28. fejezet

Sziasztok! :)
Előbb lett kész, előbb kapjátok.. Hát.. :D :$ :/ Kellemes olvasgatást :)))) ♥
D.

28. fejezet (Kristen)

Alig kaptam levegőt, de immár nem tiltakoztam, amíg Cam eltolt az asztalig, ahol Lloyd várt ránk. Ott viszont képtelen voltam rákoncentrálni. Automatikusan köszöntem neki, de ennyi. Nekik is feltűnt, hogy valami nem stimmel, mert egyszerre kezdtek félteni.

- Minden oké? Jól vagy? – hajolt hozzám a bátyám, mire felrévedtem, és megpróbáltam egy mosolyt az arcomra kényszeríteni. Lloyd kicsit aggodalmasan viszonozta.

- Tényleg elég rosszul festesz, én rémítettelek meg így? – kérdezte vigyorogva.

Önkéntelenül is a keze után nyúltam, és megráztam a fejem.

- Dehogy, csak… láttam valamit – ziháltam. Még nem dolgoztam fel. Rob és… Stacey? Jól láttam? – bizonytalanodtam el, de nem mertem ismét odanézni.

- Mit? – nézett rögtön körbe Cam helyettem. És kiszúrta őket. – Hát ez meg mi a franc? – emelkedett volna fel, nyilván, hogy kibelezze Robot, amiért egy másik nővel ebédelget itt, de a hangomra a helyén maradt.

- Ne! – szóltam rá határozottan. – Hagyd! – kértem halkabban.

- Már késő, észrevett minket.

Lopva, a szemem sarkából odapillantottam, és tényleg minket bámult. Aztán felállt, és a ribancot magával cipelve – vagyis kézen fogva – megindult felénk. Felszűköltem a fájdalomtól, mire Lloyd még erősebben szorította a kezem.

- Ki ez a csaj? – súgta oda nekem.

- A munkatársa… – motyogtam, bár erős kétségeim támadtak. Ha csak az volna, minek ebédelnének itt édes ketten? Nem értettem, de nem is akartam megtudni. – Menjünk innen – könyörögtem nekik, de Rob ekkorra odaért hozzánk. Képtelen voltam rájuk nézni.

Cameron fel is emelkedett, így takarta előlem a látványt.

- Mondd csak, mit művelsz? – kérdezte. Nyilván nem Staceytől. Rob nem szeppent meg a bátyám egyértelműen „mindjárt megöllek” féle hangjától.

- Van némi közlendőnk – felelte neki, de nem volt bizonytalanság a szavaiban.

- Na nem – nyögtem fel, és Lloydhoz fordultam. – Vigyél el innen, kérlek! – suttogtam neki, de Rob hangja őt is megállította abban, hogy felálljon, és kitoljon innen engem, pedig már mozdult volna.

- Ez fontos, Kris. Maradj, kérlek! – Egyértelműen hozzám intézte ezt, de a szívem már akkor megszakadt, amikor megláttam őket.

- Nem érdekel! – néztem ekkor rá. Most már láttam őt, mert Cam kissé félrehúzódott. A bátyám keze a zsebében volt, azon az oldalon, ahol a fegyverét tartotta. Féltem, hogy használni is fogja a nyilvánvaló miatt – azt mégsem akartam, hogy agyonlője azt, akiért a szívem még mindig dobogott annak ellenére, hogy… megcsalt –, de több erőt kényszerítettem magamra, és nem itt akartam kiborulni. Nem most.

- Nocsak, te tudsz beszélni? – nézett rám döbbenten Stacey. Felismert. Semmi kedvem nem volt vele csevegni, pláne nem úgy, ahogy kicsivel korábban Rob tette ezt vele. Nem reagáltam rá, pedig ő is a pártját fogta annak a személynek, akit most a legcsekélyebb jóindulattal sem bírtam volna a szerelmemnek nevezni. Még gondolatban sem. – Nem értem, miért, de tényleg fontos lehet nektek, amit mondtam Robnak.

Még egy könyörgő pillantást vetettem Lloydra, majd Rob felé pillantottam, de csak azt láttam, hogy sápadtan bámulja a kezemet, amit még mindig Lloyd fogott.

- Csak hallgasd meg – nézett aztán a szemeimbe.

- Két percet kapsz – ült le Cam mellém, majd nekik is intett, hogy cselekedjenek hasonlóan. Megtették.

Rob tekintetében millió kérdés sorakozott és némi félelem. Bennem már csak a fájdalom lapult, pedig nem akartam elhinni a tényt, amit pedig láttam is: mégis van köztük valami? Hazugság volt minden, amit nekem mondott, amit értem tett? Ez nem volt elég logikus ahhoz, hogy elfogadjam, de… akkor mi a fenét keresnek itt együtt? Vártam a magyarázatot.

- Stacey tudja, hogy merre van Mike – mondta Rob halkan. Közben végig engem nézett.

- Ugyan, honnan ismerné ő Mike-ot? – jutottam szóhoz legelsőnek, bár a két kísérőméhez hasonlóan az én lélegzetem is elakadt. Csalódottan néztem a férfire, aki épp a szívemet zúzta még kisebb darabokra. – Ennél jobb hazugságot nem bírtál kitalálni arra, mit keresel itt vele? – Már meg sem próbáltam eltitkolni, mennyire rosszul esik együtt látni őket.

- Nem hazudok, Kris – lepődött meg, majd a „mindentudó” kollegina felé fordult. – Mondd el nekik is, amit nekem!

- Ugyan, miért tenném? – nézegette a ribanc a körmeit nemtörődöm módon.

- Mert ha nem teszed, megfojtlak! – sziszegte a fülébe Rob. Már ez is fájt: látni, hogy ilyen közel hajol hozzá. Nem bírtam ezt tovább nézni. Eszembe jutott a közös fotózásuk. Ott Rob is minden kétséget kizáróan rá volt gerjedve a csajra, ma pedig… Isten tudja, igaz-e, amit mondanak. Egyedül akartam lenni, hogy eldöntsem, elhiszem-e a most következő mesét, de Stacey máris belekezdett.

- Ez a ti Mike-otok… hogy is mondjam…

- Ne húzd az időt! – parancsolt rá Rob, mire ő is kapott egy megvető pillantást, de végre megkaptuk az elhadart választ.

- Egyik nap felszedtem egy pasit egy bárban. Feljött hozzám, és… jól éreztük magunkat, de aztán furcsákat beszélt. Rólad – nézett rám –, meg a bátyádról, aki nyilván te vagy – pillantott Camre –, valamint a te neved is említette – fejezte be a sort Robbal. – Először azt hittem, csak véletlen a neveitek egyezése, de aztán említette, hogy te néma voltál, vagyis csak megjátszottad, és elhagytad – fordult ismét felém. – Aztán közölte, hogy meg akart ölni ezért, de nem sikerült neki. Dühös volt, ezért nem mertem elárulni neki, hogy tudom, kiről beszél. Kate mesélte azelőtt, hogy gyengélkedsz, és Rob is eltűnt… a rendező meg baromi dühös volt, de csak annyit mondott, hogy egy kórházban dekkolsz vele – nézett Robra megint, de rám bökött közben. – Egyből rájöttem, hogy rólatok van szó, de nem tudtam, mibe csöppentem, amíg ez a Mike, aki amúgy valamiért Lloydnak nevezte magát, de a tárcájában megláttam az igazi nevét, boldogan újságolta el nekem azt is, hogy égre-földre keresitek, de úgysem fogjátok megtalálni soha, ő meg szép sorban ki fog csinálni mindannyiotokat.

Nem kaptam levegőt. De legalábbis nehezen. Aztán még mindig kételkedtem.

- Hogy tehetted? – néztem Robra. Ő döbbenten vissza rám.

- Mit?

- Hogy mondhattál el neki mindent? – szöktek könnyek a szemembe, miközben Stacey felé böktem. – Mondtad volna inkább azt, hogy eleged van belőlem, de az, hogy kitálalsz ennek a… – szavakat nem találtam rá, kinek –, ez már túlzás. De megnyugodhatsz, még ma elköltözöm tőled, és nem kell többé velem foglalkoznod.

Mire befejeztem, már alig láttam a könnyeimtől. Cam felé fordulva kértem megint, hogy vigyen el innen.

- Várj még, hugi. – Úgy tűnt, ő beveszi a mesét, ezért benne is kezdtem kételkedni.

- Nem így történt, Kris! Szeretlek! – jött Rob felől, csak későn. A bátyámra nem számíthattam. Lloydhoz fordultam.

- Elvinnél innen?

- A világ végére is, kislány, de a pasid szerintem sem kamuzik – súgta nekem, mire csalódottan rábámultam. Csak én látom, mire megy ki ez az egész?

- Rob tényleg nem mondott semmit – kontrázott rá Stacey is. Keserűen felnevettem. – Komolyan! – bizonygatta. Neki viszont már azt sem hittem el, amit kérdez. – Mike… egy elég beteg figura.

- Örülhetsz, hogy megúsztad élve azt az éjszakát – morogta neki Rob, de még mindig kitartóan engem bámult. Időnként a kezemet. – Higgy nekem. Nem én kevertem így ezeket a lapokat.

- Azt mondtad, tudod, hol tartózkodik – szólalt meg a bátyám, Staceyre pillantva.

- Igen, vagyis… azt tudom, hogy hol szokta tölteni az éjszakákat…

- Mondd a címet! – parancsolt rá Cam. Miután megkapta, lejegyezte egy papírcetlire, és újra megszólalt. – Leellenőrizzük. Te meg védőőrizetet kapsz – tette hozzá a ribanc felé fordulva, majd elővette a mobilját, és nekiállt telefonálni.

Nem hittem el, hogy ilyen egyszerű lenne az egész. Mike felszedte Staceyt, és ekkora hibát vétett, hogy mindent elmondott neki? Kételkedve néztem végig rajta, de ő Robbal volt elfoglalva.

- Mi lesz a jutalmam, ha sikerül elkapnotok? – húzódott hozzá közelebb, és csókolgatni kezdte a nyakát.

- Életben maradsz – felelte neki ő rá sem figyelve. Ennek következtében el sem tolta. Továbbra is engem nézett. Nem tudtam volna eldönteni, hogy az ő tekintete van tele több fájdalommal, vagy az én szívem.

- De megígérted, hogy… – Nem akartam sem többet látni, sem hallani az enyelgésükből. Ráadásul annál az asztalnál, amelynél én is ültem.

Fogalmam sem volt, hogy csináltam, de egyszer csak felemelkedtem a tolószékből.

- Én most elmegyek innen. Valaki segítene? – kérdeztem a könnyeimet nyeldesve. Még Cam is abbahagyta a telefonálást, Rob szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, amit a mozdulatommal értem el, de csak Lloydnak volt elég lélekjelenléte, hogy elkapjon, amikor a térdeim felmondták a szolgálatot. A derekamnál fogva tartott meg, nehogy elessek, majd óvatosan visszaültetett a székbe. – Cam! – néztem a bátyámra.

- Egy percet bírj még ki, hugi, mindjárt itt lesz valaki a csajért, utána hazamegyünk.

Számolni kezdtem a másodperceket.

- Szerintem ne hamarkodd el – súgta a fülembe Lloyd. Kérdőn pillantottam a szemeibe. Bárhova, csak Robra és Staceyre ne. Meg voltam róla győződve, hogy ez az egész hazugság. – Hagyd, hogy megmagyarázza – sandított ő mégis rájuk. Majd vissza rám. Aztán a számra. – Nem mondom, hogy nem próbálkoznék be nálad, ha nem lenne képben, de… nyilvánvaló, hogy miatta ragyogsz. Szóval… adj neki egy esélyt.

- Hogy hazudhasson? – kérdeztem tőle ugyanolyan halkan. Azt elengedtem a fülem mellett, amivel kettőnkre célzott.

- Nem tudhatod, hazudik-e. Ez csak akkor derül ki, ha a csaj igazat beszélt.

Kínlódva néztem rá, majd elfordultam.

- Rühellem, hogy ilyen kibaszott szolidárisak egymással a férfiak – morogtam magam elé. Felfedeztem az asztalon Lloyd poharát. Abban reménykedve nyúltam érte, hogy nem csak ásványvizet iszik. Mázlim volt: néhány pillanat múlva nem kaptam levegőt. Mintha sav folyt volna végig a torkomon.

- Hé, ezt nem kellett volna – veregetett hátba újdonsült ismerősöm. – Jól vagy? – kérdezte vigyorogva. Szerettem volna már, ha legalább egyszer rossz kedve van, mert amióta megismertem, állandóan mosolygott. Meg is akadt a tekintetem a száján. Azt még az égések sem bírták eltorzítani. – Kris, ne nézz így rám – figyelmeztetett, és el is fordult. Aztán vissza, és a fülembe kezdett sugdosni megint: – Ha nem akarod, hogy a pasid kinyírjon, ne bámulj ilyen nyíltan.

A vodka, vagy más patkányméreg, amit a torkomon leküldtem, igenis elkalandoztatta a gondolataimat. És Robot pillanatnyilag utáltam.

- Kris… – hallottam egy hangot, de ez most nem Lloydé volt. Nem is hűtlen szerelmemé. – Kris! – hallottam hangosabban is. Rájöttem, hogy a bátyám szólongat. Ránéztem, de ketten volt. – Jesszus, mit itattál vele? – kérdezte az asztaltársamat.

- Vodka – suttogta valaki mellettem. Vagy kiabálta? Már ezt sem bírtam eldönteni. – Egy kis tequilával… meg whiskyvel. Ja és jég.

- Nem vagy normális, ember! – morogták a testvéreim. – Kris! – kezdett aztán pofozgatni. – Nézz rám! – Próbáltam, de nem tudtam eldönteni, melyikőjükre nézzek. Eddig azt hittem, hogy Camnek nincs ikertestvére…

- Két évig egy kortyot sem ittam, honnan tudtam volna, hogy húzóra benyakalja?

Már nem figyeltem oda, miről beszélgetnek. Egy aggódó szürkéskék szempár keltette fel az érdeklődésemet. Furcsa módon ezt tisztán láttam, nem duplázódott. A tulajdonosa ezt a pillanatot választotta, hogy felálljon, és lesöpörje magáról egy nő karjait. Ki lehet a nő? – töprengtem. A barátnője?

Aztán megijedtem, mert a gyönyörű szemek viselője mellém lépett, és kiemelt a székből, melyben ültem. Talpon bírtam maradni, de belé kapaszkodtam, amikor kifelé indult velem.

- Hazaviszem. A többit intézzétek, ahogy akarjátok! – szólt még hátra, majd szorosan magához ölelt, és így lépdeltünk egyre kijjebb… asztalok között.

Ezután hallottam, hogy hozzám beszél, de hogy mit, azt nem tudtam. Belevesztem a tekintetébe. Már csak azt éreztem, hogy egy kellemes illatú bőrkárpittal bevont fotelbe pakol, oda is szíjaz, majd… filmszakadás.


(Rob)

Fájt, hogy Kristen azt feltételezte, összeszűrtem a levet – vagy akármi mást – Staceyvel. Soha nem lettem volna képes ilyesmire. Még ha ezen múlt volna az életem, vagy akár az övé – akkor is kitaláltam volna valami mást, de hogy hozzányúljak ahhoz a kígyóhoz… Soha!

Mégis a segítségünkre lehetett. Engem is megdöbbentett, amikor előadta a cseppet sem hihető sztorit Mike-kal kapcsolatban, de mivel amúgy fogalmunk sem volt, merte lehet a rohadék, nem hagyhattuk figyelmen kívül ezt a lehetőséget sem, amelyet ő vázolt. Én is ismertem azt a szórakozóhelyet, amit megnevezett Camnek. Reméltem, hogy nem lesz téves a nyom.

Addig is… Oldalra pillantottam, ahol Kris aludt mellettem az anyósülésen. Őt kellett biztonságba helyeznem. Feldühített, hogy a bátyja csak úgy elhozta otthonról. Bele sem mertem gondolni, mi történhetett volna, ha az átkunk rájuk talál, és… Isten tudja, mit tesz vele. Emellett pedig mondhatni egy randit szervezett neki Lloyddal, akivel most úgy tűnt, még jobban kijönnek, mint a múltkor a kórházban. Akár alaptalanul, akár okkal, de egyre féltékenyebb voltam a pasasra. Láttam, hogyan nézett rá Kris. Ha legalább hallottam volna, mit sutyorognak… De nem hallottam, így azzal kellett megelégednem, hogy bizakodom az irántam való szerelmében.

A döbbeneteim sorát csak szaporította, amikor dühében felpattant, és el akart menni. Akkor nem bírt talpon maradni, de most, kifelé jövet alig kellett támogatnom, szinte tökéletesen közlekedett. Ennek ellenére magamhoz szorítottam, nem akartam, hogy elessen. Meg amúgy is jó volt érezni, ahogy hozzám simul. Az éjszakánk jutott az eszembe. Akkor az ösztönei vezérelték, mikor velem együtt mozgott a szenvedély ritmusára. Amikor átkarolt, és a lábait a csípőm köré kulcsolta. Most is megborzongtam az emlékekre.

Hazaérve viszont nem cipelhettem rögtön a hálóba, hogy újra bebizonyítsam neki, képes a mozgásra, még ha egyelőre nem is tudatosan. A nappaliba vittem a karjaimban, és a kanapéra fektettem. Hoztam neki egy nedves törölközőt, és a homlokát, meg a dekoltázsát benedvesítve igyekeztem lehűteni a bőrét. Túl forrónak éreztem. Nem csodálkoztam volna, ha attól a tömény szartól, amit ivott, egészen másnapig alszik.

Alig tíz perce ápolgattam, amikor befutott Tom.

- Mit műveltél vele? – nézett ránk döbbenten, mikor felfedezte a jelenlétünket.

Elmeséltem neki, mi történt. Aztán a többi dolgot is, Staceyt és Mike-ot.

- Mit gondolsz, bízhatunk Stacey-ben? – néztem rá barátomra.

- Valójában sosem a bizalma miatt kerestem a társaságát – felelte homlokráncolva. Nem kelleett részleteznie, mi miatt tette azt anno. Nyilvánvalóan nem a bizalma, sokkal inkább a szex miatt. – De talán ilyesmiben nem kamuzna – tette hozzá aztán. Reméltem, hogy igaza van.

Kisvártatva beállított Cameron is. Magával hozta az étteremben hagyott tolószéket is, de a sarokba állította. Szerencsére Lloyd nem tartott vele.

- Na, jobban van? – lépett közelebb a húgához.

- Minek vitted oda? – támadtam rá dühösen.

- És te mit kerestél ott azzal a nővel? – vágott vissza hasonló hangnemben. Már akkor is ilyen szemekkel méregetett, mikor majdnem ugyanezt ott kérdezte tőlem. Most sem ijedtem meg tőle.

- Hallhattad – morogtam.

- Hallottam – bólintott. Aztán közelebb lépett hozzám addig, míg szinte összeértünk. – Ha az a liba hazudott – mondta a szemembe nézve –, és kiderül, hogy ez tényleg csak egy álca, hogy leplezd azt, hogy megcsalod a húgomat – folytatta kimértem, de még nem moccantam, álltam a pillantását –, akkor én puszta kézzel heréllek ki.

Tudtam, hogy megtenné, ezt nem kellett volna mondania.

- Szeretem őt. És nem csalom meg.

- Jó – felelte könnyedén, és ellépett tőlem. Leguggolt Kris mellé, a homlokára tette a kezét, és felém sem fordulva mondta tovább: – Ez majd este kiderül. Addig is biztonságba helyeztük a… barátnődet. – A hangsúlya elárulta, hogy ő sem hisz nekem száz százalékosan, de nem volt más választása: várnia kellett. Ahogy nekem is. – Nekem most mennem kell, a fiúkkal felkészülünk az estére – emelkedett fel kis idő múlva. Tomra bízta Kristent.

Elképedtem ezen, de barátom csak bólogatni mert – az általa előbb hallottak után nem csodálkoztam rajta –, majd Cam fellépdelt az emeletre. Hallottam ott matatni, de közben Kris mellé ültem, és megfogtam a kezét. Olyan szép volt, még így, sokszázalékos alvása közben is. A testvére három két fegyverrel tért vissza. Az egyiket Tomnak nyújtotta.

- Tudod, hogy működik? – nézett rá kérdőn.

- Persze – felelte amaz. Ezzel nemcsak Cameront lepte meg, hanem engem is. – Kiskoromban sokat jártam céllövöldébe – vigyorgott ránk. Cam gondterhelten felsóhajtott, és rögtönzött gyorstalpalót tartott neki két percbe sűrítve. Én addig aggódva szemléltem a húgát, aki meg sem moccant.

- Rendben lesz, ne féltsd! – szólt még rám a bátyja, majd megbökte a vállam. Felé fordultam. – Ezt add oda neki, ha felébredt – tett le egy kisebb fegyvert a dohányzóasztalra. – Tudja használni. – Ebben nem kételkedtem. Bólintottam, aztán nem érdekelt tovább. Kris annál inkább.

Alighogy Cameron lelépett, Tom meg még az új játékával játszott, kimenekítettem őt a kevésbé biztonságos övezetből – egyenesen a hálószobámba. Még mindig kellemetlenül éretzem magam amiatt, hogy kételkedett a hűségemben, meg amiatt is, ahogy Lloyddal viselkedett, de nem tudtam magamtól eloszlatni a kétségeimet, és megbeszélni a dolgokat – ehhez rá is szükségem lett volna.

Az ágyra fektettem, és óvatosan vetkőztetni kezdtem.

- Szerinted ma elkapjuk az ipsét? – szólalt meg Tom az ajtóból, de elakadt a szava. Elfelejtettem becsukni az ajtót, és most meglátta Krist melltartóban.

- Kifelé! – dörrentem rá, mire abbahagyta a bámészkodást, és hátat fordított, de nem csukta ki magát. – Tom! – szóltam rá megint, mire bocsánatot motyogott, és végre elhúzott a közelemből, mielőtt a saját, Camtől kapott és zsebemben hordott fegyver ólmait beleeresztem.

Kristen mocorogni kezdett, amikor a nadrágot húztam le róla, de nem kelt fel. A bugyiját hagytam csak rajta, és ráadtam egy pólót, majd biztos lévén benne, hogy egy darabig még nem ébred fel, betakartam, hogy hadd pihenjen. Azt nem álltam meg, hogy egy puszit leheljek az ajkaira. Kisimítottam a haját az arcából, nézegettem még egy percig, majd egy újabb puszit követően magára hagytam.

Alig csuktam be magam mögött az ajtót, amikor odalentről lövés dörrent. Megállt a szívem. Egy éktelen csattanás, majd egy káromkodást követte – ettől újraindult. Csak a hülyegyerek szórakozik odalent – nyugodtam meg, mégis félve lépdeltem le, hogy megnézzem, mit tett tönkre Tom célba lövés közben.

- Bocs, véletlen volt! – fogadott a nappali ajtajában. Szó nélkül toltam félre, és léptem beljebb. A tévére nem néztem rá, azt már a minap én tönkretettem, más berendezési tárgyakat vettem sorra. A sarokban álló cserepes növény állványa állt romokban, a cserép pedig ezer darabra tört.

- Legalább nem bántottad a tengerimalacot – fordultam ki onnan. – Takarítsd fel! – parancsoltam rá, és a konyhába lépdeltem.

- Milyen tengerimalacot? Nincs is tengerimalacod! – szólt utánam az ajtóból, de azért körülnézett.

- Azért lett volna csoda, ha kinyírod – morogtam oda sem pillantva. A zajokból ítélve nekiállt a rendrakási feladatának.

Mivel nem enni mentem Staceyvel az étterembe, most összeraktam egy szendvicset magamnak Tom előző este sütött steakjét felhasználva, valamint Krisnek is előkészítettem némi harapnivalót. Bíztam benne, hogy nem sok időre ájult el attól a tömény szesztől, amit az a másik elmebeteg csak úgy hagyott neki meginni, mert egy újabb, napokig tartó kómát nehezen bírtak volna az idegeim.

Más dolgom nem lévén felhívtam Nedet, hogy megnyugtassam, nem kell harcba szállnia a stúdióval a per miatt, aztán Lizzyt tárcsáztam. Rögtön sírva fakadt, amint meghallotta a hangom.

- Ne haragudj, én úgy szégyellem magam! – zokogta a fülembe.

- Hagyjuk ezt most – kértem. – Hogy vagy? – Tényleg érdekelt a hogyléte, de főleg a testi.

- Még három hétig lesz rajtam a gipsz, de… sajnálom, Rob! Krisszel minden rendben?

Nem árultam el neki, hogy az a rohadék hátba lőtte, azt sem, hogy mennyire nincs rendben egyébként, inkább megnyugtattam, hogy velünk minden oké. Ezután megkértem, hogy lehetőleg ne nagyon mászkáljon semerre, amíg le nem zárult ez az ügy, de a kérdésére, hogy az mikor lesz, nem tudtam mit felelni.

- Lizzel beszélsz? – jelent meg Tom az ajtóban. Csak egy pillantást kapott, nem feleltem neki konkrétan, de jelezte, hogy ő is szeretne pár szót váltani vele.

- Remélem, sikerül elintéznetek azt a mocskot! – mondta épp a nővérem. – Ha bármi kell, tanúskodni, vagy mit tudom én, rám számíthatsz, öcsi!

- Kösz – motyogtam, majd újra Tomra sandítottam. Olyan elesetten ácsorgott mellettem, hogy megsajnáltam. – Tom szeretne beszélni veled – közöltem Lizzyvel, mire ismét elsírta magát.

- Szerinted nem utál nagyon? – kérdezte szipogások közepette.

- Nem hiszem – mértem végig talpig remény barátomat.

- Akkor adnád őt egy kicsit? – kérte. Elbúcsúztam tőle, majd lazán a nappaliba sétáltam. Tom pincsiként követett, mert látta, hogy a hívást még nem nyomtam ki. Viszonylag szép rendet csinált, ezért kapott egy kis jutalmat: a kezébe pottyantottam a mobilomat, mire rögtön a füléhez emelte.

Nem volt kedvem végighallgatni őket, inkább visszamentem szerelmemhez az emeletre. Az oldalán feküdt, összekucorodva a takaró alatt. Mellé, jobban mondva vele szembe lefeküdtem az ágyra, és a mellei elé húzott kezéért nyúltam. Alighogy megérintettem, sóhajtott egyet, és összekulcsolta az ujjainkat. Örültem neki, hogy legalább álmában nem haragszik rám, de az is eszembe jutott, hogy pont ugyanilyen kéz a kézben ült Lloyddal az étteremben. Elhessegettem a képet az emlékeimből, és némán nézegetni kezdtem.

A szívem összes rezdülése miatta történt, érte lángoltam magas lángon, soha ki nem hunyónak érzett tűz emésztette a lelkem, és azt kívántam, bárcsak így lehetne ez mindörökre. Ebben a szent percben elhatároztam, hogy ha mindenen túl leszünk, akár tud normálisan – vagyis tudatosan, magától – mozogni, akár nem, feleségül veszem, hogy ne legyen több véletlen, amely elválaszthatja tőlem. Életem végéig vigyázni akartam rá, boldoggá tenni, és… szeretni.

- Szeretlek – motyogta pont ekkor ő is, majd pislogott párat, és kicsit még kábán a szemembe nézett. – Rob… – suttogta.

- Itt vagyok – súgtam vissza, és megpusziltam az ujjait.

- Szeretlek – súgta megint.

- Én is szeretlek – mosolyodtam el.

- Ugye csak álmodtam, hogy Staceyvel ebédeltél egy étteremben? – jött a kellemetlenebbik téma. Nem feleltem rögtön. Azt figyeltem, hogy nyújtózkodik egyet. Mindene nyújtózkodott, a lábai is, majd közelebb kúszott, és a mellkasomhoz bújt. – Ugye? – kérdezte, miközben szorosan átölelt. A lehelete a nyakamat csiklandozta, felborzolva ezzel az érzékeimet. Kényszerítettem magam, hogy arra figyeljek, mit kéne válaszolnom.

- Sajnos nem – árultam el neki az igazat. Ekkor mintha kissé megdermedt volna.

- Miért voltál ott vele? – kérte számon. Megtehette. Elmondtam neki. Onnan kezdtem, hogy hazaindultam a stúdióból. Talán így kellett volna indítanom az étteremben is, akkor előbb hitt volna nekem, és megkíméltük volna egymást a félreértésektől, most ugyanis sokkal könnyedebben vette mindezt. – Akkor nincs… köztetek… semmi? – kételkedett mégis mellém könyökölve. A szemembe nézve várta a válasz.

- Semmi – feleltem halkan. – Az viszont nem tetszett, ahogy Lloyddal viselkedtél – árultam el én is a szívem fájdalmait. Kris összeráncolt homlokkal kezdett értetlenkedni, mire elmondtam neki, mit tett. Azaz én mit láttam, hogy tett. Nem adott konkrét magyarázatot, de biztosított róla, hogy nem érez iránta semmit. – Biztos? – féltem kicsit még mindig.

- Biztos – bólintott szerelmes tekintettel. – Téged szeretlek, az előbb is mondtam – hajolt felém. Hagytam, hogy megcsókoljon. Sőt. Rögtön viszonoztam, a kezem pedig a derekáról a combjára csúszott. – Igaz, hogy ma este valami akció lesz valami bárban? – nyögte, mikor levegő után kapva elszakadtunk egy pillanatra.

- Igaz – nyögtem vissza. Igen élénken állt neki éledezni a testem kedvesem egyetlen csókjától.

- Akkor… mi lenne, ha nem fecsegéssel töltenénk a hátralevő időt? – kúszott Kristen fölém, miután a takarót lerúgta magáról, és az egyik combját a csípőmön átvetve elhelyezkedett rajtam. A körmei a mellkasomba vájtak, miután felgyűrte az ingemet.

- Részemről nincs akadálya – feleltem, megadva magamat neki.

Az ingem gombjai ezerfelé repültek, ahogy szerelmem szétszakította rajtam. Felültem, őt pedig a fenekénél fogva húztam magamhoz még közelebb, hogy érezze, milyen hatást vált ki belőlem. Érezte, mi több: hozzá is dörgölőzött egyelőre a nadrágom fogságába zárt vágyam konkrét bizonyítékához. A pólótól egyetlen mozdulattal szabadítottam meg, és az így félbevágott csókunkat a nyakán folytattam.

A vállam is kapott pár karmolást, miközben letolta rajta az ingemet, én viszont ekkor már a melleit becézgettem. Feltűnt, hogy ismét mindene tökéletesen rendben mozog, de mintha ő ezt észre sem vette volna. Nem firtattam a dolgot, inkább csak csendben örömködtem, de főként annak, hogy az ölelésében érezhettem magam. Megint! Mintha még tartana az éjszaka átélt mámor… Nem akartam, hogy véget érjen.

Mindenütt egymást cirógatva adtuk a másik tudtára szavak nélkül azt, mit érzünk, mire vágyunk. Szerencsére ugyanarra: a szenvedélyre, amely minden eddigi együttlétünket csodába burkolta, és megerősítette az egymás iránt érzett rajongó szerelmünket. Nem kételkedtem többé benne, hogy ki iránt és mit érezhet kedvesem, tudtam, hogy a teljes szívét birtoklom.

Óvatosan simítottam végig a testén, de a borzongások, melyeket előidéztem ezzel, arról adtak tanúbizonyságot, hogy tökéletesen érzi az ujjaim végigsiklását a bőrén, az apró libabőrök pedig ékes eredményei voltak mindennek. Ennek ellenére rákérdeztem, mikor a mellére simult a tenyerem.

- Érzed ezt? – Szerelmem kéjesen felnyögött, és futólag bólintott, miközben a hajamba túrva húzott magához, és harapdálni kezdte a számat. Ezt követően már kevesebb óvatossággal fordultam át vele az ágyon. Hanyatt fektettem, és egy pillanatig még élveztem, hogy az összes végtagjával szorosan ölel, de aztán kibontakoztam belőle, és elhúzódtam egy pillanatra.

A tekintetem falta és cirógatta végig a testét, míg ledobáltam a ruháimat, majd újból mellé fekve megsimogattam az arcát.

- Nagyon szeretlek – suttogtam komolyan pillantva a szemébe, de elakadt a lélegzetem, mikor a hasamra csusszanó keze határozottan markolta meg máris tettre kész gerjedelmem. Elsietni viszont nem akartam ezt az „időkihasználást estig” címkével ellátott eseménysorozatot, amelytől máris pezsgett a vérem, így egyetlen vad csók után a nyakát hintettem tele láthatatlan fognyomokkal, majd a melleit becéztem kőkeményre, hogy aztán a köldökét illessem érintéssel.

A bugyija pántja alá nyúlva lassan, centiről centire szabadítottam meg tőle, a lábain végigvezető utat is puszikkal és simogatással tarkítva, hogy aztán ezek nyomán visszataláljak karcsú combjai irányába… melyek maguktól nyíltam szét előttem, feltárva szerelmem vágyainak lágy rózsáit. Alig mertem érinteni, féltem tőle, hogy felemészt a tűz, de amint mégis bátran megtettem, ízlelni is vágytam.

Kristen hangosan nyöszörgött, mikor a nyelvemmel kezdtem kényeztetni teste legérzékenyebb pontját, ujjaimat pedig mélyre fúrtam nőiessége izzó barlangjába. A teste megvonaglott, a lepedőt markoló keze a tarkómra rebbent, hogy véletlenül se távolodhassam el tőle. Eszemben sem volt ilyesmire vetemedni. Egész addig maradtam és izgattam a végletekig, míg be nem teljesült a gyönyöre. Édes kéjnedveit az utolsó cseppig eggyé tettem magammal, majd újra nyalogatni kezdtem nőiessége puha redőit, de ekkor könyörögni kezdett.

A teste fölé helyezkedtem, de ekkor eltaszított. Megijedtem, hogy valamit rosszul csináltam, de az, hogy hanyatt döntve a derekamra ült hirtelen, el is feledtette velem a rajtam átfutó riadalmat. Kris két keze közé fogta az arcom, a teste fölöttem ontotta magából a hőt, mely tüzét én is éreztem magamban lávaforrósággal végigáramlani, majd megcsókolt.

A saját ízét csókolta ki a számból, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel, mellyel „letámadott”, végigsimogassa a testem, és az ajkaival is elinduljon rajtam. Azt hittem, felgyulladok, és velem együtt az ágy, sőt az egész ház meg a város is, amikor a mellkasom végigkényeztetése után addig kezével izgatott szervemet az ajkai közé vette. A számomra is ismeretlen morgás magától szakadt fel a torkomból, mikor gyengéden szopogatni kezdett. Többre vágytam, ő pedig mintha csak kimondtam volna, máris teljesítette: apró ujjai körbefogtak, de a szája nyelt el.

Most én voltam az, aki megvonaglott az érintése és intim csókja alatt. Konkrétan szénné égtem a mozdulataitól, melyekkel az őrület végső peremére taszított. Nem állt le, így nekem kellett visszafognom magam, mert az élvezetemet máshogy akartam elérni, benne.

Kris nyelve túl sok gyönyört adott ahhoz, hogy soká tartani bírjam magam, így szóra nyitottam a számat, hogy megkérjem, hagyja ezt abba, de rögtön, mielőtt késő, mert más terveim is volnának még, amikor ismét kitalálta a gondolatomat, mert elengedett, fölém helyezkedett, és csípője körkörös mozdulataival ereszkedett rám, míg tövig el nem tűntem benne.

Aztán csak ült, a teste mélyén tartva robbanásig hevült testrészemet. A körmei a hasam alját kaparászták, ő pedig remegett fölöttem. Az agyam egyetlen pici józan pontja arra figyelmeztetett, hogy lehet, túl sokat kívánnék azzal, hogy meg bírjon mozdulni, mert erre még lehet, hogy nincs felkészülve, de mikor a combjain végigsimítva a fenekéhez értem volna, hogy ismét átforduljak vele, és én táncoltassam meg magunkat a szerelem ősi ritmusára, kinyitotta a szemeit, rám nézett elmosolyodott, és megmoccant.

Lassan csinálta. Majdnem belehaltam, annyira őrjítően lassan mozgott, míg épp csak pár centit maradtam benne. A kezével ragadott meg ekkor, és lágyan összedörzsölt bennünket, hogy aztán egyetlen gyors mozdulattal ismét teljesen eltűntessen magában.

- Kristen – nyögtem, mielőtt a saját nevemet is elfeledtem volna a mámor hullámainak sűrűjében, melyek lecsaptak rám, és magukba nyeltek, akárcsak szerelmem nőiessége kitörésre vágyó testrészemet, de ő tovább kínzott, míg már szerintem számára fájóan markoltam a bőrébe. Ekkor váltott csak gyorsabb tempóra.

Teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz a vég. A fülem zúgott, a vérem dübörögve száguldott az ereimben, a légzésről többé nem voltak emlékeim, a szívem pedig kiugrott a helyéről. Kris ekkor meg is csókolt – ez volt a kegyelemdöfés. A számba sikította élvezetét, én pedig elégtem a máglyán, melyet teste mélye jelentett a számomra.

Versenyt zihálva remegtünk egymást szorosan átölelve. Sokáig nem tértem magamhoz, de amint feltisztult a szenvedély köde az agyamról, tudatára ébredtem, hogy ez nem volt elég. Akartam még. A testem előbbre járt, mint az agyam, újra keményen meredeztem kedvesem ölében, amit ő halk nevetéssel vett tudomásul.

Amint kipihente magát a mellkasomon csókok közepette, újra felemelkedett rajtam, és megint mozogni kezdett, de a remegése sem szűnt meg. Most már valamivel józanabbul bírtam gondolkodni, őt pedig nem szándékoztam teljesen kikészíteni – csak picivel a normális szint felettig –, így most tényleg hanyatt döntöttem, és ráfeküdtem anélkül, hogy egy centit is kijjebb húzódtam volna belőle, majd lágy mozgással indultam vele ismét a csúcsra.

Most kevésbé kapkodva másztuk meg a mámor Himalájáját, szüntelen csókok és halk, nyögésbe fúló vallomások kíséretében, majd aztán sem siettünk elengedni egymást.

A szenvedély csillapultával mellé fekve magamhoz húztam, és szavakat nem találva, de keresgélve próbáltam egyelőre gondolatba foglalni, amit érzek. Nem sikerült. Valami viszont az eszembe jutott.

- Szeded még a gyógyszert? – kérdeztem halkan, kedvesem most elgondolkodóvá váló szemeibe pillantva. Azt tudtam, hogy a kómája alatt nem szedte, és talán már előtte sem, amikor épp nem voltunk együtt, de hogy azóta…

- Nem – felelte halkan. A szívemet furcsa, eddig szokatlan öröm bizsergette meg, majd ugyanez mosolyra húzta az arcomat is. Ő viszont nem mosolygott, amitől én is lelombozódtam egy kicsit.

- Te nem szeretnél egy kisbabát? – kérdeztem. – Tőlem? – tettem hozzá reménykedve, hogy tévedek, és rosszul láttam a rosszkedvét. A pillantásától nem lettem boldogabb. Attól sem, hogy megrázta a fejét. A mosolyom is lehervadt. – És ha mégis összehoztuk az imént? Vagy tegnap? – soroltam a lehetőségeket.

- Nem tudom, Rob – felelte. Hálás voltam az őszinteségéért, de fájt. – Majd… meglátjuk. Most… nem tudom – vált egyre gondterheltebbé. Nem akartam ezt. Elrontani sem akartam az előbbi gyönyörű pillanatokat, és már bántam, hogy szóba hoztam a dolgot.

- Ne haragudj – kértem bocsánatot rögtön. – Majd visszatérünk rá, ha… esetleg mégis sikerült most… ha meg nem, akkor pár év múlva – nyugtatgattam, mielőtt kiborulna esetleg. Bíztam benne, hogy ő is pár évre tervez velem, vagy esetleg még tovább. Én határozottan életem végéig őt szerettem volna imádni.

- Most ne beszéljünk erről többet, jó? – kérte halkan. Rendbennel feleltem neki. Megköszönte, mire elhúztam a számat. Szerettem volna kifaggatni, mi kifogása van egy csöppség ellen, aki szerelmünk legédesebb gyümölcse lehetne, de aztán eszembe jutott a jelenlegi elég zavaros életünk, úgyhogy magamra parancsoltam, és türelemre intettem a szívem. Akárcsak a házassággal kapcsolatban.

Egy újabb csókot követően Tom kopogása rebbentett szét bennünket, de visszahúztam magamhoz Krist, és magunkra húztam a takarót, hátha képes és benyit a pillanatunk megzavarója, de nem így tett, csak bekiabált.

- Nem akarok zavarni, de Cameron telefonált. Stacey igazat mondott, vannak szemtanúk abban a bárban, akik látták ott mostanában Mike-ot és ma este el akarják kapni. Ők már készen állnak, azt kérdezi, részt akarsz-e venni benne?

Kristen megdermedt az ölelésemben és ijedten pillantott rám.

- Micsoda? – kérdezte. – Ugye te nem akarsz odamenni?

- Kösz, mindjárt visszahívom! – kiáltottam ki Tomnak, majd nehéz szívvel néztem szerelmem szemeibe. – Ki akarom taposni a belét annak a rohadéknak – közöltem vele a szándékaimat.

- Rob, ne! – lábadtak könnybe a szemei. – Kérlek, maradj itt velem, majd ők elintézik.

Erős volt a kísértés, hogy engedjek neki. Legalább annyira, mint a késztetés, hogy tényleg kitapossam Mike beleit mindazért, amit Kristennel tett. Egyelőre nem döntöttem.

- Beszélnem kell a bátyáddal – bontakoztam ki a karjaiból, és felkeltem az ágyból. A fürdőbe mentem, és beálltam a zuhany alá. Azt hittem, az újabb sokk újra mozgásképtelenné teszi Krist, ezért meglepődtem, amikor kinyílt a fülke ajtaja.

- Kérlek – súgta, miközben a derekamat átölelve hozzám bújt. Kicsit labilisan állt a lábán, ezért visszaöleltem, majd megismételtem:

- Beszélek vele, oké? – Még mindig nem tudtam, mit fogok tenni, és ezt is elmondtam Krisnek, majd egy puszit akartam adni neki, de elfordította a fejét, és eltolt magától. Szembe velem a fülke oldalának dőlt.

- Annyi gyereket szülök neked, amennyit csak akarsz, de kérlek, bízd ezt rájuk – nézett rám könyörögve. A lehetőség, vagyis „üzlet” – esetleg zsarolás – átmenetileg megmosolyogtatott.

- Szeretném, ha megtennéd, de… Mike nem úszhatja meg egy egyszerű börtönnel – magyaráztam neki.

Persze Cam is elhajtott. Miután Kristent érzéki mosdatásban részesítettem, amit ő most az aggodalma miatt sóhajnyival kevésbé élvezett, mint az ágyban az imént, segítettem neki felöltözködni – tiltakozott ugyan, hogy megoldja egyedül is, de a világ minden kincséért sem hagytam volna ki a teste újbóli végigkényeztetését közben –, majd a lépcsőzés kockázatát elkerülve a földszintre vittem a karjaimban, hogy beszéljek a testvérével, aki ekkorra meggondolta magát és mégsem akarta, hogy részt vegyek az esti rendezvényen.

- Maradj inkább vele és vigyázz rá! – parancsolta. Krisre pillantottam, aki félve szemlélt engem. Eszembe jutott Cameron seregnyi haverja, aki állítólag mindannyiunkra vigyáznak, és az is igaz volt, hogy bármikor mindennél szívesebben töltöttem vele az éjszakákat, de nem hagytam volna ki Mike kollektív megkínzását sem.

- De… – akartam tiltakozni, ám ő félbeszakított.

- Itt profik dolgoznak, te csak láb alatt lennél, arra meg semmi szükség. – Nem győzött meg. – Ha a sógorom akarsz lenni valaha, jobban teszed, ha otthon maradsz! – Ez már hatásosabb volt, de még mindig nem az igazi. – Halottként nehéz lenne megnősülnöd.

Felsóhajtottam. Kris könyörgő tekintete, valamint a bátyja szavai így együtt meggyőztek róla, hogy ne legyek a kelleténél meggondolatlanabb.

- Oké – adtam meg magam kelletlenül.

Cam csak erre várt, most le is rakta. Alighogy Krisre pillantottam, mégis újra megszólalt a mobilom. Ugyanő volt a hívó.

- Elfelejtettem mondani. Lloydot átvitetem a házadba – közölte a grátisz hírt. Ehhez már végképp zéró kedvem volt, de Cameron meggyőző képességével csak a húgáé vetekedhetett. – Szükségem van az emberekre, akik rá vigyáznak. Egyszerűbb, ha egy helyen vagytok.

- Ja – értettem egyet. – Úgy Mike is könnyebben mészárol le bennünket.

- Arra is fel vagyunk készülve, ne aggódj. – Már épp meg akartam kérdezni, hogy Staceyt vajon miért nem akarják még ráadásnak ideköltöztetni, amikor elárulta. Kezdtem megijedni, hogy a családjukban mindenki gondolatolvasó. – A csaj lesz a csali. Inkább ő, mint a húgom. – Na, ez már kifejezetten tetszett.

Széles vigyorral vágtam zsebre a telefonomat, aztán Kris mellé huppantam a kanapéra és megfogtam a kezét.

- Szóval? – ijedt meg a jókedvemtől.

- Maradok – közöltem vele, mire szinte a nyakamba ugrott. Meg is csókolt, de mielőtt vágyaim szerint viszonozhattam volna, megszólalt Tom a hátunk mögött.

- Srácok, ez nekem nem stimmel – motyogta.

- Micsoda? – engedtem el kedvesemet, aki továbbra is hozzám bújva, velem közös kíváncsisággal pillantott felé.

- Ez az egész… hogy pont Staceyt szemelte ki magának, és… nem is bántotta, de… elmondott neki mindent? – kételkedett. Sikeresen felkelttette az én gyanúmat is. Ez tényleg nem stimmelt így. – Szerintem ez csapda – morogta, majd elvette a dohányzóasztalról a cigijét és rágyújtott.

- Igaza lehet – mondta Kristen, miután belegondolt. – Mike nem ennyire hülye.

- A bátyád sem az – néztem rá. – Ha mi rájöttünk erre, hogy talán csapda az egész, akkor nyilván ő is, de tudja, mit csinál. És itt biztonságban vagyunk – öleltem magamhoz szorosabban.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Mind ijedten rezzentünk össze, végül Tom volt az – amúgy is ő állt hozzá a legközelebb –, aki a bejárat felé indult, hogy megnézze, ki a látogató. Lloyd megérkezett.

Vettem egy lassú, mély lélegzetet, és megpróbáltam nem tudomást venni Kris öröméről, amellyel fogadta. Egyedül annak örültem, hogy nem állt fel és borult össze vele, bár nyilván csak azért nem, mert egyelőre csupán időnként és átmenetileg működött mindene normálisan. Az is csodának számított alig egy héttel a műtét után, hogy szeretkezés közben azt tette, amit akart. Na meg, amit én akartam.

- Hát túlélted, szivi? – lépett közelebb hozzánk Lloyd, majd leült Kris másik oldalára.

- Mit? – nézett rá kedvesem zavartan.

- A VTW triót – vigyorgott rá a vendégünk. Nehezen bírtam nézni, ahogy Kristen visszamosolyog rá azzal a mosollyal, ami az én szívemet is mindannyiszor hevesebb dobogásra késztette. Az sem segített a bajomon, hogy közben még mindig hozzám simult, és nem hozzá.

Tom hangját hallottam a bejárat felől, ezért megkockáztattam, hogy magukra hagyom őket a kanapén, és odamentem megnézni, mi lehet még a gond. Semmi nem volt, csak Lloyd kísérője adott épp egy telefont Tomnak, amin majd tartani tudjuk a kapcsolatot Cammel akció közben. Biztos valami szupertitkos frekvenciára volt kódolva. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy krimi főszereplője… már nem először. Vagy egy rémálomé.

- Ki az ürge? – biccentett Tom a nappali felé, miután a másik pasas elment. Oda sem nézve feleltem:

- Ő Lloyd. – Nem csodálkoztam rajta, hogy Tom nem ismerte fel, nekünk sem sikerült elsőre, hisz Kris még a régi kinézetével rajzoltatta le. Barátom meg is döbbent, de kiterelgettem a konyhába, hogy ne a közelükben adjon hangot ennek.

- Ez a ti Mike haverotok tette ezt vele talán? – kérdezte. Bólintottam. – És minek van itt? Hogy elcsábítsa a csajodat? Te meg hagyod? – botránkozott meg rögtön. A tekintetemből kiolvashatta, hogy totál nem ez a helyzet. Sőt! Legszívesebben az Antarktiszra küldettem volna Lloydot, hogy ott őrizzék, ne a házamban, ne Kris közvetlen közelében, de nem én voltam a főnök.

Elmeséltem Tomnak a sztori rövidített verzióját. Azt ő is megvigyorogta, hogy Staceyt fogják csalinak használni, de aztán belesett a vállam fölött a nappaliba, és összeráncolta a szemöldökét.

- Nem tetszik ez nekem – ismételte, amit kicsivel korábban is, Mike észjárása kapcsán.

- Nekem sem, de nem tehetünk semmit – morogtam, és igyekeztem higgadtan viselni a másik helyiségből kiszűrődő beszélgetést, meg szerelmem kacajait.

Fél óráig bujkáltam előlük a konyhában, azon igyekezve, hogy ne zárjam őket külön szobába az emeleten. Tom végig közvetítette, mikor mi történik. Egyelőre nem értek egymáshoz, amint viszont a kémem megsúgta, hogy Lloyd megfogta Kris kezét, aki nem húzta el a sajátját, idejét láttam közelebb menni.

 - Nem vagy fáradt? – kérdeztem Kristent, mintha mi sem történt volna. Annak tűnt. És vette is a lapot.

- Egy kicsit – felelte.

- Megmutatom a szobádat – pillantottam ekkor Lloydra, majd elindultam az emelet felé. Szerencséjére követett. Abba vezettem, amit előző éjjel még Cameron birtokolt.

- Kösz… mindent – nézett rám, miután belépett.

- Mit akarsz tőle? – Úgy gondoltam, nem árt, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. Lloyd nem ijedt meg a hangomban rezgő ellenszenvtől. Rám vigyorgott.

- Őt magát! – vágta rá, mire ökölbe szorult a kezem. – De sajnos foglalt a szíve – tette hozzá. Nem nyugtatott meg teljesen. – Nekem pedig nem szokásom mások kapcsolatát tönkretenni.

- Én ezt nem így tudom – néztem rá határozottan. – Mi van azokkal a házasságokkal, amik miattad mentek tönkre? – céloztam itt a múltjára.

- Az rég volt – vont vállat. – Az utóbbi két év megváltoztatott.

- Igen. Két évet vártál rá. – Most már Kristenre gondoltam. Ő is.

- Valóban. De örülök neki, hogy közben megtalált téged. – Ez őszintén hangzott, én viszont túl sokat forogtam színész körökben, és talán paranoiás is lettem kissé emiatt. Nem hittem neki.

- Tartsd távol magad tőle. – Ezt nem fenyegetésnek szántam, de úgy tűnt, felfogta.

- Úgy lesz, ne félj – dobott még meg egy vigyorral, majd jó éjt kívánt. Magára hagytam, visszamentem a földszintre kedvesemért. Még hallottam, hogy telefonálgatni kezd, de nem érdekelt, kit és miért hív.

Odalent szerelmem most már Tommal beszélgetett, de elhallgattak, amikor megjelentem. Aztán Kris mégis kibökte, miről volt szó.

- Mondtam, hogy nem kell rá féltékenynek lenned. – A rá alatt egyértelműen Lloydot értette. Ezt viszont nem Tom előtt kívántam megbeszélni. Felemeltem kedvesemet, és a konyhába vittem, hogy megvacsoráztassam, mielőtt a hálónkba csábítom.

- Menjetek csak, majd én tartom a frontot – ajánlkozott Tom. Már bőven elmúlt tíz, úgyhogy nem volt ellene kifogásom. Előbb mégis beszélni akartam Cameronnal, aki elárulta, hogy egyelőre várnak, még nincs nyoma Mike-nak sehol. Ezt a többiekkel is megosztottam, majd újból a karjaimba vettem Kristent, és felvittem az emeletre.

Ezúttal nem próbáltam közeledni hozzá, és ő sem. Mindketten túl feszültek voltunk, bár biztos, hogy hatásos gond- és gondolatűzőnek bizonyult volna, ha egymásba feledkezünk, csakhogy olyankor a külvilág megszűnt, és félő volt, hogy nem vesszük észre, ha történik valami, úgyhogy egyszerűen csak magamhoz öleltem őt, és a virrasztásra felkészülve, pár puszi kíséretében álomba cirógattam.


(Kris)

Valamikor az éjszaka közepén egy hatalmas robajra riadtam. Rob megmozdult mellettem, és engem leemelve magáról az ablakhoz sietett, majd kilesett rajta.

- Mi az? – suttogtam felé.

- Nem tudom. Megnézem, te maradj itt – nyúlt az éjjeliszekrény felé. Elővett belőle egy fegyvert. Elakadt a lélegzetem. – A bátyád azt mondta tudod, hogy kell használni. Ne habozz, ha arra kerül a sor – kérte. Még egy gyors puszira hozzám hajolt, majd az ajtó felé indult. Nála is volt egy fegyver.

- Ne! – kértem halkan, de egy végtelen pillantás után eltűnt az ajtó mögött.

Nem kaptam levegőt a félelemtől, de eszembe jutott, hogy többen vagyunk a házban, többek között Lloyd, de nem hallottam, más neszt, sőt, semmit, ami arra utalt volna, hogy egyáltalán lenne itt rajtam kívül bárki. Rob a földszintre vezető lépcsők felé indult az előbb. Odalent megszólalt egy telefon, de senki nem volt hajlandó felvenni.

A saját tüdőm sípolását is hallottam. Képtelen voltam tovább itt ülni és várni, mi lesz ennek a vége. Valahogy sikerült felállnom, és a fal mellett tapogatózva elindultam Lloyd szobája felé. Nem volt nehéz megtalálnom, ez volt az egyetlen vendégszoba a házban, Tom a másik irányban foglalta el a sajátját. Fel sem fogtam, hogy bírok közlekedni – ez most nem számított. Végig a lépcső felé néztem, hátha Rob közben visszajön, de semmi.

A telefon odalent még mindig csörgött. Hangokat nem hallottam.

Óvatosan löktem be a résnyire nyitva levő ajtót, és az ágy felé közeledtem. Elképzelésem sem volt, hogy nem ébredt fel Lloyd a zajra, ami még a holtakat is felébresztette volna, de elhatároztam, hogy én akkor is felkeltem. Ugyanolyan veszélyben volt, mint mi – ha egyáltalán szó lehetett veszélyről, de nem zártam ki a lehetőségét.

Egész testemben remegve térdeltem az ágya szélére, majd a vállánál fogva megráztam, és többször a nevén szólítottam, persze suttogva, hogy ébredjen fel. Nem mozdult. Még erősebben ráztam, mire hanyatt fordult. A Hold ablakon beszűrődő fényénél tökéletesen láttam azt, ami az én sorsomat is egyetlen töredékmásodperc alatt megpecsételte.

El volt a vágva a torka. A vére feketére színezte a sötétben a párnát, amelyen feküdt. Megbénított a félelem, moccanni sem bírtam.

- Örülök, hogy a múltkorit túlélted, Kissy – suttogta aztán Mike a fülembe…

27. fejezet

Sziasztok! :)
Igazság szerint ezt sem ragoznám ;-) :P :$ ♥ :D DDDD
Olvassatok! (vagy ne ;-) )

Sok csók!
Szil

27. fejezet (Kristen)

A férfi több szempontból is megdöbbentett. Először akkor, amikor közölte, hogy már két éve – vagyis a baleset óta – vár rám. A második az arca volt. Nem rá emlékeztem, az emlékeim mégis hozzá vezettek el. Valaha – két éve – hasonlíthatott arra a szimpatikus és jóképű illetőre, akit Cam munkatársa nem tökéletesen ugyan, de megrajzolt. Ez a férfi viszont…

- Mit tett veled? – borzadtam el. Szinte felismerhetetlen volt az arca, kivéve a szemeit. Azok ugyanolyan élénken csillogtak, mint annak idején. Észrevettem benne azt, aki volt.

Rob erősebben szorította a kezem, rajta is éreztem a döbbenetet.

- Azt te is láthatod – felelte Lloyd.

Bár ne láttam volna. A nyakát mostanra összeforrt vágások tarkították, az arca pedig… mintha valami ráégett volna. El sem mertem képzelni, hogy nézhet ki a teste. – Biztos azt hitte, meghaltam, de tévedett – folytatta még mindig jókedvűen. Tudtam, hogy Mike-ról beszél.

Könnyek szálltak partra a szemem sarkában, nem tudtam elnyelni őket.

- Annyira sajnálom! – suttogtam.

Lloyd ekkor elindult felém, mire Rob védelmezően elém állt.

- Hé – nevetett fel „vendéglátónk” –, nem fogom bántani – közölte szerelmemmel. Én is rászóltam, mire kissé vonakodva ugyan, de félreállt. Lloyd a kezét nyújtotta felém. – A szörnyeteg sem bántotta a szépséget – intézte immár hozzám. A kezem reflexszerűen fogta meg az övét. Fel sem fogtam a mozdulatomat, míg meg nem rázta. – Örvendek, hölgyem.

Viszonoztam a mosolyát, de Rob egyre feszültebbé vált mellettem.

- Hogyan kaphatnánk el? – kérdezte, én meg inkább gyorsan elengedtem Lloyd kezét, aki ekkor elhátrált egy lépést és újabb meglepő kijelentést tett.

- Sétáljunk kicsit a kertben. Olyan szép idő van! – javasolta. Most néztem bolondnak először, amióta megérkeztünk.

- Odakint esik – árultam el neki a kiábrándító valóságot, de addigra már elment mellettem. Követtük.

- Ez a pasas nem bolond – morogta Rob mögülem.

- Nem az – értettem egyet hitetlenkedve, de valamiféle nyugalom is megszállt.

- Az viszont nem tetszik, ahogy rád néz – tette hozzá, de felelni nem tudtam. Elértük közben a recepciót, ahol a minket Lloydhoz kísérő ápoló hatalmas szemeket meresztve nézte őt.

- Mit műveltek vele? – kérdezte tőlünk, miután végignézte, ahogy a kezeltje neki odabiccentve elhalad előtte, majd ki az ajtón.

- Semmit. Sétálni akar – feleltem.

Kint mégsem esett, Rob egy lugas felé tolt engem a tolószékkel, ahol Mike másik élő áldozata már várt ránk. Kíváncsian pillantottam körbe, majd rá. Csupa zöld volt körülöttünk minden.

- Azt mondták, hogy…

- Hogy utálom a növényeket? – fejezte be helyettem a mondatot mosolyodva. Bólintottam. – Muszáj volt produkálnom valamit, hogy bent tartsanak – vont vállat. – Reméltem, hogy egyszer emlékezni fogsz, és egy fix hely kellett, ahol majd megtalálsz. – Ez logikusan hangzott. Sokkal nehezebb dolgunk lett volna, ha valahol a világban mászkál…

Már nem számoltam, hányadszorra döbbenek meg. Rob egy pad mellé tolt az előbb, most leült rá, és a kezemért nyúlt. Oda sem nézve kulcsoltam vele össze az ujjainkat.

- Elmesélnéd, mi történt? – kértem. – Miért nem mentél már akkor a rendőrségre? Miért vártál eddig? – Ez még csak a töredéke volt az ezernyi kérdésemnek, de az ezekre adott válaszok is sokat segítettek, hogy megértsem őt.

- Azt átélted, mi történt. – Lloyd már korántsem volt olyan jókedvű, mint az előbb. – Rajtam pedig látod. Miután veled végzett, utánam jött. Nem sokkal előtte gyógyultam fel egy tüdőgyulladásból. Esélyem sem volt ellene. Amikor elővette a kést, felkészültem rá, hogy meg fog ölni. Nem vagyok büszke rá, de elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy égek. Ő már nem volt sehol. Rohadtul fájt, de ordítani nem mertem, hátha visszajön. Sikerült eloltanom magam, de kimerültem. Csak másnap jutottam el valahogy az útig, ahol végül idegenek találtak rám. Összekapartak a földről, és kórházba vittek. Hogy miért nem mentem egyből a rendőrségre feljelenteni azt, aki ezt tette velem? Jogos kérdés. Csak kettő dologra emlékszem abból az egészből: a te arcodra és az ő jelvényére. Meg persze a fájdalomra, de az még hetekkel később is kínzott. Nem jelenthettem fel őt, mert nem volt hozzá elég információm és bizonyítékom. Azt sem tudtam volna megmondani, hol történt mindez. Kirándulni indultam abba az erdőbe, csak úgy, céltalanul. Iránytűm sem volt. fogalmam sem volt, merre járok. Csak egy csattanást hallottam. Ez volt a balesetetek. Amit pedig azután láttam… – Lehunyt szemekkel idézte fel magában azt, amit én éltem át. – Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni – nézett rám hirtelen. A tekintete valóban azt sugallta, hogy ha tudott volna, akkor segít.

- Semmi gond – feleltem. Aztán vettem egy mély lélegzetet. Rob elővette a cigijét. Őt sem dobta fel mindaz, amit hallottunk. Kértem tőle egy szálat, és Lloydot is megkínáltuk, de hárította.

- Idebent sikerült leszoknom – fintorodott el mosolyogva. – Azért kösz. Szóval… – kezdte aztán. – Most, hogy nyilván okkal kerestél fel engem… Mit kell tennem, hogy rács mögé kerüljön az az állat?

Valójában fogalmam sem volt. Robra pillantottam, aki valamivel határozottabban szemlélt bennünket.

- Meg kell várnunk, hogy Cam jut-e valamire azzal a nyommal.

- Cam? – szólt közbe a tanúm.

- A bátyám – feleltem. Bólintott, majd Rob folytatta.

- Most több okunk van feljelentést tenni ellene – pillantott Lloydra, majd vissza rám. – Bár az is elég kellett volna legyen, hogy téged hátba lőtt – nézett a kezeinkre. Meg is szorította kicsit az enyémet. Éreztem! De ezt az örömömet későbbre tartogattam, akárcsak azt, hogy Lloyddal simán kezet bírtam fogni korábban. – Vagy pedig megint feleslegesen futunk egy kört, mert újra kimossa magát… – fejezte be szerelmem.

- A zsaruk sem teljesen feddhetetlenek – kotyogott közbe Lloyd. – Egy próbát megér.

Egymásra pillantottunk Robbal. Részemről bármit megtettem volna, hogy Mike végre örökké kikerüljön az életemből, és volt egy olyan érzésem, hogy ő is.

- Oké – suttogta. – Felhívom a bátyádat – állt fel aztán, és engem elengedve elővette a mobilját. Megkereste a számát, majd lehajolt hozzám, és adott egy puszit, mielőtt odébb lépdelt. Tudtam, hogy ezt Lloyd miatt csinálta.

- Örülök, hogy találtál valakit, aki így vigyáz rád, mint ő – szólalt meg ekkor az „ok”. Ránéztem, de ő még Robot figyelte. Én is örültem neki. Most már… – Ha sikerül valahogy börtönbe juttatni, végre én is visszakapom az életemet – fintorodott el keserűen.

- Ha bármiben tudok, én szívesen segítek… – szólaltam meg bizonytalanul. Arról azonban fogalmam sem volt, mit tehetnék, de talán Rob is segítene – gondoltam.

- Nincs rá szükség – mosolygott rám kedvesen Lloyd. Valamiért olyan érzésem volt, mintha már nagyon régóta ismerném, és ez tulajdonképpen így is volt. Két éve élt a tudatalattimban. Meg ebben a… börtönben.

- Mihez fogsz kezdeni? – kérdeztem. – Ha nem vagyok túl kíváncsi… – szégyelltem el magam.

- Először talán felkeresem a családomat – tűnődött el. – A szüleimet kissé megviselte, hogy ide száműztem magam – magyarázta. – Nem akarom, hogy tovább szégyenkezzenek.

- Ha szeretnéd, veled tartok, hátha úgy könnyebben elhiszik, miért tetted – ajánlkoztam, de nem fogadta el.

- Kedves vagy, de ez az én külön harcom – húzódott hozzám közelebb. Most ott ült, ahol korábban Rob. – Te nem félsz tőlem – jegyezte meg csodálkozva.

- Miért félnék? – kérdeztem vissza hasonló hangsúllyal.

- Nem vagyok épp egy férfiszépség – árulta el inkább jókedvűen, mint lelombozottan ettől.

- A lelked az, és ez is nagyon fontos – néztem rá nyíltan. Tényleg nem voltak szépek a sebei, de egy kicsit sem féltem tőle emiatt. – Miért nem kerestél meg te engem? – jutott eszembe még egy kérdés a sok maradékból.

- Ha az embert már őrültnek titulálták, korlátozottak a lehetőségei – sóhajtott fel, majd Rob felé pillantott. Én is. Kedvesem még mindig telefonált, de közben minket is szemmel tartott. – Reméltem, hogy egyszer emlékezni fogsz arra a pillantásra – fordult vissza felém. – Én máig sem felejtettem el.

- Én sem… Vagyis egy kis időre – vallottam be az igazat.

- Kerek két évre – vigyorgott rám megint Lloyd.

- Igen – pirultam el.

- Hát… jobb későn, mint soha – húzódott ekkor megint távolabb. Rob tért vissza közénk. Még mindig feszült volt, ennek ellenére elárulta, mit tudott meg a bátyámtól.

- Megegyeztünk, hogy kiadat egy körözést Mike-ra – mondta is a híreket. – Többszörös gyilkossági kísérlet vádjával. Téged is ki fognak hallgatni – pillantott Lloydra. – Most már ne játszd tovább a szereped. Érted fog jönni valaki, aki kivisz innen. Egyelőre elbújtatunk. A tárgyalásig mindenképpen.

- Oké – bólintott rá ő.

- Nekünk viszont lassan indulnunk kéne, ha még ma haza akarunk érni – fordult felém aztán. Igazság szerint maradtam volna még, de Lloyd is felemelkedett.

- Mondanám, hogy maradjatok éjszakára… Megkaphatnátok a legjobb szobát – mondta, majd egy pillanatra eltűnődött. – De sajnos nem én vagyok itt a hoteltulaj – tárta szét a karjait sajnálkozva.

- Még találkozunk – simítottam végig a karján biztatóan.

- Ez tart életben – mosolygott le rám, majd lehajolt, hogy egyforma magasak legyünk. – Addig is igyekezz ki ebből a villamosszékből, kislány – cirógatta meg az arcomat. – El akarlak vinni táncolni. – Megint éreztem, hogy ez nincs ínyére Robnak, pedig én teljesen ártalmatlannak tartottam Lloydot.

- Megígérem – egyeztem bele szomorúan. Abban még nem hittem, hogy valaha felállok innen, akármennyi reménnyel is töltött el az, hogy a kezem és a karjaim időnként egész jól funkcionálnak. Habár egyelőre maguktól, sosem akkor, amikor én akarom…

Miután elbúcsúztunk új barátunktól, Rob még szólt az ápolóknak, hogy ne érje őket meglepetés, amikor majd jön valaki Lloydért, utána kitolt engem a parkolóba, ahol ugyanaz a kocsi várt ránk, amely ide is hozott. Egész addig a gondolataiba mélyedt, míg be nem ültetett engem hátulra, majd ő is helyet foglalt mellettem. És utána sem sietett megszólalni. Megtettem én.

- Mondott még valamit a bátyám, amit nem akartál előtte mondani?

- Nem – pillantott rám, aztán újból ki az ablakon. Gyanús volt nekem a viselkedése és sejtettem is, hogy miért.

- Ehhez képest elég soká beszéltetek – próbáltam szóra bírni. Majdnem sikerült is.

- Tomot is felhívtam, hogy legyen időtök… kibontakozni – motyogta még mindig az utcákat nézegetve, amerre elhaladtunk éppen. Nem vártam tovább, hogy valljon.

- Féltékeny vagy? – szegeztem neki a gyanúmat. Olyan hirtelen fordult felém, hogy azt hittem, máris rávágja az igent. Vagy a nemet. Ehelyett viszont…

- Nem tudom. Annak kéne lennem? – kérdezte elgondolkodva. Ebből is tudtam, hogy az.

- Nem – mondtam ki a szerintem helyes választ. Ezt követően a kezéért nyúltam – végre szándékosan! –, és az ölembe húztam. Ekkor ő is közelebb húzódott hozzám, majd kicserélte a kezeit, és átölelte a vállamat.

- Ha szerinted nincs rá okom, akkor nem leszek az – súgta a fülembe, majd puszikkal borította a bőröm.

- Nincs – biztosítottam róla. Úgy fordultam, hogy tudja, mit szeretnék, és szerencsére meg is kaptam. Megcsókolt. Minden iránta érzett szerelmemet belesűrítve viszonoztam. – Szeretlek – hoztam a tudomására fennhangon is, majd olyan szorosan bújtam hozzá, ahogyan csak bírtam. Azt akartam, hogy érezze, mit érzek.

Az reptérig vezető utat ezután már nyugodtan élvezhettük, időről időre csókba feledkezve, de a helikopterbe szállás után egyszerűen csak a karjaiba bújva emésztgettem a történteket.


(Rob)

Hiába öleltem magamhoz Krist, míg vissza nem értünk Los Angelesbe, nem lett nyugodtabb a lelkem. Most már nemcsak féltettem őt Mike-tól, féltékenység is kínzott. Túl hamar megtalálták a közös hangot ezzel a Lloyddal, és túl könnyen összebarátkoztak. Egy furcsa feszültség szállt meg, már akkor, amikor kezet fogtak, és utána ez csak erősödött.

Legszívesebben azonnal elvittem volna onnan szerelmemet, de tudtam, hogy ez neki mennyire fontos. Csak reméltem, hogy a pasas nem lett az máris. A sérüléseit elnézve biztosan nem, bár Kris mindig fogékony volt a különlegesre…

Rápillantottam, elszenderedett az ölemben. Boldog voltam, hogy a reggeli viselkedéséhez képest mennyit léptünk mi is előre: most már önként közeledett felém, és szerelmet is vallott… Úgy döntöttem, nem gondolok a Lloyd miatt érzett kellemetlenekre, amíg a magaménak tudhatom ezt a szerelmet. Csak ezen a Mike-ügyön lennénk már túl végre – gondoltam. Reméltem, Cam jó nyomon halad, és hamarosan pontot rakhatunk az egész őrület végére. Addig is…

Szorosabban húztam magamhoz Kristent, mire a karja megint felemelkedett, és a nyakamba fonódott. Nem bírtam megállni, hogy csókolgatni ne kezdjem… túl közel volt a szája. Először csak finoman, nehogy felébresszem, de mikor egy halk sóhaj kíséretében elnyíltak az ajkai, nem haboztam becsúsztatni közéjük a nyelvem. Még ki sem nyitotta a szemét, máris viszonozta. Majd igen határozottan magához húzott a tarkómnál fogva.

Ez már nem egy „véletlen” mozdulat volt, nagyon is akaratteljes… Belemosolyogtam a csókunkba, és hagytam magam. Ujjai a hajamba túrtak, majd sajnos ébredezni kezdett. De még ekkor sem lazult a szorítása. Halkan nyöszörögve dörgölőzött hozzám még közelebb, de ezzel csak azt érte el – pillanatok alatt –, hogy igen élénken reagáltam le, hogy a teste az enyémhez tapad.

Még élvezni akartam a percet – másra ő még nem állt készen –, de ekkor figyelmeztetett a pilóta, hogy megérkeztünk. Kelletlenül engedtem csak el szerelmem ajkait, majd neki is tolmácsoltam, amit a pilóta üzent.

- Máris? – kérdezte kábán, mintha most ébredt volna. Tulajdonképpen így is volt.

- Aha – emeltem le magamról vissza a helyére, majd becsatoltam. Aztán magamat. A kezét viszont utána is megfogtam. Soha többé nem akartam elengedni.

Cam várt bennünket a leszállópályán, amin meglepődtem.

- Te hogyhogy itt vagy? – kérdezte Kristen, amikor felfedezte a bátyját. Őt is váratlanul érte.

- Visszajöttem, a kollégák nélkülem is boldogulnak – felelte kissé rejtélyesen, de közben vetett rám egy pillantást, amiből sejtettem, hogy volna mondanivalója, csak a húga előtt nem szívesen beszél. Megértettem a jelet, és reméltem, mielőbb sort bírunk keríteni egy perc privát beszélgetésre.

Cameron fuvarozott haza bennünket – az én házamba. Kris rendesen meglepődött, amikor kiderült, hogy nem a kórházba megyünk vissza, és tiltakozni kezdett, de mindketten megnyugtattuk, hogy itt épp olyan biztonságban lesz, mintha még ott volna.

- De az orvosok…

- Beszéltem velük – vágott a szavába a bátyja, mielőtt kifogásolhatta volna a dolgot. – Azt mondták, nincs akadálya, hogy saját felelősségre távozz, ha van, aki gondodat viselje. Mi ketten is vagyunk erre a feladatra – mutatott magára és rám.

- Én nem egyeztem bele – morogta szerelmem, de további ellenkezés nélkül hagyta, hogy a karjaimba emeljem. Még a nyakamat is átölelte közben.

A tolószékre nem volt szükség, egyenesen a házba vittem, melynek ajtaját kedvesem harmadik önkéntes testőre nyitotta ki előttünk.

- Szia, Kris – vigyorgott ránk. – Már vártam, mikor szabadulsz – tette hozzá, majd becsukta utánunk az ajtót. – Kicsit rendet raktam a szobádban – mondta aztán nekem. Megdöbbenve fordultam felé.

- Bementél a szobámba? – kértem rajta számon.

- Bocs, csak… gondoltam, Kris is ott fog… aludni – motyogta elbizonytalanodva. Ebben igaza volt, nem száműztem volna szerelmemet egy vendégszobába. Abban inkább Cameront kívántam elszállásolni.

Életem értelmével mindenesetre elindultam az emelet irányába. Tom tényleg kitakarított. Sokkal nagyobb volt a disznóól, amikor leléptem itthonról hajnalban… Vagy még előbb… Már nem is emlékeztem rá, mikor jártam utoljára a szobámban, tán még azelőtt, hogy az a görény lelőtte Kristent. Ez most nem is számított.

Egyből az ágyra fektettem, majd megszabadítottam a kabátjától és a cipőjétől.

- Máris hozok valami kaját – tűnt el az ajtóból Tom, aki Cammel együtt felkísért bennünket.

- Én meg megmutatom a bátyádnak az ő szobáját, oké? – pillantottam kedvesemre, aki valamiért rosszkedvűnek tűnt, de a kérdésemre bólintott. – Rögtön jövök – ígértem, és ha tetszik, ha nem alapon fölé hajoltam egy pusziért.

Cam a folyosó végén levő szobát kapta, elég távol, de egyúttal elég közel is az enyémhez. Azaz most már miénkhez. Magával hozott egy hátizsákot is, gondoltam, abban lehetnek a ruhái… bizonytalan időre. A földre ejtette, majd kilesett az ajtón, és elárulta végre, mi az, amit a húga előtt nem akart kimondani.

- Nyoma veszett. – Erre számítottam a legkevésbé. Mielőtt káromkodni kezdtem volna, mit kúrtak el ennyire, folytatta: – Nem a mi hibánk, egyszerűen felszívódott. Ránk viszont itt tizenöt ember vigyáz. Nem lesz gond.

Lehetett volna meggyőzőbb is, de muszáj volt elfogadnom a helyzetet.

- Gondolom, azért nem akartad előtte mondani, mert nem szeretnéd, hogy megtudja – néztem a szemeibe.

- Ahogy mondod. Szeretném, ha… inkább a gyógyulásra koncentrálna – felelte elgondolkodva. – A többit én intézem.

- Rendben – motyogtam, majd udvariasan felszólítottam, érezze magát otthon, és megköszöntem az eddigi és ezután következő segítségét.

- Örülök, hogy nem adtad fel – szólt utánam, mikor kifelé indultam. – A húgommal kapcsolatban – magyarázta, miután kérdőn visszafordultam felé.

- Szeretem – közöltem vele egyszerűen. – Nem hagyom el addig, amíg… komolyan nem gondolja, hogy nem akar engem. – Eszembe jutott, hogy ma reggel egyszer már el próbált taszítani, amikor azt mondta, nem szeret, de akkor észrevettem, hogy valójában nem ezt szeretné. Reménykedtem benne, hogy a jövőben sem akar ilyet soha.

- Megkérted már a kezét? – jött felőle ekkor egy megdöbbentő érdeklődés.

- Nem – feleltem vontatottan.

- Jó. Majd ha talpra állt. Addig ne is zaklasd ilyesmivel – tanácsolta, majd felemelte a földre ejtett táskáját, és elkezdett kipakolni.

- Oké. – Még jó éjt kívántam, majd visszalépdeltem a szobám felé. Az ajtajában megtorpantam. A bent lejátszódó jelenet mosolyt csalt az arcomra. Tom épp azt magyarázta Krisnek, hogyan egyen. Szerelmem elnézően figyelte egy darabig, majd felemelte a kezét, önmaga fogta meg a villát, és az előzőleg nyilván barátom által felszeletelt egyik húsdarabot a villájára szúrva bekapott egy falatot a steakből. Tom elhűlve figyelte.

- Te sütötted? – léptem beljebb, mielőtt hüledezni vagy poénkodni kezdene. A helyzet még nem volt ennyire egyszerű, mint amilyennek azt Kris láttatni akarta.

- Igen – felelte zavartan Tom. – Öhm, azt hiszem, most már nélkülem is boldogultok – állt fel aztán az ágyam széléről, majd elvigyorodva jó éjszakát kívánt, és az ajtót behúzva maga után egyedül hagyott bennünket. Most én ültem oda, ahol ő foglalt helyet még az előbb.

Kristen abbahagyta az evést, és rám nézett.

- Nem akarok itt lenni – közölte velem. Örültem az őszinteségének, de megkíséreltem meggyőzni, mennyivel jobb dolga lesz itt. – Rob…

- Csak pár napot adj. Ha utána is azt mondod, utálod a házamat, visszaviszlek abba a… kórházba – kértem.

- Hármat – szabott feltételeket rögtön ő is. Mégis boldoggá tett a válasza. Beleegyeztem. Az evést viszont nem folytatta. Úgy tűnt, mintha baromi zavarban lenne valamiért, de nem jöttem rá, miért. Megkérdeztem. – Szeretnék… lezuhanyozni, csak…

- Ez nem gond – szakítottam félbe. A fürdőszobámhoz annak idején nemcsak zuhanyzót, hanem kádat is építtettem. Kétszemélyest. Sosem használtam még együtt senkivel, de elérkezettnek láttam az időt. Be is léptem a hálóhoz tartozó helyiségbe, és megeresztettem a vizet.

Ezután visszamentem a szobába, és meglehetősen határozottan kezdtem el vetkőztetni szerelmemet, miután biztonságba helyeztem az ölébe tett tálcát, amin az étel volt.

- Mit művelsz? – kaptam is rögtön egy döbbent kérdést.

- Fürödni fogunk – feleltem.

- Mi?

- Ahogy mondom. – Őt villámgyorsan pucérra vetkőztettem, majd én is ledobáltam a ruháimat, és a karjaimba emeltem. A nyakamba kapaszkodott – valamennyire már bírta tartani magát, bár semmi szükség nem volt rá. Eléggé lefogyott az utóbbi napokban, pedig korábban sem volt túl telt alkatú. – Bízz bennem – kértem, majd a fürdőbe érve elégedetten nyugtáztam, hogy elakad a lélegzete. Vele együtt léptem be a máris félig teli kádba, majd magam elé fordítottam, hogy a háta a mellkasomra simuljon. – Jó így? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Csak a hasát és a derekát mertem érinteni, a vágyaim így is szinte visszafojthatatlanul lüktettek bennem.

- Jó – jött a szomorkás válasz. – Ugye lelépett Camék elől? – terelte el a figyelmemet – meg talán a sajátját is – sikeresen afelől, mit tennék most vele legszívesebben, ha nem volna magatehetetlen. Nem is fogtam fel elsőre, amit kérdezett. Aztán döntöttem. Nem hazudok neki.

- Igen – leheltem egy puszit a vállára. Most én akartam terelni a figyelmét. A nyakán is végigsimítottam a számmal, egész a füléig. – De itt biztonságban vagyunk – suttogtam bele, majd újra végigcsókolgattam a nyakát vissza a válláig.

- Ez ne, Rob… – kérte elakadó lélegzette.

- Csak hadd kényeztesselek kicsit – néztem rá oldalról. Ő meg vissza rám. Az én szemeimből biztos, hogy színtiszta vágyat és szerelmet olvashatott ki, én az övéiből egyelőre félelmet. És akkor is félelmet, amikor az egyik tenyeremet merészen a mellére simítottam. Egy könnycsepp is megjelent a szempilláján. Azonnal abbahagytam. – Ne haragudj – kértem bocsánatot ugyanebben a pillanatban, majd inkább a csaphoz nyúltam, hogy elzárjam a vizet.

- Te ne haragudj, de… így nem megy – pityeredett el.

- Semmi baj, tudom. – Eszembe jutott, mit tett vele az a rohadék, amikor ugyanilyen tehetetlen volt. Nem akartam olyan lenni, mint ő.

- Nem vagy olyan – hökkent meg erre. Fel sem tűnt, hogy kimondtam a gondolatomat, de már mindegy volt. – Nem vagy olyan – ismételte határozottan.

- De igen – sóhajtottam, majd a fejem a kád peremére hajtottam. Bár Kris kezei és karjai időnként már mozogtak, abban azért reménykedtem, hogy nem érzi a testem egy bizonyos pontját a derekának nyomódni. Eltitkolnom felesleges lett volna. Lehunytam a szemeimet, hogy legalább őt ne lássam, ha már úgyis érzem minden porcikáját, de aztán… meglepett. Megint. Az egyik kezét a háta mögé csúsztatta, és megmarkolta jelenleg legfájóbb részemet. – Kris… – nyögtem. Az előbb arra kért, hagyjam, de ő megteheti? – bosszankodtam magamban, majd újra útjára indítottam a kezem. Ezúttal a combjai közé.

Ő is felnyögött, és a simogatása is abbamaradt egy másodpercre. Örültem, hogy érzi, amit tenni akarok vele – vagy inkább neki –, legalább gyönyörhöz juttathatom valahogyan. És máris nem leszek olyan, mint… Mike.

Az ujjaimmal lágyan köröztem szerelmem testének redőin, míg a tőle kapott cirógatásokat élveztem. Egyre jobban… Mégis megpróbáltam az ő élvezetére koncentrálni, de ez akkor dőlt meg ismét, mikor a fejét oldalra hajtva csókra nyújtotta az ajkait. Kicsit előredőltem, hogy elérjem, és amint a nyelvem a szájába hatolt, az ujjaim máshol tették ugyanezt a teste mélyére. Kristen zihálása zene volt a füleimnek. A keze pedig mintha hangszeren tette volna, úgy játszott rajtam, mindennél csábítóbb ritmusban.

- Ez… ezt érzem – nyögte, mikor megszakítottam a csókunkat némi lélegzetvétel céljából, de a becézgetését nem szüntettem meg egy pillanatra sem. Ahogy ő sem rajtam. Egyre gyorsabb mozdulatokkal hajtott engem a gyönyör felé. Én sem tétlenkedtem. Míg a benne levő ujjaimmal egyre szenvedélyesebb kis nyögéseket sikerült kicsalnom édes ajkai közül, a másik kezem a melleit, a combjait, és mindenütt simogatta, ahol csak értem.

Túl hamar lett végem. Egyetlen apró, mindent elsöprő mozdulattal juttatott a csúcsra, de ő még vissza volt. Levegőt nem kaptam ugyan, de erre a szintre kívántam őt is elkísérni, csókkal ötvözve a varázst. Kristen nyögése a számba fulladt – szerencsére; nem szerettem volna, ha ránk tör a bátyja –, majd a kezét az enyémre csúsztatta a lábai közé, és ott tartotta az ujjaimat magában, míg le nem csillapodtak rajta a szenvedély hullámai.

Ekkor vettem észre az újabb könnyeket a szeme sarkán kicsordulni. Rögtön lepuszilgattam őket, majd megkérdeztem, mi a baj. Némi habozást véltem rajta felfedezni, végül válaszolt. Nem egészen úgy, mint amire számítottam.

- Magamban akarlak érezni…

Azt hittem, nekiáll búslakodni amiatt, hogy azt nem lehet, de… ez a három szó egy újabb mennyország ígéretével kecsegtetett. És valójában én is ezt akartam. Eszembe jutott, hogy ma jó párszor ösztönből mozdult. Hátha most is… – reménykedtem. Ennek a reménynek a szellemében szorítottam őt magamhoz, majd felemelkedtem vele együtt, és a karjaimba véve a hálóba vittem.

Nem érdekelt, hogy mindent összevizezünk, az ágy közepére fektettem, majd a fél kézzel magammal ráncigált törölközővel kezdtem el felitatni róla a cseppeket. Utána mellé feküdtem. Az előbb jól hallottam, amit mondott, azóta is hevesen verdeső szívem is ezt bizonygatta. A vágyaimat kérni sem kellett, máris újra készre merevítették a testem, csak…

- Nem tudom, hogy… – kezdtem, de szerelmem a számra tette az ujjait. A szemei csukva voltak eddig, de most kinyitotta őket.

- Akarom… kérlek – suttogta. Ellenállhatatlan mosoly révedt az arcára. Ha ő maga kér, kizárólag akkor bírtam volna nemet mondani, csakhogy nem kért. Épp az ellenkezőjére kért.

- Szólj, ha… kellemetlen vagy valami, jó? – estem máris kétségbe, de a tarkómra simuló keze, és a csókja, amelyre magához húzott, meggyőzött róla, hogy nincs miért aggódnom. Legalábbis erre tett kísérletet, én mégis szerettem volna mindennél szebbé tenni neki.

Hihetetlen volt, hogy alig több mint egy napja még kómában feküdt lebénulva, most pedig ő maga kéri, hogy szeretkezzem vele. A hitetlenkedést kizavartam az ágyból, és a nyakára hajolva úgy döntöttem, most tényleg mindenféle földi – és égi – gyönyört megadok a számára, amit el lehet képzelni, ennek érdekében pedig lassan haladtam. Az ujjaim némi fáziskéséssel követték a nyelvem és a csókjaim útját, mellyel a bőrét borítottam szerte mindenütt.

A mellbimbóihoz érve szerelmem felsóhajtott, majd kissé a hajamba markolt, utána a hátamat simította végig. A derekamnál cselesen a testem eleje felé vette a keze az irányt, és újra mámorító percekkel ajándékozott meg. Azonban most ő volt a főszereplő. Továbbhaladtam a hasa irányába, majd végig a combjain. Direkt nem érintettem egyelőre teste legérzékibb pontját, azt akartam a végére hagyni.

Egész a bokájáig csókokkal borítottam a testét, majd felfelé indultam. A combjait nekem kellett széttárnom, ami megint elbizonytalanított. Sajnos túl jó fantáziával rendelkeztem ahhoz, hogy szinte magam előtt lássam, amikor…

- Ne törődj vele… – lehelte szívem lüktetése. – Csak csináld…

Ellenállás-képtelenné váltam a szavaiban rejlő bizalomtól. Kényszert éreztem, hogy rászolgáljak erre a bizalomra. A belső combján haladtam a térde felől azok találkozásához, majd végigsimítottam teste elnyíló résén. Sosem gondoltam volna, hogy már ma kóstolhatom a világ legédesebb mézét, pedig… Kris nyögéssel jutalmazta, amikor a nyelvemmel megérintettem.

Még egyszer akartam. Ezúttal kevésbé lágyan simogattam végig, majd gyengéden teste nyílásába fúrtam a nyelvem, olyan mélyen, amilyen mélyen csak bírtam. Kristen csípője vonaglani kezdett. Ösztön – jutott eszembe. Sajnáltam, hogy nem ő csinálja, de az is örömmel töltött el, hogy a teste még reagál az érintéseimre. Nem is akárhogyan.

Minél jobban izgattam – immár az ujjaimmal is –, ő annál hangosabban sikoltozott. Még most sem díjaztam volna, ha beszabadul közénk a bátyja, ezért a felsőtestén végigsimítva a szájára tettem a kezem.

- Halkan – suttogtam teste virágának szirmai közé, majd újból izgatni kezdtem. A mámor, mely magával sodorta, most mégis kicsalt belőle egy sikolyt is. Az ő élvezete nekem is hatványozott boldogságot okozott, de a legfőbb kívánságát még teljesítenem kellett. Féltem. Amint szerelmem lassan visszatért hozzám a földre a fellegekből, ahova repítenem sikerült, óvatosan fölé helyezkedtem, de… féltem. – Kris… – akartam ismét lebeszélni, mert tartottam tőle, hogy vagy az álmai és a múltja válnak valóra, amint a magamévá teszem, vagy nem is fogja érezni, amit csinálok. Mindkét verzió elég borzalmas volt ahhoz, hogy inkább meg akarjak állni. – Ez inkább máskor, jó? – ziháltam.

Az önuralmam legapróbb morzsáiba kapaszkodva igyekeztem kimenekülni a helyzetből, de Kris ekkor a szemembe nézett.

- Minden rendben – suttogta. A kezei pedig megint megmozdultak. Az egyikkel végigsimított a testemen, a másikat az arcomra helyezte. – Bízom benned – tette a lelkét a lábaim elé. Úgy döntöttem, felemelem, és örökké eggyé olvasztom a sajátommal. Aztán újabb kétség villant az agyamba.

- Nem – suttogtam, és el akartam húzódni, de ekkor a lábai kulcsolódtak a derekam köré. A rajtam kalandozó keze pedig megragadott, és saját maga vezetett be a teste legforróbb barlangjába. Vagyis annak a bejáratához egyelőre, de mielőtt belehalhattam volna a gyönyörűségbe, mozdított egyet a csípőjén, és tövig magába rántott. – Kris – nyögtem megint.

Arcomra simuló tenyere a nyakamra vándorolt, majd egy csókért nyúlt felém ajkaival.

- Köszönöm – hallottam, mielőtt megcsókoltam volna.

Innen már nem volt visszaút. Elevenen égtem a vágy tüzében. Lassan kezdtem eztán mozogni benne, mindig csak annyira emelkedve el tőle, amennyire satuba szorító lábai hagyták. Szüntelenül csókoltam, és simogattam közben, hogy érezze, tényleg azt szeretném, hogy neki jó legyen. De nemcsak neki volt jó. Nekem is. Sőt!

A lassú mozgásom gyorsult, majd hamarosan fékevesztetten hajszoltam mindkettőnket a beteljesülés felé. Kristen kéjes nyöszörgéssel adta a tudtomra, hogy mennyire élvezi – nagyon élvezte. Megnyugodtam, bár nem minden szempontból. Valójában nagyon is bajban voltam. Azt még épp sikerült megvárnom, hogy felsikkantson – csókkal fojtottam el –, majd elporladtam a ránk lesújtó viharban.

Még ezután sem engedett el. A karjaiban és az ölelésében csillapodott le a vérem őrült száguldása, bódító csókok közepette. Amint éreztem, hogy enyhül a szorítása a derekamon, kihúzódtam belőle, és mellé feküdtem, így húztam magamhoz. Megint „bábunak” tűnt, mert nem segített benne, nem bújt hozzám magától, de az előbb… mozgott. Nem is akárhogyan.

Olyan érzésem volt, mintha most én álmodtam volna. Ilyesmit már többször átéltem vele – mondhatni minden szeretkezésünkkor –, de a két legjelentősebb a legelső, lakókocsis éjszakánk volt, a másik pedig, amikor már beszélt hozzám. Mindkét alkalom a bizalmát kívánta, és ő nekem adta. Ahogy az imént is…

- Szeretlek – feleltem egy korábbi vallomására, majd ezernyi csókkal ismételtem meg ezt, míg egymás féltőn szerelmes ölelésében álomba nem szenderültünk.

Reggel ugyanabban a szerelmes pózban találtak ránk a napsugarak. Megcirógattam szerelmem arcát, olyan gyengéden, hogy nem ébredt az érintésemre. Meg is csókoltam, hátha létezik a Csipkerózsika-effektus, de nem reagált. Mielőtt pánikba eshettem volna viszont, a keze végigsimított a mellkasomon… lefelé. Elkaptam, mielőtt veszélyes területekre tévedt volna, nem akartam túlságosan kihasználni az erejét.

- Jó reggelt – motyogta álmosan. Félig még aludt. Óvatosan kibontakoztam a karjaiból, majd suttogtam a szájára egy puszit, betakargattam, majd a fürdőbe vonultam.

Kedvesem még akkor is aludt, mikor a szerelmétől és a boldogságtól feltöltődve lezuhanyoztam, felöltöztem és visszaléptem hozzá. Nem zavartam fel, a földszintre mentem, hogy némi reggelivel keltsem, ha találok valami annakvalót.

Tom és Cameron a nappaliban kupaktanácskoztak, de csak Tom vigyorodott el kajánul, mikor meglátott.

- Kellemes éjszakád volt? – kérdezte ártatlanul. Egyből tudtam, hogy mindent hallottak, ami az éjjel történt, de nem akartam ezt kedvesem – a fő zajforrás – bátyja előtt részletezni, ugyanis fegyver volt nála. Sőt, egyáltalán nem akartam részletezni.

Nem válaszoltam, csak leültem közéjük – kicsit sem biztonságos lőtávolságra Camtől –, majd rágyújtottam.

- Nyugi, amíg a húgom örömében sikoltozik, addig nincs mitől tartanod – nyugtatott meg a rettegett fél, aztán ecsetelni kezdte a fejleményeket. – Lloyd már a városban van. Kihallgatták és most vigyáznak rá. Krishez is fog jönni valaki felvenni a vallomását. Rá mi vigyázunk.

- Neked be kéne menned a stúdióba, mielőtt tényleg kiakadnak rád – tanácsolta Tom. Semmi kedvem nem volt hozzá, de igaza volt. Épp elég lesz a Mike nevű gané miatt perre rohangálni, nem hiányzik még egy plusz a nyakamba.

Sóhajtva beleegyeztem, aztán megkérdeztem, tudják-e hol jár épp a közellenség.

- New Yorkból kaptam egy fülest, most néznek utána, igaz-e – avatott be Cam.

- New York… – morogtam elgondolkodva. –- Mit keres ott?

- Lloyd családja New Yorkban él. – Így már értettem.

- Vagyis egy lépéssel megint előttünk jár – nyomtam el a cigim végét, aztán felálltam és a konyhába mentem, hogy tényleg összedobjak valami reggelit Kristennek. Tom, vagy valaki bevásárolhatott, mert ennyire tele még sosem volt a hűtőm. Míg én itt ügyködtem össze némi finomságot angol módra, hallottam, hogy a többiek miről beszélgetnek.

- Tudtad, hogy ez a ti tanútok egy neves panziólánc tulaja Európában? – akadt meg a figyelmem Tom egyik kijelentésén. Mason – jutott eszembe a fickó családneve. Így már nekem is beugrott. Meg is döbbentem, hogy ő az.

Felfedeztem egy újságot a konyhaasztalon, Tom felejthette itt. Épp a Lloydról szóló cikknél volt kinyitva. Átfutottam. Nem lettem boldog.

Mint kiderült, tényleg ő az. Már értettem, miért mondta azt a hoteltulajos dolgot nekünk előző nap. Emellett megírták, hogy titokzatos körülmények között szállították ma el a vancouveri intézetből, mert valami csoda folytán meggyógyult az elméje. Egy még titokzatosabb hölgylátogatónak köszönhetően. Vagyis Krisnek. És ha Mike látta ezt a lapot, mindent tud. Ezért van New Yorkban – jöttem rá a megoldásra.

Tovább olvasva mást is megértettem. A pasas régen az egyik legkeresettebb agglegénynek számított. A nők a lábai előtt hevertek… Hiába égett meg az arca, azt egy jó plasztikus pillanatok alatt helyrehozza, aztán újra hódíthat, ha ennek az ügynek vége.

Egy olyan gondolat férkőzött ekkor az agyamba, ami a legkevésbé sem nyerte el a tetszésemet. Akárki is ez a Lloyd, az tagadhatatlan, hogy két évet várt Kristenre. Egy diliházban! Jókedvében nem csinál ilyet az ember. Csak ha tényleg bolond, de egyébként… Furcsán félni kezdtem. Nem tőle, mint veszélyforrástól, hanem tőle, mint férfitől. Túl jól kijöttek ők ketten előző nap – jutott eszembe megint. Bár Kris velem töltötte az éjszakát, és nekem vallott szerelmet, az ő közös esetük egy olyan dolog köztük, ami egészen más kapcsot jelent. És amelybe én nem férek bele…

Eléggé elkedvetlenített ez a tény, amit megpróbáltam nem féltékenységgé duzzasztani a lelkemben, de nehezebben ment, mint vártam. Főleg, amikor felvittem kedvesemnek a reggelit. Elnéztem őt, ahogy ébredezik – ujjongtam, amiért nyújtózkodott is –, majd mellé fekve puszikkal keltegettem teljesen éberré. Ahogy kinyitotta a szemeit, majd rám mosolygott, a világ kivirágzott, csak egyetlen kósza, Lloyd nevű felleg maradt a kék égen. Amivel nem is foglalkoztam, míg reggelizett.

Fekve tette ezt, én segítettem neki felülni is, mert a lábai nem moccantak. Észrevettem, de nem tettem szóvá. Neki is emlékeznie kellett rá, hogyan ölelte át velük a derekamat éjjel. Ennek ellenére mintha nem is érdekelte volna hirtelen ez a furcsa, időnkénti bénultság, ami egy-egy testrészét meggátolta a mozgásban, ezáltal őt magát. Fogalmam sem volt, mitől lehet ez, de elhatároztam, hogy ma az orvosát is felkeresem, hogy kikérjem a véleményét.

- Muszáj bemennem ma a stúdióba – közöltem vele sajnálkozva a másik dolgomat. A vállát puszilgattam, míg ő falatozott – a kezei mozogtak, bár még ez is elég remegősre sikerült.

- Tényleg, oda nekem is…

- Azt már nem – szakítottam félbe, mielőtt kimondja, amire gondolt. – Te itt maradsz és pihensz. Ha szükséged van valamire, itt van a bátyád és Tom, ők segítenek, én pedig sietek haza – ígértem újabb puszik kíséretében. Most a nyakát tiszteltem meg velük.

- A forgatáson tudják, hogy velem… mi történt? – kérdezte, és kissé elhúzódva a tekintetemet kereste.

- Igen, Tom szólt róla, hogy gyengélkedsz – árultam el azt, amit még előző nap hallottam barátomtól, míg őket egyedül hagytam Lloyddal. Újra rosszkedvem lett, ahogy eszembe jutott az az illető, aki pedig fontos kell, hogy legyen, hisz segíteni tud nekünk Mike-kal kapcsolatban. Kris is észrevette, hogy elkedvetlenedtem, de félreértette az okát.

- Hidd el, hogy próbálok… – Ő azt hitte, a gyengélkedése miatt lettem letört, pedig dehogy!

- Tudom! – csitítottam gyorsan, mielőtt a szemébe szökő könnyek kicsordulnak. – Más jutott az eszembe – akartam meggyőzni róla, hogy semmi bajom nincs azzal, hogy most ilyen… amilyen. Azaz bajom volt vele, egyáltalán nem örültem, de ettől nem szerettem kevésbé. Mindezt el is mondtam neki, mire nagyjából sikerült is elhinnie. – Leviszlek a fiúkhoz, jó? – kérdeztem tőle, mikor azt vettem észre, már nem eszik többet.

Ekkor egy rövidke csók után a szekrényemhez léptem, hogy elővegyek neki valamit a ruháim közül, de megdöbbenve láttam, hogy a fele az ő cuccaival van tele. Tom. Örültem neki, hogy kedvenc haverom még erre is gondolt, annak viszont kevésbé, hogy ha ő pakolt ide be, megérintette például Kris fehérneműit, és Isten tudja, milyen hatással volt ez rá. Azokat a bizonyos fehérneműket elnézve már csak a látványtól is tuti begerjedt, pedig… bőven elég volt most egy konkurenssel megbirkóznom, nem akartam Tommal is vetélykedni.

De nem volt mit tenni: elővettem szerelmemnek párat a saját holmijai közül, melyek ittlétét ő is meglepetésként konstatálta, de végül rábólintott a farmer-póló összeállításra, amit mellé szórtam az ágyra. Utána lehúztam róla a lepedőt, melyet addig magához szorított, de egy pillanatig képtelen voltam megmoccanni. Csak néztem, és újból megkívántam.

- Talán… menni fog egyedül is – suttogta kedvesem elpirulva, célozva ezzel az öltözködésre. Vagy arra, hogy tűnjek innen, mert most nem akarja. Eszemben sem volt erőltetni, azt viszont ki szándékoztam élvezni, hogy érinthetem, még ha nem vetkőztetési, hanem öltöztetési célzattal is. Már korábban is észbontó hatással volt ez rám, mikor Vancouverbe készülődtünk.

Nem ment neki egyedül. Ülni bírt, de a lábai nem moccantak. Képtelen voltam megállni, hogy ne csókolgassam végig őket, miközben feladtam rá egy bugyit, majd a farmert. Néhány ponthoz érve azt vettem észre, hogy megremeg.

- Most már ezt is érzed, ugye? – néztem fel rá mosolyogva. Előtte térdeltem a szőnyegen, de amikor bólintott, a combjait széttárva magamhoz húztam. A karjai rögtön a nyakam köré fonódtak, és olyan perzselő csókban egyesültünk, hogy jobbnak láttam mielőbb elmenekülni innen, mielőtt letépem róla azt a keveset, amit pillanatokkal korábban adtam rá.

Fizikai fájdalmat okozott, mikor elszakítottam magam tőle, és a pólójáért nyúltam. Melltartót nem gondoltam szükségesnek, úgysem megy sehová, meg így különben is kényelmesebben lehet, de azért a felsőteste érzékenységét is leellenőriztem, mielőtt elbújtattam volna magam elől. A mellbimbói rögtön megkeményedtek, amint megérintettem őket a nyelvemmel, Kris nyögése pedig az eszemet próbálta elvenni. Sikerrel, mert a vágyaimat már alig bírtam visszafogni, de muszáj volt.

A mielőbbi folytatás reményében mégis rásegítettem a pólót, majd a karjaimba vettem, és a földszintre indultam vele. A többiek nem voltak sehol, de a ház elől beszűrődő hangokból következtetve nem lehettek messze. Letettem kedvesemet a kanapéra, majd kihasználva az egyedül-pillanatot megcsókoltam búcsúzóul.

Épp elengedtük egymást, amikor belépett Cameron és Tom a házba. észrevettek bennünket. Még egy puszit adtam szerelmem kívánatos ajkaira, majd egy mély lélegzetet véve levettem róla a kezeimet.

Tom felgyulladó kanapés poénjától kísérten indultam el a bejárati ajtó felé. Cam követett. Visszapillantva még láttam, hogy Tom lehuppan Kristen mellé, aki viszont utánam nézett bánatosan. Még rámosolyogtam, mielőtt kiléptem volna. Odakint nem volt senki.

- Kivel beszéltetek itt az előbb? – fordultam Cam felé.

- Csak az őreinkkel. Az egyikük követ majd téged. Lehetőleg vigyázz magadra – figyelmeztetett. Tudtam, hogy csak a húga miatt, így nem hatódtam meg a kelleténél jobban. – Ezt pedig tedd el – nyújtott át egy tasakot. Nem kellett belenéznem. Amint megfogtam, tudtam, hogy egy fegyver az. – Van rá engedélyed – folytatta Cameron. Ez nem lepett meg, mindenre gondolt. – Remélem, tudod használni, ha arra kerülne sor – mosolyodott el lekicsinylően.

- Tudom – feleltem viszont büszkén. Nem egy filmet forgattam már, amelyben használnunk kellett ilyesmit, bár az kellék volt, de lőgyakorlaton részt kellett vennie minden szereplőnek, ott pedig élesben csináltuk a dolgunkat.

- Helyes – bólintott majdnem-sógorom, majd megveregette a vállam, és visszaindult a ház felé. Mielőtt belépett volna, visszafordult. – Nem tudom, mikor végzel, de ma elviszem a húgomat egy időre. Azért szólok, hogy ne aggódj majd, ha nem találsz bennünket itthon.

Nem árulta el, hova viszi, de tudtam, hogy vele jó kezekben lesz, így nem kérdezősködtem. Különben is csak egy időre viszi, azt mondta. Reméltem, hogy nem tart nekik soká.

Az első utam ezután a stúdióba vezetett, ahol legalább egy órán át kiabáltak velem, majd közölték, hogy nem perelnek be, ha a jövő héttől hajlandó vagyok éjt nappallá téve leforgatni a hiányzó jeleneteket. Kedd lévén addig még öt napom volt. Beleegyeztem. Bíztam benne, hogy addigra lezárjuk a rémálmot, amelyben élünk. Addig is a kezembe nyomták a megváltozott forgatókönyvet, majd utamra bocsátottak.

Kate kapott el a kijáratnál, megérdeklődte, mit tudok Kristenről. Ahhoz képest, hogy eleinte mennyire óvta tőlem, most még azzal is megdöbbentett, amikor közölte, hogy örül, amiért egymásra találtunk. Hogy ezt honnan vette, arról csak egy sejtésem volt – Tom –, de jólesett, hogy így gondolja. Nem árultam el neki, pontosan miért is nem tud jönni Kris dolgozni, de szerencsére nem is kérdezte, csak annyit, jól van-e.

Miután Kate-től elbúcsúztam, újra a parkoló felé vettem az irányt, de újabb akadályba botlottam. Stacey ült fel kecsesen az autóm motorháztetejére, és látszólag esze ágában sem volt leolvadni róla.

- Mennem kéne – szóltam oda neki, miközben megközelítettem az ajtaját.

- Ugyan, Rob, lehetnél kicsit kedvesebb, olyan régen találkoztunk – meresztett rám hatalmas szemeket. Ennél már csak a mellei voltak nagyobbak, de változatlanul hatástalanok voltak rám a műbájai.

- Hála Istennek – feleltem, kicsit sem titkolva az ellenszenvet, amivel iránta viseltettem.

- Nem viszel el ebédelni? – engedte el a füle mellett a szavaimat, majd lesiklott a kocsi elejéről, és elém állt, de úgy, hogy ne férjek a kilincshez. Hozzáérni nem állt szándékomban, ezért „szép szóval” próbáltam meg elintézni a dolgot.

- Nem érek rá, majd máskor, jó? Most hagyj elmenni. – Még tán sosem voltam ilyen udvarias vele, ezen meg is lepődött egy pillanatra, de nem zökkent ki: még mindig elállta az utam.

- Pedig én szeretnék veled ebédelni – biggyedtek le más részeihez hasonlóan felturbózott ajkai. Elegem lett. A derekánál fogva toltam odébb, majd kinyitottam az ajtót, és beültem. A melegre tekintettel lehúzva hagytam az ablakokat, így most sajnos hallottam, ahogy tovább panaszkodik, milyen szívtelen vagyok. Egy mosolyt kapott cserébe, mellyel igazat adtam neki. A szívemet nem neki tartogattam. Másomat sem. Ez viszont mégis lehervadt a következő szavai hallatán. – Mindkettőnknek hasznos volna… – nézte meg feltűnően a körmeit. Annyira untam már, hogy az ágyába akar csalogatni.

Elindítottam a motort.

- Hagyj békén, Stacey – sóhajtottam, de a lehúzott ablakú ajtóra támaszkodott, túl közel ahhoz, hogy ne sodorjam el, ha nem lép hátrébb. Még egyszer kiszállni nem volt kedvem, ezért rápillantottam, remélve, előbb szabadulok, ha kinyögi, mit akar a nyilvánvalón kívül. Ha csak szexet szeretne, nem erőszakoskodna ennyit. Egyszerre legalábbis. Inkább apránként… de most már vagy öt perce a „nyakamban volt”.

- Ahogy mondtam, mindkettőnknek hasznos volna – búgta. – Csak egy ebéd – nyúlt be, és a hajamba túrt… volna, ha nem rántom el a fejem.

- Mi hasznom lenne abból nekem? – nyomtam meg a nekem szót, de a szemeiből olyasmit olvastam ki, ami miatt… én kezdtem el hajolni felé.

- Tudom, hol van az a Mike, akit égre-földre kerestek – suttogta a fülembe. Egyből megdermedtem. Ezt észrevéve végig is nyalta a fülem, mire magamhoz tértem.

- Mi van? – néztem rá döbbenten. Honnan tudna Stacey bármit is Mike-ról? És honnan tudja, egyáltalán ki az a Mike?

- Ebéd? – rebegtette felém csábosnak szánva a szempilláit.

- Szállj be! – parancsoltam. Úgy gondoltam, akármekkora ribanc is, ha tud valamit, az a segítségünkre lehet. Reméltem, hogy mielőbb ki bírom szedni belőle…


(Kristen)

Nem sokáig élvezhettem Tom igen vicces társaságát – vagyis eleinte volt az, a végén már könnyeztem a nevetéstől –, mert a bátyám el akart vinni valahová.

- Egy kicsit kimozdulunk – árult el egyelőre csak ennyit.

- Jó ötlet ez? – vonakodtam.

- Van egy terv, hogyan csaljuk lépre Mike-ot. Ehhez viszont meg kell mutatnunk magunkat – árulta el. Közben besegített a tolószékbe, de én még kételkedtem, hogy ez okos ötlet. Mike-nak sajnos mesterlövész oklevele is volt, és ha megint megpróbál megölni… Cam kitalálta, mitől rettentem meg, mert hozzátette: – A kocsi, amellyel megyünk, golyóálló. És ahova viszlek, ott tiszta a terep – nyugtatott meg. Vagyis próbált.

- Rob tud erről? – kérdeztem.

- Tud – guggolt le elém. – Vigyázok rád, hugi – simogatta meg az arcom, majd rám mosolygott. Fintorral viszonoztam.

Féltem. Itt biztonságosabb volt. És minden szempontból nyugodtabb. Meglehetősen zaklatott lettem ugyanis, amikor megálltunk egy étterem előtt valahol a belvárosban.

- Minek jöttünk ide? – kérdeztem gyanakodva.

- Bent meglátod, örülni fogsz – szorította meg a kezem a bátyám. A testvérem volt, hát bíztam benne.

Minden ízemben remegtem, amikor betolt az épületbe, ott pedig az egyik sarok felé vette velem az irányt. A sarokban egy sötétebb asztal volt. Önkéntelenül markoltam meg erősebben a karfát, amikor felfedeztem, hogy ül ott valaki. Az arcát nem láttam.

- Vigyél innen – kértem, de nem hatott. – Most! – parancsoltam Camre. A sötétben ülő férfi úgy nézett ki, mint…

Még ki sem mondtam gondolatban, amikor felém fordult. Csak Lloyd volt. Mázsás kő szakadt le a szívemről. Biztos a bőre miatt akart nem épp a terem közepén helyet foglalni. Elmosolyodtam, és hátrafordítottam a fejem, hogy Cameron is lássa, már nem vagyok ideges. A mozdulatom azonban félbeszakadt.

Megpillantottam ugyanis a terem másik végében Robot. Feszült figyelemmel hallgatott valakit, aki beszélt hozzá. Szinte egymásba bújtak, olyan közel. A mosolyom az arcomra fagyott, amikor felismertem. Stacey…