26. fejezet

Üdv mindenkinek! :)
Hát.. csapjunk bele! ;-)

Szil

26. fejezet (Kris)

Elaludhattam, mert arra riadtam, hogy Cameron éppen leül mellém.

- Szia – suttogta. – Pihenj csak, nem akartalak felkelteni. Elég rosszkedvűnek tűnt, de egyelőre nem tudtam, mi az oka ennek. Aludni viszont eszem ágában sem volt. rákérdeztem. – Megvan a fickó, akit kerestünk… – Ezt sem kifejezetten jókedvűen mondta. Nekem sem lett tőle az.

- És? – Félve vártam a folytatást.

- Nem biztos, hogy sokra megyünk vele – jött a titokzatos felelet.

- Meghalt? –kérdeztem. Nem csodáltam volna, hisz láttam, hogy mit tett vele Mike.

Cam egy másodpercig meglepetten nézett rám, majd lehajtotta a fejét, és úgy közölte:

- Elmegyógyintézetben van. – Levegőt is alig kaptam. A megkönnyebbüléstől… – A balesetetek utáni napokban került be.

- El tudnál vinni hozzá? – kérdeztem rögtön. A bátyám erre nem meglepett képet vágott, hanem konkrétan döbbentet. Vagy olyat, mintha az én eszem is elment volna.

- Kris… Nem valószínű, hogy sokra megyünk vele. Rohamai vannak, azon kívül senkivel sem kommunikál…

- Muszáj megpróbálnunk, hátha… hátha emlékszik rám. Kérlek! – könyörögtem. Jobb híján ebbe a szalmaszálba kellett kapaszkodnom, mert nem volt másik.

A testvéremnek szemmel láthatóan nem tetszett az ötlet. Aztán végignézett rajtam. Tudtam, mit lát. Ugyanazt, amit én éreztem.

- Holnap eljönnek anyuék, meg Isaac is mondta, hogy valamelyik nap meglátogat – árulta el váratlanul. Nem örültem nekik, most nem volt kedvem találkozni velük. Egyébként sem. „Alig vártam”, hogy a fejemhez vágják, mennyire nem kellett volna anno találkozgatnom Mike-kal. Sosem szívlelték igazán.

- Akkor még… előttük, kérlek!

- A pasas nem itt van, hanem Vancouverben – mondta ekkor. Vagyis repülnünk kell. Ez sem gond, csak menjünk már! – akartam mondani, de folytatta: – Anyuék pedig reggel jönnek, éjjel nem tudunk utazni.

Tehetetlenül felnyögtem. Ilyen nincs. Már csak abban bízhatom, hogy nem maradnak soká.

- Akkor utána, de menjünk el hozzá, jó?

Cam egy pár pillanatig szótlanul figyelte az arcomon az elhatározást, majd lassan rábólintott

- Oké, szerzek engedélyeket, meg… kiderítem, hogy juthatunk oda. – Ezután felállt, és a mobiljával a kezében az ajtó felé indult.

- Köszönöm – suttogtam. Hirtelen láttam némi reményt, bár elég haloványka volt.

- Szerintem felesleges, de ha szerinted nem az, akkor csináljuk – fordult vissza. Még egy dolog volt, amit meg akartam tudni, mielőtt nekiáll intézkedni.

- Találkoztál vele, ugye? – Nem kellett nevet mondanom, tudta, kiről beszélek.

- Igen. – Nem tagadta. Lehunytam a szemem. Nem is tudtam, akarom-e hallani, hogy van. – Pocsékul néz ki – árulta el Cam kérdés nélkül is. Könnyek gyűltek a szemembe, mire visszalépett, és letörölgette a kicsordulóakat az arcomról. – Nem kellett volna elküldened – jött a halk tanács ma már nem először. Elfordultam, nem akartam hallani, ahogy megpróbál meggyőzni.

Észrevette a mozdulatomat, mert leengedte a kezét, és felsóhajtott. Aztán szó nélkül kiment.

Tudtam, hogy ő is, Tom is, de még biztosan Rob is azt gondolja, kegyetlen voltam, amiért elküldtem, de ezt tartottam a legokosabbnak. Mert mi van, ha soha nem kelek fel innen? Mi van, ha soha többé nem moccanhatok? Jobb, ha nem hagyom soká szenvedni mellettem attól a tehetetlenségtől, mely rám telepedett, hanem még az elején lezárom, hogy… próbáljon meg nélkülem élni.

Egyben biztos voltam: én nélküle nem akarok. Már csak az a cél lebegett a szemeim előtt, hogy Mike-nak vége legyen. Semmi más. Aztán… meglátjuk, hogy egy újabb műtét esetleg segít-e rajtam, vagy… örökre egy ágynak nevezett koporsóba kényszerülök-e, valamint mások segítségére a legalapvetőbb dolgok elvégzéséhez is. Ha az utóbbi valósul meg, arra az esetre is volt egy tervem.

- Sikerült elintéznem, hogy meglátogathassuk a pasast. Egyébként Lloyd Masonnek hívják – újságolta Cam, amint visszajött hozzám. Egy pici kővel máris könnyebb lett a lelkem. Majd még eggyel. – És gépet is sikerült szereznem. – Ez viszont úgy mondta, hogy rögtön felkeltette a gyanúmat. Túl régóta ismertem ahhoz, hogy tudjam, mikor sumákol.

- Azt hogyan? – kérdeztem rá gyorsan.

Habozott elárulni, végül kibökte.


(Rob)

Kegyetlen lassan telt az idő. A kórház folyósólyán vártam, hogy Cam kilépjen Kris szobájából, és közölje, hogy alszik. Legalább akkor szerettem volna látni legalább egy pár percre. Ébren úgyis elzavart volna, újabb fájó szavakra pedig nem volt szüksége az amúgy is romokban heverő szívemnek.

Együtt érkeztünk a kórházba, de csak Cameron lépett be a húgához, majd néhány perc elteltével meg is jelent. Rögtön odaugrottam hozzá.

- Alszik? – kérdeztem abban a reményben, hogy talán néhány pillanatra láthatom.

- Nem, pont akkor ébredt, mikor megjöttem.

Csalódottan visszaléptem a fotelig, amit beláthatatlan időre máris az otthonomnak tekintettem, és lerogytam rá. Cameron ideiglenesen elfoglalta a szomszédságot. Neki még volt engedélye belépni a „palotába”.

- Sajnálom, haver – pillantott rám együtt érzően. Vállat vontam, nem akartam sajnáltatni magam. Ekkor beavatott abba, mivel bízta meg a húga. – Találkozni akar azzal a pasassal – motyogta, majd telefonálgatni kezdett. Ahogy a szavaiból kivettem, engedélyt kért, hogy meg lehessen látogatni. A jelek szerint neki is megvoltak azért a megfelelő ismerősei a megfelelő helyeken. Reménykedni nem igazán mertem, mégis megérdeklődtem tőle, miután sikerrel járt és letette, hogy mi ez az egész. – Kris beszélni akar vele – érkezett a megdöbbentő válasz.

- Gondolod, hogy megy vele valamire? – kérdeztem.

- Én nem hiszem, de ő biztos benne. – Ez a számomra is mégis felkeltett némi reményt. – Azért ne kiabáljunk el semmit – tette hozzá, mikor észrevette rajtam. Közben újra bogarászni kezdett a mobiljában. – Már csak egy gépet kell szereznem, ami odavisz minket… – motyogta.

- Ezt bízd rám – mondtam. Cam vetett felém egy kérdő pillantást, majd miután meggyőződött róla, hogy komolyan beszélek, elsorolta, hogy mikor és hova kellene mennünk. – Elintézve.

- Kösz – vetette még oda hálásan, majd visszaindult Kristen szobája felé. Én meg elővettem a mobilomat.

Ned az utóbbi egy hétben átlag napi hússzor keresett, de most kifejezetten nem volt boldog, amiért felhívtam. Először is végig kellett hallgatnom egy igen cifra káromkodássorozatot. Főleg a film miatt szidott, de ez érthető volt, mert őt a stúdió rugdosta seggbe. Engem viszont ez sem érdekelt, ahogy a per sem, amivel fenyegetőztek.

- Azt már meg sem említem, hogy ma lett volna jelenésed a bíróságon a múltkori balhé miatt. – morogta aztán. – Remélem, a csaj értékelte, amit tettél.

- A csajnak neve is van! Kristennek hívják! – feleltem ingerülten.

- Bocs, akkor Kristen. Hogy van Kristen, aki miatt elment a józan eszed? – kérdezte epésen. Nem akartam elárulni neki, mert nem volt hozzá semmi köze, de ha már így rákérdezett… Hasonló stílusban feleltem.

- Hátba lőtték. Öt napig kómában volt, tegnap tért magához. És lehet, hogy egy életre lebénult. – Reméltem, hogy nem így lesz, de most hatásosnak kellett lennem. – Kurvára nem érdekel sem a stúdió, sem a bíróság. Szerezz nekem holnapra egy magángépet, Vancouverbe kell vinnem őt. Délután négykor indulunk.

Ned nem felelt rögtön. Ha jól érzékeltem, még levegőt sem nagyon vett.

- Oké – mondta aztán. Nem kérdezte, minek akarom odavinni Krist, talán sejtette, hogy úgysem árulnám el neki, de megígérte, hogy máris intézkedik. – A reptérre ki tudod vinni?

- Azt megoldom, te csak a gépet intézd.

- Négykor indulásra készen fog várni. De… ha elárulod, melyik kórházban van, megpróbálom elintézni, hogy az épület tetejéről indulhassatok. – Ez jól hangzott. Elárultam, és megkértem, hogy érdeklődje meg, lehet-e. – Szólok, ha már tudok pontosat.

Megköszöntem, majd leraktuk. Hosszú, magányos és fájdalmas óráknak néztem elébe, Kris ugyanis még éjfélkor is ébren volt – legalábbis erre gyanakodtam, mivel Cam nem szólt ki, hogy bemehetek hozzá kicsit. Erre csak egykor került sor. Már majdnem aludtam, de rögtön felébredtem, mikor megérintette a vállam.

- Most úgy tűnik, nem fog felébredni. Volna egy kis dolgom, addig maradj vele. Sötét van bent, ha fel is riad, azt hiheti, hogy én vagyok az. Csak majd tegyél úgy, mintha aludnál.

- Köszönöm – álltam fel, és siettem is szerelmemhez.

Utáltam, hogy ilyen cselhez kell folyamodnom, hogy láthassam, de ha ez volt az egyetlen módja… Márpedig ez volt. Lassan és halkan léptem oda az ágyához. Úgy ültem le mellé, hogy az ablakon beszűrődő fények a hátam mögül érkezzenek, így nem ismerhet fel, ha felriadna.

Ezt is utáltam. A tényt, hogy nem akar látni, és elküldött. Engem a legkisebb mértékben sem zavart mindaz, amit indokként felsorolt. Megértettem, hogy őt igen, de neki meg azt kelett volna megértenie, hogy engem nem! Ami valamivel elkeserítőbb volt, az az, hogy még mindig nem moccant meg. Eleinte reménykedtem, hogy talán ez is csak amolyan… visszafojtott védekezés a részéről, mint azt, amikor nem volt hajlandó beszélni, de aztán elvetettem az ötletet.

Ennek a lánynak életelme a mozgás, ha máshogy nem, legalább a kezeivel, amikor fest, vagy rajzol… Vagy a lábainak, melyekkel végiglejt a kifutón egy-egy saját készítésű ruhában… Nem magam miatt kívántam, hogy újra sikerüljön neki, hanem őmiatta. Ismertem már annyira, hogy tudjam, beleőrülne, ha sokáig így kellene még léteznie… lebegve a semmi és a halál küszöbén. Egyedül annak örültem, hogy a mozgásképtelensége miatt nem képes megölni magát, mert azzal az én torkomat is elvágná.

Óvatosan közelebb húzódtam hozzá. Meg akartam érinteni, de nem mertem. Olyan szép volt, ahogy aludt… ébren is, de az utóbbi napok gondráncai most kisimultak az arcán, és szinte lágy, boldog érzelmek költöztek a vonásaira. Arra gondoltam, biztosan álmodik. Reméltem, hogy valami szépet, nem pedig azt, amit a bátyja is elmesélt nekünk néhány órával korábban.

Még mindig összerándult a gyomrom, ahogy magam elé idéztem azt a jelenetet, amit neki át kellett élnie. Elhatároztam, hogy ezt a Mike-ot lassú és hosszadalmas kínhalálnak fogom alávetni, csak találjuk meg…

Alighogy ezt elhatároztam, nyílt az ajtó, és belépett Cameron.

- Maradhatsz, ha akarsz, de nekem el kell mennem – suttogta felém az ajtóból. – Néhány ismerősöm talált pár nyomot, amin talál el lehet indulni. Reggelre itt leszek.

Csak bólintottam, ő pedig lelépett. Újra Krisre pillantottam. Reméltem, hogy Cam sikeresen tud intézkedni az éjszaka során, én addig a húga álmát vigyázom.

Így is tettem. Időközben vettem a bátorságot, hogy megfogjam a kezét, mely teljesen élettelennek hatott, mégis meleg volt. Éreztem benne a szíve lüktetését, csak azt sajnáltam, hogy mióta elküldött, nem értem dobog. Egy cseppnyi bűntudatom sem volt, hogy nem engedelmeskedtem a kérésének. Képtelen lettem volna magam távol tartani tőle, még így sem, hogy fáj őt ilyen… mozdulatlannak látnom. Inkább így, mint sehogy.

Eszembe jutott, hogy előző éjszaka vele alhattam. Az ágy elég keskeny volt ugyan, de az, hogy a karjaimban tarthattam, minden mást überelt. Most is szerettem volna magamhoz ölelni, legalább egy kis időre, hogy érezze, nincs egyedül… és persze, hogy én is érezhessem. Ennek ellenére nem feküdtem mellé megint.

Hajnalban viszont rémálma volt. Először nem tudtam, hogy az van, mert egészen mást tapasztaltam. A keze rándult meg, melyet még mindig szorongattam. Döbbenten odanéztem, és tényleg mozogtak az ujjai. Kis időre a lélegzetem is elakadt, mert ez azt jelentette, hogy…

Semmit nem jelentett.

- Ne – suttogta többször, majd Mike nevét hallottam, végül egy olyat sikított, hogy azt hittem, menten összecsődül a kórház. Eddig bírtam eltitkolni az ittlétemet. Most szánt szándékkal fedtem fel magam, ahogy élesztgetni kezdtem.

Sikerült felébresztenem, de még akkor is zihált, amikor rám emelte a tekintetét.

- Minden rendben, csak álmodtál – súgtam neki. Míg egyik kezem ujjai az övével fonódtak össze, a másikkal megsimogattam az arcát. Többé nem moccant meg, de az, hogy álmában igen, újabb reményre adott nekem okot. És csak még biztosabbá tett abban, hogy mellette a van a helyem.

- Mit keresel itt? – nyögte ekkor. – Nem akarom…

- A bátyádnak el kellett mennie, lehet, hogy Mike nyomára bukkantak – árultam el az egyetlen, számára talán megfelelő indokot a maradásomra.

- Mike? – kérdezte, mintha nem lenne még teljesen ébren.

- Igen. Nem akart magadra hagyni, ezért kért meg, hogy vigyázzak rád addig – hazudtam, hisz nem Cam utasításának engedelmeskedve voltam itt, csakis a saját önzőségem miatt.

- Engedj el – kérte. Egy ütést mért ezzel a szívemre, de nem adtam fel ilyen könnyen.

- Nem – feleltem.

- Kérlek, menj innen – zavart el megint, de ezt sem voltam hajlandó komolyan venni.

- Kris, törődj bele, hogy itt vagyok. Szeretlek, és nem foglak elhagyni. Soha. – Ez nem volt igaz, mert egyetlen esetben megtenném, de kizártnak tartottam, hogy valóban úgy volna, még ha ki is mondaná.

- Nem szerethetsz egy selejtet! De ha mégis, felejts el. Én nem szeretlek, Rob… – Hát mégis kimondta. Csakhogy nem hittem el neki, bármekkora fájdalmat is okozott vele. Egy hete még szeretett, olyan nincs, hogy magához tér egy kómából, mindenre emlékszik, csak az érzései szűntek meg. Képtelenség!

- Ameddig nem vagy elég meggyőző, el kell viselned a jelenlétemet – válaszoltam erre neki kapásból. Láthatóan megdöbbent, de nem állt neki sírni, ahogy vártam, hogy ez neki milyen rossz így. Inkább fogta magát, és megsértődött. Egész jó kedvem kerekedett, ahogy figyeltem, mennyi erőfeszítést tesz, hogy tudomást se vegyen rólam.

Először is összeszorította a száját – nehogy feleseljen. Szívesen megcsókoltam volna… Aztán a szemeit is lehunyta… még szívesebben megcsókoltam volna. És végül elfordította a fejét.

Felnevettem, mert ennyivel még nem bújt el előlem, és megsimogattam az általam még mindig fogott kezét. Felrémlett az álmában tett rángás, ami lehetett önkéntelen is, vagy… Biztos, hogy önkéntelen volt – lombozódtam le. A doki is megmondta.

A következő pillanatban azonban tátott szájjal bámultam összekulcsolt kezeinkre. Kris ujjai megszorították az enyémeket. Nem bírtam levenni róla a tekintetem.

- Nézd csak meg ezt – kértem halkan. Még mindig a fal felé fordult, de a hangomra ingerülten felkapta a fejét, és rám nézett.

- Mi van? – A hangja is legalább olyan ingerült volt.

- Azt kérted engedjem el a kezed – emlékeztettem. Most már a szemeit néztem. Látni akartam, ahogy majd elképed. Nyilván a szorítást is önkéntelenül csinálta, de valamiért… csinálta.

- Igen, és jó lenne, ha emellett békén is hagynál – javasolta, én viszont nem tehettem.

- Én megtenném – folytattam az előző gondolatmenetemet –, de most már te fogod az én kezemet.

- Ne beszélj hülyeségeket! – fordult megint a fal felé.

- Kris – szóltam rá, és tényleg megpróbáltam kihúzni az ujjaimat az övéi közül. Nem ment. Én ezen már nem lepődtem meg, viszont… ő is megérezte. Megérezte, hogy most valami más történik vele, mint eddig.

Odakapta a tekintetét, és észrevette. A lélegzete elakadt, pont, mint az én szívverésem pillanatokkal korábban.

- Engedj el – kérte sírós hangon.

- Te fogsz engem – tártam szét az ujjaimat, hogy jobban lássa.

- Nem! – suttogta.

- De igen. – Újra el akartam húzni a kezem, de ezzel csak azt értem el, hogy a karja felemelkedett az ágyról. Annyira nem szorított, hogy tartanom kelljen a zsibbadástól, de ahhoz épp eléggé, hogy csak úgy ne sikerüljön elengednie engem.

- Nem bírom! – panaszkodott. – Szólj egy orvosnak! – parancsolt rám, de ezzel is volt egy kis gond: az ágy másik felén volt a nővérhívó, ahhoz viszont, hogy elérjem, valahogy oda kellett volna jutni. Ez legegyszerűbben úgy ment volna, ha Krisre fekszem, és… egyszerűen kinyújtom a karom. Amennyiben nem a jobb kezemet tartotta volna fogva…

- Nem fog menni – feleltem cseppet sem sajnálva a dolgot. Lelkiismeret-furdalás nélkül vallottam be magamnak, hogy még tetszik is ez a helyzet. Kifejezetten tetszik! Ennek ellenére megpróbáltam neki segíteni, bár úgy éreztem, elég hülye tanácsokat adok. – Lazítsd el a karod, meg a kezed, az ujjaidat, és akkor hátha sikerül.

- Nem is érzek semmit! Sem a karomat, sem a kezemet, sem az ujjaimat! Hogy lazítsam el azt, amit nem érzek? Mintha nem is lennének! – sziszegte felém dühösen. Végre egy kis nem-kétségbeesett érzelmet is sikerült belőle előcsalogatnom. Határozottan úgy éreztem, jó úton haladunk… akármi felé.

- Oké, akkor… várjunk – néztem megint a kezeinkre, aztán már nem próbáltam kiszabadítani magam. Kristen szemébe pillantva felfedeztem benne valamit. Egy kis örömet a meglepettség mellé. – Menni fog, hidd el. Csak egy kis idő kell… meg türelem. Abból talán több, de…

- Fogd be, Rob! – suttogta, és visszafordult a fal felé. Befogtam. De ez nem akadályozott meg abban, hogy közelebb ne hajoljak hozzá, és adjak egy puszit az arcára. Majd a nyakára. – Hagyd ezt abba! – morogta ekkor, de még mindig nem fordult vissza felém. – Kérlek – nyögte újabb puszik után, melyekkel már a válla felé közelítettem, majd a kulcscsontján át vissza a nyaka ívére. – Nem hallod, mit mondok? – fordult aztán mégis felém.

Közel voltam hozzá. Elég közel ahhoz, hogy…

- De igen – suttogtam vissza, majd végigsimítottam a számmal az ajkain.

- Ne – lehelte, de nem rántotta el a fejét. Hagytam neki mégis néhány pillanatnyi gondolkodási időt, ám még ekkor sem. Csak kérlelően nézett a szemeimbe.

- Szeretlek – közöltem vele ellentmondást nem tűrően, majd valamivel határozottabb csókban részesítettem… mindkettőnket. Szerelmem ajkai szinte rögtön elnyíltak a nyelvem előtt, mellyel felfedezni indultam azt a mesét, mely mindig körém varázsolódott, akárhányszor csókolóztunk.

Kris érezhetően megborzongott, majd viszonozta a csókomat. A szívem fellángolt – tudtam, hogy nem bánom meg, ha nem hagyom magam eltántorítani tőle. Egyre szerelmesebben ízleltük egymást, szabad kezemmel, kedvesem arcát cirógattam, majd egy váratlan, de egyben kellemes meglepetést okozó dolog történt: Kristen szabad karja a nyakam köré fonódott.

Nem akartam kizökkenteni, vagy megijeszteni, így nem szakítottam meg a csókunkat, de a magam részéről pillanatnyilag semmitől nem lehettem volna boldogabb. Vagy csak nagyon kevés dologtól. Szerelmem egy idő után mégis levegő után kezdett kapkodni, így szabadon eresztettem – ő azonban nem engedett el engem. Nem húzódtam távolabb, hagytam – sőt, kifejezetten élveztem –, hogy fogva tartson.

- Ezt sem én akartam – súgtam, miközben további puszikkal becéztem a bőrét az állán, egész a füléig, majd a nyakát…

- Mit? – nyöszörögte Kris. Ránéztem, ekkor vettem észre, hogy lehunyta a szemeit.

- Nézd meg te – feleltem. Lassan felnyitotta, én pedig elmerültem a tekintete mélységében. Azt láttam meg benne, amit olyan vehemensen tagadni próbált nemrég: a szerelmet. Rámosolyogtam, de nem viszonozta. A pillantása oda siklott, ahol hozzám ért. Ekkor elkerekedtek a szemei, és a szája is elnyílt a csodálkozástól. – Ezt is te csináltad, nem én.

- Nem – rázta meg a fejét alig észrevehetően.

- De bizony – bólogattam.

- Hogyan? – értetlenkedett. Akár én is kérdezhettem volna, fogalmam sem volt ugyanis. Megpróbáltam, el tudok-e húzódni. Ezúttal sikerült, a karja pedig erőtlenül omlott le a takaróra, ahol előzőleg pihent. – Nem én voltam – suttogta Kristen.

- Dehogynem! – A vigyorom töretlen volt. Az örömöm is. – Csak még biztos nem tudod szabályozni, de… mondtam, hogy menni fog! Még néhány csókocska, és… – Be sem kellett fejeznem a mondatot, kedvesem arcát olyan pír öntötte el, mintha nem csináltunk volna már ezernyi sokkal pikánsabb dolgot is, mint az iménti érzéki csók. – Elfogadod végre, hogy nem vagy selejt? – Tudtam, hogy ezzel csak felingerlem, de még azt is jobban viseltem volna, ha dühös, mint azt, ha újra magába zuhan.

- Pedig az vagyok. Ez… az előbb… nem direkt volt, csak…

- Tudom – szakítottam félbe. – Menni fog direkt is. Legyünk türelmesek.

Egy újabb pusziért hajoltam fölé, de az ajtó nyílására mégis inkább elhúzódtam. És jól tettem. Cameron érkezett meg, aki amint észrevette, hogy a húga ébren van, máris nem ügyelt rá annyira, hogy ne csapjon zajt.

- Szuper, látom, szent a béke – siklott a pillantása egyből kezeink összefonódó kettősére.

- Nem – tiltakozott Kris reflexből, de már csak mosolyogtam az igyekezetén, mely teljesen fölösleges volt. Az előbbi csókunk nemcsak rám volt hatással.

- Igen – adtam meg Camnek a valós választ.

- Helyes – adta áldását ránk. Egy mosoly erejéig még örömet is láttunk rajta, majd komollyá változott a tekintete. – Ez jó hír, ugyanis nekem most el kell utaznom. Szeretném, ha te mennél a húgommal Vancouverbe – nézett rám inkább parancsolóan, mint kérően. Úgy tűnt, kiütközött rajta a rendőriesség. Nem bántam. Reméltem, kap valami kitűntetést, ha elkap egy ilyen Mike-féle pszichopatát.

- Miért? – kérdezte Kristen alighogy rávágtam, benne vagyok.

- Az egyik kollégám látta Mike-ot San Diegoban – mesélte. – Remélhetőleg előbb megtalálom, mint ő benneteket.

- És anyuék? – érkezett kedvesem újabb kérdése. Ez a rész nekem kimaradt, de a szavaiból kikövetkeztetve a szüleiket várta éppen…

- Őket megkértem, hogy maradjanak inkább otthon – felelte a bátyja. Jól tippeltem. – Majd pár nap múlva jönnek, ha lecsitult ez az ügy.

- Akkor mi mehetünk előbb is? – pillantott rám Kristen kérdően.

- Beszéltem az orvosoddal – szólalt meg ismét Cameron, mielőtt rábólinthattam volna. – Egykor lesz egy vizsgálatod. Utána viszont mehettek.

- Jó, megpróbálom előbbre intézni a helikoptert – húztam elő a mobilomat. Kicsit bajos volt a jobb zsebemből a bal kezemmel kipecázni, de végül sikerült. Cameron kérdő tekintetére beavattam a történtekbe, felmutatva a kezemet, melyhez Kris még mindig ragaszkodott.

- Mi? Megmozdultál? – lépett rögtön közelebb az ajtóból, ahol továbbindulásra készen lecövekelt a megérkezésekor.

- Rob szerint igen – felelte morcos szerelmem. – De szerintem ő trükközött, hogy azt higgyem, képes vagyok ilyesmire – pillantott rám rosszkedvűen.

Alighogy tiltakozni kezdtem, felmutatva a kezeinket, melyeket még mindig ő szorongatott, Cameron hirtelen kedvesemhez hajolt, és magához ölelte. Elképedve figyeltem, ahogy Kris visszaöleli. Magától! A bátyja meg is dermedt rögtön, amint megérezte a hátán a húga kezét.

- Hé… És tényleg! – pillantott vigyorogva szerelmemre, majd adott neki egy puszit, és kisiklott a karjaiból. – Átöleltél! – döbbent meg tőle kicsit távolabbról is. Kris keze közben – sajnos csak a számára észrevétlenül – visszahullott a lepedőre. A következő szavaiból ítélve nem még nem érzett, de legalább mozgott! Még ha önkéntelenül is…

- Dehogy öleltelek, miért csináljátok ezt velem? Nincs elég bajom, muszáj még ezzel is tépázni az idegeimet? Minek kellett összebeszélnetek?

A kifakadására kissé tanácstalanul pillantottunk össze Cameronnal, mert éreztük, hogy hiába győznénk meg Krist arról, amit tapasztaltunk – én láttam is –, nem hinne nekünk.

- Nem beszéltünk össze – motyogtam csak azért is. – A kezemet pedig igenis te fogod, nem én!

- Oké, ezen most ne vitázzunk. Remélem, a doki jó hírekkel fog szolgálni – hajolt még le Cam egy puszit adni a húgának, majd kifelé indult. – Telefonon tartjuk a kapcsolatot! – Ezzel el is tűnt.

Egy percnyi néma csend következett. Kris eközben a kezét szemlélte – talán megmozdítani próbálta –, de aztán csalódottan rám nézett.

- Nem megy – suttogta.

- Ne erőltesd – kértem halkan. – Magától fog menni. Hamarosan, meglátod! – biztattam. Legszívesebben újra megcsókoltam volna, annyira jól indult ez a nap! És reménykedtem benne, hogy a folytatás legalább ilyen sikeres lesz…


(Kris)

Rob egész délelőtt két méterrel lebegett a föld fölött, mivel szentül meg volt róla győződve, hogy mozogtam. Azt állította, látta is. Akárhogy próbálkoztam viszont, sehogyan sem ment. Csalódott és dühös voltam emiatt – főleg rá, mert elhitette velem, hogy képes vagyok rá.

A kezét csak a vizsgálatom előtt egy órával „engedtem el”, legalábbis akkor tudta kiszabadítani az ujjait az enyémek közül. Meg is lepődött, de végül nem szólt semmit.

- Beszélek Tommal, máris jövök – mondta, majd magamra hagyott a gondolataimmal.

Tovább szuggeráltam a kezemet, meg akartam moccantani legalább az ujjaimat, de… semmi. Fogalmam sem volt, mi van velem, és mi történik – pláne miért?! –, végül kénytelen voltam beismerni, hogy nem én irányítom ezt a dolgot… hanem csak van. Önállósult, és majd akkor tudok mozogni, ha az akarja.

Rob csak az erkélyre ment, és rágyújtott, míg a barátjával beszélt. Nem örültem neki, hogy visszajött, annak sem, hogy vele kell Vancouverbe utaznom, de ha már így alakult, nem tiltakoztam túlságosan, hisz a bátyámnak Mike után kellett rohannia oda, ahol látták, egyedül meg nem lettem volna képes elmenni innen. Márpedig beszélni akartam ezzel a Lloyddal. Biztos voltam benne, hogy tud majd segíteni.

Alig vártam, hogy induljunk. Jobban, mint a vizsgálatot, amelyre persze Rob is elkísért, és „beköpött” az orvosnak, aki rendesen megdöbbent azon, hogy „állítólag” mozogtam, és újabb vizsgálatokra küldött. Kétségbeesetten, de főként dühösen pillantottam pillanatnyilag kevésbé kedvelt szerelmemre, aki erre a sorsra juttatott.

Később, mikor pont az öltözködésben segített, még azt is elárulta, nem is baj, hogy elhúzódott, ugyanis nem tudta előbbre kérni a helikoptert. Emiatt sem voltam éppen toppon – mármint amiatt, hogy ő öltöztetett fel.

- Pont erről beszéltem – morogtam neki sokadjára, mire hajlandó volt meghallani. Épp akkor adott rám egy dzsekit, persze ezt is úgy, hogy… mintha egy bábura adná. Bár hozzám képest egy bábut könnyebb lehetett felruházni, az legalább tartani bírja magát, én viszont arra mozdultam csak, amerre ő mozdított.

- Miről is? – nézett rám úgy, mint aki pontosan tudja, csak elfogadni nem hajlandó.

- Nekem ez rossz – lábadtak könnybe a szemeim. Ma nem először álltam a sírás küszöbén, de most már nem bírtam tovább magamban tartani. – Utálom, hogy arra sem vagyok képes, hogy a cipőmet felvegyem. Vagy a nadrágomat.

- De képes leszel rá – felelte magabiztosan. Adhatott volna nekem kölcsön egy kicsit ebből a fene nagy határozottságból. Nekem egy cseppnyi sem volt.

Rob észrevette, hogy pillanatnyilag nem fog tudni meggyőzni, ezért leült az ágyam szélére, és a karjaiba vett. Jó érzés volt hozzásimulni. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, miközben szorosan magához ölelt, képtelen voltam befejezni…

A megnyugtató szavak, melyeket a fülembe sutyorgott közben, csak olajat öntöttek a tűzre, mert hülyeségnek tartottam mindet, az első betűtől az utolsóig, és tovább záporoztam, amikor hirtelen… bevillant valami. Jó érzés hozzásimulni – éreztem! Éreztem magam alatt a combjait, amelyeken ültem, a mellkasát, melynek a melleim nyomódtak… és a teste középső részének egy valamivel keményebb részét, mely teljesen egyértelmű volt, micsoda is…

A sírásom elmúlt, és kissé zaklatottan kértem, hogy engedjen el. Elhúzódni nem bírtam, pedig megpróbáltam.

- Jobban vagy? – kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. Nem mertem elmondani neki, amit tapasztaltam, mert féltem, hogy csupán egy érzékcsalódás volt, vagy egy emlék a múltból, egy hasonló szituáció újbóli felbukkanása az elmémben.

Hiszen még a vizsgálat során sem történt semmi, sem egy mozdulat, sem egy érzés – kivéve a kézfejemen, és az arcomon. Most hogyan érezhettem volna az egész testét az enyémhez simulni? – kérdeztem magamtól. Kizárt… biztosan nem volt igazi. Ennek megfelelően nem is árultam el neki semmit.

Hagytam, hogy egy tolószékbe ültessen, és felliftezzen velem az épület tetejére. A gép már ott várt bennünket. Csak egyetlen pilóta ült benne rajtunk kívül, mire meg is jegyeztem, hogy ha Mike valami okból előttünk jár pár lépéssel, vajon elegendő-e ez az egy ember kísérőnek.

- Egy másik gép követ minket – felelte Rob. – A bátyád mindenre gondolt.

Egész addig becsatolva ültem, míg el nem hagytuk Los Angelest. Azután már egyedül arra tudtam csak gondolni, hogy hamarosan találkozom azzal az emberrel, aki két éve végignézte, ahogy Mike meggyalázza a testem. Eszembe jutott, hogy akkor is mozdulatlan voltam… akárcsak most.

Lehunytam a szemeimet, és igyekeztem elhessegetni a rémképeket, melyek a lelkembe ivódtak – valószínűleg egész hátralevő életemre. Hirtelen abban is kételkedtem, hogy ha valaha sikerülne visszanyernem a mozgási és érzési képességeimet, vajon sikerülne-e újra… képes volnék-e a gyengédségre? Egy férfivel.

Oldalra sandítottam. Rob engem figyelt, de elkapta a tekintetét, amikor észrevette, hogy rápillantok. Úgy döntöttem, próbára teszem magam.

- Megtennéd, hogy… – kezdtem, de elbizonytalanodtam. Egy mély lélegzetvétel után sikerült csak folytatnom. – Az öledbe vennél?

Rob óvatos tekintete lassan örömtelivé változott, és miután eloldozta az övemet, boldogan teljesítette a kívánságomat. Eleinte úgy ültem ott, mint egy zsák krumpli, de ő egyik kezével szüntelenül cirógatta a combjaimat, másikkal a vállamat. Ismét csalódnom kellett, mert nem éreztem, csak láttam. Inkább lehunytam a szemem, az arcomat a nyakába fúrtam, és beszívtam az illatát, hogy legalább az lenyugtasson.

- Minden oké? – kérdezte. Bólintottam, de nem lehettem túl meggyőző. Még percekig ültünk így némán, mikor ismét megszólalt. – Kris?

- Hmm? – mormogtam. Nem volt kedvem ránézni. Kimondani sem egy épkézláb kérdést.

- A karod…

Kinyitottam a szemeimet, és megpillantottam a saját karomat, mely az ő nyakába simult. Már megint. Vagyis… Én most észleltem először, eddig csak ők állították, hogy igaz. Elakadt a lélegzetem.

- Hogyan…? – Meg akartam kérdezni, hogyan csináltam, de be sem kellett fejeznem, hogy feleljen.

- Simán felemelted.

- De… – Erősen koncentráltam, hogy megmozdítsam, de nem ment. – Miért nem sikerül, ha akarom? – váltam aztán ingerültté.

- Nem tudom – rázta meg enyhén a fejét. – De képes vagy rá. Én megmondtam – jelentette ki határozottan, mintha fogadtunk volna. A szemeibe nézve az én kétségeim is elmúltak. Bíztam benne… és abban, hogy igaza lesz.

- Ha mégsem sikerül meggyógyulnom, akkor… Akkor tévedtél – fejeztem be máshogy, mint ahogy szerettem volna.

- Egy dolgot még nem tudsz rólam, szívem – hajolt ekkor felém, és egy gyors puszit nyomott a számra. – Én sosem tévedek!

Bíztam benne, hogy most sem fog. Mégsem most akartam hirtelen meggyógyulni, tudtam, hogy az elmémnek még össze kell hangolódnia a testemmel, amely most valamiért önálló életre kelt, így időt akartam hagyni magamnak. És magunknak is. Hogy kibírjuk-e, és egyáltalán: meddig bírjuk így…?


(Rob)

Pontosan tisztában voltam vele, hogyan szerette volna Kristen eredetileg kimondani azt a mondatot. Ha nem sikerül meggyógyulnia, akkor véglegesen véget vet köztünk mindennek. De addig valamiért mégis megadta nekem a reményt, és „visszafogadott”, de éreztem, hogy a napjaim vagy heteim meg vannak számlálva. Csak abban bíztam, hogy tényleg tévedhetetlen vagyok – legalább ebben az egy dologban – és végül rendbe fog jönni.

Magamhoz öleltem, és lehunyt szemmel ismét átéltem a csodát: ma kétszer ölelt át. Még ha nem is fogta fel, vagy nem tudatosan tette, de megtette! Ez többet jelentett számomra még annál is, hogy kiderül-e valaha, emlékszik-e még ez a Lloyd, akihez igyekszünk, bármire abból, amit akkor látott.

Újra feltámadt a haragom, újra Mike iránt. Nagyon szerettem volna már pontot tenni ennek az ügynek a végére, hogy egyetlen dologra koncentrálhassunk: Kristen gyógyulására. El is határoztam, hogy innen már nem oda fogom visszavinni, ahonnan eljöttünk, hanem haza. Bárhova, csak el abból a cellából, amelyben a kórházban most létezni kénytelen. Haza akartam vinni vagy magamhoz, vagy a lakásba, amit neki vettem, és ott akartam saját terápiát alkalmazni rajta – ma kétszer bevált a dolog. Csaknem biztos voltam a sikerben.

Csaknem… Mégis ott voltak a kérdőjelek, és az összes mondat miérttel kezdődött.

Úgy döntöttem, ezeken nem most agyalok. Kris elszundított a karjaimban, de a tarkómon éreztem, hogy mozognak az ujjai közben, ahogy a hajamba túrt. Megborzongtam az érintésétől, és a testem nemcsak erre, hanem a közelségére is reagált – pont, mint a kórházban, amikor ugyanilyen testhelyzetben próbáltam csillapítani a sírását. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy minden bizonnyal nem érezte a vágyaim feléledését. Ahogy most sem.

Két órán át élvezhettem a helyzetet, de amikor a pilóta hátraszólt, hogy lassan megérkezünk, keltegetni kezdtem szerelmemet. Először a teste ébredt: elvette a karját a nyakamból, majd végigsimított a mellkasomon, egész a hasamig, majd az ölébe esett a keze. Ezután nyitotta csak ki a szemeit. A lényegről – a mozgásáról – így ismét lemaradt, de én új bizonyosságot szereztem. Nincs veszve semmi.

- Megjöttünk – mondtam neki, amint rám esett a pillantása. Ezután visszaültettem a helyére, és becsatoltam az övét. Szerencsére egy tolószéket is magunkkal hoztunk – bár nagyon szívesen vittem volna őt a karjaimban, akár a világ végéig is.

Kristen nem szólt semmit, de amikor a gépből ki-, egy autóba pedig beszálltunk, aggódva méregetett.

- Nyugi, minden rendben lesz – mondtam neki mosolyogva, és megfogtam a kezét. Ismét megszorította az ujjaimat, de el is engedte az izmait, mire odaértünk az intézethez, amely két éve ennek a Lloydnak az otthona volt.

Cameron nem tudott róla kideríteni semmit, vagyis sem családja nem volt szerencsétlennek, sem barátai… egy senki, mintha nem is létezett volna soha. És mégis valaki. Egy nagyon fontos valaki, legalábbis Kris szempontjából. Volt nálunk egy belépési engedély, melyet Cam faxoltatott el nekem a kórházba, mert reggel nem volt ideje elmenni érte külön és átadni nekünk, de ezzel is simán bejutottunk.

Egyenesen odavezettek ahhoz a szobához, melyben Lloyd lakott.

- Többnyire ártalmatlan. De vannak dolgok, amelyek felidegesítik. A zöld növényeket például képtelen elviselni maga körül – magyarázta az ápolószemélyzet egyik tagja. – A kertbe sem hajlandó kimenni, csak itt bent van meg, a négy fal között.

Kitárta előttünk az ajtót, és egy teljesen átlagos, szinte normálisnak tűnő fiatal férfit pillantottunk meg. Az egyik fal előtt állt nekünk háttal, és elmélyülten tanulmányozta azt. Időnként felemelte a kezét, és a mutatóujjával meg is érintette.

- Mondták neki, hogy jövünk hozzá? – kérdezte Kristen.

- Igen, de kétlem, hogy felfogta. Nem kommunikál senkivel – jött a kiábrándító felelet.

- Mi azért megpróbálnánk – bizakodott ezúttal szerelmem. Én kételkedtem benne, hogy bármit is ki bírnánk szedni ebből a pasasból, de ezúttal reméltem, tévedek.

- Rendben. Az ajtót nyitva hagyom. A folyosó végén leszek, kiáltsanak, ha baj van – tessékelt bennünket beljebb a nő, majd sajnálkozó pillantást vetett ránk, és eltávozott.

Kris megkért, hogy gurítsam beljebb a tolószékét a szobába, bár inkább neveztem volna ezt is kórteremnek – pont, mint azt, amelyből ma őt elhoztam. Egy rideg, műteremszerű, ablaktalan, tompa fényekkel megvilágított helyiség volt.

- Lloyd? – szólalt meg kedvesem, mielőtt tovább nézelődhettem volna. A szólított meg sem rezzent, tovább tűnődött a fal előtt. Zavart, hogy nem látom az arcát. Szerettem volna tényleg tudni, hogy ő az, akit Kris álmában látott. – Kérem, jelezze valahogy, ha hallja, amit mondok – kérte, ezúttal kicsit hangosabban. Nulla reakció.

Percek teltek el így. Ő próbálkozott, a pasi meg sem moccant. Azaz néha igen, de nem felénk. Vagyis még mindig semmi reakció. Leguggoltam Kris mellé, és újra megfogtam a kezét.

- Talán… ez nem fog összejönni – súgtam oda neki, de ő még reménykedett.

És nemcsak ő adott cáfolatot a feltételezésemre.

- Két éve várok rád, hol voltál eddig? – kérdezte Lloyd tisztán, mindenféle zavartságot mellőzve a hangjából.

Kristen keze villámgyorsan hűlt jegessé.

- Hogy mondja? – nyögte.

Lloyd ekkor felénk fordult. Soha nem ismertem volna fel az arcát. Ha valaha úgy is nézett ki, mint az a férfi a képen, most határozottan valaki másnak látszott. Az én lélegzetem is elakadt.

A látogatottunk megismételte a mondatot, majd meg is toldotta még néhány szóval:

- Tudom, miért vagy itt – nézett egyenesen Kris szemeibe. Aztán ördögien elvigyorodott. – Kapjuk el a rohadékot!