1. fejezet (Rob)
Dühös voltam. Nem picit. Ma már legalább századjára vettük fel ugyanazt a kurva jelenetet, de Staceynek mindig sikerült elkúrnia. Hol a hajával volt baja, hol a sminkjével – amit megjegyzem, nem is látott magán, hacsak nem a kamera tükrében –, de a ruháját is kifogásolta… Kezdett totálisan elegem lenni az egészből. Sosem szerettem, ha amatőrökkel kellett együtt dolgoznom. Pedig ő profinak nevezte magát. Istenem! Csak mert leforgatott kettő filmet, ami kasszasiker lett? Röhej. Sikítozni bárki tud egy gagyi horrorfilm kedvéért.
A hangulatom cseppet sem javult, mikor a drágalátos kolleginám miatt elrendelt szünet idejére a lakókocsimba szándékoztam zárkózni, hogy lehiggadjak, és ne essek neki ököllel a következő órák során, de váratlan dolgot vettem észre. A lakókocsim ajtaja nyitva volt.
Körülnéztem, de sehol nem láttam senkit.
Óvatosan belöktem az ajtót, mire egy macska rohant ki mellettem, és eltűnt valahol a többi lakókocsi között. Aztán nagyon hirtelen történt minden.
Egy lány esett a karjaimba.
- Megvagy – mosolyogtam rá, miután sikeresen elkaptam. A szemeibe néztem, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Ki lehet vajon ez az angyal, aki az ölembe pottyant? – kérdeztem magamban.
A hangomat még nem találtam, hogy tőle érdeklődjek ezután. Meg is kellett köszörülnöm a torkomat, hogy meg bírjak szólalni. – Minden rendben? – kérdeztem az ismeretlent.
Hatalmas, tágra nyílt gyönyörű zöld szempár meredt rám ijedten. És csupán bólintott egyet, aztán megpróbált kibontakozni a karjaimból. Nem szívesen engedtem volna el, de mivel nem akartam udvariatlan lenni, valamint még jobban megijeszteni, kelletlenül elengedtem. A derekát viszont még azután is öleltem, hogy stabilan megállt immár a saját lábán.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem megint. Nem felelt, csak az ajkaiba harapott, majd eltolt magától. Bólintott még egyet, majd elindult arrafelé, amerre a macska tűnt el.
Percekig bámultam utána. Még akkor is, amikor már rég eltűnt a lakókocsik sűrűjében.
- Hát téged mi lelt? – riasztott fel egy hang a révületemből. Tomra pillantottam, akivel együtt szerepeltünk ebben a vacakban. Már bántam, hogy elvállaltam a főszerepet, de túl szép gázsit kínáltak érte. Az ügynökeim szinte megzsaroltak, hogy ha nem vállalom el, akkor egy életre tönkretesznek. Nem vitáztam tehát, csupán annyit kértem volna, hogy a kollégáimat – kiváltképp egy hülye libát – cseréljenek le valaki másra, de nem engedtek a kérésemnek.
Tomot viszont kedveltem, sőt. Együtt nőttünk fel, de évek óta nem találkoztunk, és ez a film hozott össze bennünket ismét. Ő eddig Londonban tevékenykedett, ahonnan én is elindultam. De immár Los Angeles volt az otthonom. Ahol éppen tartózkodtunk jelenleg is.
Eszembe jutott az otthonom. Alig vártam, hogy hazaérjek, és megszabaduljak ettől a nyűgtől, ami a nap során eddig ért. Kivéve…
- Nem tudod, ki volt az a lány? – fordultam barátom felé kérdő tekintettel.
- Milyen lány? – nézett rám hülyén.
- Az aki… – mutattam arrafelé, amerre az említett csoda eltűnt. – Mindegy – legyintettem aztán. Abban bíztam, hogy valami köze csak van itt a dolgok menetéhez – a rajongók elől ugyanis szigorúan lezárták a környéket –, és talán még lesz alkalmam összefutni vele.
Beléptem a Tommal közös lakókocsimba, ahol minden tilalomra magasról téve megittunk egy-egy sört.
- Én megőrülök, ha még egyszer újra kell vennünk a ribanc miatt azt a jelenetet – morogtam, de persze meghallotta.
- Staceyről beszélsz? – kérdezte ábrándozva. Neki bezzeg még tetszett is a csaj.
- Ki másról?
- Kár, hogy érted van oda – mondta erre. Majdnem visszaköptem a sört, de nem az üvegbe, hanem a világba.
- Micsoda? – hökkentem meg. Na már csak ez hiányzott…
- Hallottam, amikor azt mesélte Lindának, hogy mik a tervei veled.
Megkértem, hogy ne kezdje el részletezni, mit hallott, így is a rosszullét kerülgetett. Bőven elég volt, amikor a kamerák előtt kellett eljátszanom a boldog hősszerelmest ezzel a… Magamban sem találtam már rá megfelelő jelzőt. Az agyamra ment a csaj.
Valaki mással viszont sokkal szívesebben „tervezgettem” volna ezt-azt…
Megint eszembe jutott a lány. Olyan karcsú és gyönge teste volt. Meg sem éreztem a súlyát, mikor a karjaimba pottyant. És az a szempár!
Mintha magába nyelt volna valami végtelen óceán… Soha nem éreztem eddig ilyesmit, pedig volt már néhány barátnőm az évek során. De ez… Nem tértem magamhoz a kábulatból. Azt sem vettem észre, hogy Tom éppen hozzám beszél.
- Mi az? – kérdeztem tőle, mikor már sokadjára lóbálta meg a karját az arcom előtt.
- Mi a fene van veled? – érdeklődött aggódva. – Beteg vagy?
- Nem… – feleltem. Hacsak azt nem nevezem betegségnek, hogy a gyomrom vibrál, a tenyerem izzad, és a szívem összefacsarodik, amikor arra az ismeretlen teremtésre gondolok. De ezt persze soha nem vallottam volna be Tomnak. Bár kettőnk közül ő volt az érzelmesebb és a romantikusabb, tartottam tőle, hogy épp emiatt röhögne ki végül.
Nem volt több időnk a szünetből, David, a rendező máris összecsődítette a csapatot. Fellélegeztem, amikor egy másik jelenettel folytattuk – de vesztemre, mert ugyanúgy Staceyvel kellett játszanom. Eszembe jutott, mit mondott Tom. Hogy ez a csaj akar tőlem valamit. Most egészen más szemmel néztem rá, de nem úgy, mintha az érdeklődésemet keltette volna fel, hanem a jeleket figyeltem, hogy tényleg igaz-e, amit barátom állít.
Egy mosoly felém. Oké, ezt mindenkivel megteszi, nem vagyok kivétel. Egy kacsintás… Ez már más volt, nem kacsingatott mindenkire. Gyorsan másfelé fordultam, nehogy félreértelmezze, amiért bámulom. Atyaég. Már tényleg csak ez hiányzott. Remek lesz, ha a fennmaradó másfél hónapban folyamatosan hárítanom kell majd a közeledési kísérleteit.
Valaki másét viszont cseppet sem hárítottam volna – gondoltam, mikor az egyik épület sarkánál észrevettem a lányt, akit egyetlen varázslatos percre a karjaimban tarthattam.
- Mit bámulsz ott? – kérdezte Stacey, mikor mellém lépett. – Rám kéne figyelned, jelenetünk van.
Nem érdekelt, hogy a fényeket is felkapcsolták, és egy sminkes már az arcomon pepecselt, csak őt láttam. Az egyik stylisttal beszélgetett. Azaz a stylist magyarázott neki, ő pedig bólogatott. Nyilván unta már, amit éppen a szájába kívántak rágni. Én nem mentem volna az agyára – ebben biztos voltam. Hagytam, sőt, kértem volna, hogy meséljen magáról. Mindent tudni akartam róla.
- Ki az a lány? – kérdeztem jobb híján Staceytől.
- Hol? – pillantott ugyanarra. – Ja, csak valami gyakornok.
- És mit gyakorol? – Reménykedtem benne, hogy színésznek készül. Bármikor szívesen gyakoroltam volna vele magam is… Nemcsak színészkedést.
Megszidtam magam az egyre perverzebb gondolataimért, és elzavartam magamról a sminkest, aki már így is a kelleténél – meg a kellemesnél – több vakolatot kent rám.
- Ő tervezi a ruháinkat, vagy valami ilyesmi. Elég kontár munkát végez – nézett végig magán Stacey. Követtem a tekintetét. Nekem tetszett, amit láttam. Mármint a ruha, nem pedig az, aki benne volt.
Szóval ruhákat tervez… Alig vártam, hogy méretet vegyen rólam…
- Felvétel! – kiáltotta David.
Kiéhezett perverzből átvedlettem a szokásos hősszerelmes szerepébe, és furcsa módon még az sem érdekelt, hogy Stacey most is hozta a formáját – kétpercenként le kellett állni miatta. Túlságosan másfelé – jobban mondva egyetlen személy körül – jártak a gondolataim.
Este volt már, mire végeztünk. A lakókocsim felé menet azt figyeltem, hátha megpillantom valahol, de nem láttam semerre a tömegben. Azt a nőt viszont igen, akivel beszélgetett. Oda is léptem hozzá nyomban. Kate-et régről ismertem, többször dolgoztunk már együtt, úgy tíz évvel volt idősebb nálam, és sosem próbált meg rám mászni. Kedveltem. Ha valakitől, hát tőle biztosan megtudom, amit akarok – gondoltam.
- A segítségedre lenne szükségem – mondtam neki, miután felém fordult a papírokból, melyeket nézegetett.
A szemei először döbbenetet tükröztek, de gyorsan összeszedte magát.
- Persze, Rob. Mondd csak…
- Ki volt az a lány, akivel délután láttalak?
- Hogy nézett ki? – ráncolta a szemöldökét. Leírtam neki a lány külsejét. A csodaszép szemét külön hangsúlyoztam. – Ő Kristen.
Kristen. A nevét ízlelgettem volna még percekig, de egy rakás más dolog is érdekelt vele kapcsolatban. Megtudtam, hogy igen, végig itt lesz a forgatás alatt, ma érkezett, és divattervezőnek tanul, de jó ötletnek találta, hogy egy film készítése során próbálja ki magát először. És Kate szerint nagyon ügyes. Felrémlett előttem Stacey ruhája. Egyet kellett értenem.
- És itt van még? – néztem körül megint.
- Mit akarsz tőle, Rob? – sandított rám mindentudóan Kate a szemüvege fölött. Ha akartam volna, sem tudom titkolni, így hát bevallottam, hogy szeretném közelebbről megismerni. – Hagyd őt békén! – közölte erre, és hátat fordított.
- De miért? – léptem utána. – Van valakije?
- Nincs – felelte Kate, de kitartóan ment tovább valamerre. Én meg utána. A karjánál fogva állítottam meg.
- Akkor?
- Túl kis falat ő neked – mosolyodott el elnézően. Nem tetszett, hogy mindenki azt hiszi, hogy csak mert eddig mindig ismertebb nőkkel randiztam, csakis ők érdekelhetnek.
- Meg szeretném ismerni. Csak ennyi – adtam az ártatlant. Persze ennek ellenére még most is éreztem a tenyere nyomát a mellkasomon, ahol délután megérintett. És az illatát az orromban…
- Nem hozzád való – kötötte az ebet a karóhoz régi barátnőm.
- Kate! Kérlek… – néztem rá esdekelve. Nem hatottam meg. Tovább indult. – Jó. Akkor mondj egy megfelelő és hihető indokot, hogy miért ne akarjam megismerni? – fordítottam vissza magam felé.
Kate hosszan nézett a szemembe, mielőtt bólintott. Szinte fellélegeztem a megkönnyebbüléstől. Jól tettem. Miután kimondta ugyanis, levegő után kellett volna kapkodnom.
- Kristen néma.
