32. fejezet

Üdv! :)


Kicsit előbb sikerült megoldani a következő fejezetet.
Köszi az előzőekhez a véleményeket! ♥♥♥
És... Most inkább megkíméllek titeket az előkommenttől :D
Kellemes olvasgatást!
D.

32. fejezet (Rob)

Hiába nyitottam ki a szemeimet, és hiába éreztem biztosnak, hogy ami történik, átélem, rettegve tartottam attól, hogy ezt éppúgy álmodom, mint egy napja azt, hogy Kris meghalt.

Már csukott szemhéjaim mögött is tudtam, hogy ami ilyen csodálatos, az csak igaz lehet, de átélve mindezt, majdnem felgyulladtam. Először még szándékosan, egyben tudatomon kívül adtam át magam a simogatásnak, mely a mellkasomon kezdődött. Az agyam józanabbik – és kisebbik – része azt ordítozta, hogy nem ártana meggyőződnöm a történések valóságtartalmáról, mégis képtelen voltam ezt megtenni. Vártam a folytatást. Hisz annyit ábrándoztam már róla! Most végre megtörténik…

Kris csábító ujjai végigkúsztak a testemen, minden milliméteremet lángba borítva, amerre elhaladtak. Percekig tartó kínzás után érték el a boxerem derekát. Még azt sem akadályoztam meg, amikor becsusszantak alá és megragadták az egyetlen, általam ébredezni engedett testrészemet.

Kapásból tovább keményedtem a pihekönnyű érintések alatt, majd remegve lüktetni kezdtem, mikor álmodott-szerelmem ajkai is bevetésre indultak. Kezdetnek a nyakamat vették célba. Megborzongtam, mikor végighúzta a nyelvét a kulcscsontomon, de nem tudtam eldönteni, hogy ettől-e, vagy az ujjai játékától. Mindenem égett.

Kristen viszont, ahelyett, hogy oltotta volna ezt a tüzet, tovább szította bennem, mikor csókjaival lejjebb vándorolt a testemen. Önkéntelen nyögés szakadt ki belőlem, mikor a leheletét a hasamon éreztem. Az alsónadrágom ekkor már nem volt rajtam. Fogalmam sem volt, mikor és hogy került le rólam, mindenesetre a textilanyag helyett kedvesem nyelve simított végig hirtelen a bőrömön. Majd' belehaltam a gyönyörbe. Már direkt nem siettem magamhoz térni belőle; féltem, hogy túl hamar véget ér a csoda.

Nem ért véget. Épp ellenkezőleg. Szerelmem nyelve és ujjai immár együttesen fokozták az élvezetemet, melyet úgy éreztem, képtelen leszek visszatartani, ha ezt így folytatja. Nem is akartam igazán. És nem is hagyta abba, de egy másodpercre eltűnt rólam. A szemeim önkéntelenül is felpattantak, ezáltal felébredtem, de testem és lelkem legnagyobb örömére az álmom megvalósulását éltem át éppen. Ez volt az, amire nem számítottam.

Kissé ijedten, de rég elakadt lélegzettel néztem végig, ahogy szerelmem eltűntet a testében, majd a szemeimbe pillant.

- Ne haragudj – nyögte. – Nem akartalak felébreszteni – zihálta aztán. Egész testében remegett, és nem moccant. Tűzforró lágyságával körbeölelt testrészemen éreztem a rezdüléseit, melyek így, még mozdulatlanul is több kéjt okoztak, mint azt a legszebbnek minősített álmaimban átélhettem. – Segíts! – kérte halkan, a hasfalamba mélyesztve a körmeit.

Rájöttem, hogy még túl gyenge lehet az ilyesmihez – pont ezért fogtam magam vissza előző este –, de ha már ide jutottunk, nem akartam megállni. Nem is bírtam volna. A jelek szerint ő sem. Készséggel siettem a segítségére.

Felültem, miközben Kris combjain, majd a fenekén és a derekán végigsimítva magamhoz szorítottam.

- Ezt nem kéne – súgtam puszikat lehelve nyaka selymes bőrére. Az ellenkezés igazságának a szikrája sem volt megtalálható a szavaimban, mégis figyelmeztetni szerettem volna a lehetséges veszélyekre.

- De hiányoztál – nyöszörögte. Ő tiltakozott. Csakhogy nem a folytatás ellen. A vállamba kapaszkodva igyekezett mozogni rajtam, de még nem ment neki úgy, mint régen, ezért magam alá fordítottam az ágyon.

A lábait a csípőm köré kulcsolva ejtett foglyul, bár nőiessége oázisa még mindig, változatlanul izzott körülöttem. Bármennyire is reszkettem már a vágyott kielégülésért, nem kívántam elkapkodni. Kristen szemeibe pillantottam, és úgy döntöttem, hogy a végletekig – ez jelenleg az önuralmam végét jelentette – húzom a varázst.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva, mire elmosolyodott, és megnedvesítette az ajkait. A tekintetemmel követtem a nyelve hegyének minden apró mozdulatát.

- Soha jobban… – felelte rekedtesen súgva, majd a tarkómra simította egyik tenyerét, és közelebb húzott magához. – Vagyis… ha esetleg megcsókolnál végre…?

Nem haboztam eleget tenni a felszólításnak…


(Kris)

Az álmom ez egyszer teljesen máshogy folytatódott, mint ahogyan eddig. Nem jelent meg a vakító fehérség, sem a csend, mely többnyire jellemezte az álmodott képzeletemet, egy forró öleléssel teli varázs viszont magával ragadott. Kinyitottam a szemeimet, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az éjszaka el is telt, már reggel van, és még mindig itt vagyok, ebben a világban, ahova tartozom. Rob karjaiban. Ahova tartozom…

Sokáig figyeltem szerelmem békés vonásait. Még álmában is engem ölelt. Szorosan. Hálás voltam a sorsnak, amiért nem irányított vissza abba a pokolba, ahol az elmúlt évben léteznem kellett. Annyira szörnyű nem volt ugyan, mintha egy gőzölgő üstbe kerültem volna és vasvillával böködnének naphosszat – tényleg pokolszerűen –, de az, hogy a szeretteim nem lehettek velem, épp elég pokoli volt.

Most viszont itt lehettem végre azok között a személyek között, akik eddig hiányoztak, és úgy véltem, inkább legyenek eztán üres, álomtalan éjszakáim, minthogy valaha még egyszer meg kelljen válnom tőlük!

Megsimogattam Rob arcát, és eltűnődtem rajta, hogy létezhet ő egyáltalán? Néhány hónappal ezelőtt – jobban mondva azelőtt, hogy hosszabb időre eltűntem volna közülük – nem is mertem remélni, hogy rátalálok, és mára már olyan szerencse is érhet, hogy Mike-tól sem kell többé tartanom. Ez volt a harmadik legszebb dolog, mióta felébredtem. Az első helyen állt Rob, és a kitartása, bármilyen reménytelen is volt a kómaságom. A másodikon pedig a Mandy nevű kis csoda, aki éppen halk gügyögéssel jelezte nekem, hogy nem alszik.

Ezen elgondolkodtam, és mégis egy első helyre sűrítettem őket – mindketten egyformán fontos helyet foglaltak el a szívemben.

Óvatosan kihúzódtam gyermekünk apukájának karjaiból, és lassan sikerült kiülnöm az ágy szélére. Innen pont elértem a pici kezecskéjét. Alighogy megérintettem, felém pillantott, és ekkor rájöttem, miről beszéltek a többiek. A szemei pontos tükörképei voltak az enyémeknek. Félelmetesen jó érzés volt látni őt és tapintani, holott sokáig azt hittem, nem is él…

Robra pillantottam, de ő még aludt, majd az órára, ami kora reggelt jelzett, ezért úgy döntöttem, egyedül babázom egy kicsit, aput majd később felébresztjük.

Valami csoda folytán sikerült segítség nélkül felállnom, bár a térdeim kocsonyaszerű remegése arról árulkodott, hogy korán van még a Maraton távját próbálgatnom, a lányom kiságyáig mégis meg tudtam tenni egy lépést. Lassan emeltem a karjaimba, majd megkockáztattam az utat a karosszékig.

Amanda azonnal elcsendesedett, amint leültem vele, majd a beszűrődő, még halvány napsugarak felé kémlelt. Hunyorgott kicsit, mert elvakították, aztán a mellkasomra bújt. Elragadtatva figyeltem őt, miközben csak azt sajnáltam, hogy élete első négy hónapjában nem lehettem teljes értékű anyukája.

El is határoztam gyorsan, hogy valahogy kompenzálni fogom az elvesztegetett időt, addig is fontos feladatomnak tekintettem megszámolni az ujjacskáit. Még nem végeztem, mikor belekapaszkodott a hálóruhaként szolgáló pólómba, de meglett mind a húsz, mire rájöttem, mit szeretne.

Addig ügyeskedtem, míg szabaddá nem váltak a melleim, onnantól pedig Mandy már tudta a dolgát. Leírhatatlan érzés volt így táplálni őt. Közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Alig negyedóra telt csak el, mikor úgy gondolta, jól lakott. Hihetetlen módon mintha rám mosolygott volna, miután befejezte a táplálkozást. Akár mosoly volt, akár nem, én viszonoztam, majd magamhoz öleltem, és mélyen beszívtam a finom babaillatot, amely belőle áradt.

Hosszú percekig gyönyörködtem még benne, közben Rob több vonását is felfedeztem tökéletes kis arcocskáján. Tényleg csodaszép kisbaba volt. És az enyém! Elöntött egy olyanfajta végtelen büszkeség, melyet eddig még sosem éreztem. Fikarcnyit sem bántam, hogy ő a világra jött.

Egy idő után szemem pici fénye elszenderedett a karjaimban, úgyhogy megpróbáltam vele felállni, hogy visszafektessem a kiságyba, de alighogy felálltam, nyílt a szoba ajtaja. Lizzy kukkantott be, és amint meglátta, hogy ébren vagyok, halkan – nehogy felébressze az öccsét – belépett az ajtón.

- Pihenj még egy kicsit, majd én vigyázok rá – suttogta, alighogy odaért hozzám. Átadtam neki a lányomat, mire kaptam tőle egy mosolyt – hálással viszonoztam –, majd végignéztem, ahogy kiviszi. Tudtam, hogy jó kezekben lesz, nem féltettem. Különben is valóra kellett váltanom néhány álmomat – jutott eszembe, miközben Rob felé pillantottam.

Nem az ágy felé indultam rögtön, hanem a fürdőszoba irányába, hogy valamelyest rendbe szedjem magam. Pár percbe telt csupán, hogy újra embernek tűnjek, de a gyors zuhanyzás ige kimerített, ezért remegve ültem le az ágy szélére. Szerelmem még mindig aludt. Fáradtnak fáradt voltam, mégsem bírtam volna megint alvással pocsékolni el azt az időt, amit egész másra szándékoztam fordítani.

Nem vettem vissza magamra a hálópólómat, Rob viszont túl volt öltözve ahhoz, amire előző éjjel nem sikerült rávennem. Most azt akartam kihasználni, hogy nincsen ébren. Egyelőre…

Olyan óvatosan feküdtem mellé, hogy a matrac meg sem nyikkant alattam, majd élesztgetni kezdtem. Apró simogatásokat és csókokat vetettem be ennek érdekében, a teste pedig hamarabb reagált, mint az agya – épp ahogyan elterveztem. Meglepett viszont, hogy még arra sem ébredt fel, amikor az alsónadrágjától megszabadítva a számmal hoztam egyre jobban izgalomba. És nemcsak őt, magamat is.

Szerettem volna már eggyé olvadni vele, így mikor zihálni és remegni kezdett – továbbra is csukott szemekkel –, a dereka fölé ültem, és egyik kezemmel magamba vezettem mostanra tettre készen meredező férfiasságát. Ekkor tért magához! Ő igen, én viszont már csak annyi ideig bírtam tartani magam, míg tövig el nem tűnt bennem, majd bocsánatot kértem a tekintetéből kikövetkeztetve váratlan ébresztő-szitu miatt, és segítségért könyörögtem halkan.

Rögtön azzal jött, miután felült, hogy ezt nem volna tanácsos művelnünk, de szerencsére nem emelt le magáról. Borzasztóan jó érzés volt magamban tudni, és minden porcikámmal érzékelni bennem a testét.

Hál’ Istennek ő is hasonlóképp lehetett vele, mert nem akart szabadulni, ehelyett hanyatt fektetett anélkül, hogy szétváltunk volna, majd a hogylétem felől érdeklődött. Jól voltam, de még milyen jól! Ennél már csak akkor lehettem volna jobban, ha végre mozogni kezd, amihez nekem az imént már nem volt elegendő energiám.

Csókra csábítottam, hogy aztán közben tettre ösztönözzem, de még mindig visszafogta magát.

- Nem akarok fájdalmat okozni – suttogta szenvedélyes csókunk után.

- Nem fáj – súgtam vissza abban bízva, hogy megnyugtatom, holott épp felizgatni szándékoztam. Még jobban. Ennek érdekében végigkarmoltam az oldalát, majd a hátán és végigszántottam finoman a körmeimmel, és végül a fenekébe markolva buzdítottam folytatásra.

Megtette végre! A csípője aprót moccant, de ezáltal is elakasztotta a lélegzetem, olyan heves érzések jártak át kívül-belül. Átvillant az agyamon, hogy hamarosan még a mostaninál is perzselőbb tűzben fogok elszenesedni, ha beteljesül a mámorunk, ennek ellenére alig vártam a pillanatot, melyben elporladhatok.

Rob mégis húzni akarta az időt, az idegeimet és a gyönyör pillanatát, mert olyan lassan mozgott, hogy erre még tán én is képes lettem volna, ha összeszedem magam. Centiről centire csúszott kijjebb belőlem, hogy aztán egy határozottabb döféssel visszatérjen belém, csókkal fojtva el az ajkaimról feltörni készülő sikolyt. Nyelve a számba kúszott, szerelmes táncba csábítva az enyémet, mialatt újra megismételte a korábbi lágy, majd erősebb mozdulatot.

Máris máglyán éreztem magam, de még korántsem volt vége bódító szenvedéseimnek. Kedvesem valóban nem kapkodott, bár a szemeiből kiolvasta észleltem, hogy milyen nehezére esik önuralmat gyakorolnia egy hosszú év után egy ilyen testhelyzetben, mégis kitartott, egészen az első gyönyörömig. Szólni képtelen voltam, a hangom elveszett a kéjek sodrásában valahol, de némán, a pillantásommal igyekeztem kimondani, mennyire szeretem.

Szintén kimondhatatlanul viszonozta ezt, aztán végre megadta, amire a kezdetektől vágytam. A csípőm alá nyúlt, majd kissé felemelkedett, engem is magával húzva. A vállába kapaszkodva hagytam, hogy függőlegesbe helyezzen magán, miközben ő felült az ágyon. Nem zavaróan, inkább szexisen megnőtt hajába túrtam az ujjaimat a tarkóján, a számmal pedig végigcirógattam a nyakát a füléig. Ott belesúgtam valamit – csak reméltem, hogy a szeretlek szót, mert felfogni képtelen voltam –, aztán a fenekembe markoló kezei segítségével ezúttal én kezdtem mozogni rajta.

Elképzelhetetlen csúcsokra repültem így pillanatokon belül, ő is egyre hevesebben mozgatott, majd elszakadt nála a cérna, visszadöntött engem a mostanra kihűlt lepedőre, és a csípőmet megemelve hajszolt bennünket tovább a mindent felülíró érzéki mennyország felé. Majdnem elszakítottam a lepedőt – azt markoltam kínjaimtól gyötrődve –, mikor a villám ugyanazon pillanatban csapott belém, amikor ő is megdermedt, a nyögései is megszűntek, teste a testemben lüktetett, és aztán bekísért a csodák kapuján.

Minden ízemben éreztem az élvezet kábító aromáját. Szívem szerint rögtön folytatást követeltem volna, de mivel hullábbnak éreztem magam, mint amikor még kómában voltam, nem tiltakoztam – erőm sem volt –, miközben Rob kihúzódott belőlem, és aggódó, immár kitisztult tekintettel mellém heveredett.

- Rendben vagy? – kérdezte féltőn. Bólintani még tudtam. Újra pillantásokkal igyekeztem a tudtára adni, ami a porcikáimat járta át, mire kissé lecsillapodott az aggodalma. – Még mindig kívánlak – vallotta ekkor be hirtelen kissé szégyenkezve, kissé csodálkozva, miközben végignézett rajtam. – Elképesztően hiányoztál – tette hozzá. Mondanom sem kellett, nekem ő mennyire. Felé fordulva megcirógattam a mellkasát, majd lejjebb csúsztattam a kezem, és… tényleg még mindig kívánt. Mintha nem épp az imént elégült volna ki. Velem együtt. Én is kívántam. Közelebb toltam hozzá a csípőmet, és így vezettem magamba ismét. Kicsit fura volt, hogy mindketten az oldalunkon feküdtünk, mialatt újraegyesültünk, de a már jól ismert borzongás nem maradt el. Egyikünk részéről sem.

Órákig, sőt, napokig képes lettem volna vele szeretkezni, a második paradicsom-túra után azonban határozottan rám parancsolt, hogy maradjak veszteg – megint a kezeim voltak ennek a kiváltói, képtelen voltam levenni róla. Ő sem volt ám ezzel másként, mindenütt éreztem a cirógatásait a testemen, a bőröm pedig lángolt az ujjai alatt.

- Ugye tudod, hogy lehet, éppen összehoztunk Mandynek egy kistesót? – súgta elgondolkodva, miután újra kaptunk normálisan levegőt.

Én nem töprengtem ezen ennyit.

- Remélem – mosolyogtam rá, mire meglehetősen meghökkent képet vágott.

- Reméled? – kérdezett vissza döbbenten. – Azt hittem…

- Az már tárgytalan – simogattam meg az arcát. Sercegett a tenyerem alatt a borostája, mire gyorsan megígérte, hogy még ma megszabadul tőle, de a szemeiben még ott ült a csodálkozás az előbbi szavaim miatt.  – Hagyd így – kértem új témánkra felelve. Tényleg imádtam, amikor végigcsiklandozott vele… Mint pár perce is…

Újabb áramlat ragadott bennünket magával – az általa kiszabott paranccsal ellentétesen boldogan adtuk át magunkat ismét a mámornak. És én is kaphattam abból a bizonyos csiklandozásból.

Aztán Robnak eszébe jutott, hogy bizony valóban van már egy gyermekünk, és ki is ugrott az ágyból, de a kiságyban nem találta a csöppséget.

- Hol a kicsi? – kérdezte visszafordulva felém. Nem bírtam betelni a látványával. Egyévnyi álmodásom során annyiszor képzeltem így is magam elé, hogy most csaknem belepirultam a fantáziaemlékekbe. Aztán eljutott a tudatomig, mit kérdezett.

- Lizzyvel van – feleltem, mire a hozzám hasonlóan fenemód büszke apuka megnyugodott, és visszabújt mellém az ágyba.

- Nincs még kedvem felkelni – mormolta a nyakam közelében. Aztán végig is puszilgatta, ha már ott járt.

- Nem maradhatunk egész nap ágyban… – nyögtem, bár szívem szerint így cselekedtem volna. Még úgy egy hétig minimum.

- Tudom – sóhajtott fel ő is, aztán a szemembe nézett. Komolyan. – Szeretlek, Kris. – Ezt annyira határozottan mondta, hogy ha eddig kételkedtem volna – pedig nem tettem –, akkor most meggyőződhettem volna arról, valóban így van.

- Én is szeretlek téged – viszonoztam a szavait, mire elmosolyodott, és egy gyöngéd csókkal pecsételte meg vallomásainkat.

- Hé! Én is akarom a húgomat! – dörömbölt be a bátyám ekkor az ajtón. Ijedten rebbentünk szét, semmi előjele nem volt ugyanis az érkezésének. – Szóval ki az ágyból, különben mindenkit letartóztatok! – fenyegetőzött, de egyikünk sem vette komolyan. – Nem hiszitek? – kérdezte, mintha csak átlátott volna az ajtón, és megpillantott volna bennünket tovább csókolózni.

- Máris! – kiáltottam ki neki, de elég rekedtesre sikerült, ugyanis a számat elszakítottam ugyan Robétól, de az övé ekkor megint a nyakamra siklott, majd a melleim felé vette az irányt.

- Tíz percetek van! Aztán hozom a hadsereget, aki odalent már csak rátok vár.

Rob kérdőn pillantott a szemeimbe, de vállat vontam, fogalmam sem lévén, kire gondol a bátyám. De akárki is lehetett a vendégünk, nem akartuk, hogy valóra váltsa a fenyegetéseit, így vonakodva bár, de kikászálódtunk az ágyból.

Tíz hosszú és izgalmas perc után frissen zuhanyozva és felöltözve indultunk a földszintre a későbbi, duettben történő folytatás reményében.

Cameron nem vert át. Nem egészen hadsereg várt bennünket odalent, de majdnem. A szüleim voltak. Álmomban láttam őket utoljára. Örültem nekik, de már az elején felkészültem rá lelkileg, hogy valószínűleg egészen estig nem lehetünk újra kettesben Robbal. Pillanatokat azért loptunk, például Mandy etetésekor, aki velem együtt a középpontban volt. Délután a férfiak eltűntek valahová, négyen maradtunk lányok, és persze mindünk figyelme elsősorban a legkisebb királykisasszony felé fordult.

Egy idő után elfáradtam, pedig semmi különlegeset nem csináltam, úgyhogy anyura bíztam az unokáját, amíg felfrissítem magam a mosdóban. Ők már jól ismerték egymást, a többiek elmondása alapján a büszke nagymama már akkor is heti többször jött át segíteni a babával, míg én… távol voltam. A legmeglepőbb az volt, hogy Robbal milyen jól kijöttek.

Lizzy kísért fel az emeletre, mert még nem éreztem tökéletesen stabilnak a mozdulataimat – ennek részben a reggel beszerzett izomláz volt az oka, de ezt nem kívántam az illetéktelenek orrára kötni. Így is alig vártam a repetát.

Odafent hangosan is csodálkoztam azon, amin már a földszinten is. Lizzy kuncogva válaszolt.

- Az öcsém minden nőt könnyedén az ujjai köré csavar. Anyukáddal sem volt ez másként. – Ezzel én is tisztában voltam, mégis kicsit rossz volt ezt hallani. Tényleg akárkit megkaphatna… Minek vesződik pont velem? – Ugye ezt csak viccből kérdezted? – nézett rám döbbenten Liz.

Ezek szerint hangosan gondolkodtam, remek – fintorodtam el, majd visszakoztam is gyorsan.

- Persze, tudom, hogy szeret – legyintettem, de közben furcsa érzések költöztek belém. – Mi van a karrierjével? – érdeklődtem aztán. Ilyesmikről még nem volt alkalmunk beszélgetni.

- Feladta az egészet – hallottam a meghökkentő választ.

- Mi? – néztem rá ennek megfelelően. A szóban forgó személy nővére higgadtan viszonozta a pillantásomat.

- Megváltozott, Kris – fordult ekkor felém komoly arccal. – Régen talán számított neki, de már nem. Most ti vagytok az élete.

Ezt valahol éreztem, mégis más volt így hallani. De jólesett. Adtam egy pirulós mosolyt Lizzynek, majd visszafordultam a tükör felé, hogy még gyorsan kifésüljem a hajam, amit Mandy játéknak tekintve alaposan összegubancolt nemrég, de alighogy belepillantottan, megfagyott a vér az ereimben.

Dermedten bámultam, ahogy Mike közelebb lép hozzám, hátulról a derekamra csúsztatja a kezét, majd a hajamba túrva kissé félrefordítja a fejem, és megcsókolja a nyakamat.

- Lizzy – akarnék szólni, hogy segítsen, de nem jön ki hang a torkomon.

- Bizony! Ti vagytok az életem! – súgja a fülembe Mike, majd felemeli a kezét, melyben egy kés éles pengéje csillan.

A nyakamhoz tartja.

- Lizzy – nyögöm korábbi lélegzetem utolsó cseppjeit elhasználva.

A szólított végre rám néz.

- Úristen, Kris! – suttogja ugyanabban a pillanatban, amikor megérzem a fémet a bőrömhöz simulni.

Mike rám mosolyog a tükörben, majd lassan elmetszi a torkom. Az utolsó dolog, amit felfogok, a kiserkenő vérem látványa.


(Rob)

A hátsó kertben szivaroztunk örömünkben Tommal, Cameronnal és az imént ránk áldását adó, reményeim szerint jövendőbeli apósommal, amikor váratlanul rossz előérzetem támadt. Nem akartam megvárni, hogy ez kiteljesedjen bennem, úgyhogy visszaindultam a házba, ahol a lányokat hagytuk pletykálni egy kicsit.

A földszinten nem találtam senkit, gondoltam az emeleten vannak, ezért lassan fellépdeltem a lépcsőn, de megszaporáztam a lépteimet, mikor dörömbölést hallottam, és hogy Lizzy Kristent szólongatja valamiért.

Jules és a nővérem a hálószoba csukott ajtaja előtt álltak. Szerelmemet és a lányunkat odabentre sejtettem.

- Mi történt? – kérdeztem melléjük lépve. – Kris? – próbáltam aztán lenyomni a kilincset, de közölték velem, hogy hiába, mert magára zárta az ajtót. – Mi történt? – ismételtem ekkor. Valami más is megragadta a figyelmemet. Vér a padlón.

- A nyaka… valahogyan vérezni kezdett – mesélte Lizzy. – Pedig csak fésülködtünk… – mutogatott a fürdőszoba felé. Onnan kezdődtek a vérnyomok.

- Kristen! – kiabáltam, de persze nem érkezett válasz.

- Amanda is vele van – árulta el Jules, majd hozzátette, hogy a lánya vérző nyakkal megjelent odalent, kikapta a babát a kezéből, aztán jött ide vissza fel, és zárta magukra az ajtót.

Nem vártam meg, míg segítség érkezik – én sem hívtam –, betörtem az ajtót, de odabent nem láttam senkit. Az egyetlen, aminek megörültem, hogy az ablak és az erkélyajtó csukva volt.

- Kris – szólongattam. Idebent semmi nem volt véres, ami meglepett, de jobban érdekelt az, hol lehetnek. A gardróbban találtam rájuk. Szerelmem a földön kucorogva szorította a keblére gyermekünket, és hangtalanul sírt. Rám nézett, mikor beléptem. – Mi történt, kicsim? – guggoltam le melléjük. A nyakán nem volt sérülés, pedig mintha azt emlegették volna a többiek, akik közben utánam jöttek, de lecövekeltek az ajtóban sorozatos nem értemeket mormolva.

- Mike – nyögte Kristen, aztán elfordította rólam a tekintetét – ami meglehetősen ijesztő volt –, és visszabújt a babához. Meg sem próbáltam elvenni tőle, bár elég szorosan ölelte, de úgy gondoltam, amíg a kicsi nem sír, addig nem lehet nagy a baj. Legalábbis vele.

- Gyere ki innen, minden rendben – nyúltam feléjük, de ő nem moccant, így inkább átöleltem. – Minden rendben, Mike nincs itt. Börtönben van.

- Láttam – suttogta. Ezt nem értettem. Illetve igen, csak elhinni nem szerettem volna a gondolataimat.

- Nincs itt, esküszöm – fogadkoztam. – Gyere, mutasd meg, hol láttad – kértem, hátha úgy ki bírom csalogatni innen. Bár a nyakán tényleg nem láttam sérülést, tudni szerettem volna, hogy akkor mije vérzik.

- A fürdőben – nyögte, de csak elfojtottan hallottam a hangját, mert Mandy tompította azt.

- Megnézem, jó? – kérdeztem, hátha megnyugszik ettől, de elkapta a kezemet, amikor fel akartam emelkedni a földről.

- Ne! – nézett rám riadtan. – Ne – suttogta fáradtabban is, és megpróbált felállni. Ez a picivel a karjaiban nem ment neki könnyen; segítettem. Most már nem szorította úgy magához, el tudtam venni tőle, majd Lizzy kezébe adtam, és visszafordultam Krishez. – Mi történik? – nyúlkált a nyakához, és meglepetten nézegette a kezét.

- Nem tudom, de kiderítjük, rendben? – cirógattam meg az arcát. A tekintetét kerestem. Most már valamivel higgadtabb volt, mint az előbb.

- Ne haragudj – súgta elpityeredve, és a karjaimba bújt. Mélyet sóhajtva öleltem át. Percekig nem moccantunk, addigra kisírta magát. A fejét felemelve rám nézett. – Ugye nem őrültem meg? – kérdezte félve.

- Nem! – állítottam határozottan. Ekkor elmesélte mit látott a tükörben. Az egyetlen dolog, ami ezt alátámasztotta, az volt, hogy Lizzy meg Jules is vérről beszéltek, és én magam is láttam a saját szemeimmel a foltokat a padlón. – Gyere, menjünk ki egy kicsit a levegőre – invitáltam kijjebb, több okból. Egyrészt, mert talán tényleg jót tenne neki, másrészt pedig hogy közben megnézzem, jól láttam-e, amit láttam.

Kris engedte, hogy kivezessem, de a fürdőszoba ajtaját nagyívben elkerülte, szinte hozzásimult a túlsó falhoz. Vérnyomok pedig nem voltak. A nappalihoz érve Lizzyre néztem, aki épp Mandyt pelenkázta, de vállat vonva felelt a kimondatlan kérdésemre. Nem ő takarított fel időközben, és fogalma sincs, mi van.

Kivezettem szerelmemet a kertbe, ahol a többiek csodálkozva pillantottak ránk, de mivel nem tudták, mi történt velünk bent, úgy viselkedtek, mint azelőtt. Láttam Krisen, hogy ő is igyekszik elfelejteni a rejtélyes eseményeket, ennek ellenére továbbra is zavartnak tűnt. A kezemet pedig nem akarta elengedni. Ez ellen nem volt kifogásom. Mégis megtette, amikor megérkezett közénk a szemünk fénye, akkor ugyanis őt részesítette előnyben.

Estére valamelyest feloldódott a hangulata, de én egyre feszültebbnek éreztem magam. A családja épp búcsúzkodott, amikor félrehívtam kicsit Camet és elmondtam neki mindent. Megdöbbent, de ő sem értette.

- Mike börtönben van – nézett rám hitetlenkedve.

- Tudom, hogy csak ideképzelte őt – feleltem kelletlenül. – De nem tudom, miért. Utánanéznél, hogy a rohadék tényleg ott van-e, ahova való?

- Gondolod, megszökött? – leptem meg a kérésemmel.

- Remélem, nem, de ha mégis, és valahogy… Már az sem lepne meg, ha valami misztikus hülyeséggel Kris tudatába férkőzne.

- Szerintem a húgom csak fél tőle. Még mindig – morogta. – Utánanézek – egyezett bele aztán, de hozzátette, hogy erről egy pszichológusnak sem ártana tudnia. Ebben meg én értettem egyet vele, úgyhogy megállapodtunk, másnapra idehív egyet. Volt egy olyan érzésem, hogy Kris elutasítaná, mondván, nem őrült meg. Én is ebben reménykedtem. Túl sok borzalom történt velünk ahhoz, hogy ennek meglegyen az esélye sajnos.

Miután a vendégeink elmentek, és Lizzy meg Tom is a szobájukba vonultak, felkísértem Kristent az emeletre. A karjában hozta Mandyt, aki már lent elaludt. Én a háló felé lépdeltem vele, de szerelmem a fürdőszoba előtt megállt.

- Meg akarod nézni, hogy nincs itt senki? – kérdeztem tőle, mire mosolytalanul bólintott, és közelebb lépett az ajtóhoz. Majd be. Követtem, és végig átkaroltam a vállát, míg körülnézett odabent. Feltűnt, hogy a tükörbe nem pillantott bele, de nem firtattam.

- Tudom, hogy azt hiszed, megőrültem, de tényleg láttam – mondta halkan, amint kiléptünk onnan.

- Nem hiszem, hogy megőrültél – tiltakoztam. – Csak kicsit sok volt az, ami velünk történt.

- Vagyis megőrültem – fintorodott el, és a karjaimból is elhúzódott. A hálószobába lépve Mandyt a kiságyba tette óvatosan, majd fölé hajolt, és megpuszilta. Ezután is még nézegette egy ideig, én pedig őket. Közelebb menni nem mertem, tartottam tőle, hogy Kris megint csak eltolna magától, az pedig rosszabb volt, mint a távolból szemlélni őt.

De annál nem rosszabb, mint amikor fogta magát, és a lányunkat immár biztonságban tudva belekucorodott a karosszékbe.

- Na, ezt már nem engedem! – morogtam, miközben felálltam az ágyról, és odamentem hozzá. – Szeretném, ha velem aludnál – néztem rá, miután mellé térdeltem. – Kérlek.

Nem nézett rám, kibámult az ablakon, míg könyörögtem neki.

- Most is látom – szólalt meg egy idő után. Ekkor tűnt csak fel a dermedtsége. Odakaptam a tekintetem, amerre nézett, de én csak az éjszakát láttam, meg a kettőnk tükörképét az üvegben.

- Hol van? – kérdeztem közelebb lépve az ablakhoz.

- Mögöttem – felelte hátborzongató higgadtsággal. Nem volt mögötte senki. Meg sem kellett fordulnom, hogy ebben biztos legyek, mégis megtettem. Amit ekkor láttam, még félelmetesebb volt viszont, mint amit valaha képzeltem. Kris nyaka spontán vérezni kezdett, ő maga pedig elájult. Reméltem, hogy csak elájult.

Azonnal felemeltem a karosszékből, és az ágyra vittem. Közben lehajtotta a fejét, így mire odaértem, elállt, vagyis… eltűnt az, amit az előbb láttam. Most már nemcsak az ő, hanem a saját épelméjűségemet is kétségbe vontam. Nagyon szerettem volna tudni, mi a franc ez, addig is… Megpróbáltam felébreszteni szerelmemet, de újra öntudatán kívül esett…

Óhatatlanul is félteni kezdtem attól, mi lesz, ha egyszer nem tűnik el róla ez a dolog… a vér meg a vágás, de így, hogy tulajdonképpen nincsen tartós nyoma semminek, amit ő fantáziál, és annak sem, amit én… Baromi rejtélyes volt az egész. Egy dolgot tudtam száz százalékig: nem akarom én ezt. És volt egy olyan érzésem, hogy Kris sem.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy rendesen veszi a levegőt, és a szíve is normális ütemben ver, a lányunkat is megnéztem – aludt. Békésen, apró mosollyal az arcán pihent a kiságyban. Egy furcsa maci volt viszont mellette, amit eddig nem láttam. Felemeltem a kiságy sarkából, ahova be lett tuszkolva, de ezt igen rosszul tettem. Vér csöpögött belőle ugyanis. Messzire, a szoba túlsó végébe hajítottam, de addigra összevérezte a tenyeremet.

Ekkor ültem le az ágy szélére, és lettem benne biztos, hogy álmodom. A valóságban ilyen nincsen. De hogy álmodhatnám? Hisz reggel óta minden tökéletesen úgy történt – a szeretkezésünktől kezdve a családlátogatásig, és azután is –, mintha ébren lennék, és… Kris is. De ez a vér és a furcsaságok… Nagyon-nagyon szerettem volna rájönni, mi a fene folyik itt. Ami nem piros.

A sarokba néztem a vérző plüss irányába, de nem volt ott semmi. Aztán a tenyeremet vettem szemügyre. Azon sem volt semmi. Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, valahogy meggyőződöm róla, hogy most melyik világban létezünk a valósban vagy a fantáziában?

Na de vajon kinek a fantáziája ez? Hisz Kris Mike-ot képzelgi, meg azt, hogy az az állat elvágja a torkát, én meg mindenütt vért látok állandóan. És mégis, mintha egyszerre történne ez velünk. Nem értettem.

Előhúztam a mobilomat a zsebemből – mivel sem a lányomat, sem az anyukáját nem akartam magára hagyni –, és felhívtam a szomszéd szobában „lakó” Tomot. Nem vette fel. Ekkor Lizzyt tárcsáztam, de ő sem válaszolt. Vetettem egy pillantást alvó szeretteimre, majd úgy döntöttem, kockáztatok. Átmentem a másik szobába. Illetve az ajtajáig, amely csukva volt. Először hallgatóztam, hátha nem épp alkalmas pillanatban zaklatnám őket, de csend volt.

Benyitottam, hátha csak alszanak. Nem aludtak. Beljebb lépve tűnt fel: mindkettejük torka el volt vágva. Felesleges lett volna a pulzusukat keresgélnem, egyértelműen mozdulat volt a nővérem és a barátom is.

Épp kifordultam volna a szobából, mikor megszólalt a mobilom valahol távolabb. Ott felejtettem a hálóban, Kristen és Amanda mellett. Egész addig csörgött, míg oda nem értem hozzá. Óvatosan közeledtem, mert most már végképp nem bírtam volna megtippelni, mi történik, csak azt éreztem, hogy valami nagyon nem jó. De nem is stimmelt: nem féltem például, pedig amit a szomszéd szobában láttam, épp elég okot kellett volna adjon erre.

Cameron keresett. Visszahívtam, mert lerakta, mire a telefonhoz értem. Szerelmem és a gyermekünk úgy tűnt, jól vannak, a házban is csend honolt, mégis éreztem egy furcsa feszültséget vibrálni a levegőben.

- Mike megszökött – fogadott a „jó” hírrel Cam. Rögtön tudtam, mit feleljek.

- Akkor ő van itt nálunk.

Nem felelt, lerakta, de volt egy sejtésem, hogy máris rohan, hogy időben ideérjen. Én is leraktam, de nemcsak a hívást, hanem a mobilomat is az ágy szélére. Nem volt kedvem itt megvárni, amíg az az őrült élő valójában is ideér, miután párszor ma már a frászt hozta ránk kísértetként, de a családomat sem akartam magára hagyni.

Körülnéztem a hálószobában, majd magunkra zártam az ajtót… illetve csak zártam volna, ha működik rajta a zár, de nem működött; délután ezt is kicsináltam, amikor betörtem. Így viszont inkább nyitva hagytam, hogy lássuk, ha közeledik valaki a folyosón.

Magamhoz öleltem Krist, és a kiságyból kiemelt Mandyt is, aztán nekiálltam hallgatni a csendet. Kedvesem még nem tért magához, a lányunk is aludt, így magamra maradtam a gondolataimmal. Cameron sokáig nem érkezett meg, de más sem történt. Volt egy olyan ötletem, hogy fel kéne hívni a rendőrséget, már csak amiatt is, mert a szomszéd szobában két halott fekszik, de nem bírtam megmoccanni.

A csend egyre nagyobb lett – már ha létezhet ilyesmi. Én pedig elaludtam…

:D

 

Arra riadtam, hogy egy kéz érinti meg a karomat. Kicsit kábán néztem körül, és meglepetten vettem tudomásul, hogy újra a kertben vagyok, még csak délután van, és a nap erősen tűz a szemembe.

- Ne itt aludj, mit műveltetek éjszaka, hogy így ki vagy ütve? – jegyezte meg vigyorogva Tom, aki velem szemben foglalt helyet. Borzasztóan megörültem neki, hogy életben van, hát még annak, hogy… ezek szerint álmodtam volna?

- Mennyi ideig aludtam? – kérdeztem tőlük.

- Nem aludtál – szólalt meg Cam. – Vagyis… én nem vettem észre, hogy sokáig nem lettél volna köztünk – kacsintott rám, de nem nyugtatott meg vele. A kezemben még ott égett a szivar, amelyet Kris magához térésének örömére szippantottunk a többiekkel.

Ahogy a parazsat figyeltem a végén, hirtelen rossz előérzetem támadt. Gyorsan eloltottam, rászóltam Cameronra, hogy azonnal derítse ki, mi van Mike-kal, a döbbenetükkel pedig többet nem törődve rohantam be a házba, ott azonnal az emeletre.

Lizzy jött velem szembe le a lépcsőn. Egyedül volt.

- Hol van Kris? – ragadtam meg a vállait. A háló ajtaja nyitva volt, de nem láttam még be rajta, mert messze volt, és különben is; tőle akartam hallani, mire kell számítanom.

- Azt mondta, átöltözik… véletlenül leöntötte a pólóját – felelte zavartan a nővérem, és a szobánk felé intett. – Mi van? Kísértetet láttál? – mosolygott rám aztán. Ha tudta volna, hogy beletrafált! De nem álltam le neki magyarázkodni, továbbsiettem.

A hálószobánk előtt torpantam csak meg. Visszanéztem a fürdő felé, de vérfoltoknak nyomuk sem volt. Némileg nyugodtabban léptem át eztán a küszöböt, és megpillantottam Kristent. A karosszékben ült, nekem háttal. Minden porcikám remegett, ahogy közelebb léptem. Vizes volt a pólója, a kezében pedig egy tiszta darab, de nem cserélte még át.

Csukva voltak a szemei, de amint megérintettem a kezét, felrezzent, pont, mint én egy perce a kertben.

- Minden oké? – kérdeztem tőle, mert a tekintete rettentő riadt volt.

- Istenem! – nyúlt felém leejtve az öléből a pólót, melyet eddig szorongatott. – Borzalmasat álmodtam. Ugye csak álom volt? – nézett rám könyörögve. – Hol van Mandy? – kérdezte. Ez volt az egyetlen, amiről sajnos fogalmam sem volt, mert a nappalit kihagytam a körülnézésből, de reményeim szerint ott volt Julesszal. Elmondtam ezt Kristennek is, mire kissé megnyugodott.

- Mit álmodtál? – kérdeztem tőle. Elmesélte a saját szemszögéből, én meg hirtelen alig kaptam levegőt. Pontosan ugyanaz történt vele, mint velem… álmunkban. – Létezhet ez? – hitetlenkedtem.

- Engem már nem lep meg semmi – mormolta a nyakamba, majd megkért, hogy menjünk le a lányunkhoz. Látni akarta, hogy tényleg jól van-e. Én is, így most kivételesen figyelmen kívül hagytam az ösztöneimet, amikor a szemem láttára öltözött át, aztán a karjaimba zártam még egy pillanatra, végül elindultunk lefelé.

A földszintre érve teljes lehetett a nyugalmunk, legalábbis ideiglenesen és elsősorban Mandyt illetően. Kris anyjának ölében gőgicsélt boldogan. Meg sem kérdeztem tőle, nem észlelt-e valami különöset, úgyis tudtam, hogy hülyének nézne bennünket.

Gyorsan összeszámláltam a vendégeinket, hál' Istennek mind megvolt. Tom, John és a telefont a kérésemre átmenetileg a fülére növesztő Cameron odakint, a nők meg körülöttem. Viszonylag megnyugodtam, és szerelmem sem lehetett ezzel másként, mert máris megkönnyebbülten mosolygott rám, majd odament a lányunkhoz, és óvatosan a karjaiba vette. Lizzy és Jules vetettek egymásra egy pillantást, majd magunkra hagytak bennünket hármasban.

- Úgy tűnik, itt minden rendben – motyogta kedvesem a lányunk kezeinek összepacsiztatása közben. Én még aggódtam egy kicsit, és mint az később kiderült, nem is feleslegesen.

Azt ugyan nem tudtam, mi történhetett, mert Cam csak a pillantásával jelzett – nyilván nem akart közpánikot kelteni, bennem ettől mégis rögtön megnövekedett –, és a nővérem is evéshez csődített bennünket, de reménykedtem, hogy hamarosan kiderül.

Abban még inkább, hogy nem csöppenünk vissza sem az előbbi, sem pedig a Kristen kómáját megelőző rémálomba, bár nagyon úgy festett, hogy az ébredésével a lidérceinket is magával hozta az életünkbe, ám ez nem akadályozott meg engem abban, hogy jobban imádjam őt, mint valaha. És csak ez számított. Az ő és a lányunk biztonsága ezzel egyenértékű kategóriát képezett. Ezért vártam repesve a jó hírt.

Az este kellemes hangulatban telt szeretteink körében – számomra kissé idegesen is, főleg azért, mert Cameron túl sokszor tűnt még el telefonálni –, aztán szerelmem fáradtságra hivatkozva lerázta a családját. A bátyja még maradt, de előbb szívem hölgyeit kísértem az emeletre, ahol Lizzy segítségével nekiálltak megfürdetni Amandát. Én is szívesen közreműködtem volna, de bíztam benne, hogy erre lesz még lehetőségem az előttünk álló évek során, úgyhogy visszamentem a srácokhoz, megtudni végre, mi a helyzet.

A konyhában söröztek éppen, mikor csatlakoztam hozzájuk.

- Sikerült valamit megtudnod? – címeztem Cameronhoz a kérdést.

- Miről van szó? – érdeklődött az egyelőre beavatatlan Tom.

- Mike-ról. Az van vele, hogy…

 

 

 

;-)

- …meghalt.