4. fejezet

Sziasztok :)


És ismét köszi a reakciókat :D :)
Nos, a pici interakció megvolt, megtudtunk egyet s mást Krisről is ééssss.... ;-)
Annnnnnnyira nagyon ismertek már!!!! :DDDDD

Nem én lennék, ha Robot raknám oda az előző végére, mi ??? ;-) Hanem valami új szereplőt, Kris múltjából esetleg vkit, netán A CSALÓDÁST, aki majd jó nagy bonyodalmat csinál :PPPP

IGEN!! Jól ismertek! :DDD
De olvassatok :DD :P
;-)
Sok puszi mindannyiotoknak!! (LLL)
Szil

4. fejezet (Rob)

Miután hazataxiztam, ingerülten vártam, hogy Tom is megérkezzen. Alig bírtam elhinni, hogy lenyúlta a kulcsomat! Pedig még reggel megígértettem vele, hogy nem viszi el sem a kocsimat, sem pedig Kristent moziba. Amikor csak legyintett, rögtön sejtettem, hogy lesznek még vele gondjaim. De azt mondta, hogy oké! Ehhez képest… Mindkét „kérésemmel” ellentétesen cselekedett, és biztos voltam benne, hogy élvezi, ahogy szépen lassan, de biztosan kicsinál idegileg.

Egész nap nem volt egy szabad percem sem megkeresni Kristent, és sajnos újabb ruhákat sem kaptunk, hogy hátha akkor összefuthatnék vele, de Tomnak több kimenője volt, így fizikai képtelenség volt megakadályoznom őket, hogy bármelyiküket is meggyőzzem, este ne találkozzanak. Már akkor tudtam, hogy át lettem verve, amikor a nap végén nem találtam meg a slusszkulcsot a kabátomban, és mikor a kocsim sem állt a helyén… Szívesen összetörtem volna valamit. De nem tettem. Ehelyett először is Kristen lakókocsijához rohantam, de nem találtam ott. Ez újabb bizonyosságot adott affelől, hogy elkéstem. Már elmentek.

Dühösen hívtam egy taxit magamnak, és megfogadtam, hogy ezért minimum kasztrálni fogom Tomot, amint hazaérkezik. Más csak egy rozsdás kést kellett hozzá kerítenem valahonnan. Nem találtam, pedig tűvé tettem érte a konyhámat, de mivel nem sok időt töltöttem benne, szinte minden bontatlanul hevert originál csomagolásban a fiókok rejtekén. Mérgemben fogtam néhány üveg sört, és egy doboz cigi társaságában kiültem az erkélyre, ahonnan tökéletesen láttam a kocsifelhajtót.

Számoltam a perceket. A negyedik üveg sör és fél doboz cigaretta után már a kétszázötvennegyediknél tartottam, amikor úgy döntöttem, ebből elegem van. Ilyen egyszerűen nincs, képtelenség, hogy Tom tényleg megtette, amit… amit beígért. A kocsim hátsó ülésén… Nem, ennyire görény nem lehet! – győzködtem magam. Amióta ismertem, mindig érvényben volt köztünk egy kimondatlan törvény: a másik kiszemeltjére nem mászunk rá. Ezt eddig tudtuk is tartani, de egyre inkább úgy tűnt, Kristen felborította ezt a rendet. Ő szemmel láthatóan Tomnak is tetszett, úgyhogy bajban voltam. Nagyon nagy bajban.

De a „barátom” még nagyobban. Komolyan szándékomban állt valami tettlegeset elkövetni ellene – azt sem bántam volna, ha nyolc napon túl gyógyuló –, azt viszont fontosabbnak tartottam pillanatnyilag, hogy Kristent biztonságban tudjam. Még ha ezzel le is járatom magam. Tom mondjuk biztosan nem bántotta, de… Nem mertem már semmit sem a véletlenre bízni.

A söröket és a cigit hátrahagyva a garázsba mentem, ahol bepattantam a másik – kevésbé tágas hátsó ülésű – autómba, és meg sem álltam Kris lakásáig. Nem láttam itt parkolni Tomot. Ezek szerint még nem jöttek meg, akárhol is voltak. Meg sem próbáltam kitalálni, melyik moziba mehettek – már feltételezve, hogy egyáltalán tényleg oda mentek –, vagy mit csinálhatnak éppen. Felmentem az emeletre, és bekopogtam a már ismerős ajtón, de semmi hang nem szűrődött ki bentről. Úgy döntöttem, megvárom Kristent, lesz, ami lesz.

Újabb egy óra telt el, mikor meghallottam a saját kocsim motorját felbőgni a ház előtt. Aztán cipősarkak kopogását. Melyek aztán elhalkultak. Megfordultam, és Kristen állt velem szemben, illetve tőlem úgy két méternyire. Kíváncsian méregetett. A lelkem valahol megkönnyebbült, amiért nem hívta fel magához Tomot – akit ennek ellenére még ugyanúgy meg akartam ölni –, de ideges is voltam. Most mi a fenét mondjak neki, mit keresek itt? – kérdeztem magamban.

- Szia – köszöntem első körben. Biccentett egy alig láthatót, majd tett felém egy pár lépést. Már vagy fél perce állt előttem, mire rájöttem, hogy az ajtónak támaszkodom, így nem tudja kinyitni azt. – Jól telt az estétek? – kérdeztem halkan, miután félreálltam.

Nem tetszett a mosoly, amellyel válaszolt. Elkáromkodtam magam, mire le is hervadt róla, és kíváncsian pillantott rám.

- Mondtam, hogy ne menj el vele – nyögtem. Bár nem az látszott rajta, hogy mondjuk kerek négy órán át szeretkeztek, de ki tudja… Megint fellobbant bennem a féltékenység.

Kristen összeráncolta a szemöldökét, és vállat vont feleletként. Most vagy nem érdekli, hogy mennyire ki vagyok készülve, vagy… Tomot választotta? Ez kizárt! Nem akartam, hogy így legyen.

- Tudom, hogy semmi közöm hozzá – ismertem be kelletlenül. – De… Nem tetszik nekem, hogy vele randizgatsz… – Időközben kinyitotta az ajtót, majd belépett, de még nem csapta rám. Éppen ellenkezőleg. Az állam is leesett, koppant, majd legurult a földszinten túl a pincékig attól, amit tett.

Kitárta előttem az ajtót, majd a kezét nyújtotta.

Egyetlen másodpercig haboztam csupán, majd beléptem mellette az ajtón, amelyet gondosan bezárt magunk mögött. Majd megfordult, és mintha meglepődött volna az ottlétemen – holott ő invitált –, de gyorsan összeszedte magát, és engem kikerülve beljebb ment a lakásba.

Lerakta a táskáját a konyhapultra, matatott rajta valamit, majd várakozóan rám nézett. Én a lakását vettem szemügyre egész addig, míg ezt meg nem tette, most viszont minden porcikám csak rá figyelt.

- Nem biztos, hogy okos dolog beengedned idegeneket az otthonodba – jegyeztem meg halkan. Végtére is mit tud rólam? Hogy színész vagyok. Meg persze nyilván hallotta a temérdek pletykát. De azon kívül? – Sorozatgyilkos is lehetnék – tettem hozzá csodálkozó tekintete láttán.

Egy pillanatnyi döbbenet után elmosolyodott. Vagyis nem: rám mosolygott. Rám! Elolvadtam.

Ezután megrázta a fejét, a haja körbelengte az arcát. Nem tartott soká a varázslat, amely felém szállt tőle, mert elfordult, és kivett két sört a hűtőből. Miután kinyitotta, elindult felém, de olyan határozottan, hogy szinte hátrálni kezdtem. Az ajtó akadályozott meg ebben, amely pont mögöttem volt.

Magam sem értettem, miért érzem magam ennyire zavarban a közelében. Még soha senki társasága nem váltotta ki ezt belőlem.

- Örülök, hogy bízol bennem – adtam hangot egy gondolatnak a szavaimmal ellentétben kétkedően. – Bár lehet, hogy rosszul teszed – morogtam, amikor már azt hittem, nem hallja, mert közben eltávolodott tőlem. Épp a fenekét mustráltam, ami túlságosan tökéletesen rajzolódott ki a farmere alatt. Ha Tom is ezt bámulta – netán tapogatta – egész este, akkor tényleg megölöm!

Nem élvezhettem soká a látványt, mert Kristen a szavaim hallatán mégis megtorpant, és visszafordult. Megpróbáltam olyan ártatlan képet vágni, amilyet csak bírtam, de nem éreztem elég hitelesnek.

- Bocs – nyögtem. – Nem kell félned tőlem – próbáltam biztosítani a tisztességes szándékaim felől. Amelyek persze közel sem voltak azok, de így nem indíthattam egy… magam sem tudtam, micsodát. Egyelőre annyit éreztem, hogy vonzódom ehhez a lányhoz, még így is, hogy hangbeli hiányosságai vannak. Bár… mit meg nem adtam volna érte, ha hallhatom felnyögni, miközben…

Kiszáradt torokkal fordultam volna el, mielőtt kiolvassa a szememből, hogy míg ő csak egy ártatlan kis Piroska, addig én valójában a nagy és gonosz farkas vagyok, de ekkor Kristen váratlanul mutatott valamit. Fél kézzel, mert a másik kezében a saját sörét tartotta. Persze, hogy nem értettem, de legalább válaszolt a szavaimra.

Egyetlen másodperc elég volt ahhoz, hogy elhatározzam, megtanulok a „nyelvén” „beszélni”. Muszáj! Tudnom kell, hogy mit közöl velem. Már feltéve, ha nem Tom jön be neki jobban… Erre is kíváncsi voltam.

Közelebb léptem hozzá, és míg ő a nyitott konyhapultra pakolt valami papírokat, én a másik oldalára léptem – ennek kettős célja volt: egyrészt közelebb tudhattam magamhoz és érezhettem az illatát, amellyel mágnesként vonzott magához, másrészt pedig kevesebb rálátást biztosított neki a nadrágom egy bizonyos részére. Semmiképpen nem akartam, hogy megint zavarba jöjjön amiatt, amilyen érzéseket én táplálok őiránta.

- Ezeket mind te tervezted? – hökkentem meg. Csodaszép ruhák voltak, még férfiszemmel is, melyeket a papírokon láttam. Kris rám nézett, és bólintott egy kicsit. – Baromi tehetséges vagy! – szaladt ki a számon a meglepettség.

Még mindig engem nézett, mire visszafordítottam a tekintetem a rajzokra, és megpróbáltam óvatosan megfogalmazni a kérdést, amely a barátomhoz fűződő kapcsolatára vonatkozott.

Mielőtt megszólalhattam volna, Kristen előjött a pult mögül, majd mellém lépett, és kézen fogott. Az egész testemen áramütés hasított végig, az ujjaimból kiindulva. Kedvesen mosolyogva húzott egy másik szoba felé. Még gyorsan leraktam a sörösüvegemet a pultra, mielőtt engedtem, hogy vezessen – akár a pokolba, akár a mennyországba jutok ezáltal.

Nem kaptam levegőt, de persze, hogy hagytam magam. Úristen, ha most a hálószobájába visz, akkor biztos, hogy nem állok jót magamért – gondoltam megborzongva a rám váró izgalmaktól. És ezzel majdnem választ is kaptam a ki nem mondott kérdésemre. Nem tartottam olyan lánynak, aki velem is lefeküdne, miután Tommal… bele sem mertem gondolni, mit művelhetek a kocsim hátsó ülésén, ha igaz. Nagyon reméltem, hogy semmit.

A várakozásaimmal ellentétben azonban nem a hálószobáját mutatta meg nekem. Amint feloltotta a villanyt a helyiségben, melynek az ajtajában mindketten megálltunk, a szobát elárasztotta a halvány fény, mely inkább több állólámpát jelentett, nem pedig egyetlen csillárt.

És tele volt festményekkel. Elfelejtettem az előző gondolataimat – kivéve persze a vágyaimat iránta, melyek megnyilvánulását azzal próbáltam titkolni előtte, hogy mögötte álltam. Eddig. Most viszont önkéntelenül mozdultam befelé a szobába, ahol megannyi csodás képet láttam. A lélegzetem is elakadt. Sosem voltam igazán műkedvelő fajta, de ez… maga volt a csoda! Ez a lány nem tehetséges – gondoltam –, sokkal több annál.

Éreztem, hogy elengedi a kezem, és az egyik sarokban levő képhez lép. A mágnesesség vonzott utána. Ismét mögötte álltam meg. A kép egy… lányt ábrázolt. Őt. És a lány énekelt. Fogalmam sem volt, honnan jutottam erre a következtetésre, hiszen egy néma festményről volt szó, de… mégis átjött a mondanivalója. A lány a képen ő volt. És énekelt. Amire a valódi Kristen talán soha nem lesz már képes… Összeszorult a szívem a gondolatra.

A karom magától mozdult a válla felé. Amint megérintettem, felém fordult. Enyhe riadalmat láttam a tekintetében. A kezem még mindig ott volt a vállán, de most a nyaka felé csúszott. Nem bírtam fékezni magam többé, éppen csak annyira, amennyire szükséges volt eddig a pillanatig.

Kristen szája megremegett és elnyílt, amikor a tarkójára csúsztattam a kezem, majd egy féllépésnyit közelebb léptem hozzá. Másik kezem a derekára simult, hogy magamhoz húzhassam. Ennek megvolt az a veszélye, hogy amint összébb tapadunk, rájön, hogy már megint kívánom, de megkockáztattam egy esetleges visszautasítást. Amely nem érkezett. Egyelőre.

- Köszönöm, hogy megmutattad – suttogtam. Úgy mosolyodott el, mintha azt mondaná, semmiség, majd lesütötte a tekintetét. De csupán egyetlen másodpercre. Aztán végignézett rajtam felfelé, míg végül meg nem állapodott a számnál. Lassan hajoltam közelebb hozzá, továbbra sem akartam ugyanis megijeszteni.

A szemembe nézett, mielőtt a számmal megérinthettem volna az ajkait, majd lehunyta, és keze a csuklómra siklott, hogy elhúzza a tarkójáról. Nem akartam elengedni, és valamiért úgy éreztem, belőle sem az undor árad felém, hanem valami más… valami megmagyarázhatatlan. Ez a lány maga volt a rejtély, melynek egy kis darabkáját megfejthettem, amikor beengedett ide. Az életébe.

Hagytam, hogy a kezemet elhúzza, de késő volt. A szám az ajkaira tapadt. Nem követelőzően, inkább finoman, puhatolózva. Ő viszont megdermedt, az ujjai szorosabban markolták a csuklómat, a másik keze pedig a mellkasomra rebbent. Most fog ellökni – gondoltam, és felkészültem rá, hogy el kell majd engednem, ehelyett váratlan dolgot cselekedett.

A keze a nyakam felé indult, és azt átkarolva vont közelebb magához. Immár én is szorosabban mertem átölelni, de a csókom egyelőre még visszafogott volt. Túlságosan is. A testünk viszont annyira közel került egymáshoz, hogy biztos lehettem benne, érzi, milyen hatást gyakorol rám. Már nem próbáltam meg eltitkolni.

Nyelvemet óvatosan az ajkai közé csúsztattam, mire bebocsátást kaptam. Az íze azonnal a mennyekbe repített. Levegőt azóta nem vettem, amióta a szánk összetapadt, de most egy pillanatra zihálva kapkodtam érte. Aztán újra előretörtem, és felnyögtem, mikor a nyelve viszonozta lágy simogatásaimat. Az egész testem megborzongott, úgy éreztem, mintha lángok ölelnének körbe. Ez az egyszerre hideg és meleg kettős csaknem szétfeszítette a bensőmet. Soha ilyen érzéki csókot nem éltem még át, mint ezekben a másodpercekben.

Fel sem fogtam, mikor húzódott ki a karjaimból, egyszer csak azt vettem észre, hogy hiányzik a teste az ölelésemből. És tényleg: hátrált egy lépést, a fejét lehajtotta, az egyik kezét pedig a szájára tapasztotta.

- Kristen… – suttogtam, mire rám emelte a tekintetét, amely zavart és egy kevéske félelmet tükrözött. Meg gyanakvást. Elszúrtam – villogott az agyamban. De hát visszacsókolt! – kiabált bennem a másik részem, amely már rég nem tudott józanul gondolkodni. – Bocsáss meg! – kértem elnézést, és hirtelen jobbnak láttam menekülőre fogni a dolgot, mielőtt olyasmit teszek, amit csak én bánnék meg, ő egyszerűen nem akarná.

Moccanni azonban nem bírtam, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim.

- Én nem tudom, mi ütött belém, ne haragudj, kérlek! Ne fog többé előfordulni – mondtam még gyorsan, bár a szívem kettészakadt ettől az elhamarkodott ígérettől, de aztán minden erőmet összeszedve kisiettem a szobából. A nappaliban egy pillanatra még megtorpantam, és visszanéztem rá. Ugyanott állt, ugyanúgy, lehunyt szemmel, és éppen a száját érintette meg az ujjaival újra és újra, mintha letörölni akarná a csókomat.

Ez sokként ért.

Ezek szerint neki nem ízlett úgy a csókom, mint nekem az övé. De mit is várhattam volna?! Ő nem olyan, mint a többi nő, nem omlik csak úgy a karjaiba senkinek. Kivéve, ha Tom miatt tolt el magától. A féltékenység új erővel hasított belém. Vettem egy mély levegőt – az egész lakásban az ő illata csábította az érzékeimet, legalább ezt magammal akartam vinni emlékbe –, aztán kinyitottam az ajtót, kiléptem, és kívülről nekidőltem.

A vágyaim egy kicsit sem csillapodtak, de büszke voltam magamra, hogy meg tudtam állni még időben. Azt ugyanis semmiképpen nem szerettem volna, ha elvakultan olyasmit teszek, amit ő tényleg nem akar. És nyilvánvalóan nem akarta. A legutolsó gesztusa is ezt sugallta.

Hallottam, ahogy a hátam mögött kattan a zár az ajtón. Örültem neki, hogy a védekezési ösztöne legalább jól működik – így már én is nyugodtabban indultam haza. Nem volt itt több keresnivalóm…

Hazaérve megláttam a kocsimat a felhajtón parkolni, ezzel a másikkal csak az utcán tudtam megállni, mert Tom elállta a garázsbejáratot.

Kábán léptem be az otthonomba. Néhai barátom a nappaliban tévézett, bár már jóval elmúlt hajnali kettő. Rám nézett, de nem szólt egy szót sem. Én sem tudtam, mit mondhatnék. Leültem mellé, és kivettem egy sört a szőnyegen levő rekeszből. Jólesett a hűs ital, bár korántsem annyira, mint… Kristen csókja. A kanapé háttámlájára hajtottam a fejem, és szinte éreztem magamon Tom pillantását.

- Nem akarsz megölni? – jött felőle a halk kérdés.

- Nem, ha… elmeséled, mi történt köztetek – feleltem egy pillanatnyi habozás után. Nem bírtam ránézni, csak hallottam, ahogy először dadogni kezd a moziról meg valami áramszünetről, de meguntam, és a lényegre tértem. – Találkoztok még? – néztem rá határozottan.

- Őőő… azt… hiszem… – mondta szaggatottan, de nem folytatta az általam várt nem szócskával. Szóval igen.

- Oké – bólintottam. – A tiéd lehet – vetettem még oda, majd a sörrel a kezemben felvonultam az emeletre a szobámba.

Mivel Kristen reakciója teljesen nyilvánvalónak tűnt, akármennyire is rossz volt, úgy döntöttem, hogy hagyom választani. És nem rám esett a választása. Ez ellen nem tehettem semmit… Egyedül azt, hogy miután lezuhanyoztam, és a képtelenül üres ágyamba dőltem, átengedtem magam az álmoknak – azokban legalább az enyém lehetett. Egyetlen végtelenül édes csók idejére...

(Kristen)

Miután Rob elment, még sokáig nem tértem magamhoz. Megmagyarázhatatlan félelmet ébresztett bennem azzal, ahogyan átölelt, és megcsókolt, holott előtte én magam is erre vágytam. De valami megakadályozott abban, hogy feltétlenül – és persze felelőtlenül – átadjam magam annak a valaminek, amely hozzá vonzotta a lényemet.

Magam sem tudtam megfogalmazni, mi ütött belém, amikor megmutattam neki a képeimet. Talán azért tettem, mert őszinte érdeklődés hallatszott a hangjában, amikor a ruhavázlataimat nézegette. A legtöbben általában elítélően nyilatkoztak a munkáimról, de ő nem. Úgy éreztem, végre van egy ember a világon – Isaacen kívül persze –, aki értékeli a tehetségemet, ráadásul laikusként.

A kép – a saját képem – előtt állva pedig valami más is történt. Nem bírtam pontosan megmagyarázni, micsoda, de nem voltam képes ellenállni… egy darabig. Aztán belém villant egy emlék – egy másik férfiről ehhez hasonló helyzetben –, és önkéntelenül toltam el magamtól, bár alig mertem elhinni, hogy megtörtét. Tényleg megcsókolt! Rob azzal a másikkal ellentétben azonnal elengedett, és bocsánatot kért, többször is. Utána pedig elment.

Ebből két dolgot tudtam leszűrni. Az egyik az volt, hogy rádöbbent, kit is tart a karjaiban és vagy a „rangon aluliságom”, vagy pedig a némaságom miatt úgy döntött, hogy mégsem kér belőlem, nem próbált meggyőzni, hogy mi lenne nekem a legjobb. A másik pedig az, hogy tévesen érzékeltem a jeleket, amiket sugárzott felém: kíván, de csak mint nőt, nem mint engem. Hanem mint bárki mást, elvégre férfi… Micsoda férfi! De akkor is csak egy férfi. Most is tökéletesen éreztem, melyik testrésze irányította hozzám. Ebből viszont nem kértem. Így nem.

Az éjszaka közepén sikerült csak nagy nehezen elaludnom, és akkor is nyugtalanul. Többször felriadtam, mert rémálmok kínoztak. A régmúlt emlékei törtek felszínre bennem, amelyeket ha akartam volna, sem tudtam volna örökre elfelejteni. Hajnal környékén elhatároztam, hogy legyőzöm a vágyaimat, amelyek a józanésszel vetekedve Rob felé hajtanak, és inkább elkerülöm őt, mielőtt olyasmit tennék, ami cseppet sem könnyítené meg az életemet. És esetlegesen egy újabb csalódáshoz vezetne…

Reggelig bírtam tartani magam ehhez a fogadalmamhoz, amint ugyanis a forgatásra értem, őt kereste a tekintetem.

Meg is láttam a dög Stacey és még pár kollégája társaságában. A csaj gyilkos pillantásokat lövellt felém, amit többen – köztük Rob – is észrevettek. Az ő tekintete éppen csak átsiklott rajtam, mire biztossá vált bennem: nem jelentett neki semmit az előző esti csók. Ehhez tartottam magam a nap hátralevő részében. Rossz volt. De nem volt más választásom.

Az újabb ruhapróbakor igyekeztem a lehető leggyorsabban végezni vele. Nem néztem a szemeibe, de folyamatosan magamon éreztem a tekintetét. Többször úgy tűnt, mintha meg akarna szólítani, de végül nem tette. Örültem neki. Így könnyebb volt a munkámra koncentrálnom. Tomhoz sem volt kedvem, őt is inkább figyelmen kívül hagytam, akárhányszor láttam, hogy felém igyekszik. Hál' Istennek mindig feltartotta végül valaki, de tudtam, hogy végül majd nem úszom meg.

Este hét óra körül, mikor már szinte mindenki eltűnt a forgatás helyszínéről, csak páran lézengtek odakint, én is összeszedtem a cuccomat, hogy hazainduljak. A kijáratnál ütköztem Tomba, aki rögtön elkapta a karom. Megdöbbenni sem volt időm, olyan gyorsan rángatott magával valahova vissza a lakókocsik sorába. Próbáltam szabadulni, de nem eresztett. A legborzalmasabb az volt az egészben, hogy egyetlen szót sem szólt. Nem árulta el, hova cipel, csak vonszolt magával, én meg alig győztem vele lépést tartani.

Sötét volt már, így nem láttam, hogy pontosan hova hozott. De egyszer csak kinyitotta az egyik lakókocsi ajtaját, velem együtt belépett – még mindig szorosan fogta a karom, szinte már fájt, mégsem voltam képes felsikoltani –, aztán megpillantottam, hova jöttünk. És elakadt a lélegzetem.

- Mi a fenét művelsz vele? – csattant Rob hangja a dermesztő csendbe.

- Egész nap a bús képetekbe botlottam, akármerre is volt dolgom – felelte neki Tom. – Elegem van ebből! És nincs kedvem ehhez még napokig, amíg magatoktól egymásra nem találtok. Nem történt köztünk semmi olyasmi, ami miatt féltékenykedned kéne – fordult Rob felé. – Te meg… – nézett rám. Én is rá, csak én sokkal ijedtebben. – Nem tudom, mi van most köztetek, de csak úgy vibrál a levegő! Adj neki egy esélyt, könyörgöm! – Ezzel eleresztett, és kilépett az ajtón. – Reggel találkozunk – kiáltotta még be, majd ránk csukta.

A döbbenettől moccanni sem bírtam. Kábán érzékeltem, hogy Rob az egyetlen, immár zárt kiút felé lép, de elkésett, mert kattant a zár. Önkéntelenül is körülnéztem. Valószínűleg a bolygó legkisebb ablakokkal megáldott lakókocsijába sikerült bennünket bezárnia Tomnak. Még az Alcatrazból is könnyebb lehetett megszökni annak idején...

Rémülten pillantottam Robra, aki többször elátkozta a barátját, mielőtt felém fordult volna. Az ő arcán is főleg kétségbeesés tükröződött.

- Ne haragudj, hidd el, nem én terveztem így – állt neki mentegetőzni rögtön. Bólintottam, hogy elhiszem, majd… a tekintetem lejjebb vándorolt a mellkasára. Most vettem csak észre a hiányos öltözékét. Félmeztelenül eddig még sosem láttam. És most kiszáradt a szám a látványától. Elfordultam, mire ő is észbe kapott, és az ingjéért nyúlt.

Aztán káromkodott egy sort. Újra felé bátorkodtam pillantani, mire közölte, hogy Tom ezúttal a mobilját lopta el tőle. Nekem pedig nem volt, mivel nem tudtam volna használni…

Hosszan néztünk egymásra, valamiféle megoldást várva a másiktól a helyzetre, de egyikünk sem tudott semmi értelmeset kitalálni. Nem volt más választásunk: együtt kell éjszakáznunk ebben a konzervdobozban… ahol csak egy ágy van…