25. fejezet

Helló! :)

Bevallom, még nem hevertem ki a word-undoromat, de azért délutánra rávettem magam, hogy összedobjak nektek egy fejezetet, ha már beígértem :D :/
Ez lett belőle, ami itt van alant..
Köszi a hozzászólásokat az előző fejezetre :) (LLL)

Puszi nektek!
D.

25. fejezet (Rob)

A műszerek újra normál ritmusban pityegtek, aminek kifejezetten örültem, mert így volt esély rá, hogy nem ront ránk újabb orvoshad. Annak viszont még jobban, hogy magához tért végre! Mégis volt pár dolog, ami hibádzott. Nemcsak az nem tetszett, hogy Kris Mike nevét suttogta az előbb, az sem, hogy a tekintete zavarodott volt és… mintha nem tudná, ki vagyok.

A nevet nem vettem magamra, hisz nem tudhattam, miről álmodott, míg öntudatlan volt Talán azokról a percekről, mielőtt az a patkány rálőtt. Fogalmam sem volt, mi zajlik az emberben egy ilyen kóma során. A szemei azonban megijesztettek.

- Kris – szólítottam. A pillantása, mely eddig a szobát pásztázta, rám rebbent. Muszáj volt megkérdeznem: – Emlékszel rám?

Kiszakadt belőle egy apró sóhaj, pislogott párat, majd a tonnák felétől megszabadította a lelkem.

- Persze – nyögte rekedten. A szívem másik felét még nyomta egy kérdés, de szerelmem beelőzött. – Mi történt? – Erre tehát nem emlékszik. Haboztam válaszolni neki. – Hol vagyok?

- Egy kórházban – árultam el neki.

A keze lassan felmelegedett az én kezeim között, de ami aggasztott, az az volt, hogy nem szorított vissza. Az ujjai meg sem moccantak. Más testrésze sem. Egyfajta pánik gyülekezett a gyomromban, de még nem akartam gondolni rá, hogy…

- Miért nem bírok mozogni? – lábadtak könnybe a szemei. Az én látásom is elhomályosult. A reményem szertefoszlott, a szívem pedig megszakadt.

Mielőtt hazudhattam volna valami biztatót, a szívverése felerősödött, és ezt a smasszerek is meghallhatták, mivel azon nyomban berontottak az ajtón, aztán elkezdték őt vizsgálgatni. Most kifejezetten bántam, hogy a legjobb orvosi ellátást szereztem meg a számára. Borzalmas lehetett neki ez: alig tért magához, erre egy csomó idegen kezdi piszkálni. Akkor lett elegem, amikor Krisnek is. Ijedten nézett rám, még semmit nem volt ideje feldolgozni.

- Rob… – Ezt még a dokik szakmai vitatkozása közül is tisztán kihallottam.

- Elég! – kiáltottam el magam, mire mind felém fordult. – Lehetőleg máshol tanácskozzanak. Csak az maradjon bent, aki tenni is tud érte valamit.

Szót fogadtak. Kettő ember maradt a nyolcból: egy szakember meg egy ápolónő. Kedvesem hálás pillantással köszönte meg, hogy intézkedtem. Ettől számított öt percen belül végeztek is.

Pokoli öt perc volt ez. Ellenőrizték Kristen sebét, az életfunkcióit, majd a végtagjaira helyeztek pár apró tappancsot, aztán… Láttam rajtuk, hogy nem az történik, aminek kéne. Vagyis semmi nem történt. Szerelmem kétszer olyan rémültnek tűnt, mint én, én ugyanis tudtam, hogy ezt miért csinálják. Az elmúlt napok során többször is szemtanúja voltam, ahogy azt vizsgálgatják, vajon még mindig bénult-e a teste. A jelek szerint az volt.

Egyre kilátástalanabbnak éreztem mindent, közben pedig egyre jobban gyűlöltem Mike-ot. Eddig sem volt a szívem csücske, de most… puszta kézzel tépném cafatokra, ha végre előkerülne. Ebben biztos voltam. Cameron viszont még nem jelentkezett, hogy sikerült a nyomára bukkanni, így Kristennel maradhattam. Eddig legalábbis. Mert most, hogy felébredt, és tudom, hogy jól van, közben pedig mennyire nem…

Az orvos a tekintetével jelezte, hogy négyszemközt szeretne velem beszélni. Visszajeleztem neki, hogy máris utána megyek, mire ők leléptek, én meg visszaültem Kris mellé, ahonnan a korábbi csoportosulás miatt kénytelen voltam odébb lépni.

- Mi történik? – kérdezte ő sírós hangon, de a könnyeit ezúttal visszafojtotta. Feltűnt, hogy már nem az érdekli, mi történt vele – múlt időben –, hanem az, hogy most mi történik. Egyelőre nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Még nekem sem volt időm felfogni, holott öt napja készültem erre. De titkon azt reméltem, hogy az ébredésével a bénulása is megoldódik.

Egyelőre úgy tűnt, tévedtem, de nem mondhattam semmit, amíg nem beszéltem az orvosával.

- Még én sem tudom – feleltem, majd a kezét felemelve megpusziltam az ujjait. Megint hűvösek voltak. – Kiderítem – ígértem, majd fölé hajolva az arcát is megpusziltam. Máshol most nem mertem… addig, míg a szemeibe nem néztem. Totális értetlenség látszott bennük, ezért nem akartam tetézni ezt – óvatosan az ajkain is végigsimítottam a számmal. – Minden rendben lesz, nyugi – suttogtam még, majd elszakítottam magam tőle, és az ajtó felé indultam.

A doki kint várt, és a papírjaiba temetkezett, mikor mellé léptem. Az érkezésemre felpillantott.

- Nincsenek túl jó híreim – indított. Már eddig is ideges voltam, úgyhogy kiborulás nélkül vártam, mik azok a nem túl jó hírek.

- Az izmai nem reagálnak a stimulációra – közölte. Szerencsére emberi nyelven beszélt, nem úgy, mint nemrég odabent az a tudóscsoport. Amit mondott, az viszont tényleg nem hangzott túl jól. – Úgy tűnik, fájdalmat sem érez – folytatta még lesújtóbban. Vettem egy mély lélegzetet, hogy tartani bírjam magam, bár egyre nehezebben ment.

- Változhat ez? – kérdeztem. Reméltem, hogy igen lesz a válasza.

- Nem tudhatjuk. Az igaza megvallva… – tűnődött el egy percre, reményre adva ezzel okot nekem. – Az eredményei elég különösek. Ezért sem értjük, miért nem reagál semmire. Olyan, mintha minden rendben volna vele… Közben pedig mégsem érez semmit.

Ezt én sem értettem, de nem is voltam szakember, mint ők. Hogy is érthettem volna, ha még a hozzáértők sem? Viszont mégis volt egy halovány esély rá, hogy minden rendbe jön!  Emellett én láttam valamit, amiről ők nem tudhattak.

- Mielőtt betódultak volna hozzá… láttam megmozdulni – árultam el az orvosnak, aki meghökkenten nézett rám. A papírjait el is felejtette hirtelen.

- Megmozdult? És ezt miért csak most mondja? Mije mozdult meg?

- Nem is tudom – bizonytalanodtam el. Sajnos nem is alaptalanul. – Felemelkedett a felsőteste az ágyról, valahogy… megfeszült a teste, aztán visszaesett.

- Az csak önkéntelen görcs lehetett – legyintett a specialista. – Ez elég tipikus. Hosszú fekvés után az izmok időnként összerándulnak. Maguktól – tette hozzá, mielőtt bizakodni kezdhettem volna. Ezek után nem is tettem.

Megköszöntem a dokinak a tájékoztatást, és visszamentem Kris szobájához. Tom is pont akkor érkezett, de megállítottam, mielőtt beléptünk volna.

- Magához tért – újságoltam, de a mosolyom minden volt, csak nem boldog. Tomé annál inkább.

- Végre! És… amúgy hogy van? – jutott eszébe neki is a másik dolog.

- Semmi – feleltem. Szemmel láthatóan őt is letörte a tényállás. Bosszankodva nézett az ajtóra, majd elmotyogta egy korábbi gondolatomat.

- Szét kéne tépni ezért azt a rohadékot. Lassan, hadd szenvedjen.

- Ahogy mondod, csak ahhoz előbb meg kéne találni – értettem egyet. A gondot csak az okozta, hogy mintha a föld nyelte volna el, nem volt sehol. Egész addig, míg… Tom telefonja megcsörrent, úgyhogy nem töprengtem tovább, beléptem Krishez, míg ő odébb lépdelt, hogy beszéljen a hívójával. Nem árulta el, ki az, én meg nem kérdeztem.

Szerelmem az ablak felé nézve feküdt ugyanúgy, mint amikor itt hagytam. A jöttömre felém fordította a fejét – ez volt az egyetlen, amit mozgatni bírt. Elhadartam magamban egy imát, hogy változzon ez meg, lehetőleg minél előbb, majd újra az ágya melletti székbe telepedtem. Most láttam csak meg, hogy sírt.

- Mi ez az egész? – kérdezte halkan, szenvedő hangon.

- Öt napja történt, hogy… Mike rád lőtt. A golyó a gerincedbe fúródott. És most… – Képtelen voltam befejezni. Megtette ő.

- Lebénultam. – Nem kérdezte, kijelentette. Bólintani sem bírtam, ő viszont olvasott az arckifejezésemből. Azután lehunyta a szemeit, és felnyögött. Megérintettem a kezét, de meg sem rezzent. Még azt se érezte, hogy megfogom… Legalábbis azt hittem. De amikor elkezdtem simogatni azt az ujját, amelyen valaha a gyűrűmet viselte, bár csak egy kis ideig, felfigyelt rá. – Ne haragudj, elfelejtettem visszahúzni – mentegetőzött. Mintha ez lenne a legnagyobb gondja. Nem haragudtam. Aztán fel is fogtam, mit mondott.

- Te érzed ezt? – döbbentem meg. még egyszer megsimítottam a gyűrűsujját, majd a középsőt.

- Igen – felelte és el is sorolta, melyik ujjait érintettem. A mosolyomat nem tudtam visszafojtani. De ő pesszimistább volt. Ezt pedig a tudomásomra is hozta. – Mozgatni viszont nem bírom – csuklott el a hangja.

- Az is menni fog – biztattam. Kétkedő pillantásba ütköztem, de képtelen voltam beletörődni, hogy nem mozoghat többé. Olyan nincs! Lehetetlen. – Ne siettessük, de menni fog!

- Szia, Kris – rontott be a szobába Tom, mielőtt kedvesem felelhetett volna. – Azonnal beszélnem kell a bátyjával – nézett rám aztán.

- Miért, mi történt? – Közben húztam is elő a mobilomat, melyben benne volt a száma.

- Cameron? Hol van most? – kotyogott közbe Kristen, de Tom más miatt szeretett volna vele kommunikálni.

- Liz otthon van – közölte az elképesztő hírt.

- Mi? – dermedtem meg.

- Ő hívott az előbb, a rohadék elengedte, vagyis… – Tom gondterhelt ábrázata megijesztett. A telefonom kijelzőjén láttam, hogy Lizzy engem is keresett, de akkor épp az orvossal beszéltem, meg amúgy is le volt halkítva.

- Vagyis mi? – faggattam. Újból félelem költözött a szívembe.

- Ő sem úszta meg simán – morogta Tom feléledt haraggal. Én sem lettem nyugodtabb.

- Mit tett vele? – Hallani akartam, bármi is az.

- Csak a karját törte el, de… ez is bőven elég, nem? – akadt ki a nővérem imádója. Meg én is.

- Mike-ról beszéltek? – szólalt meg Kris először azóta, hogy Tom belépett.

- Róla – morogtam, és valahol csalódott voltam. – Nyilván ezt sem lehet rábizonyítani majd…

Annyira szerettem volna, ha akad végre valami, amivel elkaphatjuk. Egy apró hiba, egy porszem annak az elmebetegnek az agyi gépezetében. De semmi! És ez kifejezetten dühített.

- Nem – erősítette meg Tom is. Aztán megtoldotta még egy „remek” hírrel. – Liz ráadásul azt sem tudja megmondani, hol volt eddig. Csak valami erdő rémlik neki… De ennyi.

- Hogyhogy nem tudja? – akadtam fenn az egyik infómorzsán. – Valahogy oda kellett vinnie.

- Bekötötte a szemét az oda úton, mondván, hadd legyen meglepetés. – Kicsit elképedtem a nővérem nyilvánvaló hülyeségén. Hisz nem egyszer elmondtuk neki, hogy ne bízzon meg ebben a féregben, és ő még erre is hajlandó volt…? Nem értettem, hova rakta az eszét. – Visszafelé pedig… Lizzy aludt. – A hangsúlyból rájöttem, hogy nem önszántából aludt.

Elfojtottam egy káromkodást, majd Kristenre rebbent a tekintetem. Tágra nyílt szemmel emésztgette a hallottakat. Ez már tényleg sok lehetett neki egyszerre így hirtelen, ezért nem csodálkoztam, hogy nincs jó színben. Konkrétan falfehér volt.

- Egy erdőbe? – kérdezte. Mintha mondana neki valamit a dolog.

- Igen – bólintott rá Tom. – De nem itt, hanem… valahol Angliában – ábrándította ki szerelmemet, aki nyilván azt akarta megtippelni, merre lehet az az erdő. – Nem vitte túl messzire, csak néhány órányira Londontól. Ha nem csalt Liz időérzéke.

Kristent mégis felzaklatta az erdős dolog, ezért megkértem Tomot, hogy beszéljen Cammel. Odaadtam neki a mobilomat, és amint kilépett, Krishez fordultam.

- Legalább elengedte. Viszonylag épen – motyogta éppen.

- Igen… De te… mire gondoltál az erdővel kapcsolatban? – Úgy döntöttem, elterelem a figyelmét a saját helyzetéről, hátha jót tesz neki, ha egy kis időre elfelejtheti, hogy mi a jelenlevő probléma.

- Nem tudom – hunyta le mégis a szemeit. – Csak… valami régi emlék – suttogta. Szerettem volna megtudni, milyen emlék lehet, de szerelmem pillanatok alatt álomba merült. Reméltem, hogy nem újabb öt napra.

Tom pár perc múlva visszajött, és átnyújtotta a telefonomat. Együtt mentünk ki az erkélyre rágyújtani. Végig szemmel tartottam közben kedvesemet, hátha felébred.

- Camnek mindent elmondtam, most felkeresi majd Lizzyt, és kifaggatja, mi is történt pontosan, hátha ő többet kihall a dologból, mint mi – mesélte.

- Jó – helyeseltem. Más járt a fejemben. Én is szerettem volna persze mielőbb elkapni a nyomorultat, de Kristen állapota is aggasztott. Még mindig nem borultam ki miatta, de igen közel álltam hozzá.

- És ő hogy van? – lépett mellém Tom, majd bebámult mellettem az erkély üvegajtaján át Kris felé.

- Nem tud mozogni – mondtam halkan.

- Egyáltalán? – döbbent meg Tom. Azt eddig is tudta, hogy valószínűleg számítanunk kell ilyesmire, de most, hogy ténylegessé vált, őt is meglepte.

- Egyáltalán.

- Akkor… most mi lesz? Meddig?

- Nem tudom – nyögtem. Ez az egész annyira elkeserítő volt. Főleg az, hogy fogalmam sem volt, mi lesz… és hogy meddig…


(Kristen)

Örültem, hogy nem Mike, hanem Rob az, aki velem van, annak már kevésbé, sőt, határozottan nem, amikor elárulta, hogy teljesen lebénultam. Igazság szerint nem is akartam elhinni. Azt meséltem be magamnak, hogy csak átmeneti. Biztos, hogy fogok tudni még mozogni… Járni, megfordulni, ölelni… festeni. A festésről, valamint arról, hogy a fiúk az erdőt emlegették, eszembe jutott az álmom. Sajnos  túl sokszor álmodtam ahhoz újra, hogy el bírjam felejteni. A legapróbb részletekig az agyamban volt az egész.

Mégsem teregettem ki Rob és Tom előtt… Főleg azért, mert ők nem tudtak semmit arról az időszakról. Nyilván elhinnék, de mégis… Elég volt nekem, mint teher, nem akartam őket is boldogítani vele. Az utolsó kicsi mozzanat viszont… a szemtanú arca.

Hál’ Istennek, ez is kitörölhetetlenül az agyamba égett. Vagyis biztos eddig is ott volt, de most sikerült csak előszednem a tudatalattimból. Akkor és ott a baleset helyszínén inkább a fájdalmaimmal voltam elfoglalva, és mivel akkor még nem tudtam – csak átéltem –, amit Mike tett velem, nem is tartottam lényegesnek. Pedig nagyon is az volt.

Tudtam, hogy ezt a férfit kéne megtalálnom ahhoz, hogy Mike-ot egyszer s mindenkorra el tudjuk intézni, de egy új ezt meggátló tényezővel kellett szembesülnöm: nem vagyok mozgásképes. Persze ráállíttathattam volna a bátyám által a világ összes rendőrségét, de ezzel is volt egy bibi: nem tudtam megfogalmazni a kinézetét. Magas, barna haj, szürke szemek… Ezer meg egy férfire illik ez a leírás. Le szerettem volna rajzolni, hisz az én memóriámba égett bele az arca, csakhogy… még az ujjaimat sem bírtam mozgatni. Nemhogy rajzolni… többé festeni sem.

Mielőtt a kétségbeesés magával ragadhatott volna, lehunytam a szemem, és szinte azonnali fáradtságot éreztem. El is aludtam rögtön, de álomtalanul teltek immár az órák. Azt nem bántam mondjuk, hogy nem kellett megint „beülnöm a moziba” arra a filmre. Bőven sokkolt már a korábbiakban is.

Estefelé tértem magamhoz ismét, legalábbis az ablak túloldalán sötét volt. A rám aggatott műszerek száma jelentősen csökkent, már a saját szívhangom sem csipogott a fülembe. Rob az ágyammal szembeni fotelek egyikében foglalt helyet. A feje a támlán, és kicsit félrebillent… biztosra vettem, hogy ő is alszik. Szerettem volna, ha nincs olyan messze tőlem, de nem kívánhattam, hogy minden pillanatát a közelemben töltse. Így is bűntudatom volt, mert volt egy olyan érzésem, hogy pedig ez történt az utóbbi napok során.

Rob azt mondta, öt napja. Emlékeztem rá, mi történt öt napja. Akkor jött el hozzám a bátyám, hogy személyes testőrömként ne hagyjon csaliként kitéve Mike-nak. Az azt megelőző napon volt az a borzalmas fotózás, a vallomásom Tomnak, majd Rob moteles akciója. Túl kevés idő telt el a két éjszaka közt, Mike mégis pontosan tudta, hogy mi történt… Vagy csak simán úgy gondolta, hogy meglátogat, mindenesetre megjelent.

Ahogy visszaemlékeztem, meggyőződtem róla, hogy tudott a bátyám ottlétéről, mert amikor az ajtót nyitott neki, már rászegezte a fegyvert.

Itt elakadtam, bár tovább is bírtam volna emlékezni. De… a fegyver!

- Rob! – szólítottam szendergő őrömet. Előbb azért nem tettem, mert úgy nézett ki, mint aki több mint öt napja még csak otthon sem volt, és hagyni akartam, hadd pihenjen. Most azonban addig szólongattam, amíg rám nem nézett. Utána már magától ugrott oda hozzám.

- Jól vagy? Mit segítsek? – kérdezte rögtön, és a legújabb szokásához híven megfogta a kezem.

- A golyó… amit kiszedtek belőlem – kezdtem akadozva, mert ki volt száradva a szám, de befejeznem nem kellett, megtette ő.

- Nem a szolgálati fegyvere volt sajnos – közölte kitalálva a gondolatomat, miközben elengedett és töltött nekem egy kis vizet. – Ez már a bátyádnak is eszébe jutott – tette hozzá, majd elég tanácstalanul nézegette hol a poharat, hol engem. Lehangolt, amit mondott… Persze, hogy eszükbe jutott már nekik is, gondolhattam volna. – Hozok valahonnan szívószálat – zökkentett ki elfásulásomból, de nem akartam, hogy itt hagyjon.

- Nem lehet felemelni kicsit az ágyamat inkább? – kérdeztem. Már úgyis untam feküdni, szívesebben ültem volna, ha már muszáj.

- De, megpróbálom – tette le a poharat az ágy melletti kisszekrényre, majd sikerült is feljebb emelnie a fejrészt. – Így jobb? – nézett rám közben.

- Gondolom… – Ezután segített innom. Az első korty után viszont elfordítottam a fejem. Eddig bírtam nem gondolni arra, hogy mozgásképtelen lettem. Most viszont nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.

Rob egyből vigasztalni kezdett, sőt, még mellém is húzódott, és magához ölelt. Rettenetes volt a tekintetében úgy látni magam, ahogy ő látott engem. Én csak éreztem, hogy… nem érzek semmit. Inkább lehunytam a szemeimet, hogy sötétség vegyen körbe. Meg ő. A karjai még mindig öleltek.

A kétségbeesés minden eddiginél félelmetesebben foglalta el a szívem és a lelkem.

- Minden rendben lesz, nyugodj meg – suttogta, és puszikkal halmozta az arcom. Ott nem volt teljesen érzéketlen a bőr. Ahogy a kezemen sem, de csak ennyi. Szívesebben haltam volna meg, minthogy így kelljen élnem. – Ne mondj ilyet – kérte ekkor síri hangon. Ezek szerint hangosan gondolkodtam. Kinyitottam a szemem, és ránéztem. – Ne mondj ilyet! – parancsolta újra, majd megcsókolt. Csak egyetlen pillanatig tartott, utána a könnyeimet itta fel ajkaival az arcomról. – Nem akarlak elveszíteni és nem is fogom hagyni, hogy megtörténjen – motyogta közben határozottan, de az ő szemei is könnybe lábadtak. – Újra tudsz majd mozogni – biztatott aztán. Ettől csak még jobban rázta a testem a zokogás. Legalább az, ha már én úgysem bírtam megmoccanni. – Szeretlek, Kris.

Ez volt a végszó. Képtelen voltam tovább visszafojtani az eddig – elég gyatrán – titkolni próbált sírást. Rob még vagy százszor elismételte mindezt, közben folyamatosan ringatott és puszilgatott, de ettől csak még rosszabb volt. Vissza akartam ölelni és megsimogatni, de… nem ment… Sokára apadtak el a könnyeim, de ő még akkor is a karjaiban tartott. Én meg közben elfáradtam. Fel sem tűnt, mikor változott alvásba a fájdalmam.

Reggel furcsa pózban éreztem magam, amikor felébredtem, de még nem nyitottam ki a szemem, hogy megnézzem, miért van ez. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen élem a rémálmomat – nem bírok mozogni –, mivel fel akartam emelni a kezem, hogy eltűrjem a hajam az arcomból, mert belehullott és csiklandozta az államat, ez viszont nem sikerült.

Megint elfogott a bánat, hogy még egy ilyen egyszerű dolgot sem vagyok képes megtenni… de úgy döntöttem, beletörődöm a sorsomba, és megpróbálom elfogadni, hogy… egy élő, mozdulatlan próbababa lettem. Ennyi. Nem ment. Sehogyan sem. Végül inkább teljesen felébredtem – kinyitottam a szemeimet –, és ekkor tűnt csak fel, hogy Rob még mindig a karjaiban tart, valahogy teljesen mellém húzódott az ágyra, és engem félig magára emelt. Kényelmetlen egyáltalán nem volt, a fejem a mellkasán pihent, a szíve dobbanásait hallgattam. Még alhatott, mert túl egyenletes volt a ritmus. Ha tudtam volna, akkor sem akartam volna elhúzódni.

Egy kis idő múlva ő is felébredt, ezt onnan tudtam, hogy megsimogatta a vállam, a másik keze pedig kisimította az időközben megszokott csiklandozó hajszálakat az arcomból. Megmozdítottam a fejem, hogy tudja, már én sem alszom.

- Szia – fordított ekkor egy kicsit úgy, hogy oldalt feküdjünk egymással szembe. Egy rövid puszit is kaptam tőle köszönésképpen. Mindkettő fajtát viszonoztam. – Jobban vagy? – kérdezte gyengéden. Nem voltam jobban. Kifejezetten rosszul voltam. És döntöttem.

- Szeretném, ha elmennél – közöltem vele, mielőtt meggondolom magam. Szerelmem azonnal elsápadt, és úgy tett, mintha nem hallotta volna, mire kértem. Egyedül a tekintetében tükröződő fájdalom és ijedtség tükrözte, mit érez.

- A bátyád Tommal üzent, hogy ma idejön – mondta, terelni próbálva a szót arról, amit én elkezdtem, de ezzel csak elősegítette azt, hogy folytassam.

- Jó. Majd ő gondoskodik rólam. De szeretném, ha te elmennél.

- Nem hagylak el – remegett meg a hangja. – Soha! Erre hiába kérsz. – Rossz volt látni, hogy mennyire kiborul, és a saját fájdalmam sugárzott vissza az ő arcáról.

- Pedig azt szeretném. – Most még sikerült nem elsírnom magam. – Nem akarom, hogy… hogy ezt végigcsináld velem. Menj el inkább most. – Rob elfordította a tekintetét, de még észrevettem, hogy könnyek csillannak a szemeiben. – Ezt sem akarom. Nem akarlak ilyennek látni – közöltem vele kíméletlenül. – Nem akarom, hogy… velem szenvedj. Vagy attól, ami most vagyok. Menj el!

Ekkor visszanézett rám. Sokáig egyetlen szót sem szólt, máshogy sem próbált meggyőzni. Végül elengedett, felült, majd leszállt az ágyról, engem visszaigazított kényelmes helyzetbe – bár ez tökmindegy volt, nem éreztem a testem. Utána fogta magát, és kiment az erkélyre cigizni. Nem úgy tűnt, mint aki engedelmeskedni fog a kérésemnek.

Még odakint volt, amikor befutott Tom.

- Heló, szivi, hogy s mint? – hajolt le, és egy puszit nyomott az arcomra. Rob odakintről megfordult a zajra, látta, hogy ott van a barátja, de nem igyekezett visszajönni. – Ezt mi lelte? – bökött felé Tom. Mielőtt válaszolhattam volna, előhúzott egy csokor virágot a háta mögül, és felém nyújtotta. – Ezt neked hoztam. Legyen egy kis szín ebben a kriptában – motyogta.

- Köszönöm – mosolyodtam el önkéntelenül is. A kripta volt a legmegfelelőbb szó mind a helyiségre, mind pedig a helyzetre, amelyben létezni voltam kénytelen.

- Szóval… összebalhéztatok? – ülte le mellém az ágy szélére, de közben Rob felé lesett. Nekem oda sem kellett néznem, hogy tudjam, ő is bennünket figyel.

- Elküldtem – árultam el Tomnak. Ekkor az összes figyelme énrám irányult.

- Mit csináltál? – Majdnem kiabált, de nem ijedtem meg tőle. Elismételtem, mit tettem. – Tudod, te mit élt át, amíg nem voltál magadnál? A stúdióval is összeveszett, mert nem volt hajlandó forgatni jönni. Be is fogják perelni érte – halkította le a hangját. Nyilván nem akarta, hogy Rob idő előtt megtudja. – Állandóan itt kuporgott melletted ezen az ócska széken, és azt leste, vajon megrezzen-e valamid végre. Állítom, hogy Isten már a puszipajtása, annyi imát elmormolhatott közben érted, pedig nem egy fanatikus hívő. – Tom szavai nem estek jól, de akkor is tartottam magam az elhatározásomhoz.

- Kérlek, vidd el innen – szóltam halkan.

- Nem! – rázta meg a fejét.

- Tom…

- Hogy teheted ezt vele?

- Épp ez az! – vágtam hozzá durván. – Nem akarom tovább ezt tenni vele. Nem akarom, hogy végig kelljen néznie, akárhányszor kicseréli valaki a kurva katéteremet. Még vécére sem bírok kimenni egyedül, Tom! Úgy mosdatnak le… idegenek, és egy csövön át táplálkozom – pillantottam a még mindig bennem levő infúzió felé. – Vagy a mozgásra bírásommal próbálkoznak, de hiába. – Könnyek lepték el a szemeimet, de még csak letörölni sem bírtam őket. – Nem akarom, hogy… lássa ezt. Tudod, milyen megalázó?

- Oké – suttogta ő egy percnyi szünet múlva. – Megértelek, de őt is.

- Vedd rá, hogy… menjen el. Kérlek! – Tom tanácstalanul és gondterhelten nézett rám, végül azt mondta, hogy meglátja, mit tehet. – Köszönöm.

Végignéztem, ahogy kimegy az erkélyre, mely pillanatnyilag Rob ideiglenes tartózkodási helyét jelentette… egyelőre. Reméltem, hogy már nem sokáig. Lehunytam a szemem, hogy egy kicsit megnyugodjak, és… csak feküdtem. Lassan kezdtem megőrülni attól, hogy semmit nem bírok csinálni. Úgy éreztem, élnem is felesleges. Így… Így nem megy. Nem is akartam tovább csinálni. Tisztában voltam vele, hogy ez csak az első napom ebben az állapotban, de… máris elegem volt belőle. Nem akartam belegondolni, milyen lenne így leélni az egész hátralevő életemet…

Pár perccel később hallottam nyílni az erkély ajtaját. Majd lépteket. Az ágyam környékén lassítottak, majd az hallatszott, hogy akárki is az, továbbindul. Végül a szobaajtó nyílt és csukódott.

- Elment – szólalt meg aztán mellettem Tom. Ekkor mertem csak kinyitni a szemem. És már nem kellett visszafojtanom a könnyeimet. – De nem hiszem, hogy sokáig bírni fogja – figyelmeztetett, miután egy papír zsebkendővel letörölte az arcom.

- Te majd segítesz neki – mondtam. – Vigyázz rá – kértem.

- Utállak, amiért ezt teszed vele – közölte ekkor nyíltan. Megértettem. – Remélem, nagyon hamar talpra állsz innen, kiscsaj, és te magad mész el hozzá bocsánatot kérni.

- Bár már ott tartanánk – feleltem, de erre nagyon kevés esélyt láttam.

- Hajrá! – parancsolta, majd még egy puszit adott, és ő is elment.

Egyedül maradtam. Semmi kedvem nem volt így létezni, ezért az alvásba menekültem. Újra álmodtam… újra azzal az arccal, amely szemtanúja volt Mike tettének. Verejtékben úszva ébredtem, mert ezúttal követtem Mike-ot. És láttam, mit tesz vele…

A bátyám elég zaklatott állapotban talált, amikor megérkezett. Elmeséltem neki mindent – most már tökéletesen emlékeztem az apró részletekre is. Sajnos nem hagyhattam ki, amit Mike művelt, míg a baleset után öntudatlanul hevertem összetörve. Ezt sem díjazta, akárcsak azt nem, amit Rob nővérétől megtudott. Vagyis a semmit. Lizzy tényleg nem emlékezett pontosan, abból is csak az erdőre. Nem lepett volna meg, ha Mike valami droggal homályosítja a tudatát. De legalább elengedte.

Cam még beszélt az orvosaimmal az állapotomról – neki is csinos kötés díszelgett a vállán, és még mindig felkötve volt a karja –, majd hívatott egy fantomkép-rajzolót, akivel még aznap elkészíttettem az ismeretlen arcát. Addig sem a saját problémáimon agyaltam, bár nem egyszer láttam Cameront úgy rám nézni, amitől nem lett jobb a kedvem.

Csak egyszer firtatta, hogy merre van a lovagom, és lehülyézett, amikor közöltem vele.

- Minek kellett ezt tenned vele? – csattant fel.

- Ezt már Tommal lejátszottam, nincs kedvem hozzá még egyszer – fordultam el tőle. Értett a szóból, legalábbis egyelőre, és mivel még csak kora este volt, úgy gondolta, elkezd intézkedni a fantom ügyében, akit „álmomban” láttam.

Szerencsére nem nézett bolondnak, mikor elmeséltem neki az akkor történteket, inkább csak különösnek tartotta, de mivel már vele is történt hasonló – volt, hogy álmában emlékezett vissza apró, de annál jelentősebb mozzanatra valamely esemény kapcsán –, nem vitte túlzásba a csodálkozást. Mivel az infúziómat kiszedték, segített megvacsoráznom – napok óta először kaptam nem cseppfolyós ételt –, de néhány falat után őt is megkértem, hogy inkább menjen, és intézze mihamarabb annak a pasasnak az előkerítését.

Megígérte, hogy visszajön, és biztosított afelől, hogy több barátja is őrzi az épületet, a folyosót és a szobámat, pihenjek és gyógyuljak csak nyugodtan. Még egy táncot is beígért, ha talpra állok, mire visszajön. Elfintorodtam a szavai hallatán – tudtam, hogy arra képtelen leszek, de megígértem, hogy rendesen fogok viselkedni. És gyógyulni…

Csak tartottam volna már ott…


(Rob)

Egyetlen dolog miatt hagytam, hogy Tom meggyőzzön, tényleg menjek el a kórházból.

- Talán így előbb rájön, hogy szüksége van rád – érvelt. Rosszul.

- Vagy épp ellenkezőleg – feleltem. Eszem ágában sem volt lelépni. Baromság volt, amit Kristen akart. Hogy gondolhatta, hogy majd komolyan képes leszek itt hagyni?

Tom ekkor elsorolta mindazt, amit szerelmem mondott neki odabent. Ezt is hülyeségnek tartottam. Egyáltalán nem bírtak elrettenteni a tények. Jelen akartam lenni, amikor majd elkezd újra mozogni – mert szentül hittem, hogy így lesz –, utána pedig… segíteni fogom a továbbiakban.

- Ha rám hallgatsz, akkor elmész. Adj neki pár napot – győzködött tovább Tom. – Ő is megnyugszik, meg te is pihensz egy keveset. Mondjuk lezuhanyzol és eszel néhány falatot. És aztán… meglátjuk. Majd én eljövök hozzá, és hírelem neked, hogy van éppen.

- Nem! – tiltakoztam még mindig.

- Akkor csak tegyél úgy, mintha elmennél. Hátha felbukkan az a rohadék, és elkaphatjuk. – Úgy nézhettem Tomra, mintha elvesztette volna a józan ítélőképességét, de ő halál komolyan pillantott vissza rám, majd miért ne alapon megrántotta a vállát. – Majd kintről figyeljük. Csak Kris hadd legyen egy kicsit… egyedül.

- És ha nem vesszük észre? – adtam hangot a kétségeimnek. Bele sem mertem gondolni, mit tehetne az a mocsok egy kórházban azzal a tehetetlen nővel, aki iránt nem szűnt meg az imádatom. A jelek szerint az övé sem.

- Azt mondtad, ma jön a bátyja – emlékeztetett. Tényleg megsms-eltem neki még reggel, miután beszéltem Cameronnal. – Őt is beavathatjuk…


Ez a beszélgetés zajlott le köztünk még a kórházban, Kristen szobájának erkélyén. Most pedig a bátyját vártam, aki igen meglepő információkat osztott meg velem, amikor megérkezett a házamba. Időközben totál kamera és poloska mentesítették az otthonomat, így nyugodtan beszélhettünk. Csak annak nem örültem, hogy egyedül hagyta Kristent a kórházban, de megnyugtatott – legalábbis megpróbált – azzal, hogy elárulta, hányan őrzik a kórházat. Senki nem juthat se ki, se be a szívességet tevő haverjai tudta nélkül.

Eddig kibírtam otthon, de elhatároztam, hogy ha ezen a csevejen túl vagyunk, odamegyek és én is figyelek. Cam nem is tétovázott soká, elmesélte, amit ma Kristől hallott.

Éktelen haragra gerjedtem – ahogy szinte minden órában, sőt, óránként többször –, amikor megtudtam, mit tett vele az a patkány, amikor a balesetük volt. Meg is kérdeztem, tényleg muszáj volt ezt közölnie velem? Erre csak annyit felelt, hogy a sztori így kerek.

- Van egy arc, akire emlékezett a húgom. Ma megrajzoltattuk egy rendőrségi rajzolóval. Így néz ki – tartotta elém a képet. Egyből az jutott eszembe, hogy szerelmem ezerszer szebben és kifejezőbben rajzol, mint ez a valaki, aki a képet készítette. A papíron levő személyt viszont nem ismertem.

- Ki ez? – kérdeztem. – Ha látta, mi történt, akkor keressük meg. Aztán csaljuk csapdába Mike-ot, és intézzük el egy életre – javasoltam tettre készen. Szívem szerint megöltem volna, de nem volt kedvem miatta börtönben tölteni a hátralevő életemet. Sokkal inkább Kristen mellett.

- Nem olyan egyszerű a dolog – húzta el a száját Cameron. Tom, aki eddig csendben – és döbbenten – asszisztálta végig a történetet és a történéseket, most megszólalt.

- Nehogy azt mondd, hogy meghalt.

- Rosszabb – nézett rá Cam. Aztán kérdeznünk sem kellett, elárulta. – Diliházban van. Két éve. Vagyis a baleset óta… Lehet, hogy a húgom nem emlékszik mindenre…