Sziasztok! :)
Öhm... Ez is érdemelne egy 18-as karikát (az elején majd kicsit..), ugyanaz miatt, mint a múltkori fejezet, szal:
Csal óvatosan... ;-)
Kellemes olvasást :) (L)
D.
29. fejezet (Rob)
Nem akartam otthagyni Krist, de tisztában akartam lenni vele, mennyire vagyunk biztonságban. A hálót annak gondoltam addig is. Biztonságosnak. Ekkor még nem tudtam, mekkorát tévedek.
Halkan osontam le a lépcsőn, hogy megnézzem, mi okozhatta a zajt. Első körben Tomra tippeltem, aki valószínűleg megijedt egy rámászó póktól, esetleg az árnyékától, és ebben legalább nem tévedtem. Halálra váltan ácsorgott a nappali közepén, kezében azzal a telefonnal, amit Camtől kaptunk. Meg is csörrent, de nem vette fel. Nekem mutogatott valamit. A lépcső felé.
Közelebb léptem hozzá, hogy mondja is mit akar, ne csak mutassa, nem volt elég türelmes hangulatom ahhoz, hogy barchobázzak vele mutogatásilag, de mielőtt odaértem volna hozzá, felfogtam, mit akar jelezni.
- Odafent van? – hűlt meg a vér az ereimben. A saját hangomat alig hallottam, de Tom rábólintott, úgyhogy legalább ő hallotta, mit kérdeztem.
Habozás nélkül elindultam felfelé, de a lépcső közepén megtorpantam. Ha fejvesztve rárontok Mike-ra vagy az ördögre, akárki is tartózkodjon odafent, abból semmi jó nem fog kisülni. Gondolatban megköszöntem Camnek, hogy ennyire kurvára vigyáznak ránk, majd lassan tovább haladtam felfelé.
A folyosóra kémlelve feltűnt, hogy az én hálómból fény fut ki a vele szembeni falra, pedig én becsuktam az ajtót. Vagyis Kristen kijött onnan, vagy valaki bement. Lloyd szobájának ajtaja is tárva nyitva volt. Kibiztosítottam a fegyvert, amit a kezemben tartottam, mióta magára hagytam Krist. Hiba volt – ezt most már tudtam, de nem volt időm nekiállni keseregni. Tennem kellett valamit!
A halk kattanás bombaként hasított a csendbe, pedig odalent még mindig csörgött a kibaszott telefon. Majdnem lekiabáltam Tomnak, hogy vegye már fel, de ekkor megláttam egy árnyat suhanni Lloyd szobájában. Vagy nem árny volt. Az árnyaknak nincs hangjuk. Ez pedig mondott valamit. Halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy halljam.
Az kiesett, hogy jutottam el az ajtóig, pláne úgy, hogy az illető – most már tudtam, hogy Mike – nem vette észre, meg egyáltalán… hogyan gondolta ő ezt az egészet? Baromi kíváncsi voltam rá, de kérdezz-feleleket sem volt sem időm, sem türelmem játszogatni.
Az ajtóhoz léptem, és belestem rajta, de úgy, hogy engem ne szúrjon ki rögtön. A légzést átmenetileg kiiktattam, hogy semmi hangot ne adjak ki magamból, még olyat se, ami a létezésemhez szükséges tevékenységhez kapcsolódik.
Először nem láttam odabent semmit, vagyis csak az ágyat. Feküdt benne valaki. Mozdulatlanul. Nem Kristen volt, nagyobb darab nála. Rögtön tudtam, hogy Lloyd az, és hogy halott. Aztán egy apró nesz érkezett a szoba másik feléből, az ajtó mögül. A másodperc tört része alatt gondoltam át mindent. Ha berúgom, akkor talán Krist sebesítem meg, ha belelövök, szintúgy. Ekkor hallottam meg szerelmem hangját is.
- Mike, kérlek…
- Fogd be, ribanc! – felelte hasonló halkan a szólított. – Azt kapod, amit megérdemelsz! – Majd egy ütés tompa zaja hatolt el a tudatomig.
Ekkor léptem ki az ajtó takarásából, és életünk megkeserítőjének fejére céloztam. Mike észrevett. Bár hosszas, fájdalmas kínzást szántam neki, erről a pillanatról is régóta álmodtam.
Kris a földön feküdt, de nem őt néztem, csak a látóteremben érzékeltem, hogy ott van. Akárcsak a folyosón felém siető árnyakat. Rájuk sem figyeltem.
Még tán soha életemben nem voltam ilyen nyugodt. A szívem lassan vert, a telefon odalent elhallgatott. Egyetlen dolgot akartam.
Mike szemébe néztem, aki gyors mozdulattal rám szegezte az addig Kristenre fogott fegyverét.
Egyszerre lőttünk...
(Kristen)
Azt álmodtam, hogy úszom. Puha felhők között, de sem a karjaim, sem a lábaim nem moccantak. Mégis furán lebegtem egy semmi kellős közepén, vattaszerű lágysággal körbeölelve. Elképzelni sem bírtam, hol lehetek. Többször körbefordultam, hátha meglátok valakit, de mindenütt csak a horizont tűnt fel. Illetve inkább a végtelen, mivel tökéletesen egybeolvadt minden. Furcsa volt. Fogalmam sem volt, hol vagyok.
Lehunytam a szemeimet, hátha történik valami, de hiába hagytam csukva percekig, még mindig csak a puhaságot éreztem. Majd a fülembe süvített egy robaj zaja. Fém csikordult fémen, a hang hasította a levegőt. Összerezzentem, a szemeim felpattantak. Azt a balesetet láttam, amelyben elveszítettem a hangomat. Láttam magamat mozdulatlanul, több sebből vérezve. Kirepültem a szélvédőn, mert nem volt rajtam biztonsági öv.
De hogyhogy nem volt rajtam biztonsági öv? Mindig becsatoltam, főleg, ha Mike-kal mentem valahová… Mike. Most figyeltem fel Mike-ra. Akkor és ott nem is tudtam volna, hisz nem voltam eszméletemen. Ezúttal visszanézhettem, mi is történt akkor pontosan…
Láttam, hogy az arcom eltorzul a fájdalomtól. Kiáltani próbáltam, de csak néma tátogás lett belőle. Mindenem fájt. Borzalmas kínok voltak. Az alhasamban is lüktetett a fájdalom, de nem a baleset miatt. Hanem amiatt, amit Mike tett velem. A gondolataimból egy reccsenés zaja zökkentett ki. A hátam mögül érkezett.
Lloyd! – villant belém.
Megfordultam, és láttam az erdő mélyén lángolni egy férfialakot. A füst magasra csapott. Aztán hirtelen változott az álom. Egy sötét szobába kerültem, melyben egy ágyat láttam, benne egy férfi feküdt. A lábaimat nem éreztem, úgy közelítettem meg. Mintha lebegnék odáig… mintha nem is én volnék, hanem valami kísértet.
Lloyd feküdt az ágyban. Aludt, hallottam a szuszogását. Majd egy neszt az ajtó irányából.
Ha éreztem volna a lábaimat, biztosan földbe gyökereznek. Mike lépett be, mintha otthon lenne, de ez nem az ő háza volt… ha volt neki egyáltalán olyanja, hogy otthon. Ez egy ismeretlen ház volt, vagyis… a légkörét ismerősnek éreztem. Kellemes volt. De mit kereshet itt Mike?
Azonnal megtudtam, amint előhúzott egy kést meg valami kis kütyüt a kabátja alól. Utóbbin megnyomott egy gombot, majd az ágy fölé hajolt.
Lloydnak nem volt ideje felébredni, sem a szemét kinyitni. Mike álmában vágta át a torkát egyetlen pontos és precíz mozdulattal. Ugyanebben a pillanatban hatalmas robaj hallatszott valahonnan kintről, pont, mint szilveszterkor. Emlékeztem rá, hogy Robbal voltam egy buliban, és… ez most nem volt fontos. Nem kaptam levegőt. A látvány sokkolt.
Mike egy rongyot is előhúzott a kabátja alól, abba törölte a késről a sötétség miatt feketének látszó vért, melynek többi része közben levegőbuborékokkal vegyítve spriccelt elő Lloyd torkából. A szemei csukva voltak, mégis tudtam, milyenek. Már az autóbalesetkor egy életre az emlékezetembe vésődött a tekintete. És most nincs többé…
Sírni akartam, kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Aztán rájöttem, miért… Mert épp ekkor léptem be az ajtón. Mike a sarokba húzódott. Én pedig az ágyra térdelve szólongatni kezdtem Lloydot, majd észrevettem, hogy mi történt. Megdermedtem. Mike a fülembe suttogott valamit, de ekkor már zúgott a fülem, nem hallottam.
Lehunytam a szemeimet, remélve, hogy ez csak egy rossz álom, mindjárt felébredek, és minden rendben van… de amint újra kinyitottam, csalódnom kellett. Mike épp a falhoz taszított, ő maga pedig szorosan hozzám tapadt. A hajamba markolva húzta hátra a fejem, majd végignyalta a nyakamat. A hányinger kerülgetett, holott régen volt idő, hogy le is feküdtem vele, ráadásul önszántamból. Most viszont…
- Engedj – kértem, bár nem hallottam, mit mondok. Lehet, hogy csak gondoltam? Lehet, hogy csak álmodtam…
- Sajnálom a barátodat – hallottam Mike hangját, csak éppen a szája nem mozgott, miközben ezt súgta. A pólóm alá nyúlt, és fájdalmasan megmarkolta a mellemet. Nem bírtam kiáltani. Tudtam, hogy Rob a házban van valahol, távol akartam tartani innen. Azt reméltem, ha nem zajongok, azt hiszi, minden rendben, és nem jön ide vissza fel. Belepusztultam volna, ha Mike őt is… – És sajnálom, de végig kell nézned, ahogy ezt teszem majd a többiekkel is. – A keze ekkor a farmerembe nyúlt, és felfogni sem volt időm, olyan hirtelen dugta belém az ujjait. A fájdalomtól majdnem elájultam. Ő belém markolva tartotta meg a testem, szinte tépte a húsomat, és megint végignyalta a nyakam. – Most nem fogok hibázni. Nem leszel másé többé… Soha többé senki másé…
Az ájulás határán éreztem, ahogy Mike a szoba másik felébe cipel, az ajtó mögé. Mintha kifelé fülelt volna, talán hallott valamit. Én semmit. Még a saját lélegzetemet sem. Azt hittem, már meg is haltam, legalábbis a fájdalom alapján biztosra vettem. Amely ekkor váratlanul megszűnt, vagy inkább csupán csillapodott. A kéz eltűnt belőlem és a nadrágomból egyaránt. Mégis éltem.
Az ajtóra pillantottam; azt bámulta fogva tartóm, Lloyd gyilkosa is. Tudtam, hogy áll mögötte valaki. Tennem kell valamit! – zsongott az agyamban. Muszáj figyelmeztetnem… Hogyan? Nem gondolkodtam tovább.
- Mike, kérlek… – Kiáltani akartam, de csak nyöszörgésre futotta, bár ezt sem hallottam tisztán. Szerencsére ő igen.
- Fogd be, ribanc! – sziszegte a fülembe. Reméltem, hogy aki az ajtó másik felén áll, az is hallotta. Legalább őt, ha engem nem is. – Azt kapod, amit megérdemelsz! – folytatta a rémálmom. A következő másodpercben egy ütést éreztem a torkomon.
Csillagok táncoltak a szemeim előtt, a padló keményen csapott vissza, ahogy lezuhantam rá. Nem kaptam levegőt…
Néhány pillanatig még küzdöttem, hogy sikerüljön lélegeznem, de mintha egyszerűen lezárták volna a légcsövemet. Ez az agyamra is hatott: elájultam. Vagy meghaltam. Előtte még hallottam egyetlen hatalmas robbanást, fém csikordult fémen, és annyi… Már megint csak a mostanra szinte ismerőssé vált puhaságot érzékeltem…
Lebegtem, vagy úsztam a felhőkön. Senki nem volt körülöttem, és világos volt. Nem féltem, nem fájt semmim… Boldognak éreztem magam. Nem akartam elmenni innen. Mégis hangok szűrődtek be a vattába, amely magába fogadott.
- Hozzátok…
- Mi történt?
- Úristen!
- Hívja valaki…
- Most!
Ezernyi különféle hang, de a lényeget nem bírtam kivenni belőlük. Nem értettem, mi történhetett, mi ez a felfordulás, ez a zűrzavar… Valaki mintha fuldoklott volna… Talán én. Aztán csend lett.
A csendbe rengeteg kiscsibe csipogása kúszott be lassan, mely egyszer csak összeállt eggyé. Vagyis több egyenletes csipogássá. A következő, ami feltűnt, hogy tudok lélegezni. Csodálkoztam rajta, mert a legutolsó emlékem szerint képtelen voltam erre az elemi, szinte észrevehetetlen, természetes funkcióra. Most viszont éreztem emelkedni és süllyedni a mellkasom.
A testem zsibbadt, a szemhéjaimra ólomsúlyok nehezedtek, és valami a nyakam köré tekeredett. Nem fojtóan, de kellemetlenül. Ez rontotta egy kicsit az közérzetemet. Mégsem találtam olyan nagyon idillinek a helyzetet, és a helyet, amelyben voltam.
Egy név villant az agyamba hirtelen, és a körülöttem lebegő hófehér puhaság hirtelen feketére váltott. Vagy inkább sötétre. Mike. Félni kezdtem, bár valamiért tudtam, hogy nincs mitől. És nincs kitől. Tőle sem. Rob is eszembe jutott… Mintha még láttam volna, mielőtt magába nyelt volna a semmi… Csak azt nem értettem, miért feküdt akkor a földön.
Lloydról tudtam, hogy meghalt, nincs többé, de Rob… vele mi történhetett? Nem találtam a választ. Megkérdezni sem bírtam kitől. Nem is voltam ébren.
A zaklatott, cikázó és villódzó képsorok többször is leperegtek az agyamban, de most nem tartott olyan soká, mint legutóbb, amikor kómában feküdtem napokig. Egyszer csak kinyíltak a szemeim.
Rögtön rájöttem, hogy nem kiscsibékkel teli verembe estem, hanem kórházban vagyok. Megint… Elfintorodtam a szagtól, és a plafon fehérségétől, valamint a műszerek ritmikus zakatolásától. Ezúttal nem rohantak meg ezren, hogy megvizsgáljanak, hogy vagyok. Konkrétan senki nem volt körülöttem. Ezt furcsállottam. Bíztam benne, hogy legalább a bátyám itt lesz… vagy valaki más. Valaki fontos. Rob.
Az egyedüllét megijesztett, holott évekig zártam magam a magányba, de most… megijedtem. Mi történt? Kinyitottam kiszáradt ajkaimat, hogy hívhassak valakit – mozogni egyelőre nem is próbáltam –, de nem jött ki hang a torkomon. Ekkor kezdtem félni. A szívritmusom ennek megfelelően gyorsult, fél perccel később pedig máris nem voltam egyedül. Egy ismeretlen nő lépett be a szobába. Fehér köpenyt viselt. Észrevette, hogy tátogok.
- Ne akarjon beszélni, nem fog menni – szólt rám, nem túl kedvesen, de aztán észrevehette, mennyire megijesztett ezzel a pár szóval – mi azt, hogy nem fog menni? –, mert valamivel enyhültebben hozzátette: – Megműtötték. Nem jó, ha erőlteti, majd idővel magától visszatér a hangja.
Ezután már nem láttam a könnyeimtől, vagyis csak elmosódottan. A hangom… Lehunytam a szemeimet. Nem próbálkoztam tovább. A szemeim elé hulló fátylon át észleltem, hogy a nő valamit matat a belém csepegő infúzión, mire ismét elnyomott az álom…
Amikor legközelebb magamhoz tértem, mellettem volt a bátyám. A szoba másik végében beszélgetett egy orvossal.
- Az egyéb sérülései milyen hamar fognak meggyógyulni? – kérdezte éppen. Még nem vették észre, hogy felébredtem. Igyekeztem nem megmoccanni, hogy ez így is maradjon. Féltem, hogy velem nem lennének ilyen őszinték, mint egymás között.
- Pár hét alatt. Csak a karja tört el, de ez tart majd a legtovább. Meg persze ahhoz kell türelem, hogy a hangja visszatérjen.
Már megint a hangom. Juszt is kipróbáltam, meg tudok-e szólalni, rájuk kiáltani, hogy ne beszéljenek hülyeségeket, de nem ment. Egy zihálás-szerű hang mégis kitört a tüdőmből. Ekkor mindketten felém fordultak.
- Szia, hugi! – sietett hozzám Cameron, és az ágyam melletti székbe ülve a kezem után nyúlt. Megszorította az ujjaimat. Visszaszorítottam. Sikerült! Akartam, és ment… A legutóbbi emlékeim szerint gondjaim voltak a mozgással… Most mégis sikerült! Önkéntelen mosolyra húzódott a szám, ő viszont gondterheltnek tűnt.
- Önre bízom, mit mond el neki – intézett még egy mondatot felé a doki, majd magunkra hagyott bennünket.
A bátyám tekintete sem volt nyugodtabb, mint az arckifejezése. Szerettem volna megkérdezni tőle, mi történt, de csak szótlan tátogásra futotta, meg valami rekedtes sóhajra. Nem erőltettem tovább, ő is erre kért.
- Csak pihenj, most arra van szükséged – simította végig az arcom. – Végre magadhoz tértél! Anyuék nemsokára itt lesznek. Eltátogtam neki a kérdést: „mi történt?”, de ekkor lesütötte a szemeit, és a kezemet kezdte bámulni. Még mindig fogta. Megszorítottam kétszer, hogy jelezzek neki. Elismételtem a kérdést. – Nem emlékszel? – Erre nem tudtam sem konkrét bólintással, sem fejrázással felelni, mert volt, amire emlékeztem.
Például emlékeztem rá, hogy Rob házában voltam. Lloyd meghalt. Rob pedig… Súlyosabban kezdtem szedni a levegőt, mire a szívverésem is újból felgyorsult. Megráztam a fejem. Azt akartam, mondja el, mi történt!
- Autóbaleseted volt… – A döbbenettől elállt a lélegzetem. Tán a szívverésem is, semmit nem hallottam a hirtelen beállt csendben. Mit mondott? Folytatta: – Egy hónapig voltál eszméletlen. Mike-kal tartottatok épp valamerre… nem tudom pontosan, de egy fának csapódott a kocsi, és…
A hányinger hirtelen tört rám, nem bírtam visszatartani. Valami erő felemelt az ágyról, aminek következtében felültem, és rám jött egy köhögőroham. Nagyon fájt, vérezni is elkezdett a… valamim. Kaparó érzést tapasztaltam a torkomnál. Cam törölte le a szám szélét, majd orvosért rohant. Én addig ülve maradtam.
Autóbaleset? Mi? Ezt képtelen voltam elhinni. De hát… Rob és… Lloyd meg Tom… nevek tucatjai kavarogtak az agyamban, mindhez embert, személyt tudtam kötni… Mike-kal autóbaleset? De hát az két éve volt! Miről beszél a bátyám? Vagy mégsem úgy történt a dolog Rob házában, ahogy… ahogy azt reméltem? Mike elrabolt, és útközben ért bennünket a baleset? Hol van Rob?
A mozgásomat nem éreztem problémásnak, mint ahogy kellett volna lennie, leszámítva a karomat, amely eltört, és tényleg volt rajta gipsz. Lizzy jutott eszembe. Az ő karját eltörte Mike.
Rob… Fel akartam kelni, megkeresni, mert azt akartam, hogy itt legyen velem, de még le sem lendítettem a lábaimat az ágyról, amikor megjelent az orvos, visszafektetett, és megvizsgálta a torkomat.
- Ez még nem probléma. Ha köhög is, csak azért teszi, mert megpróbál megszólalni. Ne tegye! – nézett rám morcosan. Bólintottam, hogy megértettem, és alig vártam, hogy lelépjen végre.
Alighogy kiment, Camre parancsolva, hogy vigyázzon rám, a bátyám kezéért nyúltam, és beszélni nem tudván – meg tilalom alatt – az ujjammal mintáztam Mike nevét a tenyerébe. Nem értette. Inkább hozott egy tollat, hogy leírjam, mit akarok. Nagyon görbékre sikerültek a vonalak, de végül lefirkáltam neki.
- Kristen… – kezdte halk sóhajjal kísérten. Tudni akartam, mire számítsak, hol van, még mindig üldöz-e, esetleg… most is itt van valahol, de Cam pillantása belém fojtotta a gondolatot a szó helyett. – Mike meghalt a balesetben.
Egy zokogásszerű hang csuklott fel a torkomból. Soha ennyire nem könnyebbültem még meg. Meghalt! Nincs többé! Nincs több rettegés, bujkálás és félelem! Végre… A könnyeim is kicsordultak örömömben. A bátyám karjaiban sírtam ki magam. Meg akartam osztani a boldogságomat… Valakivel, akinek a hol- és hogyléte még Mike-énál is jobban foglalkoztatott. Újra a papírért nyúltam, és ráírtam Rob nevét. Aztán Cam elé tartottam.
- Rob? – olvasta ki, majd rám pillantott. Megtudtam végre, milyen az a pókerarc. – Ki az a Rob? – kérdezte aztán értetlenkedve.
Talán percek teltek el, míg bámultam rá, pislogni is elfelejtettem. Egy szörnyű gyanú éledezett bennem. Leírtam Tom nevét is. Ugyanezt a reakciót kaptam. Hangosan zihálva és remegő ujjakkal Stacey, Kate, Isaac, Lizzy, Vic és Jason neve következett, de Cameron mindre fejrázással felelt.
- Kik ezek? – kérdezte, amikor már csak a kétségbeesés mardosta a szívem, semmi egyéb remény. Leírtam egy új kérdést: „Ők hol vannak?” – Nem tudom, miért kérdezed, Kris… Nem ismerek ilyen nevű embereket. Kik ők?
Aláhúztam a papíron Rob nevét, és újra a bátyámra pillantottam, aki ijedten figyelte, mit művelek. Mellé véstem még egy szót: „a vőlegényem”. Bár soha nem kérte meg a kezem, de a szívemben már azóta annak tartottam, hogy karácsonykor a szüleinél nekem ajándékozta azt a gyűrűt. Önkéntelenül is az ujjamra pillantottam. Nem volt rajta. Tényleg kezdett a hatalmába keríteni a kétségbeesés.
- Kris… Neked Mike volt a vőlegényed – közölte erre velem Cameron. Ez több sokk volt a kelleténél, amit be bírtam fogadni így hirtelen.
Nem kaptam levegőt. A párna puhaságát még éreztem magam alatt, majd… megint a felhők.
Napokig nem voltam képes agyilag magamhoz térni. Cameronnal nem kommunikáltam többet. A szüleim meglátogattak, és részvétüket fejezték ki a vőlegényem – „Mike” – miatt, de képtelen voltam felfogni, miről beszélnek. Azaz miről nem beszélnek. Kezdtem magam úgy érezni, mintha mind összefogtak volna ellenem, és csak simán nem akarnák nekem elmondani azt, amit tudni szeretnék.
Hiányzott Rob. Látni akartam őt, átölelni, érezni, megsimogatni… elmondani neki, hogy szeretem. Vagy elmutogatni… sokszor gondoltam vissza arra a napra, vagy éjszakára, amikor Tom összezárt bennünket a lakókocsiban. Megkért, hogy mutogassak el neki pár szót… megtettem. Aztán életem legszebb éjszakáját töltöttem a karjaiban. Azt követően pedig még számtalannyit.
Csakhogy nem volt itt. A bátyám, a szüleim és mindenki heves tagadása arra engedtek következtetni, hogy vagy megőrültem, vagy meghalt, amikor meg akart menteni Mike-tól, és el akarják ezt titkolni előlem, hogy ne omoljak össze még jobban. De már késő volt. Így is csak vegetálni volt kedvem… Inkább egyedül, mint velük. Éreztem, hogy hazudnak.
Alig vártam, hogy mindenki lelépjen, és végre magamra maradhassak. Erre csak egy héttel az „ébredésem” után került sor, amikor hazaengedtek. Cam jött értem.
- Hoztam valakit magammal – vigyorgott be az ajtón. Odapillantottam, mire kitárta azt, és tágra nyíltak a szemeim, amikor felismertem a látogatómat. Lloyd!
Az egész testemen végigsöpört a remegés. Végre valaki, aki segíteni tud nekem megértetni mindenkivel, hogy kiket keresek annyira. Már felkelhettem, így nem haboztam a nyakába ugrani örömömben. Lloyd szorosan visszaölelt, csakhogy… riadtan eltoltam magamtól, és úgy bámultam rá, mintha kísértetet látnék.
Meghaltál - tátogtam neki, mert szólnom még nem volt szabad, bár azt mondták, lassan elkezdhetem gyakorolni a hangokat.
- Mi? Hogy haltam volna meg? Élek és virulok. De mi valójában még nem is találkoztunk – értetlenkedett aztán. Én szintúgy. Főleg, amikor bemutatkozott. A bátyám ekkor elmesélte, hogy ő mentett ki a roncsokból, amelyek közt Mike életét vesztette.
Nem értettem az egészet, hiszen… máshogy történt. A másik, ami mégis elgondolkodtatott, hogy nem voltak rajta égési sérülések. Éreztem, hogy egyre inkább a hatalmába kerít az őrület. Ezt már nem bírtam elviselni. Mi történik? – nyögtem fel magamban. A fejem olyan erősen kezdett fájni, hogy muszáj volt leülnöm, nehogy összeessek.
- Minden rendben, hugi? – guggolt le elém Cameron. Könnyes szemekkel ráztam meg a fejem.
Ezután nem fogtam fel, hogyan jutottunk el a kocsihoz, mely előtt a bátyám megtorpant, nem tudván, hogy a Mike-kal történtek után képes leszek-e beleülni. Vetettem rá egy hitetlenkedő pillantást, majd kinyitottam az ajtót, és simán beszálltam. Hátra. Reméltem, hogy Lloyd előre ül, de nem volt szerencsém. Beült mellém, majd Cam is helyet foglalt elől, és indított.
Halvány sejtésem sem volt, merre megyünk, nem is igazán érdekelt. Az ölemben fekvő kezeimet bámultam. Lloyd egyszer csak odanyúlt, megfogta és összekulcsolta az ujjainkat. Ismerős volt az érintése. Mintha… valaki más lett volna. Reménykedve odapillantottam, de tényleg ő volt. Nem Rob… A csalódás sem segített a szívem fájdalmán.
- Reméltem, hogy kicsit jobban örülsz majd a találkozásnak vele – szólt hátra a testvérem, de nem feleltem. Akkor sem feleltem volna, ha tudok beszélni.
Elhúztam a kezemet Lloydtól, és ezúttal az ablakon bámultam ki. Azon gondolkodtam, mi a fene folyik itt? Már egy hete… Mi történik? És miért?
Lassan feltűnt, hogy merre járunk. Nem Los Angelesben voltunk, hanem Norfolkban, ahol régen laktam. Mi a fenét keresek én itt? – kérdeztem magamban, mivel hangosan nem bírtam feltenni a kérdést. Gyötörtem az agyamat, hogy emlékezni tudjak, hátha akad egy nem sötét folt az elmémen, amely válaszokat ad, de semmi. Cam a régi lakásomhoz vitt. Itt éltem Mike-kal. Felszűköltem, és nem voltam hajlandó kiszállni a kocsiból. Végül feladta, nem próbált meg berángatni, inkább hazavitt magához.
Lloyd követett bennünket a házába. Körülnéztem, de a tekintetem láttán Cameron fájdalmas fintorral az arcán közölte, hogy a felesége, Sandy elhagyta és a gyerekeket is magával vitte. Ez pár hete történt vele, amíg én kómában voltam. Képtelen voltam eltitkolni az újabb döbbenetemet. Tényleg Sandynek hívták a feleségét, de az is több, mint két éve történt, amiről most beszél. Visszautaztam volna az időben? Ez a gondolat sokként ért, és mivel más magyarázatot nem találtam, ebbe éltem bele magam egyetlen őrült másodpercre.
A nevetésem rekedten csengett a ház csöndjében. A testvérem és Lloyd egy emberként ugrottak oda hozzám, és a kanapéhoz támogattak.
- Szerintem megviselte ez az egész – néztek össze. – Megcsinálom neked a vendégszobát – közölte velem Cameron. – Vigyáznál rá addig? – Ezt már Lloydhoz intézte, aki bólintott.
Kettesben maradtunk. Ránéztem, ő pedig vissza rám. Azzal a tekintettel, amit már jól ismertem. Ijedten, szörnyülködve. Nem a kinézetem ijesztette meg – láttam magam a tükörben reggel, csak néhány lilás zúzódás ölelte körbe a nyakamat, ami már egész tűrhető volt –, sokkal inkább a viselkedésem. Ahogy engem is az övék.
- Tudom, hogy most furcsa még neked ez az egész – kezdte. – Nekem is volt egy autóbalesetem pár éve – mesélte aztán. – De túléltem, ahogy te is.
Te mentettél meg - tátogtam el neki néhány másodperc után. Kérdésként kezelte, mert felelt.
- Igen.
Újabb adu volt a tarsolyomban.
Fogadjunk, hogy épp arra túráztál - mosolyogtam rá, de lehervadt az örömöm, amikor megrázta a fejét.
- Utálok túrázni – mondta sajnálkozva. – A barátnőmtől tartottam épp hazafelé, amikor megláttam a kocsitokat egy fának csapódva. Muszáj volt segítenem. Engem néztél és intettél nekem. – Lloyd teljesen beleélte magát, én viszont… nem akartam elhinni.
Miért hazudsz?
- Nem hazudok – döbbent meg. Egy percig még határozottan fürkésztem a tekintetét mégis némi hazugságnyom után kutatva benne, de semmi. Vállat vontam, bár ennél azért nehezebben nyugtáztam a dolgot. – Kérlek, próbáld meg… feldolgozni.
Hol van Rob? - lerajzoltam neki a nevet a dohányzóasztalra, mert azt nem értette.
- Ki az a Rob? – Ekkor lett elegem. Fogtam magam, és felálltam. Az emeletre mentem, ahol addigra Cam rendbe rakta a vendégszobát. Ismertem a járást, többször is voltam már itt. Régen… két éve.
Egyből befeküdtem az ágyba – ruhástul, ahogy voltam –, és magamra húztam a takarót. Aludni akartam, hogy aztán felébredjek ebből a rémálomból. Nem sikerült. Aludnom még csak-csak, de amikor felébredtem, még mindig a bátyám házában voltam. Lloyd addigra eltűnt.
- Kedvesebb is lehettél volna vele – fogadott Cam, akire a konyhában találtam rá. – Ő mentette meg az életedet. És bejössz neki – kacsintott aztán. – Inkább ő, mint Mike.
Erre is emlékeztem: sosem kedvelte Mike-ot. Még mindig alig bírtam felfogni, hogy meghalt. Ezt sem, és az összes többi furcsaságot sem. Kértem Camtől egy újságot – tátogva, ahogy eddig is kommunikáltam vele néha. Már egész jól megtanult szájról olvasni. Adott egy mai lapot. Rögtön a dátumra pillantottam, és megállt bennem a vér folyása. Két évvel korábbi dátum volt rajta, mint amire én emlékeztem. Dühömben összetéptem az újságot. A bátyám riadtan figyelte mindezt, majd közölte, hogy rám férne egy pszichológusi vizsgálat. Megvetően néztem rá, de nem tágított.
- Hugi, én elhiszem, hogy nehéz mindezt megemészteni, de… muszáj. Ezek a tények. Amit itt látsz – mutatott körbe. – Sem Rob, sem Tom, senki nem létezik, akiket annyira keresel. Én vagyok itt. Meg te. Ennyi.
Nem léteznek - ismételtem.
- Nem! Figyelj ide – lépett aztán közelebb. – Egy hónapig és három napig feküdtél öntudatlanul. Szerintem azt az egészet csak álmodtad. Sajnálom, lehet, hogy neked fontos volt minden, de… most vagy a valóságban.
A könnyezésem kezdetét nem fogtam fel, azt már annál inkább, hogy nem láttam hirtelen semmit, elhomályosította a szemeim elé kúszó fátyol. Cam magához húzott, én pedig belekapaszkodtam. Ez a magyarázat sajnos hihetőbb volt, mint az, hogy időutaztam. Álom… csak egy álom…
Éjjel is álmodni akartam. Álmodni, hogy tovább folytatódjon a történet. Robbal… legalább álmomban, ha tényleg ez a valóság, ahogy a testvérem mondta. Mégsem sikerült álmodnom. Nyugtalan és zilált gondolatokkal ébredtem másnap. Álom. Egy álom volt… Miért? – nyögtem fel magamban. Nem érkezett válasz. Sem egy fuvallat a nyitott ablak felől, sem más jel, hogy mégis van remény. Nem volt. Álmodtam őket. Mindent álmodtam…
Két nappal később Cam elrángatott egy pszichológushoz. Ő is erre jutott. Megpróbált leásni a tudatalattimig, még hipnózist is bevetett, de nem talált arra utaló jelet, hogy átéltem mindazt, amit neki is elmeséltem.
- A képzelete így védekezett az őrület ellen, amely nyilván el próbált hatalmasodni az elméjén. Amíg kómában volt, egy saját, külön világban élt, de mindez csupán a fantáziájában létezik – magyarázta. Nem értettem. Elfogadni még úgy sem akartam.
Az agyturkász után a kórházba kellett mennem, ahol az orvosom közölte, hogy szépen gyógyulok, de lehetőleg ne erőltessem a beszédet. Csúfondárosan néztem rá. Nem is kommunikáltam senkivel.
Lloyd ezen a napon látogatott meg ismét. Egy hatalmas csokor vörös rózsát hozott, amit rögtön a szemétbe hajítottam. Ez is az álmomra emlékeztetett. Ő megdöbbent, de nem sértődött meg ezen. Ehelyett elvitt vacsorázni. Szívem szerint nem mentem volna, de Cam is velünk tartott, így muszáj volt. Még csak az előételnél tartottunk, amikor váratlanul a rendőrségtől hívták. Be kellett mennie. Kettesben maradtunk.
Lloyd kedves volt, nem nyomult annak ellenére, hogy a bátyám szerint „bejövök neki”. Örültem ennek, mert nem éreztem iránta azt, amit… álombéli szerelmem iránt.
A csendbe zárva lassan, napok, majd hetek során beletörődtem, hogy igazuk van, én tévedtem. Tényleg ez a valóság, ami történik, nem pedig az, amit az agyam generált, hogy ne „unatkozzam, amíg alszom”. Mégsem adtam fel a reményt, mindig figyeltem, kerestem egy apró jelet… hiába.
Két hónappal az ébredésem után az orvosom azt mondta, megszólalhatok. Döbbenten bámultam rá, mire biztatni kezdett, Lloyddal együtt – ő kísért el, mivel Cam nem tudott szabadnapot kérni –, hogy most már lehet. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Megszoktam a némaságot, valamelyest meg is kedveltem. Így megtarthattam magamnak a gondolataimat. Nem akartam, hogy más megtudja őket.
Megijedtem a beszédtől, és inkább összeszorítottam a számat, hogy ne tudjanak kényszeríteni. Nem tették. Az orvos ennek ellenére mosolyogva gratulált a gyógyulásomhoz. Nem köszöntem meg neki semmit – pláne nem hangosan.
Hazaérve – vagyis a bátyám házába, ahol még mindig laktam – újra a szobámba zárkóztam. Este merészkedtem csak elő, amikor hangokat hallottam lentről. Lloyd nem ment el. Őt sem értettem, hogy minek vesződik velem. Időközben elkönyveltem magamban, hogy ha nem lenne foglalt a szívem, talán képes lennék túllépni Mike-on… vele… – mint kiderült a balesetemkor szakított a barátnőjével, és néha már a jeleit is adta annak, hogy tetszem neki –, de észre sem vettem őt. Továbbra is az álombéli szürkéskék szemek bűvöletében éltem. Ezt még láttam időnként, de őt magát többé nem. Kezdtem elhinni, hogy megőrültem. És tényleg a fantáziám áldozata vagyok.
- El kell mennem – közölte a bátyám, amint észrevette, hogy előbújtam. – Lloyd veled marad addig. Nem tudom, mikor érek vissza. – Adott egy puszit, majd lelépett. Mi pedig megint kettesben maradtunk. Már lassan úgy hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy sokszor fel sem tűnt.
A konyhába vonultam, mintha egyedül lennék, és összedobtam magamnak egy rántottát. Csak akkor vettem észre, hogy túl sok, amikor elkészült. Negyedennyire sem voltam éhes. Megosztottam a bébiszitteremmel, aki az egekig dicsérte a szakácstudományomat.
- Ez csak egy rántotta – morogtam, miközben leszedtem az asztalt. Először fel sem tűnt a döbbenete, csak amikor a kezemet megragadva magához nem rántott. Rémültem bámultam rá, de nem jöttem rá, mi ütött belé, csak amikor felkapott és megforgatott a levegőben. Ösztönösen kapaszkodtam, hogy le ne essek.
- Megszólaltál – suttogta, mikor újra talpra állított. – Még! – kérte halkan. Mosolygott. Ismerős volt a mosolya, de… nem az igazi.
Nem szólaltam meg. Ekkor Lloyd más trükkhöz folyamodott. Ahelyett, hogy elengedett volna, ahogy a mellkasának feszülő tenyereimmel is jelezni akartam a szabadulni vágyásomat, másként cselekedett. Megcsókolt.
- Ne – nyögtem, mikor egy másodpercekig tartó puszi után elvette a száját az ajkaimról.
- Megszólaltál, Kris! Tudod, mióta várom, hogy hallhassam a hangod? – kérdezte fejcsóválva. Nem igazán érdekelte, hogy még mindig szabadulni próbálok… újra megcsókolt. Most időt hagyott előtte – két másodpercet, de a rémülettől moccanni sem bírtam, az erő pedig kiszaladt a végtagjaimból. A szája gyengéden simított végig az ajkaimon. Lehunytam a szemeimet, és egész testemben megborzongtam. Egy emlék suhant át az érzékeimen.
Emlékeztem! Az álmom valósult meg lehunyt szemhéjaim alatt. A nyaka köré fontam a karjaimat, és visszacsókoltam. Tudtam, hogy ő az, róla álmodtam. Az íze, a mozdulatai, melyekkel végigsimított rajtam.
- Kris – suttogta az a hang, amelyre vágytam, mikor egy pillanatra elszakadtunk. Álmodni akartam még, nem feleltem, újra megcsókoltam. Éreztem, hogy felemelkedem a talajról, és szerelmem a konyhaasztalra ültet.
A hajába túrtam, majd a karján végigsimítottam lefelé, a mellkasán pedig felfelé. Ő volt az! Őt éreztem álmaimban. Valóra váltak – döbbentem rá. Hát ezért volt ismerős az érintése, a mosolya… Teljesen meggyőződtem róla, hogy tényleg ő az, de aztán… váratlanul elhúzódott.
- Ne… még… – könyörögtem neki. Álmodni akartam tovább, vagy még valóságosabbra váltani azt.
- Majd ha szívedből engem csókolsz – felelte… valaki.
Kinyitottam a szemeimet. Lloyd volt. Nem értettem. Bűntudatom támadt, mintha megcsaltam volna… Robot. A nevét hetek óta nem mondtam ki magamban, most viszont letaglózott. Mégsem Lloyd az. Nem egy és ugyanazon személy. Nemcsak a nevük más, ők is mások. Lloyd létezik, Rob… ő nem.
A sírás a torkomat fojtogatta, ami fájni kezdett, mint ilyenkor mindig. Lecsúsztam az asztal széléről, és a konyhaszekrényhez léptem, hogy kivegyek belőle egy szem gyógyszert. Lenyeltem egy nagy pohár vízzel. Jólesett, ahogy a hidegvíz végigcsorgott a torkomon, melyet lángolni éreztem.
- Jól vagy? – ölelte át a vállamat a valóságom. Bólintottam, majd, hogy örüljön, hangosan is kimondtam.
- Jól. Ne haragudj – fordultam aztán felé.
- Semmi baj – mosolyodott el könnyedén. – Nem gyakran néznek álomnak – kacsintott rám. – De ez most kifejezetten jólesett – jelentette ki aztán. Csak néztem rá, és… sajnálni kezdtem, hogy nem ő az, akiről a kómám alatt álmodtam, de azóta sem. – Tudom, hogy még teljesen nem vagy rendben – mondta, észrevéve az elszomorodásomat. – Majd ha már a szíved is el tudja fogadni, hogy a te álomlovagod nem létezik, akkor… újra próbálkozom. Addig nem – nyugtatgatott. Vagyis próbált, de… Maximálisan összezavarodtam.
- Köszönöm – suttogtam mégis, aztán körülnéztem. Most is két magyarázat létezett: vagy tényleg álmodtam mindent, vagy megőrültem. Két hosszú hónapja vártam a jelet, hogy inkább egy harmadik verzió van érvényben, de semmi. Feltettem magamnak a kérdést, érdemes-e vajon még várnom. És egyáltalán: mire várok? Felesleges időt vesztegettem a hetekig tartó kutatásra az emlékeimben szereplő személyek után. Egyikük sem létezett…
Döntöttem.
Pár nappal később már szívemből csókoltam meg Lloydot, aki fittyet hányva a gyászolási illemre egy hónapra rá megkérte a kezem.
- A bátyád és édesapád áldásukat adták – mondta, mikor észrevette a habozásomat. Nem miattuk voltam ideges… hanem Rob miatt.
Igyekeztem, minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem őt a fejemből, és a szívemből. A többieket sikerült, aki még az álmom része volt, de vele kapcsolatban nem. Hiába tűnt úgy, nem is létezik, és tényleg csak álmodtam, képtelen voltam máshogy érezni iránta. Mégis megpróbáltam.
Az esélyt megadtam neki és ő élt is vele. Mindent megtett annak érdekében, hogy megnyíljak felé, és ez sikerült is, bár gyakran még mindig lelkiismeret-furdalás gyötört. Már annyitól is, ha csak rámosolyogtam. Igyekeztem ezzel nem foglalkozni, de inkább csak eltitkoltam. Amúgy sem voltam túl bőbeszédű annak ellenére, hogy már szabadott szólnom. Jobban szerettem a csendet. A némaságot. Talán mert az hozott össze Robbal… álmomban. Róla igyekeztem terelni a gondolataimat, és Lloyd is ezen volt, de… sokszor jutott eszembe, ő mit mondana, hogyan csinálna...
Lloyd kitett magáért, egész Los Angelesig hozott egy magánrepülőn, hogy a város legelőkelőbb éttermében, vacsora után az erkélyen, lágy holdfénynél tegye fel a kérdést. Megérdemelte volna, hogy igent mondjak. Körülbelül két hete volt, hogy találtam róla egy újságcikket, miszerint megrögzött agglegény, nőcsábász, hasonlók, de közölte, hogy megváltozott, mióta engem ismer. Megkíséreltem adni neki egy esélyt. Kedveltem őt, de nem voltam szerelmes belé, aztán úgy intézte a pillanat, hogy végül mégis igent mondtam.
Rádöbbentem, hogy nem élhetek tovább az álmaimnak. Ennek fényében cselekedtem, mikor magamhoz húztam Lloydot a szobám előtt, ahova vacsora után felkísért.
- Nem jössz be? – suttogtam. Nem vágytam rá valójában – még nem, és úgy meg egyáltalán nem –, de reménykedtem benne, hogy azáltal még szorosabbá válik a kötődésem ide, a valóságba, és sikerül végre elfelednem az illúzióimat. Eddig nem volt köztünk semmi konkrét testiség, de nem akartam őt kínozni emiatt. Ahhoz azért már eléggé kedveltem.
- Nem – súgta vissza egy gyöngéd csók után. Értetlenkedve néztem rá, meg is kaptam a magyarázatot: – Szeretlek, Kris, de veled nem szeretnék elkapkodni semmit – mosolygott szégyenlősen. Ezzel a mondattal bizonyított csak igazán. Ha igaz is volt az a cikk, megváltozott.
A szobám előtt búcsúztunk el.
Képtelen voltam elaludni ezen az éjjelen. Los Angelesben voltam – akárcsak a fantáziám alkotta életemben. Ez csak most tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam, nem volt velem a vőlegényem. Hajnali egy felé járhatott, amikor úgy döntöttem, ha már elaludni nem tudok, nem pocsékolom az időt, és teszek valami, jövőm szempontjából hasznosat. Például a végére járok egy-két dolognak, hogy aztán nyugodt szívvel tudjak hozzámenni a választottamhoz. Vagy hasonlóképp bonthassam fel az eljegyzésemet, ha találok valami biztatót.
Két perc alatt felöltöztem, lelifteztem a portára, ahol hívattam egy taxit, majd elvitettem magam arra a lakótelepre, ahol az „álmom” kezdetén laktam. Elakadt a lélegzetem, mikor a sofőr leparkolt azelőtt a ház előtt, melyet álmaimban is láttam. Megkértem, hogy várjon, és felmentem a „lakásomhoz”. Nem mertem bekopogni, hátha lakik itt valaki – a névtábla szerint valami Wilsonék –, de percekig álltam az ajtó előtt. Emlékeztem a repedésre az ajtófélfa bal oldalán…
Ezt követően a második lakásomhoz vitettem magam. Ahhoz, melyet Rob vett nekem. Ez már kevésbé stimmelt. Építkezés folyt éppen a cím alatt. Első örömöm után kissé csalódottan szállíttattam magam Rob házához. A taxis megkértem, hogy az utca elején álljon meg. Gyalog akartam odamenni, nem akartam szemtanút, amikor ismét csalódnom kell.
Lassan sétáltam el a kapuk előtt, míg meg nem álltam azelőtt a kovácsoltvas előtt, melyre ugyanolyan tökéletesen emlékeztem, mint a saját lakásomnál látott repedésre. A kapun bepillantva viszont… ismét elakadt a lélegzetem. A ház porig volt égve. Ha valaha lakott is itt valaki, mostanra már vagy halott, vagy túlélte, de elköltözött.
Gondoltam egy merészet, és becsöngettem a szomszédba, hogy mondják meg, ki lakott itt. Egy ismeretlen nevet közölt velem egy ingerült hang. Bocsánatot kértem, amiért az éjszaka közepén zavartam fel. Visszasétáltam a taxi felé, de a kapun még egyszer belestem. Épp csak futólag, mégis feltűnt ekkor valami, ami az előbb nem ragadta meg a figyelmemet. Megpróbáltam benyitni – sikerült. Lassan, félve haladtam a házhoz hasonlóan leégett bokrok között, majd… a ház előtt… megtorpantam.
Jól láttam kintről. Itt állt egy hatalmas rózsabokor. Ez is el volt szenesedve, de a bimbók valamiért egészben maradtak, és kiszáradva lógtak az ágakon. Én is valahogy így éreztem magam. Felnéztem a házra… Mielőtt elpusztult volna, pont olyan lehetett, mint álmomban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve letéptem a bokorról pár rózsabimbót, aztán úgy döntöttem, lezártam a „múltam”. Lezártam a létezését ennek a valaminek, amit én sem értettem. Behúztam magam után a kaput, mire felsüvített a szél, és én beleborzongtam az erejébe. Majd másba is.
- Kristen – érkezett a fülembe egy kísérteties hang. Hevesen dobogó szívvel közeledtem a taxi felé. Míg odaértem, még kétszer megismétlődött ez, de tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem – megint –, így megpróbáltam tudomást sem venni róla.
Alighogy becsaptam magam mögött az autó ajtaját, elmúlt a hang. Zuhogott az eső, mire visszaértünk a hotelbe. A rózsákat a zsebembe raktam, kifizettem a taxit, majd elindultam a bejárat felé. Lloyd állt az ajtajában. Szorosan magához ölelt.
- Kerestelek – suttogta elázott hajamba. – Mégis átmentem, de… nem voltál sehol. A portán mondták, hogy taxit hívtál. Már attól féltem, el akarsz hagyni! – Visszaöleltem őt, hogy megnyugtassam, ekkor kissé eltolt magától. – Merre jártál?
- Kristen – szólt megint a hang, mielőtt felelhettem volna.
- Miért nem szóltál, hogy menjek veled? – kérdezte Lloyd. A szemeibe pillantva felfogtam, hogy csak én hallom a hangot. Tényleg szükségem van arra a pszichológusra – gondoltam, majd megpróbáltam elfelejteni, és nekiálltam hazudni.
- Meglepetést akartam neked szerezni – néztem fel rá félig lesütött szempilláim alól. Erre felderült addig gondterhelt arca, és öröm költözött a vonásaira.
- Alig várom! – súgta a fülembe. Hagytam, hogy meg is csókoljon. A bejárat előtti fedett, teraszos részen voltunk. A szél besüvített közénk, amikor hirtelen egy igen furcsa érzésem támadt. Mintha valaki figyelne. Eltoltam magamtól Lloydot, és kibámultam az esőbe.
Ott állt egy férfi az úttest közepén, és egyenesen rám nézett. A szemeimbe. Aztán elmosolyodott. Most biztosra vettem, hogy álmodom, pedig… ébren is voltam közben.
Rob állt ott. Lloydnak feltűnt, hogy valami igencsak elterelte a figyelmemet, és ő is odanézett, amerre én.
- Mi történt? – kérdezte.
- Látod ott azt az alakot? – Nem látta. Nem látott semmit. Megőrültem. De én láttam, ahogy most épp a karját nyújtotta felém. És mosolygott. – Pedig látom… Ő az. Róla álmodtam – adtam a tudtára, de azt mondta, őrültség. Én is annak éreztem, és mégis…
Visszamosolyogtam rá, és vőlegényem karjaiból kibontakozva elindultam felé.
- Kristen! – ez most nem a szél volt, hanem Lloyd.
Nem figyeltem rá, már csak pár lépés választott el Robtól, sietve tettem meg, de… átmentem rajta. Visszaléptem, körülnéztem, és semmi. Főleg senki…
- Rob – súgtam a nevét, hátha felel, de közben valami mintha a nyakam köré tekeredett volna. A bánat fojtogatott. Nincs itt – zokogtam legbelül a lelkemben, majd hangosan is.
Térdre rogytam az esőben az aszfalton, és szabad utat engedtem a könnyeimnek.
- Gyere, menjünk vissza – próbált felkaparni onnan Lloyd. – Kris, kérlek!
- Itt volt – hajtogattam.
- Nem volt itt senki, csak képzelted. Ideje lenne már tényleg túllépned azon az álmon.
- Nem! – tiltakoztam. – Tudom, hogy valahol létezik, valahol él!
- Tuti nem ebben az esőben, maximum az álmaidban. Ébredj fel, Kris! Gyere! – emelt fel, és eltámogatott a hotelig. Még visszapillantottam az esőbe, mely a könnyeimmel elegyedve áztatta el az arcom. Most már tényleg nem állt ott senki.
Mégis ez a valóság… – döbbentem rá az igazságra. Ezúttal végleg. Fájdalmas volt ráébrednem, de nem volt más választásom. Rob nem létezik. Csak a képzeletem szüleménye volt. Feladtam a harcot.
Nem akartam otthagyni Krist, de tisztában akartam lenni vele, mennyire vagyunk biztonságban. A hálót annak gondoltam addig is. Biztonságosnak. Ekkor még nem tudtam, mekkorát tévedek.
Halkan osontam le a lépcsőn, hogy megnézzem, mi okozhatta a zajt. Első körben Tomra tippeltem, aki valószínűleg megijedt egy rámászó póktól, esetleg az árnyékától, és ebben legalább nem tévedtem. Halálra váltan ácsorgott a nappali közepén, kezében azzal a telefonnal, amit Camtől kaptunk. Meg is csörrent, de nem vette fel. Nekem mutogatott valamit. A lépcső felé.
Közelebb léptem hozzá, hogy mondja is mit akar, ne csak mutassa, nem volt elég türelmes hangulatom ahhoz, hogy barchobázzak vele mutogatásilag, de mielőtt odaértem volna hozzá, felfogtam, mit akar jelezni.
- Odafent van? – hűlt meg a vér az ereimben. A saját hangomat alig hallottam, de Tom rábólintott, úgyhogy legalább ő hallotta, mit kérdeztem.
Habozás nélkül elindultam felfelé, de a lépcső közepén megtorpantam. Ha fejvesztve rárontok Mike-ra vagy az ördögre, akárki is tartózkodjon odafent, abból semmi jó nem fog kisülni. Gondolatban megköszöntem Camnek, hogy ennyire kurvára vigyáznak ránk, majd lassan tovább haladtam felfelé.
A folyosóra kémlelve feltűnt, hogy az én hálómból fény fut ki a vele szembeni falra, pedig én becsuktam az ajtót. Vagyis Kristen kijött onnan, vagy valaki bement. Lloyd szobájának ajtaja is tárva nyitva volt. Kibiztosítottam a fegyvert, amit a kezemben tartottam, mióta magára hagytam Krist. Hiba volt – ezt most már tudtam, de nem volt időm nekiállni keseregni. Tennem kellett valamit!
A halk kattanás bombaként hasított a csendbe, pedig odalent még mindig csörgött a kibaszott telefon. Majdnem lekiabáltam Tomnak, hogy vegye már fel, de ekkor megláttam egy árnyat suhanni Lloyd szobájában. Vagy nem árny volt. Az árnyaknak nincs hangjuk. Ez pedig mondott valamit. Halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy halljam.
Az kiesett, hogy jutottam el az ajtóig, pláne úgy, hogy az illető – most már tudtam, hogy Mike – nem vette észre, meg egyáltalán… hogyan gondolta ő ezt az egészet? Baromi kíváncsi voltam rá, de kérdezz-feleleket sem volt sem időm, sem türelmem játszogatni.
Az ajtóhoz léptem, és belestem rajta, de úgy, hogy engem ne szúrjon ki rögtön. A légzést átmenetileg kiiktattam, hogy semmi hangot ne adjak ki magamból, még olyat se, ami a létezésemhez szükséges tevékenységhez kapcsolódik.
Először nem láttam odabent semmit, vagyis csak az ágyat. Feküdt benne valaki. Mozdulatlanul. Nem Kristen volt, nagyobb darab nála. Rögtön tudtam, hogy Lloyd az, és hogy halott. Aztán egy apró nesz érkezett a szoba másik feléből, az ajtó mögül. A másodperc tört része alatt gondoltam át mindent. Ha berúgom, akkor talán Krist sebesítem meg, ha belelövök, szintúgy. Ekkor hallottam meg szerelmem hangját is.
- Mike, kérlek…
- Fogd be, ribanc! – felelte hasonló halkan a szólított. – Azt kapod, amit megérdemelsz! – Majd egy ütés tompa zaja hatolt el a tudatomig.
Ekkor léptem ki az ajtó takarásából, és életünk megkeserítőjének fejére céloztam. Mike észrevett. Bár hosszas, fájdalmas kínzást szántam neki, erről a pillanatról is régóta álmodtam.
Kris a földön feküdt, de nem őt néztem, csak a látóteremben érzékeltem, hogy ott van. Akárcsak a folyosón felém siető árnyakat. Rájuk sem figyeltem.
Még tán soha életemben nem voltam ilyen nyugodt. A szívem lassan vert, a telefon odalent elhallgatott. Egyetlen dolgot akartam.
Mike szemébe néztem, aki gyors mozdulattal rám szegezte az addig Kristenre fogott fegyverét.
Egyszerre lőttünk...
(Kristen)
Azt álmodtam, hogy úszom. Puha felhők között, de sem a karjaim, sem a lábaim nem moccantak. Mégis furán lebegtem egy semmi kellős közepén, vattaszerű lágysággal körbeölelve. Elképzelni sem bírtam, hol lehetek. Többször körbefordultam, hátha meglátok valakit, de mindenütt csak a horizont tűnt fel. Illetve inkább a végtelen, mivel tökéletesen egybeolvadt minden. Furcsa volt. Fogalmam sem volt, hol vagyok.
Lehunytam a szemeimet, hátha történik valami, de hiába hagytam csukva percekig, még mindig csak a puhaságot éreztem. Majd a fülembe süvített egy robaj zaja. Fém csikordult fémen, a hang hasította a levegőt. Összerezzentem, a szemeim felpattantak. Azt a balesetet láttam, amelyben elveszítettem a hangomat. Láttam magamat mozdulatlanul, több sebből vérezve. Kirepültem a szélvédőn, mert nem volt rajtam biztonsági öv.
De hogyhogy nem volt rajtam biztonsági öv? Mindig becsatoltam, főleg, ha Mike-kal mentem valahová… Mike. Most figyeltem fel Mike-ra. Akkor és ott nem is tudtam volna, hisz nem voltam eszméletemen. Ezúttal visszanézhettem, mi is történt akkor pontosan…
Láttam, hogy az arcom eltorzul a fájdalomtól. Kiáltani próbáltam, de csak néma tátogás lett belőle. Mindenem fájt. Borzalmas kínok voltak. Az alhasamban is lüktetett a fájdalom, de nem a baleset miatt. Hanem amiatt, amit Mike tett velem. A gondolataimból egy reccsenés zaja zökkentett ki. A hátam mögül érkezett.
Lloyd! – villant belém.
Megfordultam, és láttam az erdő mélyén lángolni egy férfialakot. A füst magasra csapott. Aztán hirtelen változott az álom. Egy sötét szobába kerültem, melyben egy ágyat láttam, benne egy férfi feküdt. A lábaimat nem éreztem, úgy közelítettem meg. Mintha lebegnék odáig… mintha nem is én volnék, hanem valami kísértet.
Lloyd feküdt az ágyban. Aludt, hallottam a szuszogását. Majd egy neszt az ajtó irányából.
Ha éreztem volna a lábaimat, biztosan földbe gyökereznek. Mike lépett be, mintha otthon lenne, de ez nem az ő háza volt… ha volt neki egyáltalán olyanja, hogy otthon. Ez egy ismeretlen ház volt, vagyis… a légkörét ismerősnek éreztem. Kellemes volt. De mit kereshet itt Mike?
Azonnal megtudtam, amint előhúzott egy kést meg valami kis kütyüt a kabátja alól. Utóbbin megnyomott egy gombot, majd az ágy fölé hajolt.
Lloydnak nem volt ideje felébredni, sem a szemét kinyitni. Mike álmában vágta át a torkát egyetlen pontos és precíz mozdulattal. Ugyanebben a pillanatban hatalmas robaj hallatszott valahonnan kintről, pont, mint szilveszterkor. Emlékeztem rá, hogy Robbal voltam egy buliban, és… ez most nem volt fontos. Nem kaptam levegőt. A látvány sokkolt.
Mike egy rongyot is előhúzott a kabátja alól, abba törölte a késről a sötétség miatt feketének látszó vért, melynek többi része közben levegőbuborékokkal vegyítve spriccelt elő Lloyd torkából. A szemei csukva voltak, mégis tudtam, milyenek. Már az autóbalesetkor egy életre az emlékezetembe vésődött a tekintete. És most nincs többé…
Sírni akartam, kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Aztán rájöttem, miért… Mert épp ekkor léptem be az ajtón. Mike a sarokba húzódott. Én pedig az ágyra térdelve szólongatni kezdtem Lloydot, majd észrevettem, hogy mi történt. Megdermedtem. Mike a fülembe suttogott valamit, de ekkor már zúgott a fülem, nem hallottam.
Lehunytam a szemeimet, remélve, hogy ez csak egy rossz álom, mindjárt felébredek, és minden rendben van… de amint újra kinyitottam, csalódnom kellett. Mike épp a falhoz taszított, ő maga pedig szorosan hozzám tapadt. A hajamba markolva húzta hátra a fejem, majd végignyalta a nyakamat. A hányinger kerülgetett, holott régen volt idő, hogy le is feküdtem vele, ráadásul önszántamból. Most viszont…
- Engedj – kértem, bár nem hallottam, mit mondok. Lehet, hogy csak gondoltam? Lehet, hogy csak álmodtam…
- Sajnálom a barátodat – hallottam Mike hangját, csak éppen a szája nem mozgott, miközben ezt súgta. A pólóm alá nyúlt, és fájdalmasan megmarkolta a mellemet. Nem bírtam kiáltani. Tudtam, hogy Rob a házban van valahol, távol akartam tartani innen. Azt reméltem, ha nem zajongok, azt hiszi, minden rendben, és nem jön ide vissza fel. Belepusztultam volna, ha Mike őt is… – És sajnálom, de végig kell nézned, ahogy ezt teszem majd a többiekkel is. – A keze ekkor a farmerembe nyúlt, és felfogni sem volt időm, olyan hirtelen dugta belém az ujjait. A fájdalomtól majdnem elájultam. Ő belém markolva tartotta meg a testem, szinte tépte a húsomat, és megint végignyalta a nyakam. – Most nem fogok hibázni. Nem leszel másé többé… Soha többé senki másé…
Az ájulás határán éreztem, ahogy Mike a szoba másik felébe cipel, az ajtó mögé. Mintha kifelé fülelt volna, talán hallott valamit. Én semmit. Még a saját lélegzetemet sem. Azt hittem, már meg is haltam, legalábbis a fájdalom alapján biztosra vettem. Amely ekkor váratlanul megszűnt, vagy inkább csupán csillapodott. A kéz eltűnt belőlem és a nadrágomból egyaránt. Mégis éltem.
Az ajtóra pillantottam; azt bámulta fogva tartóm, Lloyd gyilkosa is. Tudtam, hogy áll mögötte valaki. Tennem kell valamit! – zsongott az agyamban. Muszáj figyelmeztetnem… Hogyan? Nem gondolkodtam tovább.
- Mike, kérlek… – Kiáltani akartam, de csak nyöszörgésre futotta, bár ezt sem hallottam tisztán. Szerencsére ő igen.
- Fogd be, ribanc! – sziszegte a fülembe. Reméltem, hogy aki az ajtó másik felén áll, az is hallotta. Legalább őt, ha engem nem is. – Azt kapod, amit megérdemelsz! – folytatta a rémálmom. A következő másodpercben egy ütést éreztem a torkomon.
Csillagok táncoltak a szemeim előtt, a padló keményen csapott vissza, ahogy lezuhantam rá. Nem kaptam levegőt…
Néhány pillanatig még küzdöttem, hogy sikerüljön lélegeznem, de mintha egyszerűen lezárták volna a légcsövemet. Ez az agyamra is hatott: elájultam. Vagy meghaltam. Előtte még hallottam egyetlen hatalmas robbanást, fém csikordult fémen, és annyi… Már megint csak a mostanra szinte ismerőssé vált puhaságot érzékeltem…
Lebegtem, vagy úsztam a felhőkön. Senki nem volt körülöttem, és világos volt. Nem féltem, nem fájt semmim… Boldognak éreztem magam. Nem akartam elmenni innen. Mégis hangok szűrődtek be a vattába, amely magába fogadott.
- Hozzátok…
- Mi történt?
- Úristen!
- Hívja valaki…
- Most!
Ezernyi különféle hang, de a lényeget nem bírtam kivenni belőlük. Nem értettem, mi történhetett, mi ez a felfordulás, ez a zűrzavar… Valaki mintha fuldoklott volna… Talán én. Aztán csend lett.
A csendbe rengeteg kiscsibe csipogása kúszott be lassan, mely egyszer csak összeállt eggyé. Vagyis több egyenletes csipogássá. A következő, ami feltűnt, hogy tudok lélegezni. Csodálkoztam rajta, mert a legutolsó emlékem szerint képtelen voltam erre az elemi, szinte észrevehetetlen, természetes funkcióra. Most viszont éreztem emelkedni és süllyedni a mellkasom.
A testem zsibbadt, a szemhéjaimra ólomsúlyok nehezedtek, és valami a nyakam köré tekeredett. Nem fojtóan, de kellemetlenül. Ez rontotta egy kicsit az közérzetemet. Mégsem találtam olyan nagyon idillinek a helyzetet, és a helyet, amelyben voltam.
Egy név villant az agyamba hirtelen, és a körülöttem lebegő hófehér puhaság hirtelen feketére váltott. Vagy inkább sötétre. Mike. Félni kezdtem, bár valamiért tudtam, hogy nincs mitől. És nincs kitől. Tőle sem. Rob is eszembe jutott… Mintha még láttam volna, mielőtt magába nyelt volna a semmi… Csak azt nem értettem, miért feküdt akkor a földön.
Lloydról tudtam, hogy meghalt, nincs többé, de Rob… vele mi történhetett? Nem találtam a választ. Megkérdezni sem bírtam kitől. Nem is voltam ébren.
A zaklatott, cikázó és villódzó képsorok többször is leperegtek az agyamban, de most nem tartott olyan soká, mint legutóbb, amikor kómában feküdtem napokig. Egyszer csak kinyíltak a szemeim.
Rögtön rájöttem, hogy nem kiscsibékkel teli verembe estem, hanem kórházban vagyok. Megint… Elfintorodtam a szagtól, és a plafon fehérségétől, valamint a műszerek ritmikus zakatolásától. Ezúttal nem rohantak meg ezren, hogy megvizsgáljanak, hogy vagyok. Konkrétan senki nem volt körülöttem. Ezt furcsállottam. Bíztam benne, hogy legalább a bátyám itt lesz… vagy valaki más. Valaki fontos. Rob.
Az egyedüllét megijesztett, holott évekig zártam magam a magányba, de most… megijedtem. Mi történt? Kinyitottam kiszáradt ajkaimat, hogy hívhassak valakit – mozogni egyelőre nem is próbáltam –, de nem jött ki hang a torkomon. Ekkor kezdtem félni. A szívritmusom ennek megfelelően gyorsult, fél perccel később pedig máris nem voltam egyedül. Egy ismeretlen nő lépett be a szobába. Fehér köpenyt viselt. Észrevette, hogy tátogok.
- Ne akarjon beszélni, nem fog menni – szólt rám, nem túl kedvesen, de aztán észrevehette, mennyire megijesztett ezzel a pár szóval – mi azt, hogy nem fog menni? –, mert valamivel enyhültebben hozzátette: – Megműtötték. Nem jó, ha erőlteti, majd idővel magától visszatér a hangja.
Ezután már nem láttam a könnyeimtől, vagyis csak elmosódottan. A hangom… Lehunytam a szemeimet. Nem próbálkoztam tovább. A szemeim elé hulló fátylon át észleltem, hogy a nő valamit matat a belém csepegő infúzión, mire ismét elnyomott az álom…
Amikor legközelebb magamhoz tértem, mellettem volt a bátyám. A szoba másik végében beszélgetett egy orvossal.
- Az egyéb sérülései milyen hamar fognak meggyógyulni? – kérdezte éppen. Még nem vették észre, hogy felébredtem. Igyekeztem nem megmoccanni, hogy ez így is maradjon. Féltem, hogy velem nem lennének ilyen őszinték, mint egymás között.
- Pár hét alatt. Csak a karja tört el, de ez tart majd a legtovább. Meg persze ahhoz kell türelem, hogy a hangja visszatérjen.
Már megint a hangom. Juszt is kipróbáltam, meg tudok-e szólalni, rájuk kiáltani, hogy ne beszéljenek hülyeségeket, de nem ment. Egy zihálás-szerű hang mégis kitört a tüdőmből. Ekkor mindketten felém fordultak.
- Szia, hugi! – sietett hozzám Cameron, és az ágyam melletti székbe ülve a kezem után nyúlt. Megszorította az ujjaimat. Visszaszorítottam. Sikerült! Akartam, és ment… A legutóbbi emlékeim szerint gondjaim voltak a mozgással… Most mégis sikerült! Önkéntelen mosolyra húzódott a szám, ő viszont gondterheltnek tűnt.
- Önre bízom, mit mond el neki – intézett még egy mondatot felé a doki, majd magunkra hagyott bennünket.
A bátyám tekintete sem volt nyugodtabb, mint az arckifejezése. Szerettem volna megkérdezni tőle, mi történt, de csak szótlan tátogásra futotta, meg valami rekedtes sóhajra. Nem erőltettem tovább, ő is erre kért.
- Csak pihenj, most arra van szükséged – simította végig az arcom. – Végre magadhoz tértél! Anyuék nemsokára itt lesznek. Eltátogtam neki a kérdést: „mi történt?”, de ekkor lesütötte a szemeit, és a kezemet kezdte bámulni. Még mindig fogta. Megszorítottam kétszer, hogy jelezzek neki. Elismételtem a kérdést. – Nem emlékszel? – Erre nem tudtam sem konkrét bólintással, sem fejrázással felelni, mert volt, amire emlékeztem.
Például emlékeztem rá, hogy Rob házában voltam. Lloyd meghalt. Rob pedig… Súlyosabban kezdtem szedni a levegőt, mire a szívverésem is újból felgyorsult. Megráztam a fejem. Azt akartam, mondja el, mi történt!
- Autóbaleseted volt… – A döbbenettől elállt a lélegzetem. Tán a szívverésem is, semmit nem hallottam a hirtelen beállt csendben. Mit mondott? Folytatta: – Egy hónapig voltál eszméletlen. Mike-kal tartottatok épp valamerre… nem tudom pontosan, de egy fának csapódott a kocsi, és…
A hányinger hirtelen tört rám, nem bírtam visszatartani. Valami erő felemelt az ágyról, aminek következtében felültem, és rám jött egy köhögőroham. Nagyon fájt, vérezni is elkezdett a… valamim. Kaparó érzést tapasztaltam a torkomnál. Cam törölte le a szám szélét, majd orvosért rohant. Én addig ülve maradtam.
Autóbaleset? Mi? Ezt képtelen voltam elhinni. De hát… Rob és… Lloyd meg Tom… nevek tucatjai kavarogtak az agyamban, mindhez embert, személyt tudtam kötni… Mike-kal autóbaleset? De hát az két éve volt! Miről beszél a bátyám? Vagy mégsem úgy történt a dolog Rob házában, ahogy… ahogy azt reméltem? Mike elrabolt, és útközben ért bennünket a baleset? Hol van Rob?
A mozgásomat nem éreztem problémásnak, mint ahogy kellett volna lennie, leszámítva a karomat, amely eltört, és tényleg volt rajta gipsz. Lizzy jutott eszembe. Az ő karját eltörte Mike.
Rob… Fel akartam kelni, megkeresni, mert azt akartam, hogy itt legyen velem, de még le sem lendítettem a lábaimat az ágyról, amikor megjelent az orvos, visszafektetett, és megvizsgálta a torkomat.
- Ez még nem probléma. Ha köhög is, csak azért teszi, mert megpróbál megszólalni. Ne tegye! – nézett rám morcosan. Bólintottam, hogy megértettem, és alig vártam, hogy lelépjen végre.
Alighogy kiment, Camre parancsolva, hogy vigyázzon rám, a bátyám kezéért nyúltam, és beszélni nem tudván – meg tilalom alatt – az ujjammal mintáztam Mike nevét a tenyerébe. Nem értette. Inkább hozott egy tollat, hogy leírjam, mit akarok. Nagyon görbékre sikerültek a vonalak, de végül lefirkáltam neki.
- Kristen… – kezdte halk sóhajjal kísérten. Tudni akartam, mire számítsak, hol van, még mindig üldöz-e, esetleg… most is itt van valahol, de Cam pillantása belém fojtotta a gondolatot a szó helyett. – Mike meghalt a balesetben.
Egy zokogásszerű hang csuklott fel a torkomból. Soha ennyire nem könnyebbültem még meg. Meghalt! Nincs többé! Nincs több rettegés, bujkálás és félelem! Végre… A könnyeim is kicsordultak örömömben. A bátyám karjaiban sírtam ki magam. Meg akartam osztani a boldogságomat… Valakivel, akinek a hol- és hogyléte még Mike-énál is jobban foglalkoztatott. Újra a papírért nyúltam, és ráírtam Rob nevét. Aztán Cam elé tartottam.
- Rob? – olvasta ki, majd rám pillantott. Megtudtam végre, milyen az a pókerarc. – Ki az a Rob? – kérdezte aztán értetlenkedve.
Talán percek teltek el, míg bámultam rá, pislogni is elfelejtettem. Egy szörnyű gyanú éledezett bennem. Leírtam Tom nevét is. Ugyanezt a reakciót kaptam. Hangosan zihálva és remegő ujjakkal Stacey, Kate, Isaac, Lizzy, Vic és Jason neve következett, de Cameron mindre fejrázással felelt.
- Kik ezek? – kérdezte, amikor már csak a kétségbeesés mardosta a szívem, semmi egyéb remény. Leírtam egy új kérdést: „Ők hol vannak?” – Nem tudom, miért kérdezed, Kris… Nem ismerek ilyen nevű embereket. Kik ők?
Aláhúztam a papíron Rob nevét, és újra a bátyámra pillantottam, aki ijedten figyelte, mit művelek. Mellé véstem még egy szót: „a vőlegényem”. Bár soha nem kérte meg a kezem, de a szívemben már azóta annak tartottam, hogy karácsonykor a szüleinél nekem ajándékozta azt a gyűrűt. Önkéntelenül is az ujjamra pillantottam. Nem volt rajta. Tényleg kezdett a hatalmába keríteni a kétségbeesés.
- Kris… Neked Mike volt a vőlegényed – közölte erre velem Cameron. Ez több sokk volt a kelleténél, amit be bírtam fogadni így hirtelen.
Nem kaptam levegőt. A párna puhaságát még éreztem magam alatt, majd… megint a felhők.
Napokig nem voltam képes agyilag magamhoz térni. Cameronnal nem kommunikáltam többet. A szüleim meglátogattak, és részvétüket fejezték ki a vőlegényem – „Mike” – miatt, de képtelen voltam felfogni, miről beszélnek. Azaz miről nem beszélnek. Kezdtem magam úgy érezni, mintha mind összefogtak volna ellenem, és csak simán nem akarnák nekem elmondani azt, amit tudni szeretnék.
Hiányzott Rob. Látni akartam őt, átölelni, érezni, megsimogatni… elmondani neki, hogy szeretem. Vagy elmutogatni… sokszor gondoltam vissza arra a napra, vagy éjszakára, amikor Tom összezárt bennünket a lakókocsiban. Megkért, hogy mutogassak el neki pár szót… megtettem. Aztán életem legszebb éjszakáját töltöttem a karjaiban. Azt követően pedig még számtalannyit.
Csakhogy nem volt itt. A bátyám, a szüleim és mindenki heves tagadása arra engedtek következtetni, hogy vagy megőrültem, vagy meghalt, amikor meg akart menteni Mike-tól, és el akarják ezt titkolni előlem, hogy ne omoljak össze még jobban. De már késő volt. Így is csak vegetálni volt kedvem… Inkább egyedül, mint velük. Éreztem, hogy hazudnak.
Alig vártam, hogy mindenki lelépjen, és végre magamra maradhassak. Erre csak egy héttel az „ébredésem” után került sor, amikor hazaengedtek. Cam jött értem.
- Hoztam valakit magammal – vigyorgott be az ajtón. Odapillantottam, mire kitárta azt, és tágra nyíltak a szemeim, amikor felismertem a látogatómat. Lloyd!
Az egész testemen végigsöpört a remegés. Végre valaki, aki segíteni tud nekem megértetni mindenkivel, hogy kiket keresek annyira. Már felkelhettem, így nem haboztam a nyakába ugrani örömömben. Lloyd szorosan visszaölelt, csakhogy… riadtan eltoltam magamtól, és úgy bámultam rá, mintha kísértetet látnék.
Meghaltál - tátogtam neki, mert szólnom még nem volt szabad, bár azt mondták, lassan elkezdhetem gyakorolni a hangokat.
- Mi? Hogy haltam volna meg? Élek és virulok. De mi valójában még nem is találkoztunk – értetlenkedett aztán. Én szintúgy. Főleg, amikor bemutatkozott. A bátyám ekkor elmesélte, hogy ő mentett ki a roncsokból, amelyek közt Mike életét vesztette.
Nem értettem az egészet, hiszen… máshogy történt. A másik, ami mégis elgondolkodtatott, hogy nem voltak rajta égési sérülések. Éreztem, hogy egyre inkább a hatalmába kerít az őrület. Ezt már nem bírtam elviselni. Mi történik? – nyögtem fel magamban. A fejem olyan erősen kezdett fájni, hogy muszáj volt leülnöm, nehogy összeessek.
- Minden rendben, hugi? – guggolt le elém Cameron. Könnyes szemekkel ráztam meg a fejem.
Ezután nem fogtam fel, hogyan jutottunk el a kocsihoz, mely előtt a bátyám megtorpant, nem tudván, hogy a Mike-kal történtek után képes leszek-e beleülni. Vetettem rá egy hitetlenkedő pillantást, majd kinyitottam az ajtót, és simán beszálltam. Hátra. Reméltem, hogy Lloyd előre ül, de nem volt szerencsém. Beült mellém, majd Cam is helyet foglalt elől, és indított.
Halvány sejtésem sem volt, merre megyünk, nem is igazán érdekelt. Az ölemben fekvő kezeimet bámultam. Lloyd egyszer csak odanyúlt, megfogta és összekulcsolta az ujjainkat. Ismerős volt az érintése. Mintha… valaki más lett volna. Reménykedve odapillantottam, de tényleg ő volt. Nem Rob… A csalódás sem segített a szívem fájdalmán.
- Reméltem, hogy kicsit jobban örülsz majd a találkozásnak vele – szólt hátra a testvérem, de nem feleltem. Akkor sem feleltem volna, ha tudok beszélni.
Elhúztam a kezemet Lloydtól, és ezúttal az ablakon bámultam ki. Azon gondolkodtam, mi a fene folyik itt? Már egy hete… Mi történik? És miért?
Lassan feltűnt, hogy merre járunk. Nem Los Angelesben voltunk, hanem Norfolkban, ahol régen laktam. Mi a fenét keresek én itt? – kérdeztem magamban, mivel hangosan nem bírtam feltenni a kérdést. Gyötörtem az agyamat, hogy emlékezni tudjak, hátha akad egy nem sötét folt az elmémen, amely válaszokat ad, de semmi. Cam a régi lakásomhoz vitt. Itt éltem Mike-kal. Felszűköltem, és nem voltam hajlandó kiszállni a kocsiból. Végül feladta, nem próbált meg berángatni, inkább hazavitt magához.
Lloyd követett bennünket a házába. Körülnéztem, de a tekintetem láttán Cameron fájdalmas fintorral az arcán közölte, hogy a felesége, Sandy elhagyta és a gyerekeket is magával vitte. Ez pár hete történt vele, amíg én kómában voltam. Képtelen voltam eltitkolni az újabb döbbenetemet. Tényleg Sandynek hívták a feleségét, de az is több, mint két éve történt, amiről most beszél. Visszautaztam volna az időben? Ez a gondolat sokként ért, és mivel más magyarázatot nem találtam, ebbe éltem bele magam egyetlen őrült másodpercre.
A nevetésem rekedten csengett a ház csöndjében. A testvérem és Lloyd egy emberként ugrottak oda hozzám, és a kanapéhoz támogattak.
- Szerintem megviselte ez az egész – néztek össze. – Megcsinálom neked a vendégszobát – közölte velem Cameron. – Vigyáznál rá addig? – Ezt már Lloydhoz intézte, aki bólintott.
Kettesben maradtunk. Ránéztem, ő pedig vissza rám. Azzal a tekintettel, amit már jól ismertem. Ijedten, szörnyülködve. Nem a kinézetem ijesztette meg – láttam magam a tükörben reggel, csak néhány lilás zúzódás ölelte körbe a nyakamat, ami már egész tűrhető volt –, sokkal inkább a viselkedésem. Ahogy engem is az övék.
- Tudom, hogy most furcsa még neked ez az egész – kezdte. – Nekem is volt egy autóbalesetem pár éve – mesélte aztán. – De túléltem, ahogy te is.
Te mentettél meg - tátogtam el neki néhány másodperc után. Kérdésként kezelte, mert felelt.
- Igen.
Újabb adu volt a tarsolyomban.
Fogadjunk, hogy épp arra túráztál - mosolyogtam rá, de lehervadt az örömöm, amikor megrázta a fejét.
- Utálok túrázni – mondta sajnálkozva. – A barátnőmtől tartottam épp hazafelé, amikor megláttam a kocsitokat egy fának csapódva. Muszáj volt segítenem. Engem néztél és intettél nekem. – Lloyd teljesen beleélte magát, én viszont… nem akartam elhinni.
Miért hazudsz?
- Nem hazudok – döbbent meg. Egy percig még határozottan fürkésztem a tekintetét mégis némi hazugságnyom után kutatva benne, de semmi. Vállat vontam, bár ennél azért nehezebben nyugtáztam a dolgot. – Kérlek, próbáld meg… feldolgozni.
Hol van Rob? - lerajzoltam neki a nevet a dohányzóasztalra, mert azt nem értette.
- Ki az a Rob? – Ekkor lett elegem. Fogtam magam, és felálltam. Az emeletre mentem, ahol addigra Cam rendbe rakta a vendégszobát. Ismertem a járást, többször is voltam már itt. Régen… két éve.
Egyből befeküdtem az ágyba – ruhástul, ahogy voltam –, és magamra húztam a takarót. Aludni akartam, hogy aztán felébredjek ebből a rémálomból. Nem sikerült. Aludnom még csak-csak, de amikor felébredtem, még mindig a bátyám házában voltam. Lloyd addigra eltűnt.
- Kedvesebb is lehettél volna vele – fogadott Cam, akire a konyhában találtam rá. – Ő mentette meg az életedet. És bejössz neki – kacsintott aztán. – Inkább ő, mint Mike.
Erre is emlékeztem: sosem kedvelte Mike-ot. Még mindig alig bírtam felfogni, hogy meghalt. Ezt sem, és az összes többi furcsaságot sem. Kértem Camtől egy újságot – tátogva, ahogy eddig is kommunikáltam vele néha. Már egész jól megtanult szájról olvasni. Adott egy mai lapot. Rögtön a dátumra pillantottam, és megállt bennem a vér folyása. Két évvel korábbi dátum volt rajta, mint amire én emlékeztem. Dühömben összetéptem az újságot. A bátyám riadtan figyelte mindezt, majd közölte, hogy rám férne egy pszichológusi vizsgálat. Megvetően néztem rá, de nem tágított.
- Hugi, én elhiszem, hogy nehéz mindezt megemészteni, de… muszáj. Ezek a tények. Amit itt látsz – mutatott körbe. – Sem Rob, sem Tom, senki nem létezik, akiket annyira keresel. Én vagyok itt. Meg te. Ennyi.
Nem léteznek - ismételtem.
- Nem! Figyelj ide – lépett aztán közelebb. – Egy hónapig és három napig feküdtél öntudatlanul. Szerintem azt az egészet csak álmodtad. Sajnálom, lehet, hogy neked fontos volt minden, de… most vagy a valóságban.
A könnyezésem kezdetét nem fogtam fel, azt már annál inkább, hogy nem láttam hirtelen semmit, elhomályosította a szemeim elé kúszó fátyol. Cam magához húzott, én pedig belekapaszkodtam. Ez a magyarázat sajnos hihetőbb volt, mint az, hogy időutaztam. Álom… csak egy álom…
Éjjel is álmodni akartam. Álmodni, hogy tovább folytatódjon a történet. Robbal… legalább álmomban, ha tényleg ez a valóság, ahogy a testvérem mondta. Mégsem sikerült álmodnom. Nyugtalan és zilált gondolatokkal ébredtem másnap. Álom. Egy álom volt… Miért? – nyögtem fel magamban. Nem érkezett válasz. Sem egy fuvallat a nyitott ablak felől, sem más jel, hogy mégis van remény. Nem volt. Álmodtam őket. Mindent álmodtam…
Két nappal később Cam elrángatott egy pszichológushoz. Ő is erre jutott. Megpróbált leásni a tudatalattimig, még hipnózist is bevetett, de nem talált arra utaló jelet, hogy átéltem mindazt, amit neki is elmeséltem.
- A képzelete így védekezett az őrület ellen, amely nyilván el próbált hatalmasodni az elméjén. Amíg kómában volt, egy saját, külön világban élt, de mindez csupán a fantáziájában létezik – magyarázta. Nem értettem. Elfogadni még úgy sem akartam.
Az agyturkász után a kórházba kellett mennem, ahol az orvosom közölte, hogy szépen gyógyulok, de lehetőleg ne erőltessem a beszédet. Csúfondárosan néztem rá. Nem is kommunikáltam senkivel.
Lloyd ezen a napon látogatott meg ismét. Egy hatalmas csokor vörös rózsát hozott, amit rögtön a szemétbe hajítottam. Ez is az álmomra emlékeztetett. Ő megdöbbent, de nem sértődött meg ezen. Ehelyett elvitt vacsorázni. Szívem szerint nem mentem volna, de Cam is velünk tartott, így muszáj volt. Még csak az előételnél tartottunk, amikor váratlanul a rendőrségtől hívták. Be kellett mennie. Kettesben maradtunk.
Lloyd kedves volt, nem nyomult annak ellenére, hogy a bátyám szerint „bejövök neki”. Örültem ennek, mert nem éreztem iránta azt, amit… álombéli szerelmem iránt.
A csendbe zárva lassan, napok, majd hetek során beletörődtem, hogy igazuk van, én tévedtem. Tényleg ez a valóság, ami történik, nem pedig az, amit az agyam generált, hogy ne „unatkozzam, amíg alszom”. Mégsem adtam fel a reményt, mindig figyeltem, kerestem egy apró jelet… hiába.
Két hónappal az ébredésem után az orvosom azt mondta, megszólalhatok. Döbbenten bámultam rá, mire biztatni kezdett, Lloyddal együtt – ő kísért el, mivel Cam nem tudott szabadnapot kérni –, hogy most már lehet. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Megszoktam a némaságot, valamelyest meg is kedveltem. Így megtarthattam magamnak a gondolataimat. Nem akartam, hogy más megtudja őket.
Megijedtem a beszédtől, és inkább összeszorítottam a számat, hogy ne tudjanak kényszeríteni. Nem tették. Az orvos ennek ellenére mosolyogva gratulált a gyógyulásomhoz. Nem köszöntem meg neki semmit – pláne nem hangosan.
Hazaérve – vagyis a bátyám házába, ahol még mindig laktam – újra a szobámba zárkóztam. Este merészkedtem csak elő, amikor hangokat hallottam lentről. Lloyd nem ment el. Őt sem értettem, hogy minek vesződik velem. Időközben elkönyveltem magamban, hogy ha nem lenne foglalt a szívem, talán képes lennék túllépni Mike-on… vele… – mint kiderült a balesetemkor szakított a barátnőjével, és néha már a jeleit is adta annak, hogy tetszem neki –, de észre sem vettem őt. Továbbra is az álombéli szürkéskék szemek bűvöletében éltem. Ezt még láttam időnként, de őt magát többé nem. Kezdtem elhinni, hogy megőrültem. És tényleg a fantáziám áldozata vagyok.
- El kell mennem – közölte a bátyám, amint észrevette, hogy előbújtam. – Lloyd veled marad addig. Nem tudom, mikor érek vissza. – Adott egy puszit, majd lelépett. Mi pedig megint kettesben maradtunk. Már lassan úgy hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy sokszor fel sem tűnt.
A konyhába vonultam, mintha egyedül lennék, és összedobtam magamnak egy rántottát. Csak akkor vettem észre, hogy túl sok, amikor elkészült. Negyedennyire sem voltam éhes. Megosztottam a bébiszitteremmel, aki az egekig dicsérte a szakácstudományomat.
- Ez csak egy rántotta – morogtam, miközben leszedtem az asztalt. Először fel sem tűnt a döbbenete, csak amikor a kezemet megragadva magához nem rántott. Rémültem bámultam rá, de nem jöttem rá, mi ütött belé, csak amikor felkapott és megforgatott a levegőben. Ösztönösen kapaszkodtam, hogy le ne essek.
- Megszólaltál – suttogta, mikor újra talpra állított. – Még! – kérte halkan. Mosolygott. Ismerős volt a mosolya, de… nem az igazi.
Nem szólaltam meg. Ekkor Lloyd más trükkhöz folyamodott. Ahelyett, hogy elengedett volna, ahogy a mellkasának feszülő tenyereimmel is jelezni akartam a szabadulni vágyásomat, másként cselekedett. Megcsókolt.
- Ne – nyögtem, mikor egy másodpercekig tartó puszi után elvette a száját az ajkaimról.
- Megszólaltál, Kris! Tudod, mióta várom, hogy hallhassam a hangod? – kérdezte fejcsóválva. Nem igazán érdekelte, hogy még mindig szabadulni próbálok… újra megcsókolt. Most időt hagyott előtte – két másodpercet, de a rémülettől moccanni sem bírtam, az erő pedig kiszaladt a végtagjaimból. A szája gyengéden simított végig az ajkaimon. Lehunytam a szemeimet, és egész testemben megborzongtam. Egy emlék suhant át az érzékeimen.
Emlékeztem! Az álmom valósult meg lehunyt szemhéjaim alatt. A nyaka köré fontam a karjaimat, és visszacsókoltam. Tudtam, hogy ő az, róla álmodtam. Az íze, a mozdulatai, melyekkel végigsimított rajtam.
- Kris – suttogta az a hang, amelyre vágytam, mikor egy pillanatra elszakadtunk. Álmodni akartam még, nem feleltem, újra megcsókoltam. Éreztem, hogy felemelkedem a talajról, és szerelmem a konyhaasztalra ültet.
A hajába túrtam, majd a karján végigsimítottam lefelé, a mellkasán pedig felfelé. Ő volt az! Őt éreztem álmaimban. Valóra váltak – döbbentem rá. Hát ezért volt ismerős az érintése, a mosolya… Teljesen meggyőződtem róla, hogy tényleg ő az, de aztán… váratlanul elhúzódott.
- Ne… még… – könyörögtem neki. Álmodni akartam tovább, vagy még valóságosabbra váltani azt.
- Majd ha szívedből engem csókolsz – felelte… valaki.
Kinyitottam a szemeimet. Lloyd volt. Nem értettem. Bűntudatom támadt, mintha megcsaltam volna… Robot. A nevét hetek óta nem mondtam ki magamban, most viszont letaglózott. Mégsem Lloyd az. Nem egy és ugyanazon személy. Nemcsak a nevük más, ők is mások. Lloyd létezik, Rob… ő nem.
A sírás a torkomat fojtogatta, ami fájni kezdett, mint ilyenkor mindig. Lecsúsztam az asztal széléről, és a konyhaszekrényhez léptem, hogy kivegyek belőle egy szem gyógyszert. Lenyeltem egy nagy pohár vízzel. Jólesett, ahogy a hidegvíz végigcsorgott a torkomon, melyet lángolni éreztem.
- Jól vagy? – ölelte át a vállamat a valóságom. Bólintottam, majd, hogy örüljön, hangosan is kimondtam.
- Jól. Ne haragudj – fordultam aztán felé.
- Semmi baj – mosolyodott el könnyedén. – Nem gyakran néznek álomnak – kacsintott rám. – De ez most kifejezetten jólesett – jelentette ki aztán. Csak néztem rá, és… sajnálni kezdtem, hogy nem ő az, akiről a kómám alatt álmodtam, de azóta sem. – Tudom, hogy még teljesen nem vagy rendben – mondta, észrevéve az elszomorodásomat. – Majd ha már a szíved is el tudja fogadni, hogy a te álomlovagod nem létezik, akkor… újra próbálkozom. Addig nem – nyugtatgatott. Vagyis próbált, de… Maximálisan összezavarodtam.
- Köszönöm – suttogtam mégis, aztán körülnéztem. Most is két magyarázat létezett: vagy tényleg álmodtam mindent, vagy megőrültem. Két hosszú hónapja vártam a jelet, hogy inkább egy harmadik verzió van érvényben, de semmi. Feltettem magamnak a kérdést, érdemes-e vajon még várnom. És egyáltalán: mire várok? Felesleges időt vesztegettem a hetekig tartó kutatásra az emlékeimben szereplő személyek után. Egyikük sem létezett…
Döntöttem.
Pár nappal később már szívemből csókoltam meg Lloydot, aki fittyet hányva a gyászolási illemre egy hónapra rá megkérte a kezem.
- A bátyád és édesapád áldásukat adták – mondta, mikor észrevette a habozásomat. Nem miattuk voltam ideges… hanem Rob miatt.
Igyekeztem, minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem őt a fejemből, és a szívemből. A többieket sikerült, aki még az álmom része volt, de vele kapcsolatban nem. Hiába tűnt úgy, nem is létezik, és tényleg csak álmodtam, képtelen voltam máshogy érezni iránta. Mégis megpróbáltam.
Az esélyt megadtam neki és ő élt is vele. Mindent megtett annak érdekében, hogy megnyíljak felé, és ez sikerült is, bár gyakran még mindig lelkiismeret-furdalás gyötört. Már annyitól is, ha csak rámosolyogtam. Igyekeztem ezzel nem foglalkozni, de inkább csak eltitkoltam. Amúgy sem voltam túl bőbeszédű annak ellenére, hogy már szabadott szólnom. Jobban szerettem a csendet. A némaságot. Talán mert az hozott össze Robbal… álmomban. Róla igyekeztem terelni a gondolataimat, és Lloyd is ezen volt, de… sokszor jutott eszembe, ő mit mondana, hogyan csinálna...
Lloyd kitett magáért, egész Los Angelesig hozott egy magánrepülőn, hogy a város legelőkelőbb éttermében, vacsora után az erkélyen, lágy holdfénynél tegye fel a kérdést. Megérdemelte volna, hogy igent mondjak. Körülbelül két hete volt, hogy találtam róla egy újságcikket, miszerint megrögzött agglegény, nőcsábász, hasonlók, de közölte, hogy megváltozott, mióta engem ismer. Megkíséreltem adni neki egy esélyt. Kedveltem őt, de nem voltam szerelmes belé, aztán úgy intézte a pillanat, hogy végül mégis igent mondtam.
Rádöbbentem, hogy nem élhetek tovább az álmaimnak. Ennek fényében cselekedtem, mikor magamhoz húztam Lloydot a szobám előtt, ahova vacsora után felkísért.
- Nem jössz be? – suttogtam. Nem vágytam rá valójában – még nem, és úgy meg egyáltalán nem –, de reménykedtem benne, hogy azáltal még szorosabbá válik a kötődésem ide, a valóságba, és sikerül végre elfelednem az illúzióimat. Eddig nem volt köztünk semmi konkrét testiség, de nem akartam őt kínozni emiatt. Ahhoz azért már eléggé kedveltem.
- Nem – súgta vissza egy gyöngéd csók után. Értetlenkedve néztem rá, meg is kaptam a magyarázatot: – Szeretlek, Kris, de veled nem szeretnék elkapkodni semmit – mosolygott szégyenlősen. Ezzel a mondattal bizonyított csak igazán. Ha igaz is volt az a cikk, megváltozott.
A szobám előtt búcsúztunk el.
Képtelen voltam elaludni ezen az éjjelen. Los Angelesben voltam – akárcsak a fantáziám alkotta életemben. Ez csak most tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam, nem volt velem a vőlegényem. Hajnali egy felé járhatott, amikor úgy döntöttem, ha már elaludni nem tudok, nem pocsékolom az időt, és teszek valami, jövőm szempontjából hasznosat. Például a végére járok egy-két dolognak, hogy aztán nyugodt szívvel tudjak hozzámenni a választottamhoz. Vagy hasonlóképp bonthassam fel az eljegyzésemet, ha találok valami biztatót.
Két perc alatt felöltöztem, lelifteztem a portára, ahol hívattam egy taxit, majd elvitettem magam arra a lakótelepre, ahol az „álmom” kezdetén laktam. Elakadt a lélegzetem, mikor a sofőr leparkolt azelőtt a ház előtt, melyet álmaimban is láttam. Megkértem, hogy várjon, és felmentem a „lakásomhoz”. Nem mertem bekopogni, hátha lakik itt valaki – a névtábla szerint valami Wilsonék –, de percekig álltam az ajtó előtt. Emlékeztem a repedésre az ajtófélfa bal oldalán…
Ezt követően a második lakásomhoz vitettem magam. Ahhoz, melyet Rob vett nekem. Ez már kevésbé stimmelt. Építkezés folyt éppen a cím alatt. Első örömöm után kissé csalódottan szállíttattam magam Rob házához. A taxis megkértem, hogy az utca elején álljon meg. Gyalog akartam odamenni, nem akartam szemtanút, amikor ismét csalódnom kell.
Lassan sétáltam el a kapuk előtt, míg meg nem álltam azelőtt a kovácsoltvas előtt, melyre ugyanolyan tökéletesen emlékeztem, mint a saját lakásomnál látott repedésre. A kapun bepillantva viszont… ismét elakadt a lélegzetem. A ház porig volt égve. Ha valaha lakott is itt valaki, mostanra már vagy halott, vagy túlélte, de elköltözött.
Gondoltam egy merészet, és becsöngettem a szomszédba, hogy mondják meg, ki lakott itt. Egy ismeretlen nevet közölt velem egy ingerült hang. Bocsánatot kértem, amiért az éjszaka közepén zavartam fel. Visszasétáltam a taxi felé, de a kapun még egyszer belestem. Épp csak futólag, mégis feltűnt ekkor valami, ami az előbb nem ragadta meg a figyelmemet. Megpróbáltam benyitni – sikerült. Lassan, félve haladtam a házhoz hasonlóan leégett bokrok között, majd… a ház előtt… megtorpantam.
Jól láttam kintről. Itt állt egy hatalmas rózsabokor. Ez is el volt szenesedve, de a bimbók valamiért egészben maradtak, és kiszáradva lógtak az ágakon. Én is valahogy így éreztem magam. Felnéztem a házra… Mielőtt elpusztult volna, pont olyan lehetett, mint álmomban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve letéptem a bokorról pár rózsabimbót, aztán úgy döntöttem, lezártam a „múltam”. Lezártam a létezését ennek a valaminek, amit én sem értettem. Behúztam magam után a kaput, mire felsüvített a szél, és én beleborzongtam az erejébe. Majd másba is.
- Kristen – érkezett a fülembe egy kísérteties hang. Hevesen dobogó szívvel közeledtem a taxi felé. Míg odaértem, még kétszer megismétlődött ez, de tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem – megint –, így megpróbáltam tudomást sem venni róla.
Alighogy becsaptam magam mögött az autó ajtaját, elmúlt a hang. Zuhogott az eső, mire visszaértünk a hotelbe. A rózsákat a zsebembe raktam, kifizettem a taxit, majd elindultam a bejárat felé. Lloyd állt az ajtajában. Szorosan magához ölelt.
- Kerestelek – suttogta elázott hajamba. – Mégis átmentem, de… nem voltál sehol. A portán mondták, hogy taxit hívtál. Már attól féltem, el akarsz hagyni! – Visszaöleltem őt, hogy megnyugtassam, ekkor kissé eltolt magától. – Merre jártál?
- Kristen – szólt megint a hang, mielőtt felelhettem volna.
- Miért nem szóltál, hogy menjek veled? – kérdezte Lloyd. A szemeibe pillantva felfogtam, hogy csak én hallom a hangot. Tényleg szükségem van arra a pszichológusra – gondoltam, majd megpróbáltam elfelejteni, és nekiálltam hazudni.
- Meglepetést akartam neked szerezni – néztem fel rá félig lesütött szempilláim alól. Erre felderült addig gondterhelt arca, és öröm költözött a vonásaira.
- Alig várom! – súgta a fülembe. Hagytam, hogy meg is csókoljon. A bejárat előtti fedett, teraszos részen voltunk. A szél besüvített közénk, amikor hirtelen egy igen furcsa érzésem támadt. Mintha valaki figyelne. Eltoltam magamtól Lloydot, és kibámultam az esőbe.
Ott állt egy férfi az úttest közepén, és egyenesen rám nézett. A szemeimbe. Aztán elmosolyodott. Most biztosra vettem, hogy álmodom, pedig… ébren is voltam közben.
Rob állt ott. Lloydnak feltűnt, hogy valami igencsak elterelte a figyelmemet, és ő is odanézett, amerre én.
- Mi történt? – kérdezte.
- Látod ott azt az alakot? – Nem látta. Nem látott semmit. Megőrültem. De én láttam, ahogy most épp a karját nyújtotta felém. És mosolygott. – Pedig látom… Ő az. Róla álmodtam – adtam a tudtára, de azt mondta, őrültség. Én is annak éreztem, és mégis…
Visszamosolyogtam rá, és vőlegényem karjaiból kibontakozva elindultam felé.
- Kristen! – ez most nem a szél volt, hanem Lloyd.
Nem figyeltem rá, már csak pár lépés választott el Robtól, sietve tettem meg, de… átmentem rajta. Visszaléptem, körülnéztem, és semmi. Főleg senki…
- Rob – súgtam a nevét, hátha felel, de közben valami mintha a nyakam köré tekeredett volna. A bánat fojtogatott. Nincs itt – zokogtam legbelül a lelkemben, majd hangosan is.
Térdre rogytam az esőben az aszfalton, és szabad utat engedtem a könnyeimnek.
- Gyere, menjünk vissza – próbált felkaparni onnan Lloyd. – Kris, kérlek!
- Itt volt – hajtogattam.
- Nem volt itt senki, csak képzelted. Ideje lenne már tényleg túllépned azon az álmon.
- Nem! – tiltakoztam. – Tudom, hogy valahol létezik, valahol él!
- Tuti nem ebben az esőben, maximum az álmaidban. Ébredj fel, Kris! Gyere! – emelt fel, és eltámogatott a hotelig. Még visszapillantottam az esőbe, mely a könnyeimmel elegyedve áztatta el az arcom. Most már tényleg nem állt ott senki.
Mégis ez a valóság… – döbbentem rá az igazságra. Ezúttal végleg. Fájdalmas volt ráébrednem, de nem volt más választásom. Rob nem létezik. Csak a képzeletem szüleménye volt. Feladtam a harcot.
