21. fejezet

Sziasztok! :)

Előre szeretném figyelmeztetni a tisztelt nagyérdeműt, meg azt, aki látta a PCA-t és érzékeny a RS témára meg mindenki mást is :D, hogy meglepő esemény fog történni alant..
Na ennyi. A gyengébb idegzetűek is inkább hagyják meg későbbre  :D

(Nikky, tudom, hogy megígértem, de bocsbocsbocs, majd bepótlom, becsszó!! A pca, a tegnap éji dolog meg a könyvgyártás most betett nekem :/ de megkapod! amit csak akarsz!! ♥ - oké ez lehet, elhamarkodott volt :D nem baj... ♥)

Millió puszi azért nektek!!! (L)
D. 

21. fejezet (Rob)

Abban a pillanatban megbántam, hogy magára hagytam Krist, amint megbizonyosodtunk róla, hogy a robbanásszerű hang csak valami újévi rakéta vagy ehhez hasonló dolog volt, Tom kocsijának riasztója pedig szintén emiatt szólalt meg. Veszélynek nyoma sem volt. Legalábbis idekint…

Azonnal visszasiettem kedvesemhez, de meghűlt a vér az ereimben, mikor felfedeztem, hogy nincs ott, ahol hagytam. Mivel a helyiség szinte teljesen kiürült, körülnéztem, hátha megpillantom valahol, de semmi. Az idegességen ekkor már túl voltam, és a pánik kezdett elhatalmasodni rajtam, mégis nyugalmat kényszerítettem magamra, amíg biztosat nem tudok.

A pulthoz léptem, és megkérdeztem a mögötte beszélgető lányokat, nem látták-e véletlenül. Mindketten nemmel feleltek.

- Mi az, haver? Hol van Kristen? – ért oda mellém Tom, és kíváncsian pillantott körbe.

- Azt hiszem, eltűnt… – osztottam meg vele a félelmeimet.

- Mi? – ijedt meg ő is, de ezzel csak rontott az amúgy is labilis idegállapotomon. – Hogyhogy eltűnt?

- Fogalmam sincs, érted?! – ragadtam meg a kabátját, majd mielőtt rajta próbáltam volna levezetni a dühömet, inkább elengedtem, és a mobilomért nyúltam, bár semennyi remény nem volt bennem, hogy fel fogja venni, ha hívom.

Biztosra vettem, hogy az a rohadék csak úgy mondta, hogy elmegy, és nem látjuk soha többé – bár ezt már akkor is sejtettem, mikor a házunk előtt megígérte –, és rettentően bántam, hogy hagytam csak úgy lelépni. Lizzy beszélt erre rá, aki nem akart vérengzést, bár egyetlen hajszál választott el ettől csupán. Ha most itt lett volna előttem az a patkány, még annyi sem tarthatott volna vissza, hogy ízekre szaggassam. Biztos voltam benne, hogy ő tett valamit Kristennel…

Meglepődtem, amikor szerelmem mobilja kicsengett, de fülelni is kezdtem egyúttal, hátha meghallom valahol. És sajnos nem kellett csalódnom. Az egyik hátsó, sötét boksz irányából jött a hang, még nem nyomta el teljesen a zene zaja. A földön hevert. Kristen nem volt mellette, aminek örültem is, meg nem is. Örültem, mert volt rá esély, hogy megtalálom máshol, de nem örültem, mivel nem volt itt!

Tom utánam jött, és észrevette, hogy meredten bámulok egy telefont. Nem kellett neki elmagyaráznom, kié, és mi történt, egyből megértette.

- Hogy az a… – adott hangot is az érzéseinek. Én nem tudtam megszólalni, de egyelőre nem is akartam. Gondolkodni azonban igen. És ez sikerült is.

Az jutott eszembe, mi van akkor… ha Kris még mindig itt van? Habozás nélkül a mosdók felé siettem, és semennyire nem érdekelt, hogy a női az, amelyikbe benyitok. Látszólag senki nem volt bent – Tom ide is követett. Szerencsére, mert neki volt több józan esze meg lélekjelenléte.

Sorban kinyitotta az összes ajtót, míg az utolsónál rám nem pillantott. Azonnal odamentem én is, de a látványra nem voltam felkészülve. Szerelmem első pillantásra halottnak tűnt. Ezt nem akartam elfogadni. Olyannyira nem, hogy a kilincs, melynél fogva az ajtót tartottam nyitva, a kezemben maradt.

A visszaszámlálás közben letelhetett, mert odakint örömujjongásban tört ki a tömeg, nekem mégsem volt kedvem örülni. Gondolatban legalább százféleképpen kínoztam meg Mike-ot, de elbizonytalanított a tény, hogy Kristen előkerült, bár… lehet, hogy holtan?

Tom már a pulzusát tapogatta, én ugyanis nem mertem. Inkább megvártam, hogy ő mondja ki, indulhatok-e vadászni. Amikor megkönnyebbülten felnézett rám, máris tudtam a választ.

- Életben van – mondta ki hangosan is. – Alig lehet érezni, de ver a szíve.

Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy átértékelődjön bennem, mi fontosabb: megölni Mike-ot, vagy ő. Mikor a karjaimba vettem, végképp egyértelművé vált, hogy ő. Rászóltam Tomra, hogy azonnal hívjon mentőt, majd megpróbáltam úgy felemelni Krist, hogy ne tegyek benne kárt, és kivittem az előtérbe, ahol az egyik fotelba huppantam vele együtt.

Mivel külső sérülést nem fedeztem fel rajta, úgy tűnt, csupán elájult. Ez volt a jobb hír. A rosszabb viszont az, hogy még mindig nem tért magához. A mentők hamar kiértek, szinte öt percbe sem telt. Nem tetszett, hogy el akarnak szakítani tőle, de kénytelen voltam hagyni ezt, főleg, mert Tom is erre ösztönzött: kirángatott magával a mosdó elé. Nem igazán fogtam fel, hogy jót akar, sőt, talán azt sem, hogy ki ő, az aggodalmam erősebb volt az önuralmamnál.

- Állj már le, haver! – szólt rám Tom. Egyedül a hangja volt az, ami megfékezett. Meg az orvos, aki ekkor toppant közénk.

- Valamelyikük a hozzátartozója? – nézett ránk kérdőn.

- Igen, én! – vágtam rá habozás nélkül. – Kris a menyasszonyom – hazudtam szemrebbenést is mellőzve. Bejött.

- Hazaviheti – nézett ekkor rám. És ennyi.

- Hogyhogy? De… Mi történt vele? – Alig mertem elhinni, amit a doki szavai sugalltak.

- Alszik – tett rá még egy lapáttal. – Csak lelki kimerültség lehet az oka annak, ami történt vele – állt neki részletezni. Féltem megkérdezni, mi van, ha téved, de nem volt rá időm, ugyanis közölte, hogy tényleg csupán ennyi az egész, ki kell pihennie magát és rendben lesz.

- De a vécében lett rosszul – szállt ringbe az orvos ellen Tom is.

- Az ilyesmit gyakran előzi meg hányinger vagy émelygés… esetleg szédülés.

- Mi van, ha elszédült és beverte a fejét? – Erre már én voltam kíváncsi.

- Látszana rajta az ütésnyom, de semmi. Nyugodjon meg, a barátnője… azaz a menyasszonya jól van. Ha felébred, kipihentebb lesz, mint valaha. – Ezzel magunkra hagyott.

A mosdó ajtaja felé pillantottam, de nem igazán hittem el a dokinak, amit mondott.

- Szerinted? – kérdezte Tomtól anélkül, hogy felé fordultam volna.

- Hát vidd haza, aztán… meglátod.

- És ha nem ébred föl? – szorult össze a szívem.

- Te vagy Csipkerózsika hercege – veregetett vállon. – Ha valaki, hát te biztos, hogy fel bírod kelteni majd.

Épp azért fohászkodtam, hogy így legyen, mikor a többi ápoló is távozott, mi pedig bemehettünk.

Szerelmem sápadtabb volt, mint a frissen hullott hó, amely kint díszítette az utcákat. Kicsit kiakadtam azon, hogy nem vitték be legalább egy éjszakányi megfigyelésre a kórházba, de az egyik ápoló elmondása szerint így szilveszter éjszakáján épp elég pácienst kell elhelyezniük, és mivel ő nem súlyos eset, nincs szükség a megfigyelésére.

Még gyengéden megcirógattam szerelmem arcát, aztán Tomhoz intéztem a szavaimat.

- Elvinnél minket innen valahogyan?

- Persze – egyezett bele. – Máris ideállok a hátsó kijárathoz. – Még arra is gondolt, hogy melyik van közelebb.

Fél óra múlva már a „saját” ágyunkba fektettem le Krist, majd vetkőztetni kezdtem, hogy kényelmesebb legyen neki. A blúza utolsó gombjához érve zajt hallottam magam mögül, de mire megfordultam, Tom kiment a szobából. Meg is feledkeztem róla, hogy itt van, de örültem neki, hogy van benne elég tapintat ahhoz, hogy ne nézze végig, amint megszabadítom Kristent a ruháitól.

Minden másodpercben azt lestem, mikor ébred fel az érintésemre, de olyan mélyen aludt, hogyha nem hallottam volna halkan lélegezni, nagyon veszélyes gondolatok támadták volna be az agyamat. Így viszont nyugodtan öltöztettem át az én egyik pólómba, majd betakargattam, és egy pillanatra mellé feküdtem.

Rossz volt így látni, mintha… nem volna magánál. Hiszen nem is volt. Először nem akartam elhinni, amit az orvos mondott, hogy a stressz és a kimerültség miatt lett rosszul, de aztán igazat kellett adnom neki. Én is átéltem mindazt, ami őt érte az utóbbi időben, csak nyilván másként. Bele sem mertem gondolni, hogy neki mit jelenthetett az, hogy újra – szinte testközelből – találkozott a volt pasijával, aki belerondított a kapcsolatunk szépségébe. Ezt a szépséget akartam visszahozni bele, de ezt csak egyetlen módon tehettem meg. Ahhoz azonban előbb vissza kellett térnünk Los Angelesbe.

A nappaliba lépve Tom mellé ültem a kanapéra, és elfogadtam az üveget, amit felém nyújtott. Meg sem néztem, mit tartalmaz, úgy húztam meg.

- Boldog új évet – motyogta már kissé kókadozva, mire felajánlottam, hogy aludjon ma itt a kanapén. Aztán eszembe jutott valami, azaz valaki más.

- Hol van a nővérem?

- Visszament Londonba néhány barátjával – felelte. Nem igazán tetszett, hogy Tom csak úgy elengedte, hisz az az őrült is ott volt éppen – ha minden igaz –, ezért rögtön a telefonomért kaptam, hogy utána nézzek Lizzy testi épségének. Jobban mondva utána hallgassak.

Először megijedtem, hogy miért nem veszi fel a telefont, de aztán beleszólt. Mint kiderült, már rég otthon volt, és épp lefekvéshez készülődött. Az órára pillantva megdöbbentem, hogy már hajnali négy közeledik. Elrohant az idő, miközben Krisért aggódtam. Ahogyan most is. Mivel Lizzy felől már megnyugodhattam, ő volt a soron következő, illetve a minden mással szemben elsőbbséget élvező személy, akivel foglalkozni akartam. Tomnak adtam egy párnát és egy takarót, aztán magára hagytam a nappaliban.

Mielőtt Kris mellé feküdtem volna, gyorsan lezuhanyoztam, majd egy boxerben simultam hozzá a takaró alatt. Még mindig nem mozdult, ugyanúgy feküdt ott, ahogyan hagytam, de ez engem nem gátolt meg abban, hogy magamhoz húzzam, és olyan szorosan öleljem, hogy érezze, nincs egyedül. De persze ne is törjem össze.

Fogalmam sem volt, mire számítsak, mikor fog felébredni, mindenesetre egyelőre elég mélyen aludt ahhoz, hogy kényelmesen elhelyezkedjem vele együtt. Sokáig nem jött még álom a szememre, az övét vigyáztam, és rajtunk gondolkodtam. Szerettem volna nyugodt életet biztosítani a számára, hogy többé ilyesmi ne fordulhasson elő. Erről azonban jó időre le kellett mondanom, legalábbis amíg helyre nem rakjuk azt az állatot, aki állandóan az életünket próbálja tönkretenni.

Addig is, míg erre nem kerülhetett sor, tovább féltettem Krist, aki váratlanul megmoccant, és már tényleg úgy tűnt, mint aki alszik. Felsóhajtott, és a derekamat ölelve a karjaimba bújt. Végre én is fellélegezhettem, hogy kezd normálisan viselkedni, még ha öntudatán kívül is. Ennek örömére boldogság járta át a szívem, és a karjai ölelésében követtem őt az álmok országába.

A másnap reggelem több meglepetéssel is szolgált. Először abban a tekintetben, hogy Kristen nem volt mellettem. Hiányzott, mégis örültem neki, hogy már talpon van, ráadásul Tommal hallottam beszélgetni. A hangjaik irányába indulva az erkély felé haladtam, amikor egy bizonyos téma is megütötte a fülem.

- Neki is jobb lenne nélkülem – suttogta Kristen, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam meg. tudtam, hogy rám és még mire gondol. – De nem tudom, mit mondjak neki – folytatta.

Kilestem a függöny résein, és láttam, hogy mindketten háttal állnak nekem, nagykabátba burkolózva. Ezért sem mentem ki hozzájuk, mert igencsak alul voltam öltözködve. Meg arra vártam, mit tudhatok még meg így, rejtetten. Nem tartottam fairnek velük szemben, hogy kihallgatom őket, de az eddigiek alapján talán olyasmi dolgokról esik szó, ami rám is tartozna, ha Kris elmondaná, csakhogy nem mondja el. Azt is tudtam, hogy miért nem: azonnal közölném vele, hogy hülyeséget beszél. Épp ezért szerettem volna tudni, hogy mi is a helyzet valójában.

- Nem lenne jobb neki nélküled – tiltakozott Tom az ellen a képtelenség ellen éppen, amit Kris a fejébe vett. – Gondolod, hogy csak úgy hagyná, hogy elhagyd? Emiatt? Kizárt.

- De…

- Nincs de, Kris! – Tom már nem suttogott. Vagy megneszelte, hogy itt vagyok, vagy csak neki is elege lett szerelmem pillanatnyi elmezavarából, de jól tette, hogy megpróbálta kiverni a fejéből azt, amit képzelegni kezdett.

Ekkor döntöttem úgy, hogy mégis színre lépek, mert tudni akartam, hogy minden rendben van-e Kristennel. Az erkélyajtót csak résnyire nyitottam, mégis mindketten felfigyeltek az érkezésemre. Kedvesem tekintete valamiért riadttá vált, de arra gondoltam, csak attól tarthat, hogy meghallottam, miről beszélgetnek. Igyekeztem ezt palástolni előtte – azzal, hogy kitártam felé a karjaimat, de elbizonytalanított, amikor még ekkor sem jött közelebb.

- Jól vagy? – kérdeztem, mire felrévedt valamilyen töprengésféléből, és egy izzó mosolyt varázsolt a vonásaira.

- Jól – felelte, majd végre megindult felém, és hozzám simult. Szorosan öleltem, de aztán észbe kaptam, és eltartottam magamtól. – Meg fogsz így fázni – motyogta ő. Felnevettem, hogy még képes engem félteni, holott ha tudná, mekkora ijedtséget okozott nekem éjszaka… Vagy lehet, hogy nem is tudja?

- Mire emlékszel az előző estéből? – próbáltam kipuhatolózni, mennyire jó a memóriája. A háló felé húztam kézen fogva – amolyan Tom-mentes övezetbe, mert bár mindenről tudott, mégis kettesben akartam ezt megbeszélni Kristennel –, hogy közben keressek valami ruhát magamra. Legszívesebben ugyan az ágyba feküdtem volna vissza kedvesem társaságában, de volt egy-két dolog, ami megbeszélésre várt.

Sőt, több is, ahogy meghallottam a válaszát, miközben levette magáról a kabátot.

- Volt valami tűzijáték azt hiszem… még éjfél előtt – rázta meg a fejét, mint aki nehezen idézi vissza az akkor történteket.

- És utána? – kérdeztem, miközben magamra húztam egy farmert és egy vastagabb pulcsit. Felgyűrtem az ujját, hogy ne idegesítsen, majd Kris mellé ültem, aki az ágyról szemlélte az öltözésemet.

- Utána? – próbált meg koncentrálni, de nem rémlett neki semmi, legalábbis a szavaiból ezt vettem ki. – Mennyit ittam? – nyögte ekkor váratlanul.

- Nem olyan sokat – feleltem óvatosan. – Miért?

- Sosem tesz jót, ha túl sokat iszom – árulta el egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.

- Miért nem? Mi történik olyankor? – faggattam halkan, közben pedig magamhoz húztam. Meg akartam tudakolni, vajon ő mennyit tud saját magáról, esetleg amikor alkoholt fogyaszt, de nem lettem sokkal okosabb.

- Nem emlékszem semmire – vont vállat, és megpróbált elhúzódni, de ezt nem engedtem.

- Rosszul lettél – árultam el neki, mire a tekintete ijedté vált. – Mentőt is hívtunk, de azt mondták, csak kimerültség, és hazahozhattalak.

Nem reagált erre semmit, de a szemeit lesütötte, és az ingem gombján kezdett babrálni.

- Mikor kell visszamennünk L.A.-be? – terelte el a szót.

- Amint jobban leszel – feleltem ugyanolyan hangsúllyal.

- Jól vagyok – bizonygatta, de nekem még elég sápadnak tűnt. Nem hittem el neki teljesen, de nem faggatóztam tovább.

- Előbb még ki kell derítenünk, mit tudott intézni a bátyád a lakással kapcsolatban. Szeretném, ha már biztonságos lenne, mire visszamegyünk oda – gondoltam itt a poloskákra. Semmi szükség rá, hogy az a szemét továbbra is lehallgassa, mikor mit beszélünk. Meg egyáltalán, mindent, amit csinálunk.

- Oké – bólintott rá szerelmem, és megint megpróbált kiszökni a karjaimból, de ezt nem akartam. Telefonálni később is ráértem, most fontosabb dolgom volt: behajtani a reggeli csókomat, ami elmaradt.

Először lágy puszit leheltem csak Kris ajkaira, mire töredezni kezdett az ellenállása és a mehetnékje, a következőt pedig már ő adta nekem. a puszikból csókok lettek, aztán már nekem kellett őt leállítanom, mivel a kezei nemcsak az ingem alá férkőztek be, hanem veszélyes területek felé is elkezdtek tapogatózni.

Leállítottam, mire kérdő pillantását a tekintetembe fúrta. Megmagyaráztam, miért tettem.

- Előbb hadd rázzam le Tomot. – Kissé frusztrált volna, ha ő a szomszéd szobában vár ránk, miközben mi…

- Oké – bólintott Kris, de már egy szemernyi elhúzódhatnékja sem volt. Mégis leemeltem az ölemből és az ágyra fektettem, aztán egy utolsó puszit adtam a nyakára, és felálltam mellőle. Jobban vágytam most rá, mint Tomot elküldeni, főleg, mikor csábító pózba vágta magát az ágyon, mégis elszakítottam róla a szemeimet, és az ajtóhoz léptem, de ott vetettem még rá egy utolsó pillantást.

- Gyorsan elküldöm. Addig ne aludj el – kértem, mire felült, és elkezdte magán felhúzni a pólót. Kimenekültem, mielőtt túl sokat látnék ahhoz, hogy ne foglalkoztasson tovább, ki van a szomszéd szobában.

Tom a nappaliban kapcsolgatta a tévét, amit most nem is bántam. Szerettem volna gyorsan megbeszélni vele valamit, ami nem feltétlenül tartozott Krisre, bár vele volt kapcsolatos. Reméltem, hogy a reklámok zaja majd elnyomja, hogy miről van szó. Barátom mellé ültem a kanapéra, és rögtön a közepébe vágtam.

- Azt mondja, nem emlékszik semmire, de szerintem hazudik.

Tom meglepetten rám pillantott, majd ő is megdöbbentett.

- Szerintem is. Mióta felkelt, azt hajtogatja, hogy el kéne tűnnie az életedből. – Előző este kellett volna történnie valaminek, hogy megértsem, amiért így gondolkodik, de tudomásom szerint nem történt semmi. Mielőtt Kris elájult volna, minden rendben volt…

- Mit mondott még?

- Azt, hogy fél. És persze félt téged, engem, a családodat… Mi a fene folyik itt valójában?

- Ez hosszú – pillantottam a háló irányába, ahol életem értelme várt rám. – Meddig maradhatunk még?

- Három nap múlva kezdődik a forgatás – felelte. Éreztem, hogy ennyi idő semmire sem lesz elég; sem arra, hogy kedvesemmel elfogadtassam, együtt többre megyünk, mintha ő kockáztatná csak az életét, sem pedig arra, hogy végleg kiiktassuk a férget az életünkből.

- Jó. Mi itt maradunk addig – közöltem Tommal, mire rám vigyorgott.

- Ez finom célzás volt, hogy kösz a segítséget, de most már tűnjek el, mert ti tornázni akartok, igaz? – Nem cáfoltam meg a szavait. – A repjegyeket megszerzem addigra – emelkedett fel, majd elindult a hálószoba felé. Én meg utána, hogy megakadályozzam, ha be akarna nyitni. Nem voltam benne biztos, hogy Kris mennyi ruhát hagyott magán végül.

Tom kiszúrta, hogy a nyomában vagyok és a zavaromból azt is, miért, így még szélesebbé vált a vigyora.

- Kösz mindent – próbáltam róla lehervasztani, de sikertelenül. A keze már a kilincsen volt.

- Nincs szükséged segítségre? – biccentett egyértelműen a szoba felé. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, mégis elborzasztott a gondolat, hogy megosztozzam vele Kristenen. Még ha fegyvert szegeznének a fejemhez, akkor sem! Előbb öletném meg magam, minthogy ilyesmibe belemenjek.

Vagy én gyilkolnék habozás nélkül, akár most is, Tomot.

- Nincs – közöltem vele olyan határozottan, hogy azonnal lesápadt róla a mimika.

- Oké – nyögte ki, majd elengedte a kilincset és a kijárat felé somfordált. – Szia, Kris! – kiáltotta aztán mégis vidáman. Felelet nem érkezett, amiből arra következtettem, hogy kedvesem talán megint elaludt, de meg akartam már várni, hogy Tom tényleg eltűnjön, mielőtt bemegyek hozzá.

- A nővéremmel meg azt ajánlom, bánj rendesen! – figyelmeztettem, mielőtt a felbosszantásom sikere miatt lelombozhatatlan jókedvvel kifordult az ajtón. Bezártam utána, aztán rögtön elindultam szerelmemhez, akin sehogyan nem óhajtottam osztozni senkivel.

Jól tippeltem, tényleg elszenderedett, de amíg mi beszélgettünk, egy izgató fehérneműt is magára húzott. Ezt megpillantva még jobban örültem, hogy nem hagytam Tomot benyitni, mert ha így meglátta volna… Kizárt, hogy szép szóval el tudtam volna érni, hogy jobban teszi, ha leszáll róla.

Nekem is külön oda kellett figyelnem, hogy a ruháim nagy részétől megszabadulva óvatosan feküdjek be mellé. Aztán még óvatosabban simogassam végig a testét. Úgy döntöttem, egy időre kizárok mindent, hogy csak mi maradjunk. Azt is igyekeztem elfelejteni, amit Tomnak említettem, hogy Kris hazudik az emlékeivel kapcsolatosan. Később akartam rá sort keríteni, de nem akartam rögtön veszekedéssel indítani a napot. Lágyan tovább cirógattam szerelmemet, aki megmoccant ettől, de még nem ébredt fel.

A vágy tüze csupán ennyitől is teljesen felemésztett, de tovább hevültem, mikor csókolgatni kezdtem a nyakát. A kezem a melleit becézgette a finom anyagú melltartón át, ő pedig megremegett, majd felsóhajtott. Ez nyögésbe torkollt, mikor a nyelvemet húztam végig az arcélén, majd körbesimítottam vele az ajkait. Immár ébredt tekintete fogva tartott, miközben megcsókoltam.

A csókot viszonozta, a karjait a nyakam köré kulcsolta, majd úgy helyezkedett, hogy a lábai szorosan ölelhessék a derekamat.

- Remélem, ezt nem fogod elfelejteni – dünnyögtem a bőrébe, mikor elváltunk egymástól egy kis időre. Közben az ágyra térdeltem, de úgy, hogy Krist magammal emeltem, így kényelmesen dörzsölőzhetett az ágyékomnak. Meg is tette, de olyan izgató mozdulatokkal, hogy azt hittem, tényleg felgyulladunk.

- Nem fogom – ígért az előbbi kérésemre, a kezei meg végigsiklottak a mellkasomon. Lefelé. A boxerem derekánál járt, mikor kicsit ingerültebbé váltam.

- Hol a francban van a kapocs ezen a… csodán? – nyögtem a melleire pillantva. Kris felkuncogott, és megmutatta. Én sem elől, sem pedig hátul nem leltem, ami nem volt csoda: oldalt volt egy piciny kis valami, kapocsnak nem nevezhető szerkezet, de ezt kellett kioldani, hogy lehulljon a lepel szerelmem csodás halmairól.

Nem mondtam köszönetet a segítségért, inkább lecsaptam a friss gyümölcsre. Mindkét mellbimbóját kőkeményre harapdáltam, ő közben engem nyűgözött le a hangjából áradó kéjekkel. Eszembe jutott, milyen volt legelőször, mikor szeretkeztünk a lakókocsim mélyén. Most már tudtam, hogy akkor és ott beleszerettem, de nemcsak a nyögéseibe. Hanem őbelé. Elengedni pedig nem akartam soha, még akkor sem, ha ő ezt tartja megfelelő megoldásnak a problémáinkra.

- Nem hagyhatsz el – szakadt ki belőlem, miközben a szám visszatért a nyakára, majd az ajkait vettem célba, mielőtt felelhetett volna.

Újabb csókunk közben ismét hanyatt fektettem, én magam mellé helyezkedtem, és a hasán keresztül a bugyija felé kúszott a kezem. Ő sem volt rest rögtön becélozni az alsónadrágomat, sőt, bele is dugta az ujjait, hogy ne azon át simogasson.

Elakadt a lélegzetem az érintéseitől, de még nem végeztem vele. Én is becsúsztattam az ujjaimat a melltartóval harmonizáló tanga vékony anyaga alá. Perzselt a nedvesség, amit a lábai között leltem, ezt kívántam még jobban felizzítani. Meg a szenvedélyt szerelmemben. Győzelmem teljes tudatában figyeltem, ahogy megvonaglik, mikor eltűntetem benne az ujjaimat, és a lábait még szélesebbre tárta, hogy könnyebben hozzáférjek.

- Nem – nyöszörögte ekkor váratlanul. A szó végét elharapta, csak ez adott nekem rá okot, hogy folytassam, amit elkezdtem, és ne szakítsam félbe. Jól tettem, mert úgy folytatta, ahogy vágytam. – Nem akarlak elhagyni – sóhajtotta elfúlóan, és bár nem azt mondta, hogy nem fog, csupán annyit, hogy nem akar, anélkül is hittem neki. És bíztam benne, hogy tényleg nem tervez ilyesmit, akármit is mondott korábban Tomnak.

Mikor már úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni, hogy csak simogat, kivettem belőle az ujjaimat, amit tiltakozó nyöszörgéssel kommentált, majd lassan lehúztam a bugyiját, végigcsókolgatva a lábait, amerre elhaladtam. A bokájától indulva ki végighúztam rajta a nyelvem, mialatt széttártam őket, hogy életem mézét is ízlelhessem, mielőtt beletemetkezem.

Kris apró sikolyai majd’ megőrjítettek, főleg mikor nőiessége vibráló redői közé fúrtam a nyelvem. Az ujjaimmal egyelőre kívülről izgattam, mert most kóstolni akartam a legédesebb gyümölcsöt az én személyes, hús-vér svédasztalomon. Egész addig nem eresztettem, míg meg nem éreztem, hogy többszörös rángással megrázkódik a karjaimban, és a nevemet súgja elragadtatottan gyönyöre következtében.

Ekkor még egyszer végignyalogattam szemérme csillogó rését, a csiklójától némi enyhe harapdálással búcsúztam, majd a combjai közé térdeltem, hogy a csípőjét megemelve a helyemre illesszem magam. Lélegzetelállító érzés volt ismét benne lenni, ennek ellenére képtelen voltam visszafogni magam, és egyre gyorsuló ütemben hajszoltam a mámort, mely – mint mindig – most is hullámokban érkezett rám. Már azt hittem, rég elélveztem, de az ösztöneim tovább hajszoltak, így Kris is megadóan hagyta, hadd tegyem vele, amit akarok – ő is pont ugyanerre vágyott.

Lökéseim mélysége és üteme kisvártatva a mennyországba repített mindkettőnket, de még ekkor sem engedtem őt szabadon. Zihálva a teste fölé borultam, és apró mozdulatokkal tovább csúszkáltam benne. Remegve viszonozta a cirógatásaimat, mialatt egy fulladásveszélyes csókért nyújtotta az ajkait felém. Újra ízlelni kívántam, így szenvedélyes falatozásba kezdtünk.

- Szeretlek – suttogtam a fülébe kicsit később, az arca puszikkal való behintését követően. Kristen nem felelt, még nem tudott. A szemeiből viszont kiolvastam, hogy ő is hasonlóképpen érez.

Miután mégis kihúzódtam belőle, hogy kényelmesebben öleljem magamhoz, szorosan belém kapaszkodott, és örömmel bújt a mellkasomra, melyet rögtön cirógatni kezdett, borzongásokat idézve elő bennem már csak ezzel is. Mikor egy esetleges folytatáshoz már kellőképpen feltöltődtünk és lazítottunk, feltette azt a kérdést, amit nemrég én kérdeztem Tomtól: mikor kell visszamennünk.

Mikor elárultam neki, egy pillanatra abbamaradt rajtam az ujjai játéka, de aztán tovább mintázgatta a bőröm. Ezt a pillanatot sem találtam alkalmasnak arra, amiről ki akartam faggatni, de úgy döntöttem, nem várok tovább.

- Miért nem mondod el, mi történt tegnap? – A cirógatásom ezúttal tartósan maradt abba. Válasz azonban nem érkezett. Csak Kris lélegzete gyorsult fel kissé, majd kihúzta magát a karjaimból, és felült mellettem.

Azt már nem vártam meg, hogy fel is álljon és magamra hagyjon megfelelő magyarázat nélkül, főleg, hogy a jelek szerint valóban emlékszik, úgyhogy mögé húzódtam, és átöleltem a derekát, majd puszilgatni kezdtem a hátát.

- Nem akarom, hogy… – kezdte, de nem folytatta. Frusztrált, hogy nem látom az arcát, ezért úgy helyezkedtem, hogy ezt korrigáljam.

- Mit? – próbáltam szóra bírni.

- Semmit – mosolyodott el szomorúan, de tévedett, ha azt hitte, hogy ilyen egyszerűen le bír majd rázni.

- Kris – kérleltem. – Ha nem mondod el, nem tudok segíteni.

- Ezen amúgy sem tudsz – hajtotta le a fejét. Aztán könnyes szemekkel mégis rám pillantott. Nagyon megijedtem ennek láttán. Fogalmam sem volt róla, mi az, ami ezt váltotta ki belőle. – Nem lehetne, hogy majd… otthon mondjam el? Egy pár napig még hadd legyünk boldogok – könyörgött, de ezek után főleg hallani akartam, miről van szó.

- Ki van zárva, most akarom tudni – követeltem. – Akármi is az, megoldjuk!

Egy sötét gondolat fogalmazódott meg bennem eközben, hogy talán az egész nem is függ össze azzal, hogy mennyire kimerült mostanában Kris lelki értelemben, de a túl közeli jövőben kellett csalódnom ezzel kapcsolatban is.

- Nem lehet megoldani – rázta meg a fejét, és megpróbált odébb húzódni, de ezt sem hagytam. – Te az vagy, aki vagy, és én is az vagyok, aki vagyok… – nézett rám szomorúan.

Én dermedten rettegni kezdtem.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem. Pontosan tudtam, mire céloz, de tőle akartam hallani, hátha mégis rosszra gondolok.

- Ha visszamegyünk Amerikába, én… nem akarom ezt… többet… veled… – keresgélte a szavakat. Én rövidebben is meg bírtam fogalmazni, miközben olyan kegyetlen fájdalmak sújtottak le a szívemre, hogy azt hittem, belepusztulok.

- Szakítani akarsz?

Kris kerülte a tekintetemet, miközben elsuttogta, hogy igen. Nem akartam elhinni. Alig pár perce mondta azt nekem, hogy nem akar elhagyni. Hazugság lett volna? Kényszerítettem, hogy rám nézzen, és követeltem, hogy ismételje meg.

- Amíg még itt vagyunk, addig nem… – próbált finomítani a dolgon, de hiába. Elengedtem, és egész testemben remegve szálltam ki az ágyból. Felrángattam a mellé dobott farmeremet, míg ő is magára húzta a pólómat.

- Ez baromság, Kris! – néztem utána rá hajthatatlanul. – Fogalmam sincs, miért csinálod ezt, de nem fogom hagyni! – A fájdalmaim mellett dühös is lettem.

Dühös, de nem rá, hanem az egész helyzetre. Egy isteni finom szeretkezés után hogy mondhat ilyet?! Bár ő… először nem akarta – jutott eszembe. Aztán mégis felvette azt a csábos fehérneműt, szóval mégis igen. A vallomásomat azonban már nem viszonozta, legalábbis szóban nem. Csupán a tekintete sugallta, mit érez. Ahogy most is. Most épp ugyanazt a fájdalmat, amit én. De akkor miért teszi ezt velünk?

Hangosan is megkérdeztem:

- Miért teszed ezt velünk?

- Nem passzolunk össze – jött a halk, de annál elképesztőbb felelet, majd felállt, és az ajtó felé indult. A karjánál kaptam el, és a falnak szorítottam.

- Hogy nem passzolunk össze? – döbbentem meg. – Ezt mered állítani? Hogy… nem passzolunk össze? – simítottam az egyik kezem a melleire, de rájöttem, hogy elszúrtam, mivel félrelökte a kezem.

- Nem az ágybeli összepasszolásra gondoltam – cáfolt meg.

- Akkor mégis milyenre? – elengedtem, hogy a zsebemből előkotort cigire gyújthassak. Ő ekkor fogta magát, és otthagyott, de ahogy követtem, láttam, hogy csak az erkélyre nyúl ki a saját cigijéért. – Milyenre, Kristen? – firtattam tovább a dolgot.

Először csak egy vállvonással felelt, de aztán megszólalt.

- Nem akartam, hogy így legyen vége… nem most… – Máshogy fogalmazta meg, de nem ezt akartam hallani, viszont ez sem volt kevésbé jelentős.

- Nem kell, hogy vége legyen – győzködtem. – Kris… kérlek, mondd el, mi a baj szerinted? Mi nem működik? – A hangom ellágyult, mert látni akartam egy apró fényt az alagút végén, de tudtam, hogy vitával nem megyek semmire.

- Ez az egész. Mi ketten. Más világ vagyunk, és a tied nekem nem jó. – Még ekkor is elég többértelműen fogalmazott. Hiába áhítoztam a fényre.

- Az enyém nem jó neked? – kérdeztem vissza, remélve, hogy ezt bővebben is kifejti.

- Pontosan. – Nem fejtette ki. Azt hitte, értem. De nem értem!

- Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – idegesítettem fel magam ekkor megint, majd eloltottam a szűrőig szívott cigi csikkjét, és egy újabb szálra gyújtottam.

Kristen hallgatott. Talán arra várt, hogy én jöjjek rá. Végül ő is elnyomta remegő kezében tartott szálat, majd határozottan felém fordult.

- Utálom, hogy mindenhova követnek a rajongóid. Tommal ma is láttunk párat itt az utcán kérdezősködni. Te fényűzően élsz, és el sem bírod képzelni az életet máshogy. Képtelenségnek tartod, hogy valaki egyszerű körülmények közt is jól érezze magát. Engem is beraktál abba a flancos tetőtéri lakásba, ahol még műterem is van… ugyan, kérlek… – Nem jutottam szóhoz, de a megvető szavak hallatán éreztem, hogy egyre jobban elsápadok. Kris viszont még nem fejezte be a kínzásomat. – Azt hiszed, hogy pénzért mindent meg lehet kapni. Én nem tartozom ezek közé, Rob. Nem vagyok egy tárgy, amivel azt tehetsz, amit akarsz. Nem kell eltűrnöm mindazt, ami neked az életed része, gondolok itt a hírnevedre. Büszke vagyok rád, amiért elérted mindezt, és csináld is, mert jó vagy benne, de azt ne kívánd, hogy ott csillogjak melletted, mint valami kirakati bábu. Mert én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy üldözzenek, nem akarom, hogy egy cukrászdába se mehessek be anélkül akár veled, akár nélküled, hogy ne kapnának rögtön lencsevégre… Nem akarom, hogy… át kelljen ezt élnem veled. Sajnálom… Nekem ez nem megy.

A könnyei már a monológja közben eleredtek, minden egyes szavát megcáfolva ezzel, de azok jelentése volt a döntő. És az ő elhatározása. Meg a mozdulat, amellyel levette a gyűrűt az ujjáról, és a kanapé karfájára rakta.

- Azt vedd vissza – szóltam halkan. Nem engedelmeskedett. Ekkor levettem a tekintetem a gyűrűről és ránéztem. – Kérlek. Tartsd meg, a tiéd. – Alighogy kimondtam, rájöttem, miért nem kéri azt sem: mert ezt is a „megvétel” egy fajtájának gondolja. – Nem várok érte cserébe semmit. Ki is dobhatod, ha nem akarod viselni, de… nekem ne merd visszaadni.

Meg kellett valahogy emésztenem a hallottakat. Nem törődtem a hideggel, kiléptem az erkélyre, őt meg bent hagytam, hogy mindketten megnyugodhassunk. Rágyújtottam, de csak magam elé bámulva ízlelgettem a szavakat, amelyeket a fejemhez vágott.

A legborzasztóbb az volt az egészben, hogy igaza volt. Míg nekem már mindennapossá vált egy magángépen körberöpködni például a világot, addig mindez idegen tőle. Én megszoktam, hogy örökösen felismernek, és fényképeket meg autogramokat kérnek, de ő nem. Sokan talán kapva kaptak volna az alkalmon, hogy híressé válhatnak egy híresség oldalán, ő viszont nem. Sosem volt olyan, mint mások. Épp ezt szerettem meg benne. Sosem nézett rám úgy, sosem bánt velem úgy, mintha egy neves színész volnék. Bár az sem érdekelt volna, ha mégis.

Én őt akartam, mindegy, hogy hogyan, neki viszont elege lett ebből, pedig még csak itt, Angliában ért bennünket ilyen eset. Leszámítva a másik dolgot, amit mondott: én raktam be abba a lakásba, és tényleg: meg akartam változtatni az életét. Jobbá akartam tenni. Pedig fogalmam sem lehetett róla, hogy neki mi a jó, hogy ő mit szeretne. Egyszer sem vettem figyelembe az akaratát, a testőrt is magamtól állítottam rá, bár azt a testi épsége érdekében, de mégis…

Ez valóban egy olyan dolog volt, amit lehetetlennek tűnt megoldani. Ő nem akar így engem, én viszont már nem lehetek más, nem lehetek egy senki, aki régen voltam. Ez már örök életemre elkísér. Nem akartam már ezt az életet nélküle, de… Azt mondta, amíg még itt vagyunk, velem marad. Elég vajon ez a két nap arra, hogy megváltoztassam a döntését? – kérdeztem magamtól. És ha megváltoztatom, azt vajon nem úgy fogja venni, hogy ismét az én akaratom szerint történik minden, nem pedig úgy, ahogyan ő szeretné?

Ő el akar hagyni. Lehunytam a szemeimet, és tudtam, hogy muszáj ebbe beletörődnöm. Az sem vigasztalt meg, hogy egyszer sem mondta ki: nem szeret. A szerelem más dolog. Lehet, hogy szeret, de akkor sem bír így élni. Eszembe jutott, mit mondott az az orvos. Azt mondta, a megfeszített élet, a stressz váltotta ki belőle azt az ájulást. És ehhez nemcsak a volt pasija zaklatása járult hozzá, ahogy először gondoltam, hanem az én életvitelem is. Pedig sosem akartam neki ártani, sehogyan sem…

Vettem egy mély lélegzetet, és vérző szívvel, de visszaléptem hozzá. Nem volt a nappaliban, csak a gyűrű árválkodott még mindig a kanapé karfáján. Elvettem onnan, majd a hálószoba felé indultam. Az ablak előtt állt, nyilván arra várva, hogy mit reagálok.

Mögé léptem, az ujjaim közt forgatva szerelmem apró zálogát.

- Szóval, amíg még itt vagyunk, addig együtt, de utána… – kezdtem, de kimondani nem bírtam. Nem is kellett.

- Igen – suttogta Kris felém fordulva. Megpróbáltam kiolvasni a szemeiből, hogy ez csak egy vicc, vagy egy borzalmas álom, de a valóságot láttam magam előtt. Őt, a döntését, és annak visszafordíthatatlanságát.

A karjait összefonta a mellei előtt, de megfogtam a kezét, és elhúztam onnan. Majd visszaadtam rá a gyűrűt, hiába próbálta elrántani az ujjait.

- Ezt viseld legalább addig – kértem, bár tudtam, hogy nincs értelme. A kapcsolatunk innentől kezdve egy illúzió. Egy véges illúzió, amely még két napig tart. Rajtunk múlik, milyenné tesszük ezt a két napot, ami hátra maradt. Boldoggá, és széppé vagy szenvedéssé. – Megértem az indokaidat – döntöttem az első mellett. – Ha visszamentünk, onnantól kezdve szabad vagy. – Apró darabokra szakított a kín, mialatt kimondtam ezeket a szavakat. Visszaút azonban már nem volt. – Addig is… lehetne, hogy…

- Igen – suttogta megint, majd a karomon végigsimítva közelebb lépett, és hozzám bújt. A visszafojtott sírás megremegtette a testét, melyet majdnem-utoljára ölelhettem, így egyetlen pillanatot sem akartam elvesztegetni.

Mialatt az ágyhoz húztam, biztos lettem benne, hogy nem fogom ezt annyiban hagyni, hiába nem fair, meg fogom próbálni megváltoztatni a döntését. Egy újabb szerelmezéssel kezdtem. Utána nem találtam szavakat rá, olyan öröm járta át a sejtjeimet, kivéve a szívemet, amely nemrég kemény visszautasításban részesült. A nap ugyanennek a fényében telt, és a másnap sem volt könnyebb.

Este vacsorázni vittem, már nem is remélve, hogy véletlenül esetleg nem találnak ránk olyanok, akiknek nem kéne, pláne most. Nem lepett meg, amikor a szomszédos asztaltól hozzánk lépett egy úr, hogy a lányának szeretne egy aláírást tőlem. Megkapta. Kristen mindezt elnéző mosollyal figyelte. Egyre jobban éreztem a vesztem, de nem ezen múlott a dolog.

A hold fényeinek ablakon beszűrődő fényeitől kísérten éjszaka, miután ismét egymáséi lettünk, megpróbáltam a lehetetlent.

- Nem próbálnád meg mégis? – kérdeztem felé fordulva, hogy lássam is a reakcióit. – Ígérem, mindent megteszek, hogy észre se vedd, mi zajlik körülöttem – fogadkoztam, de Kris egyetlen, hosszú, szomorú mosollyal válaszolt.

- Nem – simította a tenyerét az arcomra. Elkaptam a csuklóját, és egyenként pusziltam végig az ujjait. Még rajta volt a gyűrű. A csillogása tőrt döfött a szívembe.

- A volt pasidtól akkor is meg foglak védeni – közöltem vele, mikor minden ujjával végeztem. Mielőtt tiltakozhatott volna, folytattam. – Nem fogom hagyni, hogy akár csak a közeledbe is merészkedjen. Egyetlen ujjal sem nyúlhat hozzád.

Kristen nem felelt, de éreztem, hogy megint túlzásba estem. Ennek ellenére nem hagytam magam eltántorítani ettől. Így akartam. Ha már vele nem lehetek, legalább hadd tudjam őt biztonságban. A gondolatom „vele nem lehetek” része újabb gyötrelmeket okozott, amit egy csók kikövetelésével próbáltam enyhíteni. Egyelőre megkaphattam.

Az utolsó éjszakánk olyan gyönyöröket tartogatott számunkra, amelyekről nem is hittem, hogy a tündérmeséken kívül is léteznek. A mi mesénk viszont nem happy enddel ért véget. Másnap reggel keserű fénnyel ébresztett a hajnal. Kristen a karjaimban aludt, így megörültem a kevéske időnek, amit utoljára még így tölthetek el vele. Nem akartam felébreszteni, hátha lekéssük a repülőt, és tovább lehetünk együtt, de sajnos magától ébredt alig egy óra múlva, és rögtön ki is bontakozott az ölelésemből.

Kelletlenül álltam neki csomagolni, amíg ő zuhanyzott, bár legszívesebben utánamentem volna. Tudtam, hogy több esélyem már nincs, ezért nehezen, de inkább kímélni akartam magam a továbbiakban attól, hogy a szívem romjai tökéletesen el is porladjanak. Szerencsére ő is így gondolhatta ezt, mert már teljesen felöltözve lépett elő. Legalább nem kísértett úgy a látványa. Habár így is újra megkívántam. Biztosra vettem, hogy ennek sosem lesz vége… A részemről legalábbis.

Először Londonba utaztunk vissza, ahol még bementünk a szüleimhez. Megkértem Krist, erre a pár percre játssza el, hogy rendben vagyunk. Nem tagadta meg a kérésem, így legalább a családom boldog lehetett, mert látták, hogy a szerelmünk töretlen, mi pedig hatásosan győzködtük őket, hogy ezután is kitartunk egymás mellett. Ha tudták volna…

Már a gépen sem volt tökéletes köztünk az összhang. Kristen mellettem ült az ablak mellett, és némán bámult rajta kifelé, Tom meg a másik oldalamon, de régi cimborám még így is kiszúrta, hogy van valami baj. Amikor kedvesem a mosdóba ment, le is támadott rögtön.

- Min vesztetek össze? – sóhajtotta amolyan „milyen szarból húzzalak ki benneteket már megint?” módon.

Nem válaszoltam neki, mert semmi ingerenciát nem éreztem rá, hogy elkezdjem neki taglalni a szakításunk valódi okait, valamint nem akartam egész úton azt hallgatni, mekkora baromság ez az egész. Én is tudtam, de én legalább megértettem Kristent. Tom kizárt, hogy szintén ilyen megértő lett volna, ezért meg akartam kímélni magunkat a „segítőkészségétől”.

- Vége – feleltem egyszerűen. – Közös döntés volt, úgyhogy szállj le rólunk. Őt se zaklasd! – tettem még hozzá. Reméltem, hogy veszi az adást, és nem áll neki kampányolni a békülésünkért.

Legnagyobb meglepetésemre nem is tette. Először hitetlenkedett egy pár percig, mert azt hitte, csak viccelek, de mivel nevetni nem volt kedvem, rájött, hogy ez korántsem poén. Ekkor káromkodott egy cifrát, majd egész úton minket bámult. Hál’ Istennek mellőzve a szavakat. Mi sem beszélgettünk.

Ahhoz még ragaszkodtam, hogy ma az én lakásomban aludjon Kristen, és csak másnap álljon neki visszaköltözni a régibe – ezt is közölte velem előző nap –, így oda vitettem magunkat a taxival. Tom kint várakozott, amíg én felkísértem.

Cameronék tökéletes munkát végeztek, semmi nyoma nem volt, hogy valaha itt jártak volna, bár a húgával való szakításunk napján, mikor délután felhívtam, elmondta, hogy mindent felforgattak, de poloskát nem leltek, pedig még a függöny szálait is átvizsgálták. Aztán rendet is raktak, bár feleslegesen, hiszen másnaptól újra üresen fog állni a hely.

- Nem akarsz mégis itt maradni? – kérdeztem Kris felé fordulva, aki bágyadtan nézett körül éppen. A hangomra rám pillantott. – Itt… biztonságosabb. – Erre elmosolyodott, de olyan fénytelenül, hogy abba az én szívem is belesajdult.

- Nem. Ott sem leszek veszélyben.

Ebben kételkedtem, de ráhagytam. Úgy gondoltam, megint felbérelem azt a testőrt, ha tetszik neki, ha nem, és az exéről sem fogok leszállni, amíg valami olyan terhelőt nem találok vele kapcsolatosan, ami egy életre kiiktatja, hogy Kris aztán nyugodtan élhessen. Idővel nyilván talál majd magának valakit, aki… Nem akartam továbbgondolni, úgyhogy inkább körülnéztem én is. Még egyszer… utoljára.

Mocskosul nem akaródzott elmennem. Ez az érzés egyre jobban elhatalmasodott rajtam, míg végül ki nem böktem:

- Veled tölthetem még ezt az éjszakát?

- Jobb, ha elmész – jött néhány pillanat múlva a halk, de határozott felelet. Kristen ezzel taposta meg a szívem törmelékeit.

Annyi mindent szerettem volna még mondani neki, de nem akartam megnehezíteni a dolgot. Láttam rajta, hogy ő is szenved, és meg akartam kímélni ettől. Ha az állítása szerint nem bírná sokáig az életvitelemet, akkor csak még jobban szenvedne, ha tovább erőltetném ezt az egészet.

Egyetlen utolsó hosszú pillantást vetettem rá, melyet viszonzott is, majd minden merszemet összeszedve odaléptem hozzá, és magamhoz rántva szenvedélyesen megcsókoltam. Ez szinte rögtön szerelmes csókká változott. Ez volt a búcsúnk…

Miután elengedtem, lehajtott fejjel botorkáltam ki a lakásból. Nem akartam látni az emlékeket, amelyek földre küldtek volna, ha szembesülök velük. Így is épp elég gyilkos volt átélnem mindezt.

Tom nem szólt hozzám, míg haza nem értünk, de szerencsére ott sem. A táskámat csak behajítottam a szobámba, amelyben jó ideje nem éjszakáztam, majd fogtam egy rekesz sört meg még néhány üveg erősebbet, és a kiültem lerészegedni a medencéhez.

- Végignézhetem, ahogy beleölöd magad? – érdeklődött Tom, mikor már elég régen bámultam a vízen úszkáló faleveleket.

Nemmel feleltem neki, és csak ekkor nyúltam az első üvegért. Már előre fájtam a másnaptól, amikor látnom kell őt úgy, hogy nem közeledhetem felé. Minden gondolatomat ő töltötte ki, mint eddig is, csak most sokszorozottan. Tom résztvevően velem ivott, de az alkohol sem enyhített azon, amit éreztem.

Vége. Ez a szócska visszhangzott a fejemben. Elfogadni képtelen voltam, és mégis… nem volt más választásom. Csak ne lett volna ennyire nehéz…