3. fejezet

Sziasztok :)

Elsőként megint köszönöm szépen a véleményeket! :)

Ahogy megígértem, ma egy pici - tényleg pici! - lépést teszek annak érdekében, hogy egy csöppnyit kommunikáljanak a hőseink, és Kris szemszög is lesz, de ez még csak az első óvatos próbálkozás az ismerkedésre, meg gondolatok a másikról, szóval ne várjatok rögtön kemény pornót :D

A szereplők személyiségének meg életének bemutatásán van a hangsúly egyelőre, de a következő fejezettől egyre több konkrét interakció lesz köztük, szal lehet majd örülni ;-) :PP
Addig is, íme a harmadik fejezet, amely sokkal hosszabb lett az előzőeknél! :) Remélem, tetszeni fog!

Szil

3. fejezet (Rob)

Még fél óra múlva sem tértem magamhoz, amikor Tommal együtt már bőszen kortyolgattuk a bemutató utáni fogadáson felszolgált vacak bólét az egyik erkélyen. A cigi valamelyest tompította a lötty pocsék ízét, de nem volt más választásunk, csak ezt ihattuk.

- Te tudtad, hogy ő is itt lesz – néztem hirtelen vádló szemekkel eddig legjobbnak hitt barátomra.

- Kicsoda? – értetlenkedett egy másodpercig. Éppen a csajokat figyelte a terembe bámulva. – Ja, hogy Kris…

Nem tetszett – cseppet sem tetszett! –, hogy máris becézi a lányt.

- Mit akarsz tőle? – faggattam féltékenyen. Ezen magam is megdöbbentem. Nem volt jellemző rám az effajta viselkedés. Tom csakugyan meglepődött, ő sem ilyennek ismert ugyanis, és zavartan nézett vissza rám.

- Hogy én? Kristől? – Picit elegem volt abból, hogy mindent megismétel, még ha kérdés formájában is teszi mindezt. Már szinte elképzeltem őt rikító tollakkal, mint valami dzsungelbeli papagáj.

- Tőle. Szóval? – Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, de ez egyre nehezebben ment. És ő sem könnyítette meg a dolgomat. A kérdezett egy percig még csodálkozott, majd elvigyorodott.

- Nocsak, ilyennek sem láttalak még soha, pedig ismerlek egy jó ideje…Csak nem féltékeny vagy?

- Nem – vontam vállat, és a hatás kedvéért el is fordultam, és tettetőleg bámulni kezdtem azokat a lányokat, akiket az előbb ő fikszírozott. Egyik sem tetszett igazán. És épp az ellenkezőjét értem el ezzel.

- Kris kedves lány, Rob. De nem hozzád való – mondta ekkor. Azt hittem, nem bírok jobban elképedni, de tévedtem. Miért jön ezzel mindenki? A múltkor Kate, most meg ő… De nem is ez volt fontos ebben a pillanatban. Mit is mondott?

- Te ismered? És mióta? És hogyhogy ilyen jól? – fordultam felé ismét.

- Hát… Nem ismerem jobban, mint te. Ő csinálja a ruháinkat, emlékszel? – méregetett furán. Ha Kristen őt is letaperolta, akkor meg kell ölnöm Tomot, ebben biztos voltam. – De arra már rájöttem, hogy ő az a néma csaj, akiről nemrég beszéltél – vigyorgott rám ismét. – És igen, tudtam, hogy itt lesz – vallotta be végül. – Ma véletlenül megláttam nála a belépőket, és kértem kettőt. Rendes volt, adott – mosolyodott el megint.

Erre nem öntött el megkönnyebbülés. Sőt, egyre kevésbé örültem neki, hogy Tom szemmel láthatóan máris sokkal közelebb került hozzá, mint én.

- Beszélgettetek? – kérdeztem. – Azaz… – megráztam a fejem, nem tudtam, hogy is lehetne normálisan kommunikálni valakivel, aki… nem beszél. Még sosem csináltam ilyesmit.

- Csak én. De megértette, mit akarok – vont vállat, és ezúttal ő fordult el.

Hogyhogy mit akar? Ezt meg kellett tudnom.

- És mit akarsz tőle? – gyanakodtam máris a legrosszabbra. A számomra legrosszabbra.

- Randira hívtam – kortyolt bele az italába, de el is fintorodott nyomban. Én ellenben nem kaptam levegőt.

- Mit csináltál? – dühöngtem.

- Miért? Nincs senkije, gondoltam, bepróbálkozom…

- Többé ne tedd! – léptem hozzá közelebb, és fenyegető tekintettel mértem végig.

- Már késő… – motyogta.

- Ezt hogy érted? – ijedtem meg. Csak nem mondott neki igent!

- Igent mondott – közölte velem a rémálmomat. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam eltitkolni, mit vált ki belőlem ez az információ. – Holnap elviszem moziba… Öhm… Kölcsönadnád a kocsidat? Sokkal tágasabb a hátsó ülése, mint az enyémnek…

- Nem! – kiabáltam rá. Többen felkapták körülöttünk a fejüket, de egy cseppet sem érdekelt. Igen vészes közelségbe kerültem ahhoz, hogy életemben először megverem Tomot. Ilyen nincs! – Mondd le a randit! – követeltem. Nem hatottam meg: újra elkezdett vigyorogni.

- Dehogy mondom le! A múltkor említettem, hogy nem ismerek egy némát sem, itt az alkalom, hogy kiderüljön, hogyan tudnék vele boldogulni… Legalább nem dumálna szex közben, mint azok az üresfejű plázacicák…

- Tom – szólaltam meg egy percnyi önuralom-gyakorlás után halkan, de vészjóslóan. – Kérlek, őt ne!

- Magadnak szeretnéd, mi? – kacsintott rám. Egyetlen lehetőségem volt rá, hogy levakarjam Tomot Kristenről.

- Igen – vágtam rá. Abba bíztam, hogy így majd eltántorodik a terveitől, eddig ugyanis mindig tiszteletben tartottuk egymás választását. Csúnyán tévedtem.

- Sajnálom, haver… Nem szeretnék neki csalódást okozni. Nem mondom le a holnapot.

A féltékenység eszeveszetten marcangolta a szívemet. De Tom túlságosan határozottnak tűnt. Csak abban bízhattam, hogy másnap estig sikerül valahogy lebeszélnem erről, de egyelőre felhagytam vele, mert tartottam tőle, hogy a barátságunknak is vége szakadna, ha most győzködöm tovább – pillanatnyilag nem túl finom módszerek sorakoztak az agyamban.

Visszamentem a tömegbe, őt meg az erkélyen hagytam. Kristent nem láttam sehol, de ezen nem is igazán csodálkoztam, biztos nem szeret társaságba járni. Kivéve, ha van kísérője… – fintorodtam el magamban. Tom jutott eszembe megint. Nem szabad hagynom, hogy komolyabban megkörnyékezze. Azt nem élném túl. Magam is meglepődtem a gondolataimon, melyek igencsak gyilkos formát öltöttek. Még soha egyetlen nővel kapcsolatosan sem éreztem ilyesmit. Mi a fene van velem?

A másik megdöbbentő dolog az eddig számomra is ismeretlen védelmezési ösztön volt, amely e percekben bennem munkálkodott. Vigyázni akartam erre a lányra, de… Miért ment olyan könnyen Tomnak szóba elegyednie vele, és miért olyan nehezen nekem? – gyötrődtem, mialatt már a kijárat felé tartottam. Meguntam az ittlétet. Haza akartam menni. Bíztam benne, hogy barátom majd hazatalál valahogy, én pedig fogtam egy taxit, hogy hazafuvaroztassam magam.

Még csak egy utcát haladtunk, szerencsésen túljutva a fotósok garmadáján, amikor megpillantottam egy fekete ruhába öltözött karcsú alakot befordulni az egyik mellékutcába.

- Álljon meg! – szóltam a sofőrnek, majd megkértem, hogy várjon egy percet. Az illető járása meglehetősen ismerősnek tűnt. Mint egy macska...

Kiszálltam, és utána iramodtam. Tényleg ő volt.

- Kristen! – szólítottam meg. Életemben először! Mire felfogtam, mit tettem, már felém is fordult. Nem haladt sokat, így alig pár méternyire állt meg tőlem. – Szívesen hazaviszlek, ha szeretnéd – mondtam. Tudtam jól, hogy nem errefelé lakik, de nem tetszett a gondolat, hogy egyedül császkáljon az utcán ilyen késő éjszaka.

Nem válaszolt – nem is tudott volna –, de enyhén elmosolyodva megrázta a fejét, aztán tovább indult. Én meg utána.  Megérinteni nem mertem, de tovább győzködni igen.

- Kérlek, engedd meg. Nem szeretném, hogy valami bajod essen – folytattam. Erre megtorpant, ismét felém fordult. Immár közelebb voltam hozzá. Az arcára az egyik utcai lámpa fénye vetült, csodás aranyszínnel borítva be a bőrét.

Furcsállottam, hogy a tekintetében nem látok félelmet. Csak kicsit zavart volt, úgyhogy megpróbáltam megmagyarázni, miért akarom hazavinni, de csak béna összevisszaság lett a végeredménye. Ennek hatására viszont szélesebben mosolyodott el, mint az imént. Aztán végigmért – a testem ismét bizseregni kezdett –, majd legnagyobb meglepetésemre belém karolt, és visszaindult velem arrafelé, amerről utána jöttem.

Még fel sem fogtam, hogy igent „mondott” ezzel a tettével. Ráadásul megérintett! Ez csupán fél percig tartott, amíg visszaértünk a főutcára. Kábán ültem be mellé a taxi hátsó ülésére. Az illata rögtön betöltötte a szűk teret. Ismét nemcsak a tér vált szűkössé a számomra. Most is éppoly megdöbbentő hatást gyakorolt rám a közelsége, mint napközben a lakókocsiban, amikor…

Elhessegettem az emlékeket arról, mit is éreztem mikor előttem térdelt – főleg mikor meg is érintett és pont ott, ahol az érzéseim összpontosultak –, inkább gyorsan bemondtam a sofőrnek a címét. Aztán bocsánatot szerettem volna kérni tőle a mai ruhapróbás incidens miatt, de totál elterelődött a figyelmem. Vagyis inkább elkalandozott. Kris karcsú combjai felé, amelyeken illetlenül magasra felcsúszott a szoknya. Elég lenne kinyújtanom a kezemet, hogy végigsimítsam, aztán... – inkább elhessegettem a máris vadabbá váló gondolatot, és a szemébe néztem.

Kristen is meglepetten pillantott rám, nyilván fogalma sem volt róla, honnan tudom a címét. Én meg nem akartam elárulni neki, hogy csaknem egy hete éjjel-nappal ő jár a fejemben, és mindenkit róla faggatok, aki él és mozog. Most is zavarba jöttem, és azt kívántam, bárcsak lenne bennem legalább egy töredéknyi Tom lazaságából… Biztosan emiatt mondott neki igent, nekem pedig… semmit, hisz el sem mertem hívni sehova. Csak annyit tudhat rólam, hogy miféle vágyakat táplálok iránta.

- Úgy hallottam, hogy holnap moziba mész az egyik… kollégámmal – fordultam felé hirtelen. Nem bírtam Tomot a barátomnak nevezni. Ezek után nem! De meg kellett próbálnom tenni valamit annak érdekében, hogy meghiúsítsam a randijukat.

Kristen még mindig engem nézett, de most pislogott párat.

- Nem szeretném, hogy elmenj vele. Nem elég jó hozzád – magyaráztam meg a szavaimat. A mellettünk elsuhanó utcai lámpák fénye szakaszosan világította meg előttem az arcát, melyen ismét egy mosoly keletkezett. Bár nem láttam jól, úgy tűnt, mintha a tekintetében kérdések tömkelege sorakozott volna. Emellett hitetlenkedés amiatt, hogy megpróbálom őt lebeszélni. – Én régóta ismerem őt – folytattam. – És nem ő a főnyeremény egy magadfajta lánynak…

- Megjöttünk – állt meg hirtelen a taxi. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy ez tényleg nem a legjobb környék. Még kiabálni sem tud, ha valami történik vele, ha megtámadják például – jutott eszembe.

Hirtelen ötlettől vezérelten elhatároztam, hogy ezen sürgősen változtatok. Nem akartam hagyni, hogy itt lakjon tovább. Bérelni fogok neki egy lakást a belvárosban – határoztam el. De persze nem szabad majd megtudnia, hogy én állok emögött. És talán nem bánná, ha néha meglátogatnám ott... Az ötletet most mégis félretettem, mert Kristen intett egy aprót, és éppen kiszállni készült.

Megkértem a sofőrt, hogy várjon még egy kicsit. Ezután a lány után iramodtam, és elkísértem a kapuig. Ott felém fordult, és minta kissé jobban tartott volna tőlem, mint eddig, legalábbis gyanakodó szemei ezt tükrözték.

- Nyugodtabb lennék, ha felkísérhetnélek az ajtóig – mondtam halkan. Megpróbáltam minél bizalomgerjesztőbbnek hatni, nem akartam, hogy féljen. Azt viszont igen, hogy ne érjen véget ez a véletlen találkozás. Legalább még egy percig nyújtani igyekeztem az együttlétünket. Utána úgyis el kell mennem – ezzel új okot adva neki arra, hogy bízzon bennem. Nem szerettem volna rögtön elriasztani magamtól azzal, hogy lerohanom, pedig amire vágytam, az az ajkai íze, és a...

Ő még habozva pillantott vissza a taxi felé, amely rám várt, majd az ajkaiba harapott, és bólintott egyet.

Hevesen dobogó szívvel léptem be utána a lépcsőházba. A második emeleten lakott, gyalog mentünk fel a lépcsőn. Megpróbáltam nem a lábait és a fenekét bámulni felfelé menet, de mivel úgysem látta, mert előre nézett, ábrándozva nézegethettem őt kedvemre. Alig bírtam fékezni magam, hogy ne simítsak végig karcsú lábain, aztán…

Az ajtaja előtt ismét megtorpant, és felém fordult. Megeresztett egy félénk mosolyt. Nyilván köszönetképpen. A világításnak hála tökéletesen láttam végre a vonásait. És a szemeit, amelyek most enyhe félelmet tükröztek.

- Remélem, holnap találkozunk – mondtam, miután elnyomtam a vágyaimat. Tudtam, hogy nem jutnék előbbre, ha most bekéredzkednék a lakásába is. Pedig mindent megadtam volna érte, ha... Úristen, miken töröm a fejem máris? Alig ismerem! – róttam meg magam gondolatban. Türelemre intettem magam, és tényleg a másnapban bíztam. Meg egy esetleges újabb ruhapróbában. – És kérlek, gondolkodj el azon, amit Tomról mondtam – tettem hozzá. Mindkettő mondatomra bólintással felelt. – Jó éjszakát! – búcsúztam el, de megvártam, amíg magára zárja az ajtót.

Utána az ajtajával szembeni falnak dőltem, és kifújtam az azóta visszatartott levegőmet, amióta felértünk. Istenem… Tettem egy lépést afelé, hogy emberként tekintsen rám! Arra egyelőre gondolni sem mertem, hogy esetleg férfiként… Ehhez még több időt kell neki adom – gondoltam. Addig is valahogy muszáj lesz megakadályoznom, hogy holnap Tommal randizzon – töprengtem immár a taxi felé menet.

Hazavitettem magam, majd lezuhanyoztam, és az ágyban tovább tervezgettem, hogyan fogok a terveik útjába állni. Addig azonban még volt némi aludnivalóm – és álmaimban ismét őt láttam.

Akárcsak ma, egészen közel hozzám. Boldogan vártam a másnapot.

(Kris)

Meglepett, hogy Rob hazakísért; olyannyira, hogy még másnap is ő járt a fejemben, bár egyszer sem futottunk össze, de én nem tudtam másra gondolni. Akárcsak egy hete minden nap. Kiváltképp tegnap óta. De ezúttal nem találkoztunk, a rendező ugyanis megfeszített munkatempót diktált ezen a napon – emellett nem volt elég a bátorságom, hogy a szeme elé kerüljek, így én sem merészkedtem elő túl sokszor, főleg nem a forgatási szünetekben. 

Előző este meglepő módon tökéletes úriemberként viselkedett, amit nem néztem volna ki belőle azok után, hogy a ruhapróba közben érezhetően felizgult. Mint mindig, teljesen kikapcsoltam munka közben – bár ez az ő közelében nehezebben ment, mint amikor másra szabtam az öltözéket, de végül sikerült –, számomra minden „alany” olyan volt, mint egy próbababa, ezért mertem megérinteni mindenütt. De talán ott mégsem kellett volna. Most is belepirultam, ha visszaidéztem a történteket. Legnagyobb bánatomra, vagy inkább szerencsémre viszont egy elmormolt bocsánatkérés után elmenekült, úgyhogy nem lett folytatása a dolognak.

Este ezzel szemben valamiért – főleg talán a pillantása miatt, amelyet a taxiban és utána vett rám –biztosra vettem, hogy többet is akar majd, mint simán haza-, majd pedig felkísérni, de amikor elbúcsúzott, és nem akart bejönni velem a lakásba, megnyugodtam. És valamivel jobban kedveltem, de... Nem éreztem késznek magam egy újabb kapcsolatra, vagy bármi hasonlóra a legutóbbim kudarca után. Tomnak is csupán azért mondtam igent a moziajánlatára, mert vicces és kedves volt. Egy cseppet sem érdekelte a némaságom, beszélt ő kettőnk helyett is, mikor a szünetekben néha összefutottunk. Emellett nem nyomult úgy, mint a legtöbben. És nem izgult fel, amikor tapogattam – bár őt nem ellenőriztem le olyan tüzetesen... Rob azonban figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele. Valamiért hittem neki, de mivel megígértem Tomnak a randit, nem állt szándékomban lemondani. A figyelmeztetés ellenére sem féltem tőle, hogy… többet akarna. Végtére is ki akarna egy néma lánytól bármit is?!

A nap gyorsan telt el, szerencsére ma nem kellett sürgősen új dolgokkal készülnöm, mint előző nap, így a már meglevő cuccokat alakítgattam át. Amikor Rob ruhája került a kezembe, számomra is megdöbbentő módon óvatosabban simítottam rajta végig, mint a többiekén. Főleg a nadrágrész elülső felén... ahol szinte érezni véltem a... Rögtön zavarba jöttem a saját gondolataimtól, és összegyűrve a sarokba hajítottam az anyagot, de nem tudtam másfelé terelni a figyelmemet.

Az intim incidensen felül minduntalan eszembe jutott az első találkozásunk, mikor a lakókocsijából kiesve a karjaiban landoltam, és az, ahogy a testünk egy végtelen pillanatig egymáshoz simult. Nem tudtam kiverni a fejemből a tekintetét, amellyel akkor, és előző este is végigmért. Titkolni próbálta, de túl jól olvastam már az emberek tekintetéből, arcáról és testbeszédéből. Jobban, mintha szavakkal próbálnák kifejezni a gondolataikat. Tetszettem neki. De nem vehettem őt sem komolyan.

Az elmúlt évek során, mióta egy balesetben elveszítettem a hangomat, többen is megpróbáltak közeledni hozzám, de a többségük csak egyet akart. Kipróbálni, milyen lehet egy ilyennel az ágyban. Egyedül Isaacben bíztam meg, aki boldog házas lévén sosem próbált meg rám mászni, csupán egy régi, családi barátként egyengette a pályafutásomat – többek között a ma esti divatbemutatóra is ő ajánlott be; időnként részt vettem ilyesmin, hogy legyen némi pluszpénzem. Kezdő divattervezőként – főleg, hogy még csak tanultam a szakmát – még a lakbérre sem kerestem eleget. Az „érdeklődők” másik fele iránt – ilyen volt Tom – pedig közel sem éreztem azt a vibrálást, mint amikor Rob közelében lehettem. Előző este is a taxiban… aztán a lépcsőházban.

Szinte kívántam, hogy megérintsen, hogy ismét érezhessem a bőröm alatt végigfutó bizsergést, de mivel azóta – a legelső lakókocsis eset óta – bizonyára tudomást szerzett róla, hogy mi is az én kis „problémám”, ezért még csak a közelembe sem merészkedett. Ezt minden kétséget kizáróan úgy értelmeztem, hogy elrettenti a tény, hogy mi esetleg… Vagy csak szimplán nem akar tőlem semmi komolyat – jutottam a legkézenfekvőbb következtetésre. Miért is tenné? Ő egy híres színész, én pedig… egy senki vagyok. És azt akartam, hogy ez így is maradjon. Nem akartam, hogy akármilyen konkrét közöm legyen valakihez, aki olyan, mint például ő. A legutóbbi komoly kapcsolatom óta egy életre elegem lett a fajtájából.

Egészen előző délutánig. Akkor ugyanis a saját ujjaimmal tapinthattam meg a teste legegyértelműbben vágyakozó részét, ettől viszont olyan érzések rohantak át rajtam, hogy jobbnak láttam, ha eztán én kerülöm el őt nagyívben. De mivel a bemutató után fáradt voltam, úgy döntöttem, félreteszem az előítéleteimet, valamint az eddig felé hazudott tartózkodásomat, inkább elfogadom az ajánlatát, és hazavitetem vele magam – legalább eltölthetek egy kis időt a közelében, és kezdő ismerkedésnek sem rossz. Persze csupán a barátság szintjéig. Ennek ellenére akármennyire is nem akartam, igenis izgatta a fantáziámat. Túlságosan is...

- Kris? – hallottam meg a nap végén Tom hangját a lakókocsi elől, amely a „műhelyemként” funkcionált. Nem törhettem a fejem tovább azon, milyen érzéseket vált ki belőlem Rob, mennem kellett. Mielőtt ma esti társaságom bekopoghatott volna, kinyitottam az ajtót, és barátságosan mosolygós arcára pillantottam. – Mehetünk? – nyújtotta felém a kezét. Feltartottam a mutatóujjamat, hogy jelezzem neki, még egy percet kérek, majd visszasiettem a táskámért, leoltottam a villanyt, és jókedvűen kiléptem hozzá.

- Képzeld, Rob haverom kölcsönadta a kocsiját ma estére, csak nekünk – újságolta, miközben a parkoló felé tartottunk. A karját a derekamra tette, de nem éreztem tolakodónak az érintését. A szavaira viszont egy kételkedő pillantást vetettem felé. Nehezen hittem el, hogy valóban így történt. És igazam lett. – Na jó, lenyúltam a slusszkulcsát – vallotta be olyan topán játszva a bűntudatost, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. – Viszont sietnünk kéne, amíg nem veszi ezt észre… – tette hozzá, és óvatosan körbekémlelt, hogy nem tűnik-e fel máris, akinek az esetleges haragja elől éppen „menekülni” kényszerültünk.

Megúsztuk, így sikerült nyugodtan elindulnunk a mozi felé. Tom megígérte, hogy amint vége a filmnek, rögtön hazavisz, de szerencsétlenségünkre áramszünet miatt elmaradt a vetítés.

- Mihez lenne kedved? – kérdezte, mikor ezt megtudtuk. Vállat vontam. Szívesebben mentem volna inkább haza, ha már így alakult, de nem akartam megbántani Tomot. Egész úton idáig mindenféléről fecsegett, kellemes társaságnak bizonyult. És azzal ellentétben, amit róla hallottam egy bizonyos valakitől, eszébe sem jutott közeledni hozzám – reméltem, hogy ez így is marad. Barátnak szívesen elfogadtam volna, de semmi több. Robot viszont... Nem! – szóltam magamra aztán. Tőle sem szabad többet kívánnom.

Szívem szerint vele kapcsolatban faggattam volna ki Tomot, de egyelőre az egyirányú kommunikáció ment nekünk jobban. Meg sem próbáltam használni előtte a jelnyelvet, biztos voltam benne ugyanis, hogy nem ismeri.

- Mit szólnál hozzá, ha beülnénk egy vendéglőbe? – karolt át ismét, majd elmesélte, hogy az ideköltözésekor felfedezett egy hangulatos kis helyet. Reméltem, hogy nem a romantikusabb fajtából való, ezért merészen rábólintottam. Hátha magától is elkotyog majd valamit arról a személyről, aki valójában felkeltette az érdeklődésemet, de akit továbbra is kerülni szándékoztam. Féltem, hogy túlságosan magukkal ragadnak az érzéseim vele kapcsolatban, és ez semmi jóra nem vezetett volna. Csakis csalódáshoz. Abból pedig egy életre eleget kaptam már.

A vacsora az eddigiekhez hasonló kellemes hangulatban telt. A vendéglő inkább barátias hangulatot árasztott, mint romantikusat. Robról annyit tudtam meg, hogy Tommal együtt nőttek fel, mivel kísérőm előszeretettel ecsetelte a fiatalkori kalandjaikat. Azt is elmesélte, hogy most nála lakik, de valószínűleg ki lesz zárva a házból ma éjszakára, mivel a figyelmeztetése ellenére hozott el engem ma este. Ez a mondat felkeltette az érdeklődősemet. Ezek szerint Tomot is megkérte volna, hogy kerüljön el engem? Kérdő pillantásomra Tom többet fecsegett ki, mint amennyit válaszként hallani szerettem volna.

- Azt mondta, magának szeretne téged – vallotta be lemondóan. A szívem egyből meglódult. – Így inkább meg sem kérdezem, találkozhatnánk-e még esetleg valamikor… – sóhajtott bánatosan. Pedig nem lett volna ellenemre, persze szigorúan baráti keretek közt. Vállat vontam, mire felcsillant a szeme. – Látom, te nem hódolsz be neki egykönnyen – mosolyodott elismerően. – Ez tetszik. Az eddigi barátnői folyton úgy ugrottak, ahogy ő fütyült, most itt az ideje, hogy valaki alaposan megleckéztesse – kacsintott rám. – Emellett bármikor szívesen török borsot az orra alá. Mint például ma ezzel a randival. Kifejezetten utált, amikor elmeséltem neki, hogy moziba hívtalak – nevetett.

Kissé zavarba jöttem ettől. Nem tudtam, miért mond nekem ilyeneket Tom. De mivel én is éreztem az arcomra kúszó pírt, nem titkolhattam, hogy milyen hatással voltak rám az előző szavak. Rob magának szeretne engem… És haragudott a legjobb barátjára, amikor azt hitte, az bepróbálkozott nálam... Ez egyszerre töltött el izgalommal és félelemmel. Fogalmam sem volt, mit reagálhatnék erre, de Tom ügyesen elterelte a szót, kikerülve egy esetleges kínossá váló „beszélgetést”.

Miután nyíltan közölte velem, hogy bár nagyon tetszem neki, mint nő, ő inkább Staceyre hajt, akivel együtt forgattak. Az egy boszorkány, aki mindenki életét ott keseríti meg, ahol csak alkalma nyílik rá, volt módom kitapasztalni – akartam hozzá vágni, majd lebeszélni a csajról, de nem tehettem. A tekintetem viszont elárulhatott, mert bocsánatkérően vállat vont.

- Te is tudod, mit mondanak a szerelemről… – Tudtam. Vak. Az én esetemben még néma is ráadásul. De méghogy szerelem! – gondoltam. Az az a dolog, amiből nekem nem juthat többé. A baj elkerülése végett álmodoznom sem szabadott még csak hasonlóról sem.

A vacsora végeztével Tom hazavitt, és Robbal ellentétben nem akart felkísérni, bár ő kimondta azt, amit előző esti kísérőm csak a pillantásával fogalmazott meg.

- Ez egy szörnyű környék. Nem akarsz elköltözni innen? – nézett rám kérdőn. Megráztam a fejem. Már majdnem egy éve laktam itt, és megszerettem a lakásomat. A szomszédjaim is kedvesek voltak, úgyhogy kincsnek tartottam a helyet. Az én saját kis kuckómnak. – Remélem, holnap találkozunk, és nem a hírekben kell viszont lássalak, mint akit az éjszaka közepén lemészároltak – viccelte el az utolsó pillanatokat is, majd könnyedén adott egy puszit az arcomra, megvárta, míg belépek a lépcsőházba, aztán visszaindult a kocsihoz, melyet még vissza kellett vinnie annak tulajdonosához. Nem irigyeltem azért, amit minden bizonnyal kapni fog. De korántsem sült el olyan rosszul az este, mint ahogy Rob megjósolta.

Az első emeleten járhattam, mikor hallottam, hogy Tom felbőgeti a kocsi motorját, majd padlógázzal indít. Mosolyogva fordultam be végül a második emeletre, de lefagyott az arcomról, amikor megláttam valakit ácsorogni az ajtóm előtt, a falnak dőlve.

Megtorpantam, de az illető meghallotta a cipőm kopogását, így felém fordult. Elakadt a lélegzetem, mikor felismertem.

Hogy kerül ő ide?