5. fejezet

Sziasztok :)

Ahogy a kommentekből észrevettem, izgat néhanyatokat ez a közös éj a lakókocsiban :D

De ahogy egyszer már említettem, nem eszik olyan forrón azt a kását :PPP

Szóval.. Remélem, azért így sem ér benneteket majd (túl) nagy csalódás :D Azért megpróbáltam hozni a formát, na..

Először arra gondoltam, valahogy így kezdem: "Másnap reggel Tom valóban kiengedett bennünket.. stbstb" :D De aztán megkönyörültem a lelketeken!

A fejezet sokkal hosszabb lett, mint az eddigiek (bocs érte, nem tudtam előbb abbahagyni sehol :/ az úgy nem lett volna teljes..), és hát igen.. Na majd meglátjátok :D
Puszillak benneteket, és köszi a véleményeket! Mindenkinek, nagyon!!! (LLL)

Szil

5. fejezet (Rob)

Még soha nem utáltam ennyire Tomot. Alig bírtam felfogni, hogy ezt komolyan megtette, pedig kétségtelenül be voltunk zárva Kristennel ebbe a lakókocsiba – leellenőriztem –, és ha jól számoltam, körülbelül tizenkét óra múlva volt esedékes, hogy valaki egyáltalán megjelenjen a telepen. A biztonsági őrt leszámítva persze, de róla azt hallottam, sosem járja körbe a díszletet sem, és a háttérterületet sem, csak ül a kis sufnijában a bejáratnál és annyi. Reménytelen volt a szabadulásunk.

Krisre pillantottam, aki még mindig az ajtót bámulta elgondolkodva. Nem mertem elképzelni, min töprenghet most magában, de az még szörnyűbb volt, hogy ki sem tudtam deríteni, mivel nem tudtunk megszokottan kommunikálni. Maximum barchobázhatnék vele, de az nem lenne az igazi – gondoltam. A hangját akartam… De azt nem kaphattam meg. Ahogy őt sem.

- Tomnak igaza volt – szaladt ki a számon, miközben őt szemléltem. Egyből rám kapta a tekintetét, és kérdően – meg kicsit ijedten – méregetett. Örültem, hogy az imént „figyelmeztetett” az öltözékem hiányosságaira, mert az ingem legalább túlnyúlt a nadrágom derék alatti részén is. Nem tagadhattam – legalább magam előtt nem –, hogy milyen hatással van rám a jelenléte.

Mivel nem feleltem a kérdő pillantására, mutatott valamit. Pont, mint előző este a lakásán. De ez most más volt. Kecses ujjai szinte zenéltek a levegőben. Elképzeltem, mi mindenre lennének még képesek ezek az ujjak… Aztán lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy ne folyton a szexen járjon az eszem… Főleg ne egy olyan szexen, amelyben ő lenne a partnerem. De nem bírtam senki mást felidézni. Még Staceyt sem, hogy csillapodjanak a vágyaim. Azóta bizseregtem, amióta a szűk lakókocsiban megrekedt Kris illata, és nemcsak a teret töltötte be, hanem az érzékeimet is kihegyezte az irányába. Meg másomat is…

- Hogy miben volt igaza? – szedtem össze magam, és megpróbáltam tippelni, mit mutathatott. Egész könnyen ment, mert Kris bólintott egy aprót. – Abban, hogy… – Nem voltam benne biztos, akarom-e, hogy ez a lány megtudja, pontosan hogyan is érzek iránta. Illetve miféle vágyaim vannak iránta. Ennek ellenére a szám önkéntelenül formálta a szavakat. Mintha megbabonázott volna valamiféle varázslat, amely belőle áradt. – Azt hiszem, tényleg féltékeny voltam – mondtam halkan. – És tegnap, mikor eljöttem tőled… én azt hittem, őt akarod, és azért toltál el magadtól. – Alighogy ezt elsuttogtam, elfordultam tőle. Nem akartam látni, ahogy mégis bebizonyosodik a feltételezésem. – Végtére is vele volt randid…

Egyúttal a csók is eszembe jutott. Meg az álmom, amelyben tovább folytatódott minden… nem egészen úgy, ahogy a valóságban. Álmomban nem tolt el magától, hanem…

Vettem egy mély levegőt, és újra Krisre pillantottam. Dermedten állt. Majdnem biztos voltam benne, hogy Tom tévedett. Hisz amennyire meg van most rettenve ez a lány ettől az egész helyzettől, amibe be lettünk zárva, minden kétséget kizáróan nem akarja a társaságomat. És én még tetézem egy ilyen hülye vallomással… Nem vagyok normális!

- Sajnálom, hogy bele lettél kényszerítve ebbe – tártam szét a karjaimat mentegetőzve. Ismét mutatott valamit, ami inkább tűnt legyintésnek, mint „szónak”. Ezt egyből megértettem. És mégsem. Talán mégsincs kifogása ellene? Ellenem? Vagy csupán arról van szó, hogy nem érdekli az egész? A tekintete nem egészen ezt mutatta. Szemmel láthatóan zavarban volt.

De csak pár pillanatig, mert aztán váratlanul megmoccant, levette a kabátját – megállt a szívem a látványától; a felső, amit viselt, éppen a legizgalmasabb helyeken emelte ki a lényeget –, majd hirtelen felém indult. Most én dermedtem meg, de a vágyaimmal ellentétben nem hozzám lépett, hogy esetleg… elcsábítson – amihez nem kellett volna külön erőfeszítéseket tennie –, hanem ellépett mellettem, és egyenesen a lakókocsi másik végében elhelyezett hűtőhöz tartott. Legalábbis úgy gondoltam, csak oda tarthat: nem láttam, mert a csípője ringása kötötte le minden figyelmemet, amely itt bent, a gyér világításban legalább olyan sejtelmes volt, mint amilyennek ezt az éjszakát gondoltam máris, holott még nem történt semmi.

És nem is fog – parancsoltam magamra. Még csak az hiányozna, hogy ne bírjak uralkodni magamon, és egy életre elriasszam. Ezt nem akartam. Az ellentettjét annál inkább. De Kristen próbára tette az önuralmamat, a türelmemet, és minden olyan visszatartó tényezőt, amely megakadályozhatott volna benne, hogy azonnal utána menjek, leszaggassam róla a ruhát, majd magamról is, aztán a falnak döntsem, és vad csókok közepette a magamévá tegyem… ugyanis lehajolt a hűtő előtt. Mögüle jött a fény, így az egész teste tökéletes kontrasztba került. Én pedig egyre fájóbb vágyakozásba.

Alig fogtam fel, mikor vége lett, mintha örökké tartott volna a pillanat. Becsapta a frigó ajtaját, és felém indult. Már megint. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz – amint el akar menni mellettem, elkapom a karját és…

Felém nyújtott egy üveg sört. És mosolygott. Kábán elvettem tőle, majd ugyanilyen állapotban figyeltem, ahogy az ajkaihoz emeli a saját üvegét, és belekortyol a hűs italba. Az én söröm máris melegedni kezdett a kezemben a bennem lobogó tűz hatására.

Kris továbbra is jókedvűen pillantott rám – tisztára úgy viselkedett, mintha neki mindennapos dolog volna, hogy szinte idegen férfiakkal összezárják azok lakókocsijába éjszakára –, aztán ivott egy pár kortyot, mialatt elment mellettem.

Nem nyúltam utána, pedig az előbb olyan jól elterveztem, mit fogok vele tenni. Tökéletesen megszűnt a külvilág. Ilyesmit még soha nem éreztem, és nem is értettem, mi van. Mi történik velem? – kérdeztem magamtól már sokadjára. Választ nem tudtam rá adni, Kris ugyanis leült az ágyra, és az előzőleg a kabátjával együtt odahajított táskájáért nyúlt. Elővett belőle valami papírfélét meg egy tollat, és írni kezdett. Aztán a földre ejtette a táskát az öléből, és rám nézett. A tekintete hívogatott, sőt, csábított magához.

Ez a lány egy szirén – döbbentem rá. Egy szirén, akinek nincs ugyan hangja, mégis az eszem utolsó józan morzsáit is képes elvenni az egyszerű jelenlétével. Na meg persze a pillantásával.

Intett, hogy lépjek közelebb. Megtettem. Amint kétlépésnyi távolságra kerültem tőle – bár mentem volna még tovább is –, megállított azzal, hogy felém nyújtotta a papírfecnit.

Elvettem tőle, gondosan ügyelve rá, hogy ne érintkezzenek az ujjaink, mert biztosra vettem, hogy akkor a fecnit széttépném, vagy csak szimplán elhajítanám, őt az ágyra dönteném, és aztán…

Összeszorított fogakkal olvasni kezdtem a lendületes, mégis nőies kézírást. A vágyam tovább lobogott, én pedig lassan kezdtem kétségbe vonni, hogy normális vagyok. Felizgulok egy kézírástól?! Ilyen nincs…

Nem kell, hogy zavarban legyünk. Felnőtt emberek vagyunk. Csak nem fogjuk megölni egymást itt ma éjszaka. Azt javaslom, töltsük kellemesen az időt, ha már egyszer muszáj… És felejtsük el azt a tegnapit.

Kétszer olvastam végig a sorokat. És a sorok közt is olvastam: tehát ő sokkal könnyedebben veszi a helyzetet, mint én. Mert nyilván nem jelentett neki annyit a csók, mint nekem. Ezért is akarja biztos elfelejteni – vontam le az egyik következtetésemet a sokból, ahogy értelmezni tudtam volna még a dolgokat.

- Rendben van – mondtam, és igyekeztem mind jobban palástolni, hogy az én elképzeléseim szerint hogyan tölthetnénk el az időt a legkellemesebben…

Kris újra rám mosolygott, majd arrébb húzódott az ágyon, és megpaskolta maga mellett a helyet. Egyértelműen azt szerette volna, hogy mellé üljek. Megtettem. Kár volt. Így, karnyújtásnyi távolságból még intenzívebben kívántam. Újra vettem egy mély lélegzetet – az illata sem tett „jót” velem. Egy képtelen dolog jutott eszembe: most döbbenne csak meg igazán, ha ruhapróbásdit játszanánk, és ő végigsimítana rajtam.

Talán az a baj, hogy túl régen voltam már együtt nővel – jutott eszembe. Csak ezért lehet, hogy ilyen fékezhetetlen hatást gyakorol rám ez a lány, akit mindennél jobban akartam. A legutolsó „barátnőmet” fel sem bírtam idézni hirtelen.

Félve oldalra pillantottam. Jelenlegi vágyaim megtestesítője látszólag nyugodtan kortyolgatta a sörét. Nekem másra is szükségem volt; elővettem a cigit a zsebemből. Kris odanézett a kezemre, mire eszembe jutott, hogy megkínálhatnám. Ha már egyszer az udvarias felemet próbálom sugározni felé a gerjedt vadállat helyett.

- Dohányzol? – kérdeztem. Megrázta a fejét, mégis a cigimért nyúlt. Remegő keze az ujjaimra simult, mire ezernyi villámcsapás cikázott végig a bőrömön. Csodálkozó pillantásába ütköztem, mikor el bírtam szakítani magam a látványtól – nem vette el tőlem a dobozt, de még mindig összeértünk. Szinte láttam a szikrákat pattogni kettőnk között.

- Talán ebben is igaza volt Tomnak – motyogtam. Újabb kérdő tekintetet kaptam a szavaimért. – Részemről izzik a levegő – vallottam be. Úgy döntöttem, nem fogok kertelni, joga van tudni, milyen érzéseket táplálok iránta. – De nem kell félned – tettem hozzá gyorsan, nehogy megijedjen. – Vissza tudom fogni magam – hazudtam.

Talán elhitte, talán nem. Mindenesetre a kezét elhúzta, véget vetve ezzel az elektromos viharnak, ami az iménti érintést kísérte. Közben elcsaklizta a dobozt is a kezemből, kivett egy szál cigarettát, az ajkai közé helyezte, és meggyújtotta. Először mintha köhintett volna egy párat… amitől elakadt a lélegzetem.

Ez is egyféle hang volt… és tőle… Akkor talán a nyögéssel sem lennének problémái – jutott eszembe egy napok óta kínzó gondolat. Elhessegettem, mielőtt belelovallom magam, majd visszavettem tőle a cigisdobozt, és én is rágyújtottam. Lehet, hogy a köhögéshez nem is feltétlenül szükséges a hangszálak működése… Ahogy a sóhajhoz sem… Istenem, ha sóhajtozni hallanám a karjaim között… Visszatartottam a lélegzetem ahelyett, hogy felnyögtem volna – azt biztosan nem díjazná. Hisz épp az imént ígértem meg, hogy vissza tudom fogni magam. Lehet, hogy elhamarkodtam a dolgot…

Kris kezének enyhe remegése tanúskodott csupán arról, hogy valamilyen szinten rá is hat a helyzet, amelybe keveredtünk. Vagy inkább az, amit az imént közöltem vele. De ahogy ő „mondta”, felnőttek vagyunk, ne legyünk zavarban. Megpróbáltam ehhez tartani magam.

- Mit mutattál nekem tegnap? – villant az agyamba hirtelen. Egy kis töprengés után megismételte a mozdulatot, melyet a nappalijába használt. – Ez volt – bólintottam. – Mit jelent?

Felemelte a tollat, majd a jegyzettömböt, amelyből az imént kitépte a kis papírt, amire írta a korábbi sorokat. És most is megtette ugyanazt. Majd enyhén elpirulva átnyújtotta.

Nem félek tőled.

Ennyi állt rajta. A szemébe néztem – elvesztem benne –, aztán lágyan elmosolyodtam, mivel ő is vidámnak tűnt.

- Pedig sorozatgyilkos is lehetnék – sütöttem el a tegnapi egyik mondatomat. Még szélesebb mosolyra húzódtak az ajkai – elolvadtam tőle –, és közben kételkedővé vált a pillantása. – Elmeséled, mi történt veled? – csúszott ki a számon. Megbántam. Rögtön elkomorult a tekintete. – Ne haragudj, nem akartam kíváncsiskodni – visszakoztam máris, majd fel akartam állni, de megfogta a karom, és visszatartott.

Odanéztem, ahol hozzám ért, és végül maradtam. Elvette a kezemből a jegyzettömböt. Sokáig csak bámulta az üres lapot, majd írni kezdett.

Motorbaleset. Sérültek a hangszálaim. Helyrehozhatatlanul. Mielőtt megkérdeznéd, megműtöttek már párszor, de hiába.

Már közben láttam, hogy mi lesz a papíron, de miután átnyújtotta, újra végigolvastam.

- Mikor történt ez? – néztem rá ismét. Ezúttal nem írta le, csak felmutatta három ujját. – Három éve? – kérdeztem rá, holott nyilván erre gondolt. És tényleg: bólintott, majd visszafordult a söréhez és a cigarettájához. – Sajnálom – motyogtam, de megint elszúrhattam, mert szikrázó szemekkel nézett rám újra. Egyből megértettem, mi a baj. – Oké, nem sajnállak, ne félj… – védekeztem rögtön. – Egészen mást érzek irántad – suttogtam. Megint megdermedt, és feszültté vált a testtartása. – Én sem értem, mi történik… – Úgy éreztem, magyarázattal tartozom. – Csak azt tudom, hogy nem bírlak kiverni a fejemből – néztem rá nyíltan. – És nem azért, mert nem tudsz beszélni, hanem mert… összezavarsz. – Ez volt a legenyhébb kifejezés arra, mit tesz velem az első találkozásunk óta.

Én már felfedtem a lapjaimat, ő viszont még semmit nem árult el abból, amire valójában kíváncsi lettem volna. Végigszívta a cigijét, és mivel az én lakókocsimban tartózkodtunk, talált is karnyújtásnyira tőle egy hamutartót. Eloltotta a csikket, majd ismét írni kezdett.

Mivel Tom arra kért, adjak egy esélyt neked, és mivel te ilyen őszintén elmondtad, úgy érzem, én sem titkolhatom tovább: te is összezavarsz. De fogalmam sincs, mit tehetnék ez ellen… vagy ennek a kiderítésében. És azt sem tudom, hogy akarom-e.

Nekem lettek volna ötleteim, hogyan járhatnánk a végére a dolgoknak, de csak néztem őt, és áldottam a sorsot, hogy eddig megakadályozott abban, amit a testem egyre követelőzőbben diktált volna, ha hagyom.

Még nem ismerlek eléggé ahhoz az esélyhez… – nyújtott felém egy újabb cetlit, szomorkás mosoly kíséretében.

- Ezen könnyen segíthetünk – feleltem mosolyogva, ő azonban megrázta a fejét. Vagyis nem akar megismerni – értelmeztem a tettét. De ő ismét körmölni kezdett. Most nem leskelődtem, megvártam, míg végez, és odaadja a papírt.

Elég sokat tudok rólad. Az újságok tele vannak veled. Nem az érdekel, hogy mennyire vastag a pénztárcád, vagy hogy milyen gyakran váltogatod a barátnőidet. Hanem… nem is tudom.

Ebből azt szűrtem le, hogy engem akar megismerni. Mint férfit? Úristen. Egy nappal ezelőtt még azt kívántam, bárcsak úgy tekintene rám. Akkor ezek szerint…

- Kössünk alkut – jutott eszembe egy ötlet hirtelen. Kíváncsi pillantására kiszáradt a szám, mielőtt folytattam volna az ötletem ismertetését. – Mesélek magamról… úgy értem arról, milyen is vagyok, ha te is válaszolsz a kérdéseimre. – Millió dolog volt, amit szerettem volna megtudni róla.

Kristen összeszűkült szemekkel vizslatott vagy két percig is, mielőtt lassan elmosolyodott, és rábólintott a javaslatomra. A szívverésem rögtön felgyorsult. Már épp fel akartam tenni az első és legfontosabb kérdésemet, de beelőzött: írni kezdett.

Miért voltál féltékeny? – kaptam meg az ő első kérdését. Erre könnyű volt válaszolnom.

- Nem akartam, hogy randizz Tommal – magyaráztam őszintén. – Ő nem túl hűséges típus. – Erre csak felvonta az egyik szemöldökét, és végigmért engem.

Megint bizseregni kezdtem a pillantásától, de mivel időközben a falnak döntöttem a hátam, és a térdeimet is felhúztam – ezzel még pokolibb kínokat okozva saját magamnak a rohadtul szűk nadrágban –, nem láthatta, mit vált ki belőlem. Még mindig meg akartam érinteni. Ha máshogy nem, hát a kezét. Vagy… az ajkait… csókolni… Meglengetett előttem egy újabb cetlit, mire felriadtam éber ábrándozásomból. Elolvastam, de nem feleltem rá.

- Most én következem – mondtam inkább. – Tetszem neked? – kérdeztem meg azt, amit az előbb is akartam. Kristen nem jött jobban zavarba, mint amennyire én a saját kérdésemtől. Ezt inkább leszűrni szoktam valaki viselkedéséből, amelyet az irányomban tanúsít, nem pedig nyíltan nekiszegezem a kérdést.

Kris is valahogy így lehetett ezzel, mert elpirult, és el is fordította a fejét. Önkéntelenül mozdult a kezem az övé felé. Megdöbbenve nézte, ahogy összekulcsolom az ujjainkat.

- Szerintem igen – simítottam végig a kézfején, amely megremegett az érintésemtől. És az előző esti csókból ítélve sem tévedtem sokat. A viselkedése viszont hirtelen megváltozott. Elrántotta a kezét, és felállt az ágyról. Én is felálltam. De nem az ágyról.

Amennyire a szűk hely engedte, fel-alá kezdett járkálni, többször megtorpanva, és rám pillantva, egyre növekvő rémülettel a tekintetében. Végül a velem szemben levő fotelbe huppant, keresztbe rakta a lábait, a támlára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemeit. Megfosztott a pillantásától, de a látványától nem. Fogalmam sem volt róla, mi váltotta ki benne ezt a hirtelen zaklatottságot.

Szerettem volna a fejébe látni, hogy tudjam, mire gondol. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam – és nemcsak a nadrágom szűksége miatt, hanem azért is, mert vele közel sem a hagyományos, megszokott módon kellett kommunikálnom, ami azt eredményezte, hogy totálisan belezavarodtam a gesztusaiba, és egyáltalán: a viselkedésének a megfejtésébe. Úgy éreztem, csődöt mondtam, mert tényleg elképzelésem sem volt, mit miért csinál úgy, ahogy.

- Élvezted a csókot tegnap? – Nem bírtam visszafogni magam. Legalább szóban, ha már egyszer a testiség mellőzését megígértem neki. – Én élveztem.

(Kristen)

Borzasztóan utáltam Tomot, amiért képes volt összezárni minket Robbal, de viszonylag hamar túltettem magam rajta, beláttam, hogy tényleg borzalmas lenne, ha a jövőben is kerülgetnénk egymást Robbal, valamint szerettem volna, ha tisztázni tudjuk a helyzetet, na de így? Tény, hogy ma nem igazán voltam vele barátkozós kedvemben, de nemcsak Tommal, senki mással sem, arról mégsem volt fogalmam, hogy ezt ennyire a szívére veszi. És a helyzet pillanatnyi állása szerint egyből rájött, hogy én Rob miatt – valamint az iránta feltámadt ambivalens érzéseim miatt – vagyok kissé zavart, valamint azt is kitalálta, hogy Rob miattam lehet olyan hangulatban, amilyenben. Én nem találkoztam vele a nap során, csak messziről láttam, többnyire forgatás közben és többnyire Stacey társaságában.

Nem tett jót az önbizalmamnak, hogy az előző esti csók óta rám sem hederített, de valahol megértettem őt. Nyilván megijedt. Ahogy én is.

Most viszont nem volt más választásunk, mint kivárni a reggelt... És úgy alakítani az éjszakát, hogy lehetőleg ne bánjunk meg belőle semmit. Rob azonban már az első percekben elképesztett, amikor közölte, hogy Tomnak igaza volt, és tényleg féltékeny volt rá. Emellett a szavaiból azt szűrtem le, hogy biztosra vette, komoly volt a randim Tommal – de hogy lehetett volna az, ha az ő csókját viszonoztam olyan meggondolatlan-hevesen? –, és hogy a barátját választottam.

Igyekeztem olyan fesztelenül és nyugodtan viselkedni, mintha mindennapos dolog lenne szinte vadidegen férfiakkal összezárva léteznem, de ez messze sem ment olyan egyszerűen. Láthatóan Robnak sem, mert eléggé feszültnek tűnt, sőt, idegesnek valami miatt. És soha nem gondoltam volna, hogy a békejobbom, vagyis a viselkedjünk felnőtt módjára tartalmú kérésem ellenére Rob a felkavaró kérdéseivel, vallomásaival, és perzselő pillantásaival fog lassan, de biztosan legyilkolni.

Aztán azt is bevallotta, hogy összezavarom. Majdnem hangosan felnevettem – kiváltképp, ha tudtam volna. Ha ő ezt érzi, akkor fogalma sincs róla, milyen az, ha valaki tényleg össze van zavarodva. Én még magamban sem bírtam megfogalmazni az érzéseket, amelyeket kivált belőlem, de tulajdonképpen nem is akartam. Biztos voltam benne, hogy semmi jó nem lehet a vége annak, hogyha engedek neki. Még akkor sem, ha a szavai igen hatékonyan lágyítják meg a szívem.

Egyetlen dolog volt, amit nem szívesen részleteztem, ez pedig a három évvel ezelőtti baleset, amelyben megsérültem. Hála a plasztikai sebészeknek ebből mára semmi nem látszott rajtam – legalábbis külsőleg. Belül viszont szinte végzetes roncsolódás történt, és elvesztettem a hangomat. Voltak persze pillanatok, amelyek során bárki azt hihette, hogy én is "normális" vagyok, ilyen volt például a köhögés, tüsszögés – ezeket nálam is hangok kísérték, de nem én generáltam őket. Vagyis nem direkt jöttek belőlem.

Amint Rob ezután sajnálkozni kezdett, végtelenül dühös lettem rá. Nem akartam, hogy bárki sajnáljon emiatt. És ami a legfélelmetesebb volt az egészben, elég volt ránéznem ahhoz, hogy rögtön tudja, ha valamivel, hát ezzel – vagyis a sajnálkozással – nálam biztosan nem fog elérni semmit: rögtön visszakozott is.

Ekkor bújt belém valamiféle kisördög, és azt sugallta, hogy tegyem őt próbára. Vajon tényleg én kellek neki, vagy ő is csak arra kíváncsi, amire a többi férfi? Veszélyes lett volna beleugranom – ráadásul fejest és a közepébe – ebbe a játékba, hiszen ha kettőnk közül valakinek vesztenivalója lehetett, az én voltam, nem pedig ő. Soha nem gondoltam komolyabb kapcsolatra senkivel – igazság szerint nem-komolyra sem – azóta, hogy a baleset után az akkori... "kedvesem" faképnél hagyott, de kellemetlen kis emlékeztetőt bélyegzett belém, mely tudtam, hogy életem végéig elkísér, hacsak nem történik valami csoda. Rob egy ilyen csoda lehetett volna, de nem éreztem magam elég merésznek ahhoz, hogy komolyan merjem venni őt.

Abba mégis belementem – szintén a kisördög hatására –, hogy kérdezz-feleleket játszam vele. De a játék visszaütött. Túl komolyra fordult, bár igaz, hogy én sem éppen szimpla kérdéssel indítottam. De ez az utolsó dolog... Kissé kiakasztott. És felborzolta az érzékeimet, melyek enélkül is épp elég kuszák voltak. A csókot én sem bírtam kiverni a fejemből, és szívem szerint repetáért könyörögtem volna, de azzal felaladtam volna az önmagamnak tett fogadalmamat. Vagyis, hogy semmilyen tekintetben nem veszem őt komolyan. De miért ne élvezhetném, amíg tart? – szólalt meg lelkem ördöge megint. Túlságosan megsebezni már úgysem tudna, elég határozottan fel vagyok készülve bármire, amellyel véget érhet egy kapcsolat, legyen az akár egyéjszakás, akár tovább tartó.

Egészen addig irányítani tudtam magam, amíg Rob meg nem érintett. Korábban én is megfogtam a kezét, mikor úgy döntöttem, hogy a cigije alkalmas lesz feszültséglevezetőnek – persze nem volt az –, és már akkor is éreztem a köztünk pattogó szikrákat, úgy éreztem, zsibbadni kezd a bőröm, vagy inkább mintha ezernyi pillangó szárnya verdesett volna végig a kezemtől kiindulva a karomon, mégis újdonságként hatott az, hogy megfogta a kezem, megcirógatta, és... amit mondott mellé... Ez már tényleg sok volt. Nem akartam ezt. És pláne nem ilyen gyorsan. És megígérte, hogy visszafogja magát! De akkor miért mondott ilyeneket? A legutóbbi kijelentése szerint például azt, hogy ő élvezte az előző esti csókot.

Elkínzottan néztem a szemébe. A tekintetében leplezetlen vágy lobogott. Tartottam annyira úriembernek, hogy akár a fotelban is hajlandó lenne éjszakázni, ha arra kérném, még ha bele is őrül a vágyba – amiben egyébként kételkedtem, hisz egy ilyen kaliberű pasinak bármikor juthatna több csaj is minden ujjára, úgyhogy miért pont én kellenék neki? –, de azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy ilyeneket mond nekem.

Mindig átkoztam a saját némaságomat, de most egyetlen őrült másodpercig azt kívántam, bárcsak ő lenne az, és ki se mondta volna az előzőeket. Na és persze a következőket:

- És Tommal ellentétben én hűséges vagyok – felelt most épp halkan a legutolsó kérdésemre, amelyre elmaradt a válasz az ő zavarba ejtője miatt. A szívem meglódult.

Többször figyelmeztetnem kellett magam, hogy nem lesz jó vége, ha bármibe is belebonyolódom ezzel az isteni hímmel, de nem először éreztem azt, hogy meggondolatlan fogadkozás volt ez a részemről. Hiszen mi van akkor, ha csak átmeneti kielégülést hoz? Ha nem tart életfogytig? Semmi sem tart örökké – ezt már megtanultam, de… egyetlen éjszaka miatt – legyen az bármily csodás is – nem állt szándékomban odadobni magam. Úgysem lehetne folytatása. De mi van, ha mégis? Ha mégis, és én nem mertem kockáztatni?

Megint lehunytam a szemem, egy pillanatig gondolkodtam, majd fogtam magam, és döntöttem. Egyetlen kiút van ebből a borzalomból – ami egyben édes, kínzó, mégis vibrálóan várakozó és nem utolsó sorban: baromi izgalmas! –, ezt a sávot kívántam tehát követni. Konkrétabban azt határoztam el, hogy követem az ösztöneimet. Azok még sosem hagytak cserben. Amikor baj történt, többnyire az eszemre hallgattam. De most...

Felálltam, odaléptem az ágyhoz, és felvettem róla a jegyzettömböt. Csupán egy pár sort írtam rá, majd visszahajítottam az ágyra. Reméltem, hogy érti a célzást; miért nem a kezébe adtam. Persze egyből utána kapott. Mivel ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy „beszélgetni” tudjunk, nem sokat bajlódtam a jelnyelvvel.

Míg Rob a soraimat olvasta, úgy döntöttem, lezuhanyzom. Ha már össze vagyunk zárva, legalább kényelmesen hadd érezzem magam, amennyire csak lehetséges. Nem állt szándékomban tovább udvariaskodni vele, vagy tettetni az ellen-, illetve rokonszenvemet. Egyszerűen csak túlélni próbáltam ezt az éjszakát. Egy dologra azonban nem gondoltam, mikor beálltam a zuhany alá…

(Rob)

Elakadt a lélegzetem attól, amit Kris firkantott a papírra, mielőtt a fürdőbe zárkózott.

Sajnos én is élveztem. De jobb, ha elfelejtjük.

Most pedig lezuhanyzom, ha megengeded. Szeretném, ha nem jönnél utánam.

Az utolsó előtti mondatot fogtam csak fel elsőre. Miből gondolja, hogy kibírom, amikor egy vékony és bármikor áttörhető fal választ csak el tőle, hogy a karjaimba zárjam? Ráadásul meztelenül van annak a bizonyos falnak a túloldalán – ébredtem rá a tényre, amikor meghallottam, hogy megnyitja a zuhany csapját.

Ez kínzás, de a javából – gondoltam. Sőt, a lehető legrosszabbik fajtából. Hogyan felejthetném el a csókot, vagy akármi mást, amikor pillanatnyilag az én lakókocsim apró, de mégis mindennel felszerelt luxusfürdőszobájában csorgatja magára a vizet?

Lelki szemeim előtt láttam, ahogy végigsimít a testén… én is erre vágytam. Sőt, nemcsak simogatni vágytam, hanem… Felnyögtem a rám törő egyre inkább letaglózó érzések súlya alatt. Megkért, hogy ne menjek utána. Ezt ismételgettem magamban egészen addig, míg el nem zárta a zuhanyt.

A neszekre füleltem. Sokáig csak a csend hallatszott. Aztán valamiféle ruhasusogás. Végül kattant a zár, ahogy kinyitotta a reteszt. És végül kilépett. Megállt a szívem. Az este során nem először, de biztosra vettem, hogy nem is utoljára. Egy törölközőt tekert csak maga köré. Hirtelen dühös lettem rá.

Miből gondolja, hogy kibírom azt, ha ő egy vékony, alig combközépig érő törölközőben flangál előttem? Ráadásul egyre közelebb jött hozzám. Nem nézett a szemembe, sőt, a fejét is lehajtotta, miközben felvette a jegyzettömböt – közben persze majdnem lecsúszott róla a törölköző, amit fél kézzel próbált magán tartani. Már fájt, annyira szorítottam a takarót magam alatt.

Nem bírtam róla levenni a tekintetem, miközben remegő kézzel írt valamit a papírra. Aztán rám emelte a szemeit, és az ajkába harapva átnyújtotta. Nem vettem el, nem mertem elengedni a takarót – félő volt ugyanis, hogy magamhoz rántom, nem törődök a tiltakozásával, és… végtére is: bevallotta, hogy élvezte azt a csókot… elő kell belőle csalogatnom azokat a nyögéseket, különben szénné fogok égni a vágyakozástól.

Tudnál adni egy trikót vagy valamit, amiben alhatok? „Elfelejtettem” hálóruhát hozni magammal… Tom nem szólt előre, hogy mik a tervei. A farmerem pedig túl szűk lenne egész éjszakára..

De még milyen szűk… – gondoltam. A vérem is felforrt, ha visszagondoltam, milyen istenien simult a fenekére és a combjaira. Nyeltem egyet, majd bólintottam. Nem bíztam többé a hangomban. Biztosan elárulna. Kristen maga felé fordította a lapot, és írt rá még valamit.

Köszönöm.

Ezután várakozásteljesen nézett rám. Én vágyakozásteljesen néztem vissza rá. Aztán észbe kaptam. De zavarba is jöttem rögtön – kizárt, hogy ne szúrja ki a nadrágom látható elváltozásait, ha felállok az ágyról. Összeszorítottam a fogam, és megkockáztattam, hogy mégis talán van remény, és nem figyel oda. Vesztettem. Pironkodva fordult el tőlem másfelé. Én villámgyorsan a szekrényhez léptem, és előkaptam belőle egy pólót, amely még rám is nagy volt. A trikó túl erős kísértést jelentett volna, de ez talán kellően takarni fogja a bájait ahhoz, hogy ne akarjam mindenáron rávetni magam.

Odahajítottam neki a pólót, amit kár volt – megint majdnem kioldódott rajta a törölköző, de az utolsó pillanatban azt is elkapta, a pólóval együtt. Újabb szívmegállást könyveltem el, és már épp azon kezdtem gondolkodni, hogy feltalálták-e már a zsebben hordozható defibrillátort, amikor Kris hálásan rám mosolygott.

Itt lett végem. Egy lehetőséget láttam.

- Én is lezuhanyzom – morogtam, majd remegve bezárkóztam a fürdőszobába. Ezt nincs ember, aki túlélhetné. És teljesen valószerűtlen!

Képtelenség – ilyen és ehhez hasonló a szavakkal doppingoltam magam, miközben levetkőztem, és beálltam a jéghideg vízsugár alá. Valamelyest sikerült lehiggadnom, de persze miért is ne tévedtem volna ismét? Alighogy kiléptem, és törölközőért nyúltam, az egyik sarokban észrevettem Kris ruháit. Köztük volt – jobban mondva a tetején – a fehérneműje is. Égővörös és csipke… Visszamenekültem a zuhany alá, mielőtt elképzelem ezekben a darabokban. De késő volt, a fantáziám megelőzött.

Legalább fél órát tartózkodtam a víz alatt, mire úgy éreztem, meg fogok tudni birkózni a helyzettel. Igen, felnőttek vagyunk, túl fogjuk élni. Vagyis én. Én túl fogom élni. Muszáj!

Magamra kaptam egy tiszta boxert a szárítóról, majd kiléptem a szobába. Rögtön az ágyra esett a pillantásom, de ott nem volt. Beljebb léptem, mire felfedeztem, hogy Kris a fotelba kucorodott, és látszólag aludt. A pólóm szerencsére mindenét takarta, de azt mégsem hagyhattam, hogy ott éjszakázzon. Óvatosan, de főleg halkan közelebb léptem hozzá, majd egy percnyi gyönyörködés után a térde alá és a háta mögé nyúltam, hogy az ágyba vigyem. Még fel sem emeltem, mikor kipattantak a szemei, és rémültem rám bámult. Azonnal elengedtem.

-
 Ne haragudj, azt hittem, hogy… – Nem fejeztem be a mondatot, mivel észrevettem, hogy épp a fülhallgatót húzkodja ki a füléből. Feltűnt az ölében heverő lejátszó is. Csak zenét hallgatott. Sajnos… Pedig már reménykedtem, hogy legalább egy kis időre a karjaimba vehetem. Esetleg oda is feküdhettem volna mellé, álmában talán fel sem tűnt volna neki. Elfojtottam egy sóhajt, és felajánlottam neki, hogy alhat az ágyban.

Az első reakciója egy újabb mutogatás volt, de elég értetlenül nézhettem rá, mert elhúzta a száját, felállt, majd az ágyhoz lépett. Én gyökeret eresztettem. Minden elképzelésem megdőlt abban a tekintetben, hogy a pólóm majd takarni fogja a bájait. Ahogy lehajolt, egészen a combja felső részéig csúszott fel az anyag, a csípőjét és a derekát pedig lágyan lengte körbe. Végem lett. Zuhanyért kiáltott az agyam, ellentétben a testemmel, ami egészen másra áhítozott.

Kristen írt valamit, majd felém fordult, és átnyújtotta a papírt. A világítást már azelőtt lejjebb állította, mielőtt visszajöttem volna a fürdőből, úgyhogy a félhomálynak és a fekete alsónadrágomnak köszönhetően nem láthatta, hogy újra megkívántam.

Még nem vagyok álmos, de te aludj nyugodtan. Elleszek a fotelban is.

Ezt nem gondolhatta komolyan. Hevesen tiltakozni kezdtem. Végül egy adum maradt.

- Én sem vagyok álmos – közöltem vele. Ez ellen nem volt más érve, úgyhogy vállat vont, és újra a fotelhez lépett, nyilván, hogy tovább hallgathassa a zenét. De megint tévedtem. Kihangosította, így az egész lakókocsit betöltötte az általam is ismert és kedvelt együttes egyik koncertfelvétele. Elmosolyodtam, mire Kris viszonozta. Beleszerettem ebbe a mosolyba. Még akartam.

- Mit gondolsz… – kezdtem felkészülve a visszautasításra. – Meg tudnál tanítani… arra, ahogyan beszélsz? – Kristen szemei hatalmasra nyíltak, úgy rácsodálkozott a kérésemre, pedig én nem tartottam rossz ötletnek. De végül megrázta a fejét. – Miért nem? – faggattam csalódottan. Nem talált elég jó kifogást, de még a száját is kinyitotta – alig vártam, hogy megszólaljon, persze nem lett szerencsém –, végül megadóan vállat vont, de láthatóan kelletlenül helyezkedett el az ágy egyik sarkában. Leültem vele szembe, ügyelve rá, hogy a fények ne essenek a testem látható „elváltozásaira”, majd megnéztem a papírt, amire ismét firkantott valamit.

Mire vagy kíváncsi?

Eltöprengtem. Nyilván nem a legbonyolultabbal kéne kezdeni – gondoltam.

- Hogy van az, hogy „szia”? – kérdeztem. Elmutatta. De nem a kezeit figyeltem, hanem a szemét. Elpirult – ezt még a fények hiánya ellenére is láttam –, majd elmutatta még egyszer.

Most már figyeltem, de képtelen voltam elég pontosan leutánozni. Sokadjára sikerült csak, belőle viszont rögtön előcsalogattam egy mosolyt a szerencsétlenkedésemmel. Biztos voltam benne, hogy másnapra mindent elfelejtek, de jelen pillanatban az volt a fontos, hogy végre… normálisan tudtunk viselkedni egymással. A vágyaim persze cseppet sem csillapodtak, de ő immár nem tűnt olyan feszélyezettnek.

Megkérdeztem még tőle a köszönömöt, a szívesent, de egyiket sem tudtam pontosan utána mutogatni. Az első döbbenet akkor csapott le rám, mikor közelebb húzódott, és úgy mutatta, hogy ne az ujjmozgása tükörképét lássam, hanem úgy, ahogyan ő is látja. Ezáltal nemcsak közelebb került hozzám, hanem félig háttal ült előttem. A gondolataim meg a figyelmem egyszerre terelődtek afelé, amit elnyomni próbáltam magamban.

- Hogyan mutatod azt, hogy vágy? – kérdeztem halk, rekedt hangon. Kris felém fordult, de még mindig mérföldeket jelentő centik álltak közénk.

A tekintetemből kiolvashatta – már nem igyekeztem eltitkolni –, miféle vágyra is gondoltam. Fogva tartottak a szemei, a levegő pedig izzani kezdett közöttünk. Észleltem, hogy a keze megmozdul, és „kimondja” a saját nyelvén, amit kérdeztem, de már rég nem oda figyelt egyikünk sem.

- És azt, hogy… vonzalom? – hajoltam egy picit közelebb. Nem hátrált meg. És erre is megkaptam a választ.

Még millió szót szerettem volna ismerni, hogy ezentúl megértsem, amit közölni szeretne velem, de most csak egyvalamire tudtam gondolni. És kockáztattam.

- Hogyan mutatnád azt, hogy csók? – suttogtam. Már rég nem próbáltam megfejteni, mit művelek. Megbabonázódtam, és ez ellen nem menekülhettem. Nem is akartam igazán…

Még egy centit közelebb hajoltam, már csak milliméterek választottak el bennünket. Kris ajkai megremegtek, a tekintete pedig a számra vándorolt. Nem mertem megtenni az utolsó pici lépést afelé, hogy újra átélhessem az előző napi varázst. És ő is lehunyta a szemét. Nyeltem egy nagyot, majd megpróbáltam levegőt venni, hogy lesz, ami lesz alapon tényleg vegyem a bátorságom szétzilált morzsáit, és megmutassam neki, hogy az én ismereteim szerint hogyan kell a csókot „mutatni”, amikor minden várakozásommal ellentétes dolgot cselekedett.

A korábbi levegővételemre rettentően szükség volt, ugyanis a keze a mellkasomról felfelé a tarkóm irányába siklott olyan könnyedén, mintha egy selyemsálat húztak volna végig a bőrömön, majd… mindenre számítottam, csak erre nem…

Megcsókolt.

Meghaltam.