22. fejezet

Sziasztok! :)

Nos. Tudom, hogy epedtek már egy Kris szsz-ért :D De nem érdemes lejjebb tekerni, hogy hol van, mert úgy nem folyamatos a sztori :P
Azt is tudom, hogy ezután a feji után minden eddigi valaha voltnál jobban fogtok utálni (bár ez nem biztos, ha a HP-ra gondolok :D ), meg senki nem fog érteni semmit :DDD De a türelem ilyen szép rózsácskát terem, mint ami itt picit lentebb is van, meg szerte az oldalon, szal.. no para ;-) ♥

Sok csók nektek,
D.

22. fejezet (Rob)

Egy keserves hét telt el azóta, hogy visszajöttünk Los Angelesbe. Kristent csak a stúdióban láthattam, ott is csak pillanatokra. Elég megviseltnek látszott, de nem nézett ki rosszabbul, mint ahogy én éreztem magam. Tom többször is megpróbált a lelkemre beszélni, de az a szívemmel együtt összetört, így elengedtem a fülem mellett, akármilyen meggyőzéssel is próbálkozott.

- Ő is szenved, meg te is. Mi értelme volt ennek az egésznek? – akadt ki most is. Az utóbbi egy hét minden napjának esti tevékenységét végeztem: a medence mellett ücsörögtem némi alkohol társaságában, és rá gondoltam. Ahogy a nap összes másik percében.

Nem feleltem barátom kérdésére; néhányszor már megfenyegettem, hogy kidobom a házamból, ha Krist is zaklatni meri hasonlóval – eddig hál’ Istennek nem tette. Most viszont…

- A hangulata sem jobb… Ő sem hajlandó reagálni arra, amit mondok.

- Mi? – néztem rá döbbenten. És dühösen is egyúttal. – Megmondtam, hogy hagyd békén!

- Nyugi, haver, csak a hogyléte felől érdeklődtem. Azt már csak nem tilos…

Ezek szerint beszélt vele… A szívem rögtön gyorsabb ritmusra váltott az eddigi lassú, szinte élettelen helyett. Féltem megkérdezni, hogy van. Az semmin nem változtatna, ha tudnám, hogy nincs jól… A pokolba taszítana viszont az, ha tudnám, hogy jól. A kérdésemet mégsem bírtam magamban tartani.

- Ha erre nem is reagált, akkor… Hogy van?

- Pocsékul adja elő, hogy jól. – Ez elég kétséges felelet volt. – Ma lesz egy bemutatója, de már az sem dobja fel újabban…

Oda kell mennem! – Ez volt az első gondolatom. Kifaggattam Tomot, mikor és hol. Alig fél óra múlva, és nem messze. A sör már repült is ki a kezemből, én meg az emelet felé, hogy lezuhanyozzam és átöltözzek. Tommal a nyomomban.

- Most hova igyekszel így? – méregetett döbbenten.

- Látni akarom – feleltem, de közben már az ingemet gomboltam. – Ha mást nem tehetek, legalább… ennyit…

- Öregem, te… miért csinálod ezt? Legalább ne kínozd magad – próbált meg „jót akarni” Tom. – Mi változik, ha most odamegyünk? – Semmi – feleltem gondolatban, de akkor is látnom kellett. Tom ekkor máshogy próbálkozott. – Legalább őt ne kínozd…

Megállt a kezem. Lehunytam a szemeimet, és…

- Akkor is odamegyek. Semmivel sem jobb, ha azt hiszi, hogy én már túl vagyok rajta.

- Nem hiszi ezt…

- Látni akarom őt, Tom! – Ez elég ellentmondást nem tűrő volt, így ő sem ellenkezett tovább. Csupán annyit közölt, hogy majd ő vezet, én már túl sokat ittam, és esélyes, hogy előbb hajtunk egy fának, mint, hogy épen odaérjünk.

Türelmetlenül vártam rá a garázsban, hogy indulhassunk végre, aztán végigidegeskedtem az utat, hogy nem fogunk időben odaérni.

Már a parkolóban megpillantottam Jason kocsiját, de tudtam, hogy inkább bent van valahol. Most is ő volt az, aki szinte éjjel-nappal vigyázott Krisre. Kibéreltem neki egy lakást szemben azzal a házzal, ahogy szerelmemé volt, így kényelmesebben szemmel tarthatta. Nem érdekelt, hogy ezzel pont azt teszem, amit Kristen nem akart: költök rá, csakis az ő biztonsága lebegett a szemeim előtt. Mike-ot elnyelte a föld, úgyhogy pillanatnyilag nem tudtuk, merre jár, vagy mit csinál.

- Szerintem hülyeség volt idejönni – morogta Tom, mikor beértünk abba a terembe, ahol már sorban vonultak fel a lányok. Alig vártam, hogy megpillantsam.

Belépőnk ugyan nem volt, de a kapuban fizetett dollárokért legalább két állóhelyet kaptunk, aminek csak az volt a hátránya, hogy nem a kifutó mellől nézhettük végig a műsort. Így is elakadt viszont a lélegzetem, amikor megláttam, hogy ő következik.

A testét második bőrként ölelte körbe a selyem, amely lágyan lengett karcsú lábai körül, és a járása…

- Atyaisten – nyögte mellettem Tom. Valami hasonló járt az én fejemben is. Elhűlve bámultam, mintha lassított felvételen nézném. A szívem ismét millió apró darabra tört, mert tudtam, hogy ez a csoda már nem lehet többé az enyém.

Kris nem vett észre, mivel árnyékban voltunk, őt pedig ezernyi vaku fénye vakította el, de nem bántam, hogy nem lát engem. Jobb volt így, titokban figyelni, mint sehogy.

- Tűnjünk innen – motyogott megint Tom, de eszem ágában sem volt máris lelépni. A programfüzet szerint háromszor kell végigsétálnia előttem Kristennek, és ez még csak az első volt.

- Szállj le rólam – motyogtam vissza, de nem moccantam.

- Ettől csak még rosszabb lesz – igyekezett meghatni, de hiába.

- Nem érdekel. Olyan… gyönyörű… – suttogtam, de még a tömeg ellenére is meghallotta.

- Igyál egy kicsit, mielőtt sírva fakadsz itt nekem – adott a kezembe valamit. Oda sem néztem, hogy mi az, még mindig Krist bámulva húztam meg az üveget. Kár volt.

- Meg akarsz ölni, bazd meg? – dobtam el és köptem ki majdnem, mert az általam számítottal ellentétben nem sör volt, hanem vodka. Ezt nem vártam és meglepett. Főleg, hogy vagy egy decit küldtem le a torkomon húzóra.

Tomra néztem, aki valamivel lassabban kortyolta a saját adagját.

- Bocs – vont vállat –, csak gondoltam, oldódj egy kicsit.

- Hát kösz, hogy majdnem megmérgeztél – néztem vissza a kifutóra, de Kris addigra eltűnt.

- Nem rossz ötlet. Életszerűbben festenél holtan. – Nem feleltem, a tömeget pásztáztam a tekintetemmel, hátha meglátok valaki ide nem illőt, de csak Jasont sikerült kiszúrnom valamivel odébb. Ő szintén észrevett bennünket és biccentett is köszönés gyanánt.

Ezután gyorsan elterelődött a figyelmem, megint a kifutót néztem, ahol Kris újból feltűnt. Ezúttal egy minit viselt. A ruha alig fedte a combjait. A szemem sarkából észleltem, hogy Tom sóhajtva elfordul. Tisztában voltam vele, hogy az ő fantáziája is beindul a látványtól, de eddig nem próbált rámozdulni, amióta… szakítottunk. Még magamban is fájt ezt kimondanom.

- Segítene, ha megint összezárnálak benneteket valahová? – hallottam a kérdést magam mellől. Bár ilyen egyszerű lenne…

- Nem – feleltem, majd ezúttal önszántamból kortyoltam hatalmasat a vodkába, alighogy Kristen ismét a függöny mögé libbent.

Egyre rosszabb volt így. Jobb is persze, mert láthattam őt, de rossz, mert csak ennyit kaphattam. Szerettem volna beszélni vele, ha a magaménak már nem is tudhatom, de ahhoz sem volt merszem, hogy felajánljam neki, hazaviszem. Féltem, hogy azt is elutasítja.

Amióta felhívta rá a figyelmemet, sokkal inkább észrevettem magam körül azokat a dolgokat, amelyekről beszélt. Például a fotósokat itt a bejáratnál, meg szerte a teremben. A minap a stúdió előtt várt egy csapat turista, akiknek csak azért adtam autogramot, mert a szomszédos államból utaztak érte egészen idáig. Már meg sem próbáltam megtagadni a sorsomat. Egyedül ez választotta el tőlem Kristent.

- Most sem árulod el, miért lett vége? – kíváncsiskodott Tom, az elmúlt héten már vagy századjára.

- Ahogy mondod – reagáltam a megszokott módon, aztán megközelítettem az erkélyt, hogy rágyújthassak, amíg arra várok, hogy szerelmem újra megjelenjen.

- És utálnál, ha bepróbálkoznék nála? – Tom szavaira megakadt a torkomon a füst, bár legszívesebben az övét szorongattam volna halálra.

- Utálnálak! – A hangszínem is meggyőzhette, mennyire tartom ezt rossz ötletnek, de aztán eszembe jutott valami. Nevetve vállon veregettem barátomat, amiért rögtön kaptam néhány furcsálló pillantást, de kíméletlenül közöltem vele a tényt: – De neked sincs esélyed nála.

- Hogyhogy nekem sincs? Miért nincs? – értetlenkedett, de erre már végképp nem kapott választ, mert Kris ebben a pillanatban tűnt fel ismét.

Az előző két alkalommal is egyre rövidebb és a testét egyre inkább láttató ruhákban pompázott, most viszont a kollekció egyik fehérnemű szettjét viselte. Már a megérkezésünkkor is ki voltak rá hegyezve az érzékeim, de ebben a pillanatban veszettül megkívántam. Ahogy hozzám hasonlóan még körülbelül százan.

A többi lány sem volt rossz, de akárhányszor ő megjelent, mindenki elhallgatott, csak a fényképezőgépek kattanásai törték meg a csendet. Egy olyan dolog áradt belőle, ami senki másból. Én voltam itt az egyetlen kiváltságos, aki tudta, mi ez a dolog.

Kristen tekintete végigsiklott a tömegen, majd megfordult, és visszaindult. Csalódott voltam, hogy engem nem vett észre, és az sem tett boldoggá, hogy mára ennyi volt, nem lép fel többet. A show legvégén majd még láthatom egy villanásra, aztán…

- Fogadjunk, hogy ez az utolsó bige fogja melegíteni az ágyam ma éjszaka – hallottam meg pár méternyiről is egy tőlünk nem mesze álló kisebb társaság egyik tagját. Azonnal megdermedtem, és lassan odafordultam. Újgazdag apuci kedvencei voltak mind egy szálig.

- Rob, ne! – szólt rám Tom, amint észrevette, hova kalandozott a figyelmem, de a korábbi rohadék folytatta.

- Sőt, már a limuzinban felpróbálom! – ivott előre a medve bőrére. Rosszul tette. Elindultam felé.

- Hallod? Ne csináld! – Tom feleslegesen járatta a száját.

- Fogadjunk, hogy nem – álltam meg a dicsekvő mellett. Az felnézett rám, de aztán tovább vigyorgott a haverjaival.

- Gyere, menjünk – próbált elvonszolni onnan Tom a karomnál fogva, de egy betontömbbel többre ment volna.

- Fogadni akarsz? – állt fel a pojáca, és egy pillanatra farkasszemet nézett velem. Nyilván azt hitte, megijedek. Nem feleltem. – Akkor fogadjunk, hogy a csaj még előbb le fog szopni, minthogy kitenné a lábát ebből az épületből…

A továbbiakat nem igazán fogtam fel, csak akkor eszméltem, amikor két biztonsági őr elrángatott a fickóról, aki már több sebből vérezve feküdt valószínűleg öntudatlanul a földön.

Tom végignézte, ahogy kivezetnek a teremből, de túl sokat nem tehetett értem. Még mindig tombolt bennem a düh, amíg a rendőrségre vittek, ott viszont már Ned várt rám. Ezek szerint Tom mégis intézkedett, és jó gyorsan.

- Mi a fenét művelsz te? Normális vagy? – kaptam meg a magamét az ügynökömtől, amint egy külön szobába zártak vele. A kezemen levő horzsolások pokolian fájtak, így azokkal foglalkoztam elsősorban.

- Kiviszel innen vagy csak a szád jár? – néztem rá kérdőn.

- Addig nem, amíg meg nem mondod, mire volt ez jó? Ki a fene volt az? És miért akartad megölni? – hisztériázott. Nem voltam igazán vevő most a faggatózására, így egy vállvonással próbáltam elintézni, de persze nem hagyta annyiban.

- Fogadni akart a kis rohadék – morogtam végül magyarázatképpen, de ő ezt sem fogadta el teljesen.

- Megérdemelnéd, hogy itt maradj, legalább éjszakára. Hátha abból tanulsz… – bosszankodott még vagy öt percig.

- De te úgyis kiviszel – néztem rá a végén már egész jókedvűen. Nem volt érdeke, hogy rontsam a hírnevét. A sajátom nem érdekelt.

Ned lerogyott az asztalhoz, amely a szobát díszítette, a hajába túrt, majd elképedve nézett rám.

- Téged tényleg nem érdekel az egész, igaz? Több arccsontja is eltört annak a szerencsétlen srácnak – védte meg az „áldozatot”.

- Az a „szerencsétlen srác” nem megfelelő szavakat használt… – elharaptam a mondat végét, mert ha kimondom, hülyének nézett volna. Még ennél is jobban.

- Mire? – képedt el Ned megint. – Vagy inkább… kire? – jött rá aztán a megoldásra. – Te jó ég, hát még mindig itt tartunk?

Nem feleltem neki, de nem is kellett. Magamra hagyott. Volt tíz percem átgondolni, vajon hülyeséget csináltam-e, de végül elvigyorodtam. Igenis jólesett behúzni annak a nyomorultnak. Ned szakította meg az örömömet, amikor visszajött, és a kocsijáig kísért.

- Nem vagy normális, öregem, de ezt eddig is tudtam. Csak azt nem, hogy mennyire – morgott magában, majd elfordította a slusszkulcsot, és nyilván haza akart fuvarozni.

Most sajnáltam egy kicsit, hogy lemaradtam Kris műsorának végéről… így nem láthattam, ahogy még egyszer végigsiklik a kifutón. Bánatosan felsóhajtottam, de Ned ebbe is belekötött.

- Látszik, hogy a szerelem vagy valami más baromság elvette a maradék józan eszedet is. Legalább megér ennyi gondot a csaj? – Nagyon nem kedvesen néztem rá, de eszébe sem jutott bocsánatot kérni. Sőt, attól sem félt, hogy az ő baját is ellátom. Persze nem addig, amíg vezet. Meghalni most nem volt kedvem. – Érdekel, mennyibe fog neked kerülni a ma esti kis „kikapcsolódásod”? – kérdezte, mikor már azt hittem, nem fog megszólalni többet. A kíváncsiságomat mindenesetre felkeltette.

- Mennyibe? – néztem rá mosolyogva.

- Százezer dollárt kér az áldozat azért, hogy ne tegyen feljelentést – közölte, mire el is nevettem magam. Nevetséges volt az összeg.

- Megérte – morogtam aztán az ablakon kibámulva. Ned egész hazáig elemezgette az értelmi képességeimet, de mivel nem voltam a segítségére, nem jutott dűlőre benne.

- Jövő héten még így is el kell jönnöd a bíróságra. Jegyzőkönyv készült, nem lehet kikerülni – közölte búcsúzóul, mikor leparkolt a házam előtt.

- Kösz mindent. Majd szólj – sóhajtottam, de nem emiatt. Sokkal inkább azért, mert sejtettem, hogy Tomtól is számíthatok még egy kioktatásra, és ahhoz semmi kedvem nem volt.

A várttal ellentétben nem szólt hozzám egy szót sem, csak átnyújtott egy jéggel teli tasakot, meg egy üveg sört. Mindháromért hálás voltam, de a további esetleges szónoklatok elkerülése végett a szobámba vonultam, hátha ott lesz egy kis nyugalmam. Kicsit sem bántam meg, amit tettem, de nem vártam érte elismerést. Csak szimplán jólesett.

Mikor már fagyás közeli állapotban volt a kézfejem, a konyhába indultam, hogy visszarakjam a zacskót a fagyasztóba, de ekkor hangok ütötték meg a fülemet, melyek a ház elől hallatszottak. Tom beszélgetett valakivel. Közelebb mentem a bejárathoz.

- Teljesen elment az esze. Ha ezt így folytatja, akkor annak nagyon rossz vége lesz… Kérlek, beszélj vele! – próbált meg valakinek a lelkére hatni, minden kétséget kizáróan velem kapcsolatosan.

Nem kicsit bőszített fel ezzel az önkényeskedéssel, mert hogy jön ő ahhoz, hogy kitárgyaljon engem egy… akárkivel? Határozottan nyúltam a kilincsért, hogy bárki is az, mindkettejüket elküldjem a…

Alighogy kitártam az ajtót, a torkomon akadtak a szavak. Kris állt ott Tom mellett, és éppen a ház felé igyekeztek. A taxit – nyilván ezzel érkezett ide szerelmem – csak elsuhanni láttam a háttérben. Az ajtó zajára mindketten rám néztek.

- Akkor… hajrá – pillantott Tom még egyszer Krisre, majd besurrant mellettem a házba. Ő tétován lépkedett felém, majd megállt előttem.

- Szia – szólalt meg kissé zavartan. – Épp egy… bemutatóról indultam hazafelé, amikor Tom felhívott, hogy azonnal jöjjek ide, mert elment az eszed – mért végig egy másodperc alatt. – Mi történt?

Már maga a tény is megdobogtatta a szívemet, hogy egyáltalán idejött. Azt mellékesnek éreztem, hogy Tom hívta, de… idejött!

- Gyere beljebb – kértem halkan, és félreálltam az útból. Kris belesett mellettem a házba, majd a szemeimbe, végül még mindig zavartan elment mellettem. Az illata rögtön megcsapott, amint elhaladt a közelemben, és legszívesebben utánanyúltam volna, hogy magamhoz húzzam, de…

Az ajtót csuktam magunkra inkább, és belülről nekidőltem. Nincs már jogom olyasmihez, amiket szeretnék tenni vele – jutott eszembe letörten. De mégis: olyan hihetetlen volt, hogy itt van, alig pár lépésnyire tőlem, és… miattam jött ide… Még inkább úgy éreztem, megérte szétverni annak a mocskos alaknak a képét.

- Szóval? – fordult felém Kristen, miután futólag körülnézett. Én nem bírtam róla levenni a tekintetem. – Elmondod? Kicsit fáradt vagyok és… nem is tudom, minek jöttem ide… – motyogta a mondat végét.

- Ott voltam – vallottam be.

- Hol? – értetlenkedett.

- Láttalak ma este – egészítettem ki. – Gyönyörű vagy – suttogtam egy nagy sóhaj kíséretében. Már egy sima farmer-póló szerelés volt rajta, nem olyan szexis ruha, amit a kifutón viselt, de így is tetszett. Mindenhogyan! Most éppen elpirult, de a szája szélét is elhúzta. Kellett volna, de nem kértem bocsánatot a szavaimért. – Ezt mások is így gondolják – hűlt ki a hangom hirtelen, mikor eszembe jutott az a seggfej.

- Hogy érted ezt? – vált az övé pedig gyanakvóvá.

Most először vettem le róla a szemeimet, miközben a konyhába mentem, majd két sörrel indultam volna vissza, hogy jó házigazdaként legalább megkínáljam valamivel, de ekkor már ott állt a konyha ajtajában, és döbbenten nézett a sörre. Legalábbis ezt hittem először, de aztán közelebb jött, kivette az üveget a kezemből, az asztalra rakta, és a kezemet kezdte nézegetni. Elég rondán fel volt dagadva, és a bőr is lehorzsolódott róla.

- Mit csináltál? – nézett ijedten a szemeimbe. – Látta ezt már orvos?

- Nem… – feleltem kizárólag a második kérdésére, miközben megmozgattam az ujjaimat. – Kutya bajom.

- Akkor legalább nekem engedd meg, hogy lefertőtlenítsem – kérte. Képtelen voltam neki nemet mondani, bár feleslegesnek ítéltem meg a dolgot, de ha már egyszer itt van… azt szerettem volna, ha minél tovább marad is.

Elővettem az egyik szekrényből egy elsősegélydobozt, majd a pultra rakva matatni kezdtem benne, de Kris kivett mindent a kezemből, és maga elé húzta. Oldalra néztem… olyan közel volt, hogy elég lett volna csak egy picit mozdulnom felé, hogy meg tudjam puszilni. Sőt, még annyit sem, hogy átkaroljam. És meg is tettem. Ő ugyanabban a pillanatban dermedt meg, de nem nézett rám, miközben megkért, hogy engedjem el.

- Hiányzol, Kris – suttogtam, majd felé fordultam, és őt is magam felé fordítottam. A kezei a mellkasomra tapadtak, és megpróbált eltolni, de nem engedtem. Nem bírtam. – Kérlek, csak…

- Ez ne csináld, Rob – kérte halkan, majd felnézett rám. – Már majdnem sikerült…

- Mit? – kérdeztem keményen, mikor elhallgatott. – Elfelejtened? – mondtam ki helyette, amire gondolt. Meg is erősítette.

- Igen – felelte tétován, ami viszont nem volt kellően határozott ahhoz, hogy el is higgyem.

- Én nem tudlak elfelejteni. Kellesz nekem, és…

- Ne! – szólt rám hangosabban. – Megmondtam, hogy nem fog menni. – Emlékeztem minden szóra, amit akkor mondhatni a „fejemhez vágott”. A szívembe újra belehasított a fájdalom, mely sokkal erősebb volt, mint amit a kezemben éreztem. Ezúttal hagytam, hogy eltoljon magától, majd elővett egy darab vattát meg fertőtlenítőszert, és a kezemet megfogva tisztogatni kezdte a sebeimet.

Végignéztem, ahogy csinálja… jobban mondva őt néztem közben. Már a kifutón is lenyűgözött a szépsége, de ilyen közelről képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Semmi nem szűnt meg az elmúlt hét alatt, amit iránta éreztem, sőt, ha lehet, erősödött bennem minden. Ő viszont gyorsan és távolságtartóan látta el a sérülésemet, majd bekötötte, és a felesleges dolgokat elpakolva lecsukta a doboz fedelét. Utána a szemembe nézett.

- Ha emiatt hívott ide Tom, akkor… Kérlek, tényleg ne csinálj több hülyeséget – mondta halkan, de meggyőzően. Pedig épp azon töprengtem, ha megint összetörném magam, vagy esetleg valaki mást, akkor talán újra találkozhatnánk… Ő azonban ezt nem így gondolta. Jobb, ha most megyek – fordult el néhány végtelen másodperc után.

Kötéstelen kezemmel az övé után nyúltam, és összekulcsoltam az ujjainkat.

- Maradj még egy kicsit – kértem. Kíváncsian rám pillantott, nyilván nem látta értelmét. Én viszont igen. – Csak… beszélgessünk. Barátként – tettem hozzá fintornak álcázott mosollyal.

A szavaimra szomorúvá vált az arca, de egy pillanatnyi töprengést mégis megengedett magának, mielőtt megrázta a fejét.

- Jobb, ha megyek – ismételte. – Hívnál nekem egy taxit? – kérdezte, de erre pláne nem mondtam igent.

- Ki van zárva – közöltem vele határozottan. Mielőtt könyörögni kezdhetett volna, mást javasoltam. – Gond lenne, ha én vinnélek haza?

- Igen – vágta rá szemrebbenés nélkül.

- Miért csinálod ezt velem? – lett elegem hirtelen. – Ezt én így nem bírom, Kristen!

- Sajnálom – jött a még hűvösebb felelet.

- Fogod még jobban is sajnálni – mormoltam, aztán magamhoz rántottam, és mielőtt felfogta volna egyáltalán, hogy mire készülök, az ajkaira tapasztottam a számat. Először durván, szinte nekem is fájt, de ettől azon nyomban észbe kaptam, és máris engedtem a szorításomon.

Lágyabban cirógattam reszkető ajkait, majd a nyelvemmel is végigsimítottam rajtuk. Ekkor elnyitotta őket, biztos csak hogy levegőt vegyen, de kihasználtam a pillanatot, és közéjük fúrtam a nyelvem. Egy sóhaj szakadt ki belőle, a következő pillanatban pedig már nem kellett magamhoz szorítanom, ő ölelt át. Önként. Remegő ujjai a tarkómra simultak, másik karját is a nyakam köré fonta, és forrón viszonozta a csókomat. Sőt, már szinte ő csókolt engem.

A derekáról a fenekére simítottam a kezeimet, egyik fájdalmával sem törődve a pultra emeltem szerelmemet, mire a combjaival rögtön a csípőmet ölelte, melleit pedig a mellkasomhoz dörzsölte. Tüzes ágyéka szinte perzselt, akárhány ruha is választott el bennünket. A rám törő érzések tüzében szénné égtem, de elengedni képtelen voltam. Az agyam józansága megsúgta, hogy mindezt csak képzelem, nem lehet valós, de érezni és álmodni akartam tovább.

Hosszan ízlelgettem Kristen ajkait, és legszívesebben tovább is mentem volna, hátha megtörik a jégfal, amit közénk emelt, de egyszer csak elszakította magát tőlem, és mielőtt újra megcsókolhattam volna, elfordította a fejét. A szám ekkor a nyakán siklott végig, óvatosan és gyengéden cirógatta a bőrét, majd a füle közelébe érve, míg ő levegő után kapkodott, a lábai elé raktam a szívem…

- Szeretlek – suttogtam. – Kérlek, adj még nekünk egy esélyt…

- Nem – súgta vissza.

…ő pedig a földbe taposta.

Ha eleinte makacsságnak hittem azt, hogy ilyen elutasító, akkor most meg kellett győződnöm róla, hogy komolyan gondolta, amikor szakított velem. Fizikai fájdalmat okozott, mikor elvettem róla a kezeimet. Már ő sem kulcsolta át a lábával a derekamat, így el bírtam hátrálni egy lépést.

- Szeretlek – suttogtam megint. A tekintetében fájdalom villant, de nem viszonozta sem a szót, sem az érzelmet. Sokáig csak néztem rá, hátha… hátha elmúlik a színészségem? Vagy az ismertségem? – kérdeztem magamtól. Az sosem fog – jött a keserű felelet is. Nem volt választásom. Immár reményem sem. – Hívok neked egy taxit – fordultam el. Nem bírtam ezt tovább elviselni. A kocsiban csak kínoztam volna magam, ha tényleg hazaviszem. És szemmel láthatóan őt is. Azt pedig nem akartam.

- Köszönöm – hallottam még, miközben a nappali felé tartottam a mobilomért. Miután megrendeltem, nem mentem vissza hozzá. Annyira boldog voltam, hogy itt van, de egyúttal annyira szomorú, hogy… nem kellek már neki. Mégis jobb lett volna, ha lecsuknak – gondoltam. Akkor legalább a világ nem látná tovább a nyomoromat.

Hallottam, hogy megáll a taxi a ház előtt, de még ekkor is képtelen voltam megmoccanni.

- Akkor… én megyek – szólalt meg mögöttem Kristen. – Vigyázz magadra, Rob!

Nyílt az ajtó, mire megfordultam. Még éppen láttam kilépni rajta. És rögtön utána siettem. Meglepődött, mikor kinyitottam neki a taxi ajtaját. De nem hozzá szóltam. A sofőr kezébe nyomtam egy köteg pénzt, és bemondtam neki a címet. Aztán becsaptam az ajtót, mivel Kris már beült, és az ablakon át néztem őt. Ő nem nézett rám. Figyeltem, amíg az utca végén eltűnnek, majd visszavánszorogtam a ház felé.

- Na, mi újság? Sikerült? – érdeklődött Tom már a bejárati ajtóból.

- Mire volt ez jó, Tom? – támadtam rá dühösen. El is hátrált rögtön. – Minek kellett idehívnod? Azt hiszed, nem elég szar enélkül is?

- Ezek szerint nem tudtátok megbeszélni – állapította meg elmésen, és eléggé elszontyolodva, de most nem akartam a lelkével foglalkozni.

- Nincs már mit megbeszélnünk – párolgott el a haragom hirtelen. Elfáradtam. – Csak… hagyj minket békén – kértem még utoljára, majd felmentem a szobámba, hogy magányosan bírjam nyalogatni a sebeimet. Jobban kínoztak, mint valaha eddig bármi.

Egy teljes éjszakára volt szükségem ahhoz, hogy neki tudjak állni beletörődni az immár tényleg megváltoztathatatlanba.

Másnap már közönnyel felvértezve keltem fel az ágyból, lezuhanyoztam, majd Tommal együtt mentünk a stúdióba. A stáb – főleg a rendező meg a sminkesek – nem voltak elragadtatva az újabb sérüléseimtől, de ez az elvárt minimum szintjén sem érdekelt.

Ahogy az sem, hogy a producerek tomboltak, mert hirtelen minden újság az én fényképemmel lett tele. Főleg a címlapok. Az volt a bajuk, hogy rontom a film hitelét. Alig két hét maradt már csak a forgatásból, úgyhogy közöltem velük, hogy örüljenek az ingyen reklámnak. És persze szálljanak le rólam, végtére is egy vasukba sem kerültem.

A nap ezután szinte zökkenőmentesen telt, tettem a dolgom, Krisre pedig nem gondoltam. Illetve félóránként egyszer nem gondoltam rá. Készakarva nem tartottam szinte semmi szünetet, vagy ha épp az volt, akkor is megpróbáltam magam úgy elfoglalni, hogy ne engedjek a kísértésnek, és ne menjek a lakókocsija felé.

Aztán egyszer Tom jött oda hozzám. Már előre tartottam tőle, hogy megint nekiáll hatalmas transzparensen hirdetni mekkora ökör vagyok – Krisnél már nyilván megtette –, de erre nem voltam vevő.

- Hagyj békén! – szóltam rá, mielőtt kinyithatta volna a száját.

- Oké, csak Kris üzenetét hoztam, de akkor nem fontos – vont vállat, és ment is volna tovább.

- Mi? – nyögtem utána, mikor már néhány lépést távolodott.

- Á, úgysem örülnél neki, hagyjuk! – ment tovább, de csatlakoztam mellé.

- Mit üzent? – követeltem a választ.

- Tényleg nem fogsz neki örülni.

- Tom!

- A virágokról van szó… – nyögte ki aztán olyan arckifejezéssel, mintha azt értenem kéne.

- Milyen virágok? – Alighogy kimondtam, leesett. – Nem akarja a rózsákat… – motyogtam csalódottan. El is feledkeztem róluk, pedig jó előre kifizettem a virágárust. Lemondani pedig nem állt szándékomban. – Vigye haza és ossza szét a környéken, ott úgysem igen látnak ilyesmit – mosolyodtam el keserűen. – Vagy dobja ki. Vagy viselje el – kacsintottam Tomra, mert hogy én nem fogom lemondani őket, az is biztos. Addig nem, amíg… szeretem őt.

Hirtelen borzasztó közelinek tűnt a forgatás vége, és fogalmam sem volt, mi lesz aztán. Bár már így sem reménykedtem, pedig megtehettem volna, akkor még messzebb kerülünk majd egymástól és…

- Rob, ne felejtsd el, hogy ma délután dolgunk van – kiáltott oda nekem Stacey, akit az utóbbi időben sikerült nélkülöznöm az életemből. Úgy látszik, eddig tartott a paradicsom.

- Mi a franc dolgom van nekem ezzel? – morogtam, de már csak magam elé, mert ő távolodott.

- Ja, a fotózás – jutott eszébe Tomnak az, ami nekem kiment a fejemből. Körülbelül ehhez foghatóan is néztem rá, de szerencsére elmagyarázta, miről beszél. – Az az erotikus dolog, amit nemrég, még San Fransiscoban említettek.

- Te is ott leszel?

- Én nem… – kezdte, majd mosolyra húzódott az arca, amiből vigyor lett. – De Kris igen – veregetett hátba, majd tovább állt. – Azt hiszem, mégis elkísérlek. Hátha lelki segítség kell! – szólt még vissza, de már rég nem ezen gondolkodtam.

Kristen ott lesz ma délután! Fogalmam sem volt, hogy ennek örüljek-e vagy inkább cseppet se. Nyilván hiába próbálnám féltékennyé tenni, de mégis… Hiszen tudom, hogy szeret… ehhez nem fér kétség, csak… pont ezekből van elege – sóhajtottam magamban.

Visszamentem a jelenetbe, de lassan ért véget a napnak ez a része. Négykor szerencsére tényleg szóltak, hogy mára ennyi, és irány a fotózás. Stacey, aki nyilván azt hitte, hogy már elmúlt a múltkori problémám, újra közeledni próbált, de nem érdekelt. Nem tudtam, mit remél ettől a mai naptól, de abban biztos voltam, hogy csalódnia kell majd.

Mire Tommal odaértünk a fotózásra, Kris meg a sminkesek már ott voltak. Stacey másik kocsival jött, így legalább addig nem idegesített, míg kamerák elé nem álltunk. Illetve feküdtünk, végtére is erotikus fotózásra jöttünk.

Valójában felesleges volt Kristen jelenléte, mert ruha az nem sok volt rajtunk. Rajtam egyelőre egy farmer, Staceyn meg valami fehérnemű, amit még szexisnek is találtam volna… valaki máson. A szemem sarkából lopva Krisre pillantottam, de sajnos nem érdekelte, hogy mi történik velem, a további ruháikat rendezgette éppen.

Csalódottan felsóhajtva visszafordultam Staceyhez, aki külső utasításra széttett lábakkal épp az ölembe ült. Végignéztem rajta és magamban megállapítottam, hogy azok a fehérneműk, amelyeket Kristen viselt a múltkor – meg amíg együtt voltunk, általában napközben is, csak azért, hogy engem megőrjítsen –, sokkal vérforralóbb darabok voltak, mint ez. Vagy csak az nem volt mindegy, ki viseli őket.

Stacey félreértette a tekintetemet, mert rögtön megjegyezte.

- Nem kéne már tagadnod. Tudom, hogy tetszik, amit látsz – állt neki mocorogni rajtam, de csalódnia kellett, mert a testem nem reagált. Egészen addig, míg szintén utasításra le nem kellett hunynom a szemeimet. Akkor ugyanis csúnyán átvert a fantáziám. Stacey ráadásul pont végighúzta a nyelvét a nyakamon. Hallottam a vakuk kattogását, de azt képzeltem, hogy Krist tartom a karjaimban. A testem erre már igen határozottan reagált. – Na, mit mondtam – súgta Stacey.

Kinyitottam a szemeimet, hogy helyrerakjam a tévedését illetően, de még éppen láttam, hogy Kristen elkapja rólunk a tekintetét. Egyértelműen féltékenység volt az arcán átsuhanó érzelem. Kizárt, hogy ne így lett volna. Tomra néztem, aki több szempontból is döbbenten szemlélte az eseményeket. A testemmel nem törődtem tovább, minden szenvedélyemet beleadtam a továbbiakba, hogy olyan legyen a fotósorozat, amilyennek elvárják.

Stacey rendkívül élvezte a helyzetet, még úgy is, hogy valaki örökösen matatott rajtunk. Többnyire a sminkes, egyszer viszont Krisre szóltak rá, hogy igazítsa meg az összefonódó testünket alig fedő leplet. Ekkor megijedtem. Nem voltam benne biztos, akarom-e, hogy lássa, hogyan érzem magam. Mert az odáig rendben van, hogy féltékeny, de ha félreérti…?

Késő volt ezen elgondolkodnom, ugyanis már odaért mellénk. Alig ért hozzám, mégis… Nem tehettem semmit. Észrevette, amit ekkor már inkább titkoltam volna, holott nem a rajtam vonagló csaj váltotta ki belőlem, hanem ő.

Ráadásul Stacey is tett rá egy lapáttal.

- Alig várom már a privát folytatást – suttogta a szám közelében. – A lényeghez nem akarunk közönséget, igaz? – Ez pont úgy hangzott, mintha előre megbeszéltük volna, mi lesz később. És Kris is tökéletesen hallotta…

Rákaptam a tekintetem, de ő lehunyta a sajátját, és elhátrált tőlünk.

- Jobb, ha erről nem álmodozol – közöltem Staceyvel, majd ezúttal én kezdtem csókolgatni a nyakát. Semmit nem éreztem közben, csakis csalódottságot. A vágyaimnak is lőttek.

- Oké, most vedd le a melltartót, Stacey. Rob, te meg a tenyereddel takard, amit csak tudsz. – Már kezdett ebből elegem lenni, nem is kicsit, de úgy tettem, ahogyan „parancsolták”. Vagy tíz percig kellett fogdosnom Staceyt, de aztán újabb pózba rendeztek minket. A fotós meg hümmögött egy sort, végül így szólt. – Most vegyetek le mindent, ami még rajtatok van.

Első döbbenetemből révedve észleltem, hogy Kris után hangosan csapódik a terem ajtaja. Tomra néztem, aki vette a jelet, és utána rohant. Csak reméltem, hogy sikerül valahogy… megnyugtatnia? De hisz nem érdekli, hogy… Akkor miért rohant el? Francba… Nem jutottam dűlőre magammal. Vagyis Kristennel. Inkább kértem egy perc szünetet, és átfutottam a szerződést, hátha találok benne egy olyan pontot, amely kimondja: nem kell meztelenre vetkőznöm a fotózás kedvéért…


(Kristen)

Ez tette be a kaput. Eddig bírtam elviselni azt, hogy már nem lehetünk együtt, és hogy ezentúl soha többé. Azt még valahogy elviseltem, hogy nap, mint nap ugyanott kell dolgoznom, ahol ő – igyekeztem minél jobban elkerülni –, de a rózsák napi szintű tőrdöfések voltak a szívembe, ezért is kértem meg Tomot, hogy szóljon Robnak, inkább mondja le a küldözgetést, valamint ez a fotózás…

Tisztán hallottam, hogy Stacey mit suttog neki, még bátran meg is mertem volna tippelni, hogy miattam mondta azt, amit, bár… nem kellett szakértőnek lennem – pedig az voltam –, hogy feltűnjön, Rob egy bizonyos testrészén igencsak feszül az a nadrág, aminek alapesetben ennyire nem kéne. Nem lettem boldog ettől, de tartottam magam. Elhatároztam, hogy a végsőkig, mert igenis ki kell bírnom, csakhogy… azt mondták nekik, vetkőzzenek le.

Nem vártam meg, míg megteszik, otthagytam mindent, hisz ha ruha nincs, már rám sincs szükség. Az előtérben magamhoz vettem a cuccaimat, és nem érdekelt, hogy még tart a munkaidőm, hazaindultam.

Tom a buszmegállóban ért utol.

- Hé, hova sietsz így? – kérdezte. Mivel a stúdióban továbbra sem beszéltem senkihez, nem feleltem neki. – Kris, nyílt terepen vagyunk. Húsz méteren belül senki nem ismer. Válaszolnál, kérlek, szóban a kérdésemre?

- Haza – motyogtam.

- Most azért, mert…?

- Nem – tiltakoztam hevesen. – Nincs már milyen ruhát rendezgetnem rajtuk – böktem vissza az épület felé, ahonnan lélekszakadva menekültem el pár perce.

- Az igaz, de ne gondold, hogy Rob akar bármit is ettől a csajtól – vette rögtön védelmébe azt, akit nem olyan régen még igencsak felajzott állapotban láthattam. Nem kérdéses, mitől.

- Nem érdekel, Tom – közöltem vele, majd elfordultam.

Kerek egy perc nyugalmam volt, majd újra megszólalt:

- Legalább ne ácsorogj itt, gyere, hazaviszlek – fogott kézen, és elkezdett a parkoló felé húzni.

- Nem akarom, hogy elvigyél – kiáltottam volna legszívesebben, ehelyett egy erőteljes suttogás lett a vége. Lopva még körbe is pillantottam, amit persze Tom azonnal kiszúrt. Ő is körülnézett, de nem volt senki a közelünkben.

- Miért nem? – torpant meg. – Azt hittem, barátok vagyunk. – Egyik nap valóban ezt mondtam neki, majd barátilag megkértem, hogy hagyjon engem békén.

- De…

- Kris, ha nem jössz, elrabollak – vont vállat, majd tovább indult, és engem is vonszolt maga után. – Megint – vigyorgott hátra rám. Eszembe jutott, hogy tényleg ellopott egyszer már, de akkor egészen San Franciscoig meg sem állt velem. Ott pedig feledhetetlen napokat tölthettem. Robbal…

A könnyeim már csordogáltak, mire a kosijához értünk. Meg akartam kérdezni, hogy ha ő most elvisz engem, hogy fog hazamenni Rob, mivel tudtam, hogy együtt érkeztek, de aztán rájöttem, hogy ez engem nem kéne, hogy érdekeljen, így inkább hallgattam. És megadóan beültem Tom mellé előre.

- Jobb lenne, ha ezt abbahagynád – kértem. Arra céloztam, hogy folyamatosan a nyomomban kajtat. Amióta megjöttünk Európából, nem telt el nap, hogy ne talált volna meg, és ha nem épp arra akart rávenni, hogy béküljek ki Robbal, akkor a saját szórakoztatására kereste a társaságomat.

- Mit? – kérdezte ártatlanul, miközben már a lakásom felé hajtott. – Én csak hazaviszem egy barátomat.

- Tudod, hogy nem erre célzok.

- Tudom – sóhajtotta, majd a vezetésre koncentrált egészen addig, amíg haza nem értünk hozzám.

- Kösz – indultam el máris befelé, de a kapuban még utolért.

- Nem hívsz be egy kicsit? – Újra körbenéztem, és ő is. – Vársz valakit? – kérdezte gyanakvóan. Sőt, szinte féltékenyen.

- Igen – néztem rá kihívóan, mire lehervadt a jókedv az arcáról.

- Ezt nem hiszem el – szedte aztán össze magát pár pillanattal később,

- Pedig így van… Robnak ott a kis nőcskéje, én meg… kibékültem Mike-kal. – Szinte éreztem megremegni a hátam mögött a házat, és már csak azt vártam, mikor omlik a fejemre ekkora hazugság hallatán, de nem ez történt.

- Ez sem hiszem el – mutatott rá Tom. Ezúttal hamarabb reagált. – Baromság. Csak tudnám, miért csináljátok ezt!

- Nos, hogy ő mit miért csinál, az nem az én gondom többé – vágtam hozzá, majd bemenni készültem a házba. Sikerült is, de ide is követett. – Jobb lenne, ha most inkább elmennél – fordultam felé még a lépcsőház aljában.

- Addig nem, amíg végre el nem mondod, mi ez az egész! – kiáltotta. Egy kutya valamelyik emeleten az ajtó mögül rögtön ugatni kezdett, de Tom ezzel nem törődve folytatta. – Nem fogadok el több kifogást, Kristen! Robot tegnap letartóztatták a bemutatódon, csak mert majdnem halálra vert valakit, aki pikáns megjegyzéseket tett arra vonatkozólag, mit szándékozik veled tenni. De ezzel nyilván nem dicsekedett el neked tegnap, amikor átjöttél. Hát hiába próbálok segíteni, mindkettőtök esze elment?! – Egyre hangosabban kiabált, de ez a lecsukásos dolog még tényleg új volt, így szóhoz sem jutottam egy pillanatig. – Te meg most tényleg ezzel a Mike-kal nyomulsz? Ne csináld, Kris…

Megdöbbentett, amiket hallottam, és alig kaptam levegőt, de éreztem, hogy valamit muszáj tennem.

- Menjünk innen – mondtam halkan, majd elindultam vissza az utcára.

- És mégis hova parancsolod? – fintorgott kényszerű sofőröm. Ismét beültem mellé a kocsiba, de fogalmam sem volt, hogyan tovább. Semleges helyszínt akartam választani, és főleg ismeretlent, ezért egy motelbe vitettem magunkat.

Tom nemigen jutott szóhoz, hogy ezt kértem tőle, de engedelmeskedett a kérésemnek. Még akkor is, amikor megkértem, hogy rázzuk le valahogy a mögöttünk haladó sötét autót vezető Jasont.

- Mindig szerettem volna egy krimi főszereplője lenni – vigyorgott, de le is tört rögtön. – Csak nem a való életben… – Nem biztattam semmi jóval, vártam, míg meg nem érkezünk a város szélén levő motelek egyikéhez. Kivettünk egy szobát, majd bezárkóztunk. – Igazából nem is nekem kéne itt lennem veled… – motyogta aztán tétován az ágyra ülve.

Nem feleltem, de nem is ültem mellé. Ellenőriztem, hogy biztosan leráztuk-e a „testőrömet”, majd vettem egy mély lélegzetet, ránéztem, és…

- Rob nem tudhatja meg, amiről most… beszélni fogok – kezdtem egy mély lélegzetet véve. – Valójában neked sem kéne… – Tom szemmel láthatóan kíváncsi volt a sztorira, de én tudtam, hogy korántsem lesz boldog a végén, ha megtudja. Épp ellenkezőleg… Megkértem, hogy a mobilját kapcsolja ki – én is ezt tettem –, majd mesélni kezdtem…


(Rob)

Aggasztott, hogy Tom még akkor sem ért vissza, mikor végeztünk a fotózással, ráadásul Kris sem mutatkozott többet. A szerződésben végül megtaláltam azt a kisbetűs részt, amelyben leírták, hogy nem vagyok kötelezhető akaratom ellenére olyasmit tenni, ami nem áll pontokba szedve a főszövegben, és mivel nem állt benne ilyen, nem vetkőztem. Stacey persze igen, de az idegességem – és nem miatta – meggátolt abban, hogy akár csak egy futó pillanatra is megkívánjam.

Miután felöltöztem, a parkolóba indultam, hátha meglátom valahol Tom kocsiját, de nem jártam szerencsével. Ekkor kezdtem el hívogatni. Krist is. Mindkettőjük mobilja ki volt kapcsolva. Semmi rosszra nem gondoltam, kivéve azt, hogy együtt rabolták el őket, ez viszont túl képtelenül hangzott, úgyhogy el is felejtettem gyorsan. Ahogy azt is, hogy mindketten lemerültek. De akkor hol a fenében van mind a kettő?

Hívtam egy taxit, hogy hátha legalább Tomot otthon találom, majd tovább töprengtem.

Stacey még ebbe is belerondított, amikor váratlanul megjelent mellettem, megijesztett, majd úgy ölelt át, mintha nemrég adtak volna össze minket. Nem túl választékosan küldtem el a picsába.

- Ne akard már elhitetni velem, hogy odabent – bökött maga mögé, amerre a fotós műterme volt – nem gerjedtél be rám! – akadt ki, amiért lekoptattam. – Nagyon is jól éreztem, hogy felállt a farkad. – Stacey még nem jött rá, hogy nemcsak ő maga, hanem a stílusa sem az esetem.

Volt egy olyan érzésem, hogy hiába próbálnám elmagyarázni neki, hogy csak némi csalóka érzék-együttesnek köszönhetően izgultam fel, így meg sem próbáltam. Mázlimra hamar jött a taxi, úgyhogy nem kellett vele soká vesződnöm.

Tomnak nyoma sem volt otthon, de a kocsim a garázsban várta, hogy rögtön elinduljak vele Kris lakása felé. Miután hiába dörömböltem az ajtaján, a másik, tőlem kapott otthona felé igyekeztem, bár kételkedtem benne, hogy ott fogok ráakadni. És tényleg: nem volt ott senki. A bútorok és minden ugyanúgy volt, mint amikor legutóbb itt jártam. Még a műterembe is bepillantottam… ahol meg is torpantam egy pillanatra.

Minden képet elvitt, amit valaha készített, kivéve egyet. Ez egy állványon árválkodott a terem sarkában. Közelebb léptem, de a lepel egész addig takarta előlem, míg le nem rántottam róla. Befejezte… Ezt a képet szánta nekem karácsonyra. Rólam készítette, és minden valaha irántam érzett szerelmét beleadta – ez éppúgy sütött a festményről, mint a másik kedvencem: amelyen ő énekelt némán…

Nem volt itt sem maradásom – kiváltképp, hogy nem bukkantam rá itt –, ezért fogtam a  festményt, nagyjából becsomagoltam, és azzal együtt indultam vissza a kocsimhoz. Alighogy a képet biztonságba helyeztem a csomagtartóban, egy autó fékezett le mellettem csiikorgó gumikkal.

- Elvesztettem őket – nyögte ki Jason, miután kiszállt, és mellém pattant.

Eddig sem voltam nyugodt, de ezek után főleg nem lettem az. Elmesélte, hogy sokáig követte, majd kereste őket, de nyomuk veszett.

- Hé, állj! – szóltam rá, mert kezdett kissé összefüggéstelen lenni. – Mi ez a többes szám?

- A haverod, meg Kristen.

Szóval Tom vele van. Ettől egy kicsit megnyugodtam, de attól már kevésbé, hogy elszöktek… Elszöktek? Mi a francnak szöktek el? – ezen később kívántam gondolkodni, megkértem Jasont, hogy menjen vissza Kris régi lakása elé, hátha történik valami, és azonnal hívjon, ha igen, az itteni portást is megkértem, hogy amennyiben látná itt Krist, hívjon fel, de rögtön, aztán hazamentem, hátha Tom esetleg hajlandó lesz hazajönni.

Míg várakoztam, megpróbáltam felhívni Cameront, de a változatosság kedvéért őt sem értem el. Vagy csak nem akart velem beszélni. Arról volt tudomása, hogy szakítottunk, és nyilván a fejébe vette, hogy miattam. Megpróbáltam volna meggyőzni, hogy nem egészen így történt, de ehhez is beszélnem kellett volna vele. Meg abban bíztam, hogy tud valamit Mike jelenlegi hollétéről.

Hazaérve néhány sör társaságában múlattam az időt, míg Tomot vártam tűkön ülve. Éjfél után hallottam, hogy egy autó parkol le a ház előtt. De csak percekkel később nyílt, majd csukódott az ajtaja. Nem rohantam elé… először, de a végén már idegesített a tötymörgése, ezért feltéptem az ajtót előtte. Megdöbbentett a látványa. Mintha egy úthenger ment volna át rajta, de csak mentálisan.

- Mi van? Hol van Kris? – néztem ki mögé, hátha a kocsijában hagyta, de persze nem láttam ott senkit.

- Otthon – felelte kissé kábán.

- Te szívtál valamit? – néztem rá kérdőn.

- Nem – csóválta meg a fejét, majd belépett mellettem a házba. Alkoholtól sem bűzlött.

- Elárulod, hova a pokolba tűntetek? – támadtam neki. Azt „vártam”, hogy a konyhába megy, és hozzám hasonlóan sörrel indít, de ehelyett a nappaliba lépdelt, és a kanapéra rogyott. – Mi történt? Mondd már! – ültem le mellé, miközben egyre idegesebb lettem. – Beszéltél Kristennel?

- Öhm… nem egészen – húzta el a száját. Nem bírtam ülni. Látszott, hogy harapófogó-effektust kell alkalmaznom, hogy szóra bírjam, de még ezt sem bántam volna, ha megnyugtató dolgokat mond.

- Ő jól van? – kérdeztem. Bár megfogadtam, hogy nem veszek róla tudomást, a szívemnek képtelen voltam parancsolni. Aggódtam érte.

- Jól – bólintott végre egyet határozottan. Az egyik kő lezuhanhatott a lelkemről.

- És? Mi történt? Mit csináltatok? Hova vitted a fotózásról? – záporoztak felé a kérdéseim, de csak az egyikre felelt.

- Egy motelba mentünk – nézett rám félve. Ettől a tekintettől nem öntött el a nyugalommal átitatott öröm, amire vágytam.

- Motelba? – hitetlenkedtem. – Mit kerestetek ti egy motelban? – gondolkodtam. A válasz azonban kézenfekvő volt. – Mit csináltatok ott? – faggattam immár lassabban, és halkabban.

- Hát…

A tétovázása többet mondott, mintha részletezte volna. Egyetlen felelet lehetett a kérdésemre. Nem akartam elhinni, hogy igaz, így azt szerettem volna, ha megcáfolja, de már mielőtt megszólaltam volna, tudtam a választ.

- Megkefélted? – Inkább mondtam ezt, mint kérdeztem, de a hangomból nem csupán a gyűlölet süthetett, hanem még vagy ezernyi ellenérzés.

Tom megint félve nézett fel rám. Előtte álltam, arra az egy igenre vagy nemre várva, ami eldönti, hogy kettétörjem-e ezért a nyakát, és nagyon bíztam benne, hogy jó választ ad, de egy ideig hallgatott. Normális esetben a hallgatása is mindent elmondott volna, most mégis kényszerítettem magam, hogy csak a tényeknek – ez esetben a szavainak – higgyek.

Megismételtem a kérdést, miközben visszaidéztem minden olyan pillanatot, amelyben Tom arról adott tanúbizonyságot, hogy igenis bejön neki Kris, mint nő… Túl sok ilyen volt. Meg akartam halni, mikor képzeletben szinte láttam magam előtt, ahogy bemennek abba a motelbe, és…

- Igen – adta meg ekkor a kegyelemdöfést.