akartam érezni, hogy bennem van, erre mégsem volt lehetőségem. Lloyd együtt aggódott velem, hogy mi lehet a picivel, de nem jöttünk rá. Ekkortájt kezdtem újra festeni. Ez megnyugtatott, nem gondoltam többé semmi rosszra, de ő továbbra sem moccant.

Megfestettem, amilyennek gondoltam. Amilyen lesz majd, ha megszületik. Az apjáról is készítettem egy képet, szinte pillanatok alatt „összedobtam”, tökéletesen a memóriámban volt minden arcvonása, de a tekintetét nem tudtam visszaadni rendesen. Nem a boldog csillogós keletkezett a vászonra a kezeim által, hanem egy szomorú… Nem értettem, miért nem bírom őt vidámra, szerelmesre festeni, de… így is megfelelt. Valamelyest velem lett ezáltal.

Sokszor mentem vissza abba a házba is, ahol a bátyámmal éltem korábban. A felesége, és az ő gyerekeik szintén eltűntek a Föld színéről, akárcsak a szüleink. Mégis… a jelek ekkor kezdtek el megszaporodni körülöttem, és nemcsak jelek voltak ezek, hanem konkrétumok.

A hetedik hónap végén jártam, amikor ismét egy ilyen látogatást tettem a bátyámhoz. Szerettem Lloydnál lakni, időközben ő lett a legjobb barátom – az egyetlen barátom, sőt, az egyetlen valaki, akivel kommunikáltam a dokin kívül –, de ez mégis más volt, itt egymagam lehettem. Jobban mondva a gyermekemmel. Az orvos azt mondta, kislány lesz. Nevet is választottam neki. Amanda.

Mandy is elkísért – bennem – Cam házába, ahol hátrahagytam néhány holmimat, mikor Lloydhoz költöztem. A régi szobámba mentem, ez volt a kedvenc helyem. Volt bent egy karosszék, ebben szoktam ringatni magam és a kisbabámat. Ez alkalommal is így tettem. Lehunyt szemmel élveztem az ablakon beszűrődő napsugarak cirógatását, és halkan dúdolgattam a kicsinek.

Ekkor mintha egy árny suhant volna el az ablak előtt, de lassan tette; felhőnek hittem. Majd ismét cirógatni kezdtek a sugarak. Egyre… lágyabban… Nem mertem kinyitni a szemeimet, amikor rájöttem, hogy már egy kéz cirógat.

- Kristen – hallottam a nevemet. A lélegzetem is elakadt a hangtól. Egész testemben megremegtem. Ez Rob hangja volt. A nevem súgja, itt van! Rögtön felpattantak a szemhéjaim, de csak a nap tűzött rám, sehol senki.

Zihálni kezdtem, de ekkor jött a következő rettenet: láttam a saját leheletemet. A borzongásom fokozódott, pedig nem fáztam, odakint is legalább huszonöt fok volt, bent pedig, az ablak mögött, ahol ültem, minimum huszonnyolc. Abbahagytam a légzést, és körülnéztem. Egyedül voltam a szobában.

- Rob… – nyögtem, de nem érkezett újabb cirógatás, sem hang.

Próbaképpen ugyanúgy helyezkedtem, mint korábban. A nap felé fordítottam az arcom, lehunytam a szemeimet, dúdolni és ringani kezdtem a székben, és vártam. Nem éreztem semmit. Estig ültem ott, abban reménykedve, hátha visszatér a kísértetem, de csalódnom kellett.

Az éjszakát mégis a házban töltöttem, Lloydot felhívtam, hogy csak másnap megyek haza. Aggódott, hogy rendben leszek-e, de megnyugtattam, hogy itt is van minden, ami kellhet. És különben is csak egyetlen éjszaka. Rábólintott, de a lelkemre kötötte, hívjam, ha baj van. Aggódott a kislányomért.

Mandyvel együtt izgultam végig az éjszakát, újabb jelre várva… és újabbat csalódva. Hajnaltájt nyomott el az álom, de a nap első sugarai fel is keltettek nyomban. Alighogy kinyitottam a szemem, tudtam, hogy a szellem itt járt. Egy szál vörös rózsa hevert a mellettem levő párnán. Az még inkább megdöbbentett, hogy a párnán, mintha… aludt volna mellettem valaki. Be volt horpadva kissé. Ismét átéltem a borzongást, de nem álltam neki szólongatni szerelmemet – tudtam, hogy ő volt –, hisz rájöttem, csak olyankor jön elő, amikor nem figyelek.

Meg sem próbáltam kilesni, de ezután egyre több alkalmat adtam neki rá, hogy jeleket küldjön. Ajándékokat. Lloyd enyhén hülyének nézett, mikor közöltem vele, hogy ideköltözöm, és szeretném, ha ő nem tartana velem. Féltett, emellett azt hitte, most őt is eltaszítom magamtól. Megnyugtattam, hogy erről szó sincs, csak szeretnék egyedül maradni. A rózsákat, cirógatást, hangokat nem mertem említeni neki, mert tudtam, attól már ő is besokallna, és bezáratna a bolondok közé.

Ideköltöztem tehát, és… furcsamód nem éreztem magam egyedül. Lassan én is kezdtem ugyan azt hinni, hogy elment az eszem, de a vörös rózsaszálak egyre szaporodtak. Már nemcsak reggel találtam őket a párnán, hanem napközben is – a legváratlanabb időpontokban és a legváratlanabb helyeken. Kísérteties volt. Hisz kísértettől kaptam. Annak viszont örültem, hogy lett végre egyfajta kapcsolat köztünk Robbal – még ha elég különös is. Meg voltam róla győződve, hogy ő az. Egyedül azt tartottam kizártnak, hogy meghalt volna. Nem halhatott meg!

Egyszer a gardróbban pakolgattam a ruháimat – le kellett cserélni szinte mindet a baba miatt –, amikor ráakadtam arra a kabátra, amit L.A.-ben viseltem utoljára. Úgy döntöttem, kimosom, hisz lassan ősz közeledett. Kiürítettem a zsebeit, és egy marék elszáradt levélszerűt tapintottam. Előhúztam a kezemet, és megdöbbenve láttam, hogy ezek azok a rózsaszirmok, melyeket Rob háza előtt szedtem arról az elszenesedett bokorról. Fontos kincsre leltem, úgyhogy mindet megmentettem az elporladástól, és egy kecses üvegedénybe raktam.

Sokáig nézegettem az üvegen át. A szirmokból próbáltam kitalálni, mi történt. Én nyilvánvalóan léteztem. Gyermeket vártam éppen. Cam is létezett, míg élt, sőt, Lloyd. És ismerték Mike-ot. Robról és a többi, Los Angeles-i barátomról, ismerősömről viszont senkinek nem volt tudomása. Hova tűntek? – tettem fel magamban legalább ezredjére a kérdést, akárcsak az utóbbi nyolc hónapban. Válasz most sem érkezett, egy újabb jel viszont igen.

Reggel kábán botorkáltam le a nappaliba, miután felébredtem, de az ajtajában földbe gyökerezett a lábam. A kísértetem ismét megjelent, és az üvegedényt a száradó szirmok helyett egyetlen hatalmas, vérvörös rózsacsokorral tömte tele. Lábujjhegyen léptem közelebb, mintha még most is itt lenne, de persze nem jelent meg, hiába mondtam ki még a nevét is. Óvatosan megérintettem a szirmokat, mire egy fuvallat megrebegtette őket. Tudtam, hogy jelen van.

Nem láttam, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A hasamban növekvő babát leszámítva. Leültem a kanapéra, és vártam. A fuvallat még kétszer siklott át a szobán. Sosem hittem a szellemekben, de most biztosra vettem, hogy ezt nem álmodom. Ez a valóság, és a tények. Valaki van itt rajtam kívül.

Kinyitottam a számat, hogy felszólítsam azonnali megjelenésre előttem, de egy könnyű érintés visszazárta az ajkaimat. Hűvös volt, de nem kellemetlen.

- Szeretlek – suttogta felém ő azt, amit én már örökké kimondhatatlannak véltem. Könnyek kezdtek el csorogni a szemeimből. Most már, ha előttem állt volna, sem látom, elhomályosodott a látásom tőlük. Az érintés pedig megismétlődött.

Ujjak futottak végig az arcomon, a nyakamon, a vállaim felé indultak, majd a tarkómra csúsztak, és izzóan perzselték a bőröm. Megint elhangzott a szó. Ezúttal nem hagytam magam hallgatásra ítélni: én is kimondtam… illetve csak akartam. Nem jött ki hang a torkomon. Más esetben bepánikoltam volna, hogy miért némultam meg újra, de tudtam, elég gondolnom rá, nem baj, ha kimondhatatlan. Szeretem.

Szellemem, akit Robbal azonosítottam, ekkor a melleim közti völgyön át a hasamra simította a tenyerét. Bemutattam őket egymásnak.

- Amandának fogom hívni – árultam el neki gondolatban. Szólni még nem voltam képes. A köntösöm ekkor kioldódott. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a hálóingemen egy tenyér lenyomata rajzolódik ki, olyan élesen, mintha valóban látnám.

Gondoltam egy merészet, és úgy döntöttem, megérintem. Felemeltem a kezemet, és lehunyt szemmel az övére simítottam. De nem sikerült. A hálóingemet tapintottam.

- Mandy – suttogta ekkor a hang a fülem közvetlen közelében. Bólintottam. Aztán mintha halk nevetést hallottam volna, és az érzékeim bezárultak. A kísértetem eltűnt. Melegem lett, így levettem a köntöst, melyet ő oldozott ki rajtam, és magam mellé hajítottam a kanapéra.

Kiesett belőle valami, és begurult a dívány alá… Érte nyúltam.

Még mielőtt megpillantottam volna, tudtam, mi az. Remegő kézzel húztam elő a gyűrűt, amit Robtól kaptam Londonban, karácsonykor, amikor meglátogattuk a szüleit. Az ujjamra húztam, és elhatároztam, soha többé nem veszem le! Ezután végigbőgtem a napot, továbbá az éjszakát.

Végre értelmet nyert a létezésem. A gyermekemet leszámítva végre megtaláltam – egy igen különös formában ugyan, de megtaláltam! – azt, amit, vagy akit kerestem. Persze lehet, hogy ő talált rám, de a lényeg ugyanaz volt. Együtt vagyunk! Tisztában voltam vele, hogy soha nem lehetünk normálisan, emberien, a szó szoros értelmébe együtt, hisz ő még mindig nem létezik, de legalább tudtam, éreztem, hogy velem van, nem hagyott magamra. Talán az álmaimból, a képzeletemből vagy az őrületemből bújt elő, de amiket láttam és tapasztaltam vele kapcsolatosan, az nagyon is valóságos volt.

A napok egyre több örömet okoztak. Berendeztem egy gyerekszobát amellett a szoba mellett, amelyben én laktam. A szülés közeledtével egyre több apróságot kaptam Robtól, mégis aggasztott egy dolog. Amanda még mindig nem mozdult meg bennem. Egyik nap Lloyddal együtt mentem el ultrahangra, ő is kíváncsi volt, hogy mit mondanak. Meglepődött azon, milyen boldognak tűnök. A gyűrűt is észrevette, amit azóta viseltem, hogy Rob újra odaadta. Azt mondtam neki, hogy egy kedves emlék. Nem árultam el neki a valódi okokat, a végén még tényleg bolondnak nyilvánított volna. Inkább a kislányom születésére „fogtam” a derűt, amely az egész lényemet átjárta… És ekkor történt a baj.

- A lánya fuldoklik – közölte a nőgyógyászom, majd azonnal riasztotta a műtőt. Magamhoz térni sem volt időm, olyan gyorsan történt minden. – A köldökzsinór a nyaka köré tekeredett. Muszáj kivennünk. A szülést már nincs idő természetesen megindítani.

Majdnem letéptem Lloyd karját ijedtemben, aki hozzám hasonlóan szorosan fogta a kezem. Sírni kezdtem. Tudtam, hogy ez nem jó, ami történik, és féltem, hogy baja esik a kicsikémnek. Nem akartam. Csak ő maradt nekem Robból.

A kórház nem vacakolt a várakozással, tán nem is ismerték a szót. Alighogy betoltak a műtőbe, elaltattak, és… Azt álmodtam, hogy úszom. Puha felhők között, de sem a karjaim, sem a lábaim nem moccantak. Mégis furán lebegtem egy semmi kellős közepén, vattaszerű lágysággal körbeölelve. Elképzelni sem bírtam, hol lehetek. Többször körbefordultam, hátha meglátok valakit vagy valamit, de mindenütt csak a horizont tűnt fel. Illetve inkább a végtelen, mivel tökéletesen egybeolvadt minden. Furcsa volt. Fogalmam sem volt, hol vagyok.

Lehunytam a szemeimet, hátha történik valami, de hiába hagytam csukva percekig, még mindig csak a puhaságot éreztem. Majd a fülembe süvített egy robaj zaja. Egy robbanás. Lloyd! – villant belém. Lloyd halálakor is ezt hallottam. Kinyitottam a szemeimet, és körülnéztem. Fehérség vett körbe, vagyis… Megfordultam, és láttam az erdő mélyén lángolni egy férfialakot. A füst magasra csapott.

Aztán hirtelen változott az álom. Egy sötét szobába kerültem, melyben egy ágyat láttam, benne egy férfi feküdt. A lábaimat nem éreztem, úgy közelítettem meg. Mintha lebegnék odáig… mintha nem is én volnék, hanem valami kísértet.

Lloyd feküdt az ágyban. Aludt, hallottam a szuszogását. Majd egy neszt az ajtó irányából.

Ha éreztem volna a lábaimat, biztosan földbe gyökereznek. Mike lépett be, de nem értettem, mit kereshet itt? Azonnal megtudtam, amint előhúzott egy kést meg valami kis kütyüt a kabátja alól. Utóbbin megnyomott egy gombot, majd az ágy fölé hajolt.

Lloydnak nem volt ideje felébredni, sem a szemét kinyitni. Mike álmában vágta át a torkát egyetlen pontos és precíz mozdulattal. Ugyanebben a pillanatban újra hallatszott a hatalmas robaj valahonnan kintről, pont, mint szilveszterkor, de ez most nem volt fontos. Nem kaptam levegőt. A látvány sokkolt. Mike egy rongyot is előhúzott a kabátja alól, abba törölte a késről a sötétség miatt feketének látszó vért, melynek többi része közben levegőbuborékokkal vegyítve spriccelt elő Lloyd torkából. A szemei csukva voltak, mégis tudtam, milyenek. Egy életre az emlékezetembe vésődött a tekintete. És most nincs többé…

Sírni akartam, kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Aztán rájöttem, miért… Mert épp ekkor léptem be az ajtón. Mike a sarokba húzódott. Én pedig az ágyra térdelve szólongatni kezdtem Lloydot, majd észrevettem, hogy mi történt. Megdermedtem. Mike a fülembe suttogott valamit, de ekkor már zúgott a fülem, nem hallottam, mit mond.

Lehunytam a szemeimet, remélve, hogy ez csak egy rossz álom, mindjárt felébredek, és minden rendben van… de amint újra kinyitottam, csalódnom kellett. Mike épp a falhoz taszított, ő maga pedig szorosan hozzám tapadt. A hajamba markolva húzta hátra a fejem, majd végignyalta a nyakamat. A hányinger kerülgetett, holott régen volt idő, hogy le is feküdtem vele, ráadásul önszántamból. Most viszont… Könyörögtem, hogy engedjen el, de hiába. Mike ekkor bántalmazni kezdett, de ügyesen csinálta – egy hang sem jött ki a torkomon.

Tudtam, hogy Rob a házban van valahol, távol akartam tartani innen. Azt reméltem, ha nem zajongok, azt hiszi, minden rendben, és nem jön ide vissza fel. Belepusztultam volna, ha Mike őt is… megöli.

Az ájulás határán éreztem, ahogy a szoba másik felébe cipel, az ajtó mögé. Mintha kifelé fülelt volna, talán hallott valamit. Én semmit. Még a saját lélegzetemet sem. Azt hittem, már meg is haltam, legalábbis a fájdalom alapján biztosra vettem. Az ajtóra pillantottam; azt bámulta fogva tartóm, Lloyd gyilkosa is. Tudtam, hogy áll mögötte valaki. Tennem kell valamit! – zsongott az agyamban. Muszáj figyelmeztetnem… Hogyan? Nem gondolkodtam tovább. Megszólaltam. Mike ezután megütött. A torkomon.

Csillagok táncoltak a szemeim előtt, a padló keményen csapott vissza, ahogy lezuhantam rá. Nem kaptam levegőt… Néhány pillanatig még küzdöttem, hogy sikerüljön lélegeznem, de mintha egyszerűen lezárták volna a légcsövemet. Ez az agyamra is hatott: elájultam. Vagy meghaltam. Előtte még hallottam egyetlen hatalmas robbanást, fém csikordult fémen, és annyi… Már megint csak a mostanra szinte ismerőssé vált puhaságot érzékeltem…

Lebegtem, vagy úsztam a felhőkön. Senki nem volt körülöttem, és világos volt. Nem féltem, nem fájt semmim… Boldognak éreztem magam. Nem akartam elmenni innen. Mégis kinyíltak a szemeim – újra abban a szobában láttam magam. De valahogy… fentről. Láttam, hogy ott állok, Mike ekkor üt meg, aztán elvágódom, ő pedig Rob felé fordul.

Rob! Végre ismét láthatom őt! Mióta vártam már erre… Ezután minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy követni bírjam az eseményeket, ráadásul csak őt figyeltem. A végeredményt bírtam csak felfogni. Három férfi is hevert már körülöttem. Mike, Rob és… a bátyám, Cam. Hogy került ő oda? És miért fekszenek mindannyian? Mi történt? Cam azt mondta, Mike meghalt. Vele nem találkozhattam tehát. Robbal sem találkoztam ebben az új, éber-életben… Ő is…? Nem akartam erre gondolni.

Mielőtt belemerülhettem volna az újabb felhőrétegekbe, vagy visszajátszhattam volna a jelenetet, mi történt pontosan, esetleg folytatni bírtam volna, hogy tudjam, ki élte túl a bátyámon kívül és egyáltalán, hogy volt ez az egész, fehéren vakító fény sugárzott a szemeimbe, aztán… kinyitottam őket.

Egy szobában voltam, nem volt ismerős. Mozdulni képtelen voltam, minden végtagomat az ágyhoz szegezte a fáradtság.

- Ne mozogj! – suttogta egy hang. Odafordultam. Lloyd volt mellettem. Valahol már meg sem lepett, hogy életben van.

- Mi történt? – nyögtem összeszorított fogakkal. Az állkapcsomat is fájt megmozdítanom. Ilyen rosszul még egyik balesetem után sem éreztem magam. Mintha kibeleztek volna. És ekkor még fogalmam sem volt róla, mennyire beletrafáltam… mondhatni.

- Ne beszélj, pihenj! – simított végig Lloyd a homlokomon, de mikor a kezem felé nyúlt, utánakaptam, és megragadtam a csuklóját.

- Mi történt? – követeltem tőle a választ. Kissé fel is emelkedtem. Ekkor vettem észre valamit, ami nyolc és fél hónapon át a részem volt, most viszont már… Hol van? – Hol a kisbabám? – kérdeztem. – Hol van Mandy? – néztem rá ingerülten. Hogy merték elvenni? És hova vitték? Én vagyok az anyja!

- Kris – nézett rám együtt érzően. – Sajnálom – tette hozzá, és lehajtotta a fejét.

- Mit sajnálsz? Azonnal hozza valaki ide a kisbabámat! – követeltem egyre hangosabban. – Vagy én magam megyek, és megkeresem. – Ezzel fogtam magam, és a fizikai összetörtségem ellenére felültem.

- Maradj itt! – ült le mellém Lloyd, majd a karjaiba húzott. Szorosan ölelt. Nedvesnek éreztem a hasamat. Odapillantva észrevettem, hogy vér színezi a rám adott kórházi ruhát, de nem érdekelt. A kisbabámat akartam. Hangosan is kimondtam ezt, de újra csak egy sajnálomot kaptam cserébe.

- Mondd el, mi történt! – kértem immár hisztérikusan, és belékapaszkodtam.

- A lányod… meghalt.

Kimondta. Úgy éreztem, én is meghaltam, abban a szent pillanatban…

Mindez már négy hónapja volt. És én most is itt állok kint a bátyám házának kertjében, az általam rögtönzött kis síremlék mellett, és gyászolom a kislányomat. Rob nem „jelentkezett”, amióta hazatértem – egyedül –, és ezt meg is értettem valahol. Nyilván csalódott bennem, még így, szellemként is, hisz nem voltam képes életben a világra hozni a gyermekét. Ami a legjobban fájt, hogy nem is láthattam. Még azelőtt eltűntették a testét, hogy én magamhoz tértem volna az altatásból.

Egyetlen „előnye” volt az egésznek. Álmomban akkor láttam, hogy mi történt Rob házában. Mike lelőtte. Mivel Mike meghalt, ő is meghalt. Szellemként visszajárt hozzám, és velem volt, amíg azon a borzalmas délutánon ki nem vették belőlem a gyermekünket, de azóta eltűnt. Már a kísértete sem volt kíváncsi rám. Én sem magamra.

Ha azt hittem, hogy a képzelt világomból történő valóra ébredés, és a bátyám halála padlóra küldött, akkor tévedtem. Most, hogy a gyermekemet is elveszítettem, nem maradt semmim és senkim. Ismét nem volt értelme az életemnek… nem is neveztem többé életnek.

Lloyd megpróbált – már megint – lelket verni belém, ideköltözött, hogy ne legyek egyedül – valójában azért, hogy ne öljem meg magam, csak ezt nem árulta el ilyen konkrétan –, de minden igyekezete hiábavaló volt. Naphosszat ültem itt kint a kertben, és a kislányom sírját bámultam. Festeni sem voltam többé képes. Meg akartam halni. Tudtam, hogy akkor velük lehetek. Vele, és az édesapjával. Akárhol is vannak most ők.

Egy szellő végigcirógatta az arcomat, mire felnéztem az égre, és a felhőkre bámultam. Olyan fehérek és puhák voltak, mint álmaimban. Fel akartam jutni oda, közéjük. Velük akartam lenni. Kilencszer kíséreltem meg öngyilkosságot, amióta meghalt a kisbabám, de Lloyd mindig megakadályozta vagy megmentett. A tizedikre tartogattam a legtökéletesebbet, amelyből már nem fog tudni kimenteni. Nem fog tudni összerakni.

Úgy határoztam, megszököm itthonról, és egy jó magas szikláról a mélybe vetem magam. Hátha akkor majd úszhatok azokon a felhőkön odafent. Kéz a kézben szerelmemmel és a kislányunkkal. Este, amikor kötelezően legyűrtem pár falatot Lloyd felügyeletétől kísérten, elérkezettnek láttam az időt. Barátom, lakótársam, segítőm és az életeim eddigi megmentője nem vette észre, hogy altatót kevertem a vizébe. Fél órán belül aludt.

Már minden elő volt készítve: neki egy búcsúlevél, az autóm teletankolva… csak még egyetlen pici dolgom volt. Kimentem a lányom sírjához a kertbe, hogy elújságoljam neki, hamarosan találkozunk. Megüzentem vele ezt az apjának is. A felkelő Hold fénye a gyűrűmre villant, mikor végigsimítottam a fejtáblára írt néven.

- Mandy – suttogtam. – Szeretlek – tátogta a szám a szót, de kimondani nem bírtam. Személyesen szerettem volna. Neki és az apukájának is.

Elindultam. Nem volt messze a szikla, amelyről a mélybe vágytam, hogy aztán a fellegekbe suhanhassak. Leparkoltam a kocsival a szélén, majd kiszálltam. Rágyújtottam. A füst kacskaringósan szállt el tőlem valamerre a messzeségbe. Nyugodt voltam, és várakozásteljes.

Végiggondoltam, mit fogok nekik először mondani. Megölelem őket! Azután tudatosítom Robban, hogy nemcsak a sablonos „életem végéig szeretlek” című dolgot érzem iránta, hanem látni fogja, hogy azután is. Csak a szívem nem dobbanhat majd már többé, mégis együtt leszünk… akárhol. Megforgattam az ujjamon a gyűrűt, amellyel Rob egy életre a saját párjává tett, aztán…

- Gyere, már várunk – hallottam meg a hangját. Négy hónapja nem hallottam. Nem kellett körülnéznem, hogy tudjam, nincsen sehol.

- Jövök – feleltem elmosolyodva. Eldobtam a csikket, és elindultam a perem felé…


(Rob)

A mózeskosárból kiemelve a karjaimba vettem a kislányomat, és beléptem vele az erkélyről a hálóba. Az ágy szélére ültem, és suttogni kezdtem a babának.

- Anyu még alszik egy kicsit, de nemsokára felébred – biztattam a csöppséget éppúgy, mint magamat. A reményem mégsem vitte túlzásba magát. Konkrétan alig akadt belőle. Anyu ugyanis egy éve aludt.

Ezalatt az egy év alatt már milliószor visszaidéztem mindazt, ami történt. Jobban mondva, amire én emlékeztem belőle. Félig belehaltam abba, hogy elveszítettem Kristent.

Az első napokat nem fogtam fel – nem voltam magamnál. Később mesélte Tom, hogy mi történt valójában, amikor egyszer bejött hozzám a kórházba. Meglepett, hogy ő, nem pedig Cameron, vagy… Kristen. Tom sem volt jelen az eseményeknél az emeleten, de Cam kollégáinak a beszámolója alapján baromi szerencsétlenül sikerült lezárni ezt az ügyet. Több szempontból is.

Azt már a helyszínen – a házamban – tudtam, hogy Mike cseles csapdát állított nekünk. Csakhogy amíg Cameronék azt hitték, Stacey segítségével majd elkapják Mike-ot, és a csajt is biztonságosan tudják így őrizni, míg ránk egy külön csapat vigyáz, rohadt nagyot tévedtek. Mike-nak sikerült az orruk elől elrabolnia Staceyt, akit később a házam előtt felrobbantott autóban találtak meg. Csak a fogai alapján lehetett azonosítani.

Mike ekkorra már kiiktatta a mi védelmünk hetvenöt százalékát, és míg a többiek rá vártak a bárban, Stacey eltűnésére gyanakodva ugyan, de nem értve, ő addig bejött a házamba, halálra rémítette Tomot – utóbb ez is kiderült: nem az a telefon volt a kezében, amit én hittem Camének, hanem egy másik… egy bomba csörgött a kezében, ezért nem mert megmozdulni –, majd az emeletre tartott, ahol megölte Lloydot, végül… engem és Kristent vett célba.

Ott szúrtam el, hogy csak azt a kezét figyeltem, amelyikkel rám fogta a fegyvert. A másikban ott volt az a kés, amellyel elvágta Lloyd torkát.

Egyszerre lőttünk, csakhogy míg én a fejére céloztam, ő a szívemre, de Cam is megérkezett, és ő az én golyóm elé vetette magát. A tarkójába fúródott – kétséges volt, életben marad-e. Mike tölténye áthatolt a vállán, és mivel eltérítődött, a szívem fölött ért célt, kicsivel a kulcscsontom alatt. Mike másik kezéből pedig kihullott a kés. Egyenesen Kristen tüdejébe fúródott a bordái között. Borotvaéles lehetett…

Mike sem úszta meg viszont, őt Cam kollégái lőtték majdnem szitává, de sajnos csak úgy, hogy életben maradjon. Ők nem akartak gyilkolni. Én igen, de megakadályozták.

Az eset után négy nappal már felkelhettem, és Tom kíséretében egyből Krishez siettem. Hál’ Istennek épp ott volt az orvos, aki megmentette anélkül, hogy összeesett volna a tüdeje – máig nem jöttem rá, ez hogyan volt lehetséges, de nem nekem volt orvosi diplomám… –, szerelmem viszont ismét kómába esett. Tom meg is jegyezte:

- Ez náluk valami családi vonás lehet.

Kérdőn pillantottam rá, mire elárulta, hogy mi történt Cammel. Bástyaként omlott rám a bűntudat, hisz őt én intéztem el így, habár akaratlanul. De ő is kómába esett. Körülbelül három hónap múlva tért magához. Addigra begyógyultak a sebei, és mindenre tökéletesen emlékezett.

Az első kérdése Mike volt. Elmondtuk neki, mi történt, majd bocsánatot kértem tőle, de egy kézlegyintéssel elintézte.

- Nem kellett volna közétek ugranom. A húgommal mi van? – nézett aztán rám. Közöltem vele. Felbőszült káromkodással reagált, és azonnal látni akarta. Én folyton vele voltam – a sebeimből már csak a rohamosan gyógyuló sebhely maradt, és most is csak Cam ébredésének hírére hagytam magára –, úgyhogy tudtam, merre kell kísérnem a bátyját. – Jesszusom! – sóhajtotta, amint meglátta.

Krist egy héttel azelőtt szedték le a lélegeztető gépről, mert már önállóan is tudott lélegezni. Csak az infúzió maradt, azon át táplálták. Tulajdonképpen felesleges is volt bent tartaniuk. Cam javaslatára nem ide, Los Angelesbe vittem haza, hanem oda, ahol ő és a családjuk lakott, Norfolkba. Ott bármikor tudták látogatni. A saját házamba amúgy sem szándékoztam visszamenni, Stacey halála és az én sebesülésem miatt a film-ügy is megoldódott: lefújták a promóciós körutat, és az utóforgatásokat is… bizonytalan időre.

Ned segített eladni a házamat, majd Norfolkba költöztünk. Cameron egy közeli lakásban lakott egyedül, a gyermekeit az ő kómája miatt a volt felesége nevelte tovább, és még nem kapta vissza őket, a régi házába pedig így nem akart visszaköltözni. Ezt boldogan a rendelkezésünkre bocsátotta, de nem tartottam fairnek, ha csak úgy lakom ott. Még akkor sem, ha a húgával. Megvásároltam tőle a házat. Tom egyelőre visszament Londonba. Én pedig kettesben maradtam Kristennel.

Naponta jött hozzánk egy ápolónő, aki beletanított engem, hogy tudok gondoskodni róla. Többször kétségeket ébresztett bennem, hogy nem lenne-e jobb kórházba vinnem őt, ahol komolyabban bírnak róla gondoskodni, de mivel különleges ellátásra nem volt szüksége – vagyis igen, de azt megkapta tőlem –, nem voltam hajlandó csak úgy megválni tőle, mint valami tárgytól.

Órákig képes voltam mellette ücsörögni arra várva, hogy felébredjen. Egy idő után rájöttem, hogy nem fog. Sőt. Mindenki arra készítgetett fel, hogy ha magához is tér, inkább ne számítsak rá, hogy meg fog ismerni, sőt, arra se, hogy tudatában lesz bárminek. Az is felért egy csodával, hogy nem fulladt meg. Illetve megfulladt, a szíve viszont még akkor is erősen vert. Bíztam benne, hogy a szerelem tartja életben. Én minden percben ezt igyekeztem éreztetni vele. Túl kellett élnie ezt. Akár a bátyjának.

Cam nem haragudott rám, illetve nem azért, hogy lelőttem őt. Azért neheztelt, mert magára hagytam Krist. Tudtam jól, hogy ezt akkor és ott tényleg elbasztam, de én meg azt hittem, ők vigyáznak ránk. Ők vigyáztak is, csak épp többen jártak Lloydhoz hasonlóan. Mike viszont… Annak a görénynek kutya baja sem lett.

A történtek harmadnapján már járó betegként tartották számon. Csak azért nem segítettem örök nyugalomra, mert már nem volt szabad. Háromszoros életfogytiglanit kapott tárgyalás és ügyvéd nélkül. Keveselltem a büntetést, de egy senki voltam igazságszolgáltatási berkekben, nem tehettem semmit.

A filmiparból is kiiktattam magam, legalábbis egy időre. Jó hosszú időre. Ned nem díjazta ezt, de kénytelen volt elfogadni a döntésemet. Már a megismerkedésünk legelején, amikor Kris a lakókocsimból kilépve az ölembe pottyant, tudtam, hogy meg fogja változtatni az életemet. Azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire gyökeresen, de egyáltalán nem bántam meg, hogy nem hagytam magam lerázni általa, és a végsőkig őt imádtam. Meg még most is, a végsőkön túl.

Eleinte kevésbé voltam stabil lelkiállapotban, mindenkivel kiabáltam, aki el akart távolítani a közeléből, de újabban már magára mertem hagyni az orvosokkal. Elég pénzt kerestem életem során ahhoz, hogy a legjobb szakembereket biztosítsam a számára.

Minden héten házhoz jött az egyikük, aki minden alkalommal alaposan kivizsgálta. Öt hónappal a történtek után, mikor Cameron is már egy ideje újra köztünk volt, furcsa, vagyis addig szokatlan dolog történt. Az is meglepett, hogy Cam beállított hozzánk. Gyakran jött, de most nem jelezte előre. Azt mondta, az orvos hívta, aki közölni szeretne velünk valamit. Az orvos egy emeletnyire volt tőlünk, de rettegve kivártuk, amíg végez a vizsgálattal. Az engem is meglepett, hogy egy csomó olyan műszert hozott magával, amit nem szokott, de akkor még nem gyanakodtam semmi különlegesre. Amikor viszont szerelmem bátyja is megjelent, percről percre idegesebb lettem. Aztán döbbent.

- A hölgy gyermeket vár – közölte a doki, miután előbújt. A sokktól moccanni sem tudtam.

Camre hasonló hatást gyakoroltak a szavak, de ő tért előbb magához.

- Hogyhogy csak most vette észre?

- Még nem, vagy csak alig látszik a testén, a vérvizsgálatok során pedig sosem ezt kerestük. Múlt héten az egyik kollégám mégis elvégzett egy tesztet. Pozitív lett.

- És ilyenkor mi van? – kérdezte megint csak Cameron.

- Két lehetőség. – Ezzel ismertette.

Az abortusz lett volna az egyszerűbb, de mivel az én gyermekemről is szó volt, hevesen tiltakoztam. Cam mégis afelé hajlott, mondván nem tudhatjuk, mennyire lesz egészséges a kicsi, ha a húga továbbra sem tér magához. Vagy ha magához tér is, mennyire lesz pszichésen beszámítható.

- A fejlődési rendellenesség kockázata valóban nagyobb – tett rá a doki is egy lapáttal, de megfontolás szintjére sem emeltem a dolgot. – De elvileg nincs akadálya, hogy kihordja a gyermeket. Fizikailag egészséges ahhoz, hogy ő túlélje a dolgot, de a magzattal kapcsolatban vannak kétségeim.

- Akarom ezt a babát – ragaszkodtam a döntésemhez. – Mindketten egészségesek lesznek! És Kris fel fog ébredni. Lehet, hogy már előbb. Ő is akarná! – Bár kedvesem sosem volt ennyire lelkes a gyerek-kérdés tekintetében, tudtam, hogy jobban kiakadna azon, ha megölnénk a kicsit. Hittem benne, hogy hamarosan kinyitja végre a szemeit, és közösen várhatjuk boldogan, szerelmesen a gyermekünket.

A doki függőben hagyta a kérdést, azt mondta, gondoljuk át, majd elment.

Cameron kiszolgálta magát sörrel, elém is letett egyet, aztán gondolkodtunk. Az üvegek még egy órával később is érintetlenül álltak előttünk. Én a magam részéről szabadjára engedtem a fantáziámat, és elképzeltem Kristent egy gyönyörű kislánnyal a karján. Nem érdekelt, mit mondanak, meg voltam róla győződve, hogy minden rendben lesz. Ő felébred, a baba egészségesen megszületik, és végre boldogan élhetünk, hisz már Mike-tól sem kell tartanunk.

A hitemet persze mindenki megpróbálta aláásni. Ekkor éppen Cameron a gyermek kapcsán.

- Szerintem nem kéne megtartani – mondta, majd hozzányúlt az addig érintetlen sörhöz, de nem kortyolt bele, csak felemelte.

- De igen – feleltem. – Az enyém is. Több beleszólásom van, mint neked! – Mindig rosszul voltam az ilyesmitől, de muszáj volt élnem az előjogaimmal.

- És mi van, ha a húgom így marad? Megszülni sem bírja normálisan – próbált ellenérvelni, de már készen álltak a válaszaim.

- Nem marad így. Ha mégis, akkor ott a császármetszés.

- Oké. Tegyük fel, hogy császármetszéssel kiveszik belőle a gyereket. Mi van, ha fogyatékos lesz, mert az anyja végig kómában volt? – Nem tetszett, hogy ennyire biztos abban, hogy Kris nem fog felébredni, de pillanatnyilag más volt a vita tárgya.

- Nem lesz fogyatékos. Különben meg nem érdekel. Az én gyermekem is – hangoztattam megint.

- Biztos, hogy a tiéd? – nézett rám erre kérdőn. Tudtam, hogy csak idegesíteni akar, és jól csinálta, de nem ment neki. Ezt meghallva enyhén azért mégis felhúztam magam.

- Na húzz a picsába, Cam!

- Bocs – sóhajtott fel ekkor. Tudtam, ha nem nyugszunk meg, szétszedjük egymást, ezért igyekeztem elfelejteni az előbbi szavait. – Öt hónapos… – suttogta. – Még négy hónapja van vissza…

- Adjunk neki esélyt – kértem. – Nekik – helyesbítettem aztán. – Kérlek!

Cameron hosszan gondolkodott megint, majd egyetlen hajtásra kiitta a sörét, és felállt.

- Ha mégsem sikerül, téged teszlek érte felelőssé. – Rábólintottam. Tudtam, hogy helyesen döntöttem. És még mindig hittem, hogy minden rendben lesz.

Miután elment, fellépdeltem Krishez az emeletre. Mellé feküdtem az ágyba, és a hasára simítottam a tenyerem. Egészen enyhén, alig észrevehetően domborodott csak, nem csoda, hogy nem tűnt fel. Elmeséltem neki, hogy kisbabánk lesz. Borzasztó volt, amikor nem reagált erre a csodás hírre, de nem vártam tőle csodát. Csupán annyit, hogy felébredjen. Vele együtt szerettem volna osztozni ebben a boldogságban.

A gyermek megerősítette bennem, hogy van értelme küzdeni. Mindenki bolondnak nézett már azért is, hogy egy kómában fekvő nővel élek együtt, de senki véleménye nem érdekelt. Szerettem őt, szívem minden szeretetével és szerelmével, és amíg a szíve dobbanásait hallgathattam éjjelente a csendben, addig képtelen lettem volna feladni.

A szakemberek figyelmeztettek, hogy ha magához tér is, lehetséges, hogy az agya olyan mértékben károsodott az oxigénhiánynak a következtében, hogy nem fog felismerni sem engem, sem a családját, sőt, kétséges, hogy beszélni vagy gondolkodni tud-e majd, mert ha olyan része sérült, aminek ez volt a funkciója, akkor keresztet vethetünk rá, de elhajtottam mindenkit, aki vészmadárkodni próbált. Senki nem bírt megingatni: tudtam, hogy fel fog kelni, emlékezni fog, és szeretni. Ahogy én is őt. Kimondhatatlanul.

Minden nappal közelebb kerültünk a szüléshez. A kicsi miatt aggódtam csupán: nem mozgott. Az ultrahangfelvételek, melyeket naponta elvégeztek, azt mutatták, hogy normálisan fejlődik, a szívhangja is rendben van – elsírtam magam, amikor először meghallottam; ugyanazt az ütemet verte, mint az anyukájáé –, szóval gond az nincs, de aggasztó, hogy ugyanabban a pózban fekszik. Én arra gondoltam, hogy mivel Kris is mozdulatlan, ezért őt utánozza a csöppség, így próbáltam magyarázatot találni, és védekezni a kétségbeesés ellen, amit normális esetben éreznem kellett volna.

Sokat meséltem a gyermekemnek, de szerelmemről sem feledkeztem meg. A hetedik hónapban volt, mikor úgy döntöttem, konkrétabban is várom őt, hogy visszatérjen közénk. Mellém. Minden reggel egy szál vörös rózsát tettem a párnára, hogy ha esetleg felébred, és én esetleg nem vagyok ott, tudja, hogy mit érzek iránta. Töretlenül imádtam, még így is. Mindenhogyan. Felfogni képtelen voltam, ami velünk történik, de minden mozzanatát átéltem az eseményeknek.

A rózsamániám egyre jobban elharapózott, az egész lakást telepakoltam velük – furcsa módon nem akartak elhervadni, de legalábbis a normálisnál tovább bírták. Aztán nekiálltam készülni a gyermekünk világrajövetelére is. Kialakíttattam az egyik vendégszobából egy gyerekszobát, pont a mi hálónk mellett. Kristen ruháit már régebben idehozattam Los Angelesből, mert valamiért úgy éreztem, ha addig nem is, a babánk megszületésekor történni fog valami. Valami jó! Talán akkor fog felébredni Kris is, bár a reményt nem adtam fel, hogy már előbb.

A ruháit a sajátjaim mellé pakoltam a gardróbba, amikor az egyik kabátja zsebéből valami szokatlan dolog hullt a földre. Meg tudtam állapítani, hogy elszáradt rózsaszirmok. Fogalmam sem volt, hogy kerülnek oda, mindenesetre elraktam őket, nem dobtam ki, hisz többnyire épen maradtak.

A holmijai közt megtaláltam azt a gyűrűt is, amit tőlem kapott még karácsonykor. Már meg is feledkeztem róla, de most… úgy éreztem, bármi is történjen, mi összetartozunk. A hálóba mentem. Ugyanúgy aludt, mint mikor rámolni kezdtem. Leültem mellé, megcirógattam az arcát, az ajkait… majd a kezem a hasára simítottam. A gyermekünk ugyanolyan nyugalomban volt, mint ő. Egy csókot leheltem szerelmem ajkaira, majd az ujjára húztam a gyűrűt, és a kezét is megpusziltam.

Szeretlek – gondoltam. Hangosan felesleges volt kimondanom, de reméltem, így is hallja, érzi és érti. Akárcsak a benne növekvő gyermekünk. Újra felé fordult a figyelmem. Még egyszer megsimogattam Kris pocakját, és apró csókokkal borítottam a hálóingén keresztül. A babával is közöltem, mit érzek iránta, irántuk. Majd eltöprengtem, hogyan hívjuk majd. Gondolatban kértem ki az anyuka véleményét, és ekkor… mintha csak ő súgta volna, egy név villant fel előttem. Amanda.

- Szia, Mandy – mosolyogtam a pocakra. – Nemsokára találkozunk – suttogtam neki. Amióta az orvosok elárulták, hogy kislány lesz, mint ahogy reméltem is, sokat gondolkodtam, Kristennek milyen név tetszene, de ez csak most furakodott az agyamba.

Úgy döntöttem, a pakolás várhat, szerelmem mellé húzódtam az ágyra, és magamhoz öleltem. Óvatosan, mintha porcelánból lenne, de vele akartam lenni kicsit, érezni a teste melegét. Még akkor is, ha ő ebből nem érez semmit. Bár reméltem, hogy tévedek. Sokáig nem engedtem el, csak amikor váratlanul csengettek. Akkor is kelletlenül mentem ajtót nyitni.

Tom érkezett. Hónapok óta nem láttam. Ráadásul a nővéremet is magával hozta. Alig tértem magamhoz a meglepetéstől. Volt a földszinten egy vendégszoba, ott szállásoltam el őket. Mint kiderült, Lizzy ragaszkodott hozzá, hogy itt legyenek, amikor megszületik az unokahúga. Segíteni akart nekem, ha Krisszel történne valami. Össze is vesztem velük ezen, mert biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz, és gyűlöltem, mikor valaki ennek az ellenkezőjét állította. Azért mégis hálás voltam, hogy itt vannak, nem hagynak magunkra bennünket. És örültem, hogy ilyen jól megértik egymást.

Cameron is gyakran jött át, javulásban reménykedve, de sosem szolgáltam neki jó hírekkel. Egy kicsit jobb lett a kedvem viszont, mivel Tom és Liz is jelen voltak. Legalább elterelték a figyelmemet az örökös reménykedésről, és akkor is vigasztaltak, mikor Kristent az orvosok utasítására kórházba kellett vitetni. A szülés időpontja rohamtempóban közeledett. Az utolsó hónapban már ragaszkodtak az állandó orvosi felügyelethez, engem viszont elküldtek, nem akarták, hogy egész nap ott tébláboljak.

A barátom, és a nővérem igyekeztek kirángatni a tehetetlenségből, de csupán két hétig próbálkozhattak ezen – hiába. Két héttel azután, hogy Krist befektették, egyik reggel megérkezett a hívás, miszerint meg kell indítani a szülést, nem szabad megvárni, hogy magától történjen. Féltek tőle, hogy mivel szerelmem még mindig nincs magánál, így nem is tud együttműködni, és esetleg baj lesz. Kénytelen voltam beleegyezni, de rögtön a kórházba indultam, hogy jelen legyek.

Kizártak a műtőből, mert mégis gond adódott. A köldökzsinór a kislányom nyaka köré tekeredett. A szívem a torkomban dobogott, míg a folyosón vártam, hogy valaki jó híreket hozzon nekem. Másfél óra telt el így. Velem volt Tom, Lizzy, Cam, még Kristen szülei is. Senkivel nem kommunikáltam, amikor viszont kilépett egy doki az ajtón, amely mögött kedvesemet eltűntették, felugrottam a székből, melyben nulla türelemmel várakozni próbáltam, és faggatni kezdtem. Az arcáról semmit nem bírtam leolvasni, de amit mondott…

- Minden rendben. Egészséges kislánya lett. Az édesanyja viszont még mindig kómában van.

…majdnem végtelenül boldoggá tett.

- Mikor láthatom? – kérdeztem remegő hangon, de a gyermekemet pontosan ekkor tolták ki egy inkubátorban a műtőből. Utána siettem, a családunk pedig követett. Csodaszép volt. Őt elvitték egy másik helyiségbe, az orvos alaposan ki akarta vizsgálni, addig én bemehettem Kristenhez.

Holtsápadtan feküdt, a szervezetét nyilván megviselte a műtét – még így is. Megfogtam a kezét, és megköszöntem neki a gyermekünket. Könnyes szemekkel kértem rá, hogy most már ő is jöjjön vissza hozzánk, mert ezt neki is látnia kell, de nem hallgatott rám. Tovább aludt. Én már inkább csak alvásnak neveztem az állapotát, a kóma szótól a hideg rázott. Így könnyebb volt nem megőrülnöm.

Kisvártatva behozták a babánkat is. Makkegészséges volt, de azon mindenki csodálkozott, hogy csöndben van. Akkor sem sírt fel, amikor kiemelték szerelmem pocakjából, csak hatalmas szemekkel nézett körül a világban. Olyan színű volt a szeme, mint az anyukájáé. Egyből elrabolta a szívemet, amint a karjaimba vehettem. Odaültem vele Kris mellé, és bemutattam őket egymásnak. Egy nővérke segített az etetésében, és mert anyatejet sajnos nem kaphatott, tápszerrel oldották meg a dolgot. Megtanítottak, hogyan bírok gondoskodni róla egymagam.

Három nappal a „szülés” után hazavihettem mindkettejüket. Mandy kiságyát a hálóba költöztettem a mi ágyunk mellé, hogy egyiküktől se kelljen megválnom. Mindenki készségesen segédezett az ellátásukban. Most már nemcsak Krisre kellett vigyáznom, hanem a babánkra is. Ennél már csak akkor lehettem volna boldogabb, ha megoszthatom mindezt szerelmemmel. A magam módján, vagyis a lehetőségek keretein belül meg is tettem.

Sokat meséltem neki a piciről, hogy éppen mit és mennyit evett, hogy mikor milyen rugdalózó van rajta. Az orvosok szerint némán született a gyermekem, mivel egy árva hangot nem adott ki magából, amióta megszületett. Ezt nem árultam el a mamájának, mert engem is enyhén sokkolt, de amik már eddig történtek velem, mondhatni meg sem kellett volna, hogy lepjen ez a tény.  Ezen kívül viszont egészséges volt, és a miénk – ez számított, semmi más.

Abban reménykedtem már csak, hogy hamarosan kedvesem is felébred – állandóan ebben reménykedtem, minden nap minden órájának minden percében –, de nem volt szerencsém. Lizzy szerint már rég meg kellett volna bolondulnom, most már a néma kislányom miatt is, de ez a helyzet sem volt ismeretlen. Az anyukáját is szótlanul ismertem meg. Ennek ellenére kimondhatatlanul beleszerettem, és ez az érzés máig sem változott bennem iránta. Ezt éreztettem vele, amikor csak alkalmam nyílt, bár nem tudhattam, hogy felfogja-e. Fogalmam sem volt, hol van most. Szerettem volna, ha végre velem van. Számomra is meglepő türelemmel viszonyultam hozzá, és vártam.

A csoda, hogy a kisbabánk végre köztünk van, új reménnyel töltött el, és örömmel vártam a pillanatot, amikor Kristen majd kinyitja a szemeit, ránk néz, elmosolyodik, átöleljük egymást, és boldogok lehetünk. Ám ő semmire nem reagált. Sem arra, amikor szóltam hozzá, sem arra, mikor megérintettem, arra sem, mikor a mellére helyeztem a kisbabánkat. Együtt dobbanhatott a szívük, együtt lélegezhettek, mint amikor még egy test voltak, mindent kipróbáltam, hátha reakcióra bírhatom, de semmi. Még mindig aludt.

Mandy lassan négy hónapos lett. A hangocskáját továbbra sem hallhattam, sőt, le is mondtam róla, de egy szakember, akihez időközben elvittem, legnagyobb döbbenetemre közölte, elméletileg kéne tudnia beszélni, nem fejlődött károsan egyik beszélőszerve és -izma sem. Inkább egyfajta szülési traumára gyanakodott. Ha az, hogy az anyja kómában hordta ki, elég traumatikus élmény egy magzatnak, akkor igazat kellett adnom neki. Ő is így tett, amikor elárultam a körülményeket. Azt mondta, valószínűleg az anya belső hangjának hiánya kellett volna hozzá, de ez már olyan szinten misztikus volt, hogy nehezen hittem csak el, hogy ez történt, de nem zárhattam ki semmit.

Minden éjszaka, miután Mandyt egy esti mese után lefektettem, Kristenhez bújtam az ágyban, és a még mindig őt tápláló infúzió ellenére óvatosan magamhoz húztam. Csemetém negyedik hónapjának fordulóján egy kicsit másként alakult ez a dolog, ugyanis vacsorakor meglepő esemény történt. A még mindig nálunk lakó Tom és Lizzy volt rá a tanúm, hogy a kislányom megszólalt. Nem a szokványos gügyögés reppent fel az ajkairól, hanem…

- Mama – mondta tisztán és érthetően.

A konyhában ültünk, én őt etettem, a többiek meg azt, amit Tom készített, amikor én a cumisüvegért nyúltam, de félbe szakadt a mozdulat, és a többiek szájában is félig rágva maradt a falat. Mind döbbenten bámultunk a picire, aki hozzánk hasonló csodálkozással a tekintetében nézett vissza ránk. Majd a szemembe. Megláttam benne Kristent. Nemcsak a színeik egyeztek, de a tekintetük is.

- Mondd még egyszer – kértem gyermekemet, de csak egy halvány mosollyal ajándékozott meg. Az már eleve elképesztő volt, hogy négy hónaposan rám mosolygott, és egyenesen a szemembe nézett, de a csodákban már elég régóta hittem, így a döbbenetemen hamar felülemelkedtem.

- Mama – ismételte meg Mandy. Egy különös gondolat kúszott az agyamba. A babát Lizzy kezébe nyomtam, és felrohantam az emeletre.

A hálóajtót majdnem kiszakítottam a helyéről, úgy igyekeztem rajta befelé, de… Kristen ugyanúgy feküdt, ahogy hagytam. Leszámítva azt, hogy… a gyűrűje megfordult az ujján. Most a kövek voltak a tenyere felé. Korábban még nem így volt. Mandy játszott vele utoljára, amikor Kris mellé fektettem, míg én lezuhanyozom és felöltözöm, ő pedig egyből kiszúrta a csillogást, úgyhogy tekergetni kezdte. Én igazítottam a helyére, mielőtt vacsorázni indultunk volna. Most pedig fordítva volt.

Közelebb léptem, és ismét megigazítottam, majd szerelmem arcára tettem a kezem. Kicsit forróbb volt a szokottnál, de nem rohantam egyből orvosért, ez időnként előfordult vele. Ilyenkor az arca is kipirult, mintha tényleg csak aludna. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megpusziljam. Lehunyt szemmel tettem, de megdermedtem. Mintha visszapuszilt volna. Egyből elhúzódtam tőle, az ajkai viszont ugyanúgy álltak, mint előtte.

Libabőrös lettem, mert ez sok volt már így egy estére, de nem bírtam magára hagyni. Meredten figyeltem, és vártam, hogy megmoccanjon. Lizzy hozta fel később a kislányunkat, akit kettőnk közé fektetve igyekeztem napirendre térni a furcsaságok felett. Mandy nem mondta többet, hogy mama, és hamarosan el is aludt, úgyhogy átraktam a kiságyába, majd ismét szerelmem mellé feküdtem. Nem vettem le róla a tekintetem. Többször megszólítottam, majd elmondtam neki, mennyire szeretem, és jöjjön vissza közénk, nagyon várjuk.

Nem jött. A kezemet a mellkasára tettem, éreztem a szíve egyenletes lüktetését a tenyerem alatt. Szinte hallottam is a dobbanásokat a csendben, de csak egy kis ideig még, mivel a várakozásban elfáradtam, és bár próbáltam ébren maradni, elalhattam, mert sötét volt, amikor egy furcsa hangra ébredtem. Illetve… túl nagy volt a csend.

Kris fölé hajoltam, és megfagyott a vér az ereimben. Nem hallottam lélegezni. A nyakára csúsztattam a kezem, hogy kitapintsam a pulzusát… de nem éreztem dobbanni…

 

És hogy senkinek ne legyen hiányérzete: :D

Mandy