Köszönöm szépen az érdeklődést, és a kommenteket :)
Hogy egy kis jó hírrel is szolgáljak, ez most még Rob, de lesz majd Kris szemszög is, hallani fogjuk az ő "hangját" is, legalábbis a belsőt ... :) A gondolatait. ;-) Higgyétek el, érdekes lesz :) És a következőben lesz már köztük konkrétabb "kommunikáció" is :PPP :D
De azért ebben is, mondhatni :$ :D
Igyekszem, hogy ne okozzak csalódást hosszabb távon sem :P :))) (LLL)
Köszi mindent!
Szil
2. fejezet (Rob)
- Rob… Komolyan kezdek aggódni érted! – hallottam valahonnan a távolból Tom hangját. – Már délután is furán viselkedtél ott a lakókocsiknál, de amit most művelsz… vagyis nem csinálsz semmit, ez kezd kicsit kiborító lenni.
Tomot befogadtam a házamba, hogy amíg együtt forgatunk, legyen hol laknia. Eddig nem idegesített, most viszont kifejezetten szerettem volna inkább egyedül sörözgetni itt a medence mellett, ahova kiültünk. Ő bulizni akart menni, de arról sikeresen lebeszéltem. Azaz inkább nem voltam hajlandó ma vele menni. Ő pedig nem indult neki egyedül.
Meg sem próbáltam, de amúgy sem bírtam volna kiverni a fejemből azt a lányt. Kristent. Miután Kate elárulta, hogy néma, egyfolytában rajta járt az agyam. Valószínűleg enélkül is vele foglalkoztak volna a gondolataim, de így még inkább. Egyedül abba nem avatott be, hogy mióta az. Csak nem a születése óta… – gondoltam. Bár az még szörnyűbb lehet, ha tisztában van vele, mire nem képes többé… a beszédre. Talán valamiféle baleset érte? – töprengtem rajta, nem először az este folyamán.
- Te ismersz néma embereket? – fordultam hirtelen Tom felé. Meglepődött, mert amióta hazajöttünk a forgatás helyszínéről, nemigen szóltam hozzá, maximum két szót.
- Mármint… olyat, aki nem beszél? – vonta fel a szemöldökét.
- Miért, szerinted mit takar az, hogy néma? – Kezdtem kicsit dühös lenni. Főleg a sors igazságtalansága miatt, hogy álmaim nőjét ilyen sors sújtja, de Tom értetlenkedéséhez sem volt most túl jó hangulatom.
- Oké, oké. Lássuk csak… – töprengett el egy pillanatra. – Nem. Nincs ilyen ismerősöm. Miért? – Vállat vontam. Nem akartam, hogy megtudja, vagy egyáltalán… bármivel viccelődni kezdjen, mint általában.
- Hagyjuk – mondtam gyorsan, és felálltam, hogy hozzak még egy sört magamnak. Tom szerencsére leszállt a témáról.
Egész éjjel azon agyaltam, hogy mit tegyek. Az tagadhatatlan volt, hogy vonzódom hozzá. És talán ő is hozzám, bár erre nem mertem volna mérget venni. Kevés volt rá az az egy perc, hogy megbizonyosodjam afelől, őt mennyire „érintette meg” az érintés.
De mennyire lehet normális kapcsolat két ember közt, ha az egyiknek van egy efféle… „hibája”? Nem is volt rá jó szó a hiba, hisz… Nem tehet róla. Biztos voltam benne, hogy attól még igenis teljes értékű ember, csak attól tartottam, hogy én fogok valamit rosszul csinálni. Ha egyáltalán sikerül odáig eljutnunk valaha. Az biztatott csupán, hogy a forgatás végéig ott marad, így minden nap láthatom. És talán a bátorságomat is összeszedem előbb-utóbb, hogy megszólítsam.
Körülbelül egy hétig figyeltem a távolból, ő viszont ügyet sem vetett rám. Azt sem köszönte meg, hogy a múltkor elkaptam, amikor azt a macskát üldözte. Normális esetben emiatt rögtön meglett volna róla a véleményem, így viszont, hogy tudtam, mi vele a helyzet, nem róhattam fel neki, hogy nem jár a nyomomban mindenféle köszönetnyilvánítási szándékkal.
Mivel folyamatosan Kate agyára mentem miatta, hamar elunta a faggatózásomat, és egy idő után készséggel válaszolt a kérdéseimre. Már amennyi ismerete neki volt a lányról. Megtudtam, hogy nemrég költözött Los Angelesbe, a családja valahol a keleti parton él. Ő viszont egyedül van itt, és egy bérlakásban lakik a város szélén – eléggé lepusztult környéken, emiatt rögtön félteni is kezdtem, és megdöbbentem a saját reakciómon vele kapcsolatban; hisz még nem is ismerem igazán. De feltett szándékom volt ezen mihamarabb változtatni. A kérdés csupán az volt: hogyan?
Az egyhétnyi „hogyan szólítsam meg”–alapú gyötrődés után nem kellett tovább erőt gyűjtenem, alkalmam nyílt ugyanis ismét közeli kapcsolatba kerülni vele. Nagyon közelibe. Illetlenül közelibe...
Új jelenetet vettünk fel, és ehhez új öltözék dukált. Ő végezte az utolsó simításokat. És ezzel teljesült az egyik vágyam, amely azóta élt bennem, hogy legelőször összefutottam vele. Jobban mondva ő pottyant a karjaimba.
Ma reggel méretet vett a szereplőkről, köztük rólam is – az egész testem bizseregni kezdett, ahol megérintett. Még életemben nem voltam ilyen zavarban, ő viszont fesztelenül, gyorsan, pontosan, sőt, szinte mondhatni profin végezte a munkáját. De túl hamar vége lett. Pár perc alatt elkészült, és fordult is Tomhoz, aki vigyorogva pózolt neki rögtön. Kristen visszamosolygott rá, majd őt is lecentizte.
Féltékeny lettem a saját barátomra, és inkább otthagytam őket, hogy ne kelljen végignéznem, amint ők sokkal fesztelenebbül viselkednek. Kristen az én közelemben sokkal mogorvább volt, szinte ellenséges. Nem tudtam, mi lehet ennek az oka, de lestem az alkalmat, hogy kiderítsem. Rám ugyanis egészen más hatásokat gyakorolt.
Lehetőségem nyílt erről újfent megbizonyosodni, amikor délután sor került a ruhapróbára. Elképedtem, hogy máris megalkotta a számunkra megfelelő jelmezeket, de eszemben sem volt tiltakozni az újabb méricskélés és korrigálás ellen. Sőt! Megborzongtam, valahányszor végigsimított a mellkasomon vagy a karomon, hogy leellenőrizze, jól áll-e rajtam az ing.
Szívem szerint most rögtön megszólítottam volna – végre lett volna rá okom is, például hogy belém áll a egyik gombostű, vagy bármi hasonló –, csak fogalmam sem volt, hogyan kezdjem. Szinte megnémultam – hozzá hasonlóan. Míg a szavakon gondolkodtam, csak fél füllel figyeltem a mellettünk ácsorgó egyik asszisztensre, aki a jelenetet ecsetelte, mit és hogyan kell majd csinálnom. Mintha már nem rágtam volna át rajta magam legalább százszor. De még mindig jobb volt, mint az, hogy Stacey rikácsolja a fülembe, mi nem tetszik neki. A délelőtt egy része amúgy is állandóan ezzel ment el. A fejem is megfájdult tőle.
Megróttam magam a gondolatért, amely Kristen közelében csapott le rám: szinte örömet okozott, hogy ő csendben van. Pedig olyan kíváncsi voltam a hangjára… ha lett volna neki. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi történt vele, és nem lehet-e tenni valamit annak érdekében, hogy esetleg…
- Akkor tíz perc múlva a kamerák előtt – búcsúzott el Ben, kirángatva ezzel a gondolataimból. Bár nem rá figyeltem, most mégis rémültem néztem utána. Kettesben hagyott bennünket ebben a szűk lakókocsiban. Most vagy soha… – gondoltam, és már nyitottam is szólásra a számat, de egy betűt sem bírtam kinyögni. Megadóan hagytam hát, hogy álmaim főszereplője tovább matasson a testemen.
Kisvártatva már nemcsak a lakókocsit éreztem szűknek. Hanem a nadrágomat is. Kristen ugyanis letérdelt elém, és bár még csupán csak a nadrágom szárát igazította, vadabbnál vadabb dolgok keringtek az agyamban. Az illata már akkor elbódított, mikor beléptem ide úgy fél órája, de most, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, minden más kitörlődött az agyamból. Csak rá bírtam figyelni.
Ő pedig rám, illetve a ruházatomra. Tudtam, hogy csúnyán le fogok bukni előtte, ha tovább csinálja azt, amit tett éppen: a varrást ellenőrizte le, amely a nadrág belső felén futott. Egyelőre a térdemnél járt, de tartottam tőle, hogy amint a combjaimhoz ér – pláne belülről –, akkor végem. Szerettem volna elmenekülni, nehogy észrevegye rajtam a nyilvánvalót, de megúsztam. A két nadrágszár találkozási pontját elkerülte.
Szinte fellélegeztem, de már nem volt időm kifújni a levegőt, ugyanis felemelkedett, és bár továbbra is térdelt, a derekamon kezdett el matatni. És túl közel hajolt a… Lehunytam a szemem, a fantáziám így is épp elég egyértelmű képeket vetített elém, hogy vajon milyen lenne, ha…
Összeszorítottam a fogaimat, és kibámultam a lakókocsi ablakán. Mindenre próbáltam gondolni az atomfizikától kezdve a gobelinhímzésen át a tortadíszítésig, amelyek közül egyik sem érdekelt igazán, de hiába. Kristen tovább piszmogott a derekamnál, majd végigsimított a nadrág sliccrészén. A levegővételem nyögésbe fulladt, ő pedig úgy kapta el onnan a kezét, mintha tűzbe mártotta volna.
Felpattant, egyetlen másodpercig rémülten a szemembe bámult, majd hátat fordított nekem. Én a magam részéről megdermedtem. A szó összes létező értelmében. Mielőtt elfordult volna, láttam elpirulni. Soha ilyen szépet még nem láttam, mint amilyen ő volt. De fogalmam sem volt róla, mit tegyek.
- Bocsánat – nyögtem, aztán kimenekültem a lakókocsiból. Később – a sajátomban, amely szerencsére nem volt messze, így nem láthatták mások, milyen állapotba kerültem egy egyszerű ruhaigazítástól – jöttem csak rá, hogy lehet, el sem készült még a rajtam levő öltözet, bár nekem úgy tűnt, tökéletesen rám szabta – igazi profi munka, nem kontár, ahogy Stacey nevezte a minap. Kényelmes volt mindenesetre.
- Már mindenütt kerestelek! Gyerünk, idő van! – szólt be hozzám Ben, éppen jókor. Mostanra sikerült annyira lecsillapodnia a bennem növekvő vágyakozásnak, hogy ismét emberek közé merjek menni. Nem öltöztem át, hisz ez a cucc épp erre a jelenetre lett tervezve, úgyhogy ahogy voltam, elindultam a kamerák közé.
Megpróbáltam a feladatomra koncentrálni, de alig sikerült. Stacey ezúttal nem panaszkodott minden kis aprósággal kapcsolatban, helyette miattam kellett megállnunk többször is, és újravenni a jelenetet. Borzalmasan szerepeltem. Alig vártam, hogy szünet legyen. Hátha „véletlenül” összefutok Kristennel… Bár a másik felem inkább elbújni kívánt előle.
Kurvára ciki, ami a ruhapróbán történt, habár… ő simított végig rajtam, tehetek én róla, hogy megérezte, mit vált ki belőlem a közelsége?! – hergeltem magam, ennek ellenére mégis egy félreeső helyen bújtam el cigizni. Innen mindent láttam, de engem nem láthatott senki.
Pár perc elteltével megpillantottam őt, éppen a főépület felé haladt. Tehát megvárta, amíg eltűnik onnan mindenki – beleértve engem is –, hogy kihasználja a pillanatot és az üres stúdióba mehessen. Ezek szerint kerül engem – jutottam a végkövetkeztetésre. Nem esett jól. De nem csodálkoztam rajta. Megpróbáltam a helyébe képzelni magam. Magányos, félénk, fiatal lány – aki nem mellesleg persze gyönyörű –, és elég nehéz lehetett neki a beilleszkedés. Mégis megoldotta. És divattervezőnek tanul… Talán segíthetnék neki.
- Haver, van már ötleted ma estére? – zökkentett ki Tom hangja a gondolataimból. Rápillantottam, de fogalmam sem volt, mit kérdezett. Megismételtettem vele.
- Nincs – feleltem óvatosan, tartva tőle, mit talált ki.
- Van két belépőm egy divatbemutatóra – árulta el. Meglepődtem. Tomot eddig sosem érdekelte a divat. Hozzám hasonlóan farmerben és kockás ingben érezte magát a legjobban. Elég idiótán nézhettem rá, mert felnevetett.
- Minek akarsz te oda menni? – kérdeztem meg szóban is, amit eddig csak a szememből olvashatott ki; vagyis hogy mennyire nem jellemző ez rá, és nem értem.
- Tök jó csajok lesznek ott – kacsintott rám. – Azt nem említem, hogy felszedhetnénk párat, mert tudom, mit gondolsz erről – mondta gyorsan, mielőtt kinyitottam volna a számat, hogy valóban helyre tegyem az agyában dolgokat ezzel, vagyis az egyéjszakás szexhez való hozzáállásommal kapcsolatosan. – De neked sem ártana néha kimozdulni. Meg megmutatni magad a sajtónak – tette hozzá.
Igaza volt. Ned, az ügynököm folyton emiatt rágta a fülem. Túl keveset szerepelek, nincs velem tele elég pletykalap… Elfintorodtam, de rábólintottam a dologra. Legyen. Még mindig jobb lesz, mint otthon vágyakozni az elérhetetlen – esetemben Kristen – után. Talán sikerül elterelnem a figyelmemet – reménykedtem. Majd…
Egyelőre ugyanis körülötte forgott minden gondolatom. Főleg, hogy láttam kijönni az épületből. Kezdődött a következő jelenet felvétele. Tehát ezért lépett le. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy tényleg engem kerül… Pedig bocsánatot kértem tőle. Nem az én hibám, hogy egészséges férfi vagyok. Nem direkt gerjedtem rá, csak azok az érintések… és ahogy ott térdelt előttem…
Újra felnyögtem, mire Tom furcsa pillantásokkal kezdett méregetni. Megkértem, hogy menjen előre. Még félreértené a nadrágom újrakezdődő dudorodását. Szó nélkül engedelmeskedett, így egy pár percig még ücsörögtem ott, sorban szívva a cigiket, és szigorúan semleges dolgokra gondolva. Például Staceyre. Ő volt a világon az utolsó, aki fel bírt volna izgatni, pedig épp egy vele való csókjelenet várt rám.
Ettől totálisan elment az életkedvem is, úgyhogy immár „higgadtan” indultam vissza a pokolba. Amely csak késő este dobott ki magából. Alig vártam, hogy hazaérjek, vegyek egy forró zuhanyt, és alhassak – legalább velem lenne Kristen, mint az utóbbi éjszakáim mindegyikén.
Tom azonban emlékeztetett rá, hogy mit is talált ki estére. Az összes létező vágyamnak ellentmondott a dolog, de mivel megígértem neki, és már a jegyeket is megszerezte… Kelletlenül átöltöztem, és elindultunk. Az ő kocsijával mentünk – kevésbé volt ismerős a paparazzik körében, mint az enyém, így csak pár fotós kapott le, mikor végül besurrantunk az épületbe.
Bent valamivel jobb volt a helyzet. Annyiban különbözött csupán, hogy itt az ismerőseim rohantak le, régen láttak. Szerencsére nem volt muszáj sokáig jópofiznom, elkezdődött ugyanis a műsor. Szebbnél szebb lányok vonultak fel kábítónál kábítóbb ruhakölteményekben. Eltöprengtem rajta, hogy hogy tudnám feltűnés nélkül letörölni Tom kicsorranó nyálcseppjeit anélkül, hogy ezt bárki félreértené, de végül letettem róla. Amíg magát égeti és nem engem, addig hagytam, hogy beinduljon a csajokra.
Én halálos unalommal néztem végig, vagyis egy ideig. Utána azonban felkeltette az érdeklődésemet valami. Jobban mondva valaki. Ez a lány egyedül masírozott végig a kifutón, a mozgása kecses volt, mint egy vadmacskáé. Olyan természetesen és könnyedén siklott végig előttem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Tom szintúgy.
A gyomrom tájékán ugyanazt a furcsa, de lassan megszokott bizsergést éreztem, amit újabban csak egyvalaki bírt belőlem kiváltani. De mit keresne ő itt? Ő csak tervezi a ruhákat, nem pedig viseli…
A lány ekkor megfordult és felemelte a fejét. A hatalmas kalap, amely eddig eltakarta előlem az arcát, most felfedte előttem, ki okozott nekem is szívmegállást. Mint valószínűleg minden normális és hetero pasinak a teremben…
Kristen!
