24. fejezet

Sziasztok! :)

Öhm.. Most egy kicsit "durva és brutálisan beteg" esemény fog történni, ezért előre szólok: gyenge idegzetűen NE OLVASSÁK! Komolyan mondom. Nem szeretném, hogy bárkinek rémálma legyen :D :/
Épp ezért életemben (írkálásom kezdete óta) először aszem ki fogom rakni a 18+ -as karikát, de nem a szex miatt.

Szorri...

Magyarázatként pedig: nyugi, tudom, hogy ez egy beteg ötlet tőlem - mmint ami történik -, de.. a mai világban az lóg ki a sorból, ha valaki normális :D Szóval.. ennek értelmében nekem is ezt vetették papírra - monitorra - az ujjaim, amit.
A fejezet ezúttal nem maratoni, mivel - páran tudjátok miért - nem volt időm erre koncentrálni, így főleg kutyasétáltatás közben pötyögtem csak össze ezt, otthon más dolgom volt a gépnél, úgyhogy.. bocccs! Viszont nem késtem a fejivel, és nem hagytalak cserben benneteket! ♥ najó, nem fényezem magam, mert hányingerem van az ilyesmitől :S:@@
Szal ezúttal sajna rövidebb a lenti cucc, de legközelebbre igyekszem hozni a "formám". Addig is..

Csók nektek, és köszi a múltkorira a véleményeket!!! ♥♥♥

D.

24. fejezet (Kristen)

Azt álmodtam, hogy úszom. Puha felhők között, de sem a karjaim, sem a lábaim nem moccantak. Mégis furán lebegtem egy semmi kellős közepén, vattaszerű lágysággal körbeölelve. Elképzelni sem bírtam, hol lehetek.

Elkezdtem körbefordulni, többször is, hátha meglátok valakit magam körül, de mindenütt csak a hófehér horizont tűnt fel. Illetve nem is a horizont, inkább a végtelen, mivel tökéletesen egybeolvadt minden. Ami meglepett még azon kívül, hogy a hótisztaság ellenére nem vakított el, az volt, hogy nem is nyelt magába. Furcsa volt. Fogalmam sem volt, hol vagyok.

Lehunytam a szemeimet, hátha akkor történik valami, de hiába hagytam csukva percekig, még mindig csak a puhaságot éreztem. Majd a fülembe süvített egy robaj zaja. Fém csikordult fémen, a hang szinte hasította a levegőt. Összerezzentem, és a szemeim felpattantak. Azt a balesetet láttam magam előtt, amelyben elveszítettem a hangomat. Láttam önmagamat mozdulatlanul, több sebből vérezve. Kirepülhettem a szélvédőn, mert nem volt rajtam biztonsági öv.

De hogyhogy nem volt rajtam biztonsági öv? Mindig becsatoltam, főleg, ha Mike-kal mentem valahová. Nem épp a higgadt vezetési stílusáról volt ismeretes. Azt hitte, rá nem vonatkoznak a szabályok, mivel a köz szolgálatában áll. Tévedett. De nem hatotta meg túlzottan, hisz a kapcsolatai meg a drogból származó pénze mindig kihúzták a bajból.

Mike. Most figyeltem csak fel Mike-ra. Akkor és ott nem is tudtam volna, hisz nem voltam eszméletemen. Ezúttal visszanézhettem, mi is történt akkor pontosan.

Mike kiszállt a felismerhetetlenre roncsolódott Porschéból, átment a másik oldalra, és megnézte a biztonsági övemet. Aztán elégedetten elvigyorodott.

Megdöbbentem. Lehet, hogy direkt csinálta? Meg akart ölni?

Megkaptam a választ a kérdéseimre, amint eltávolodott az autótól. Egyenesen felém tartott, vagyis a fának csapódás pillanatában aktuális haladási sebesség mértéke miatt jó tízméternyire heverő testem irányába. Követtem, vagyis… Furamód elég volt gondolnom rá, és máris ott álltam mellettünk. Közelről nézhettem végig, amit összetört testemmel tesz.

Először hanyatt fordított. Olyan élettelen voltam, mint egy rongybaba. A végtagjaim cérnaként követték a mozgást. A bőröm falfehér volt, a nyakam… Mint amikor valaki összemarkolja egy zacskó száját. Egy lilás-vöröses színben játszó zacskóét. A ruhám több helyen elszakadt, kilátszott belőle a bőröm.

Mike végigtapogatott, eltört-e valamim, de aztán… A szakszerű vizsgálatot valami más váltotta fel. Az érintése simogatásba változott. Azt hittem, rosszul leszek, amikor a keze a mellemhez ért. Hosszan cirógatta, majd továbbszakította a blúzomat. A melltartóm még aránylag épségben volt; ezt elől kikapcsolta.

- Ne! – kiáltottam, de nem hallotta meg. Hogyan is hallhatta volna.

A szája ekkor a mellbimbómra tapadt. Végtelennek tűntek a másodpercek, amíg nyalogatta és harapdálta őket. A kezei közben a combjaimra simultak. Nem akartam látni, mit csinál, de hiába próbáltam, nem bírtam elfordulni. Könnyezni kezdtem, de könnytelenül, így még azok sem homályosították el a látványt.

Mike a szoknyám alá nyúlt. Nem láttam, de el tudtam képzelni, hogy miért. Sajnos beigazolódtak a sejtéseim. Széttárta a lábaimat, a szoknya ezáltal feljebb csúszott. A bugyimat félrehúzva belém nyomult az ujjaival, míg a másik kezével önmagát bontogatta a nadrágjából.

A hányinger kerülgetett, mikor észrevettem, hogy fel van izgulva. A zsebébe nyúlva elővett egy apró csomagot meg egy tubust. Az óvszert magára húzta, bekente síkosítóval, aztán szétterpesztett lábaim közé térdelt.

Nem akartam látni a folytatást. A körülöttem hullámzó puha, vattaszerű fehérség hidegkékre váltott, és keménnyé, amikor Mike a csípőmet megemelve a testembe hatolt.

Egy pillanatra megdermedt, felemelte a fejét, körülnézett, hogy látja-e valaki, de mivel egy kihalt, erdős útszakaszon voltunk, legfeljebb az állatok lehettek szemtanúi annak, ahogy meggyalázza a testem. Ettől aztán megnyugodott… és mozogni kezdett bennem. Gyorsan csinálta, nem kímélte a testem.

Még életemben ilyen szörnyű rémálmom nem volt. A legdurvább az volt benne, hogy nem álom volt, hanem maga a valóság. Tényleg ez történt a baleset napján. Ez onnan tudtam, hogy nem ez volt az első eset. Mike-nak volt egy perverz szokása, de amíg együtt voltunk és mivel szerettem őt, nem foglalkoztam vele, hisz nem ártott vele.

Kedvelte, ha a partnere mozdulatlan. Többször felébredtem rá, hogy az ágyra szorít és kiéli rajtam a vágyait. Egyszer pedig altatót vetetett be velem. Ez már bőven a baleset után volt. Akkoriban elég rosszul aludtam. Rémálmok kínoztak. Reggel nyomai voltak rajtam a szeretkezésünknek, de azt hittem, hogy csak nem emlékszem. Ezek szerint viszont nem volt véletlen, hogy elfelejtettem – nem voltam tudatomnál.

Ahogy a szemem előtt éppen lejátszódó jelenetnél sem. Most, az emlékeim feléledésével már nem borzasztott el, amit tett. Vagyis undorodtam, de nem féltem többé. Tökéletesen immúnis lettem a látványra, a könnyeim sem csípték már a szemeimet.

Mike határozott mozdulatokkal lassan befejezte a gyalázásomat… Amint elélvezett, élettelen testemet egyszerűen odébb lökte, lehúzta magáról az óvszert, alaposan becsomagolta egy papírzacskóba, és zsebre tette. Vártam, figyeltem, mit fog most csinálni. Úgy hittem, nem ok nélkül vagyok itt… akárhol, talán szellemként.

Mike elővette a cigijét és a mobilját. Talán felhívja végre a mentőket – gondoltam. De nem. Ő ráérősen rágyújtott, közben pedig engem szemlélt. Tüzetesen végignézte a sebeimet, majd visszaigazította a bugyimat és a melltartómat, aztán feláll. Még csak eszébe sem jutott ellenőrizni, van-e pulzusom.

Elképedtem azon, milyen beteg elme kell ahhoz, hogy valaki megtegye azt, amit most végignéztem, de akkor átéltem. Vagyis inkább tudatomon és akaratomon kívül elszenvedtem.

Hirtelen láttam magam megmoccanni. Mike nem vette észre, háttal állt az út szélén fekvő testemnek. Én viszont kinyitottam a szemem. És egyenesen magamra bámultam.

Oda akartam menni, de képtelen voltam rá. Mintha bebetonozták volna ide a… lelkem. Láttam, hogy az arcom eltorzul a fájdalomtól. Kiáltani próbáltam, de csak néma tátogás lett belőle. Mindenem fájt. Ezt most mindkét én éreztem. Borzalmas kínok voltak.

Az alhasamban is lüktetett a fájdalom, de az nem a baleset miatt. Hanem amiatt, amit Mike az előbb tett velem. Több időnek tűnt, mégis csak pár perc telt el azóta. Hát ez volt a baleset azon részlete, amire soha nem derült fény. Egyedül Mike tudott róla, csakhogy ő bolond lett volna elmondani…

A gondolataimból egy reccsenés zaja zökkentett ki. A hátam mögül érkezett.

Szemtanú! – villant belém. Mike is meghallotta, így a fekvő én is tágra nyitottam a szemem. Még a fejem is megpróbáltam felemelni, de nem sikerült. A balesetet szenvedett testemnek nem… Csakhogy ezúttal más formában is jelen vagyok – jutott eszembe.

A reccsenéstől számított egy másodpercen belül – ennyi idő kellett Mike-nak is, hogy a zajforrás felé kapja a fejét – hátrafordultam, hogy meglássam, ki vagy mi volt az, de ekkor ismét elborított mindent a puha fehérség.

Aztán hirtelen egészen más hangok vettek körbe.

- Kristen – nyögte valaki fájdalmasan. Akármi baja is volt az illetőnek, nekem jobban fájt.

Alig bírtam lélegezni. Úgy éreztem, mintha ólomból volnék, nem tudtam megmozdítani a végtagjaimat, és egyáltalán: megmozdulni sem voltam képes. Mintha a földhöz szegeztek volna… A hátamra is mázsás súlyok helyeződtek. Nem tudtam, mi történik velem, legutóbb akkor éreztem ilyesmit, amikor… Mike-kal autóbalesetünk volt…

Nem! Eszembe jutott az előbbi álmom. Nem akartam, hogy megint kihasználja, hogy magatehetetlenül fekszem sebesülten és… használjon. Azt nem akarom. Akkor sem akartam.

A hangok szaporodtak. Egyre többen szólongattak a nevemen. A legfájóbb hang tulajdonosa megérintette az arcomat, egy másik személy keze pedig a nyakamat. Biztos azt ellenőrizte, élek-e még. Akartam szólni, hogy jól vagyok, csak a súlyok alól szabadítsanak ki, de képtelen voltam kinyitni a számat. Meg a szemeimet is leragasztották. Kétségbeejtő volt, hogy nem tudom jelezni nekik, mit akarok. Elsősorban levegőre lett volna szükségem.

- Úristen! Hívtam a mentőket, máris itt lesznek – szólalt meg egy ismerős hang. Próbáltam beazonosítani, de beletelt pár másodpercbe, mire sikerült. A bátyám volt az.

Megörültem neki, ő biztos segíteni fog rajtam – gondoltam. Legalábbis nagyon reméltem. Ő tudni fogja, mit kell tenni. És lelövi Mike-ot, ha az olyasmire vetemedne, mint álmomban. Illetve mint a balesetkor.

- Kris – hallatszott újra az első gyötrődő hang. – Nem hagyj itt, hallod? Ne merj meghalni! – parancsolta. Megdöbbentem. Miért halnék meg? Csak valami rám nehezedik, nyom és ez fáj, de jól vagyok… – Meg tudod mondani, milyen súlyos? – kérdezte ugyanez a személy. Nem értettem, miről beszél. Az viszont igen, aki válaszolt – benne megint felismertem a bátyámat.

- Nem vagyok orvos – kezdte –, de nagyon úgy fest… hogy a… gerincébe fúródott… – Alig hallottam a végét, részben mert suttogta, részben pedig mert a másik férfi felkiáltott.

- Nem!

Ekkor a szirénákat is meghallottam. És egy harmadik, ziháló hang is megszólalt.

- Jézusom! Mi történt? Ki tette ezt?

Újabb rejtvény. Legalábbis a számomra. Ráadásul többfordulós. Egy csomó kérdés megfogalmazódott bennem. Ő ki? Kivel mi történt? És miért ilyen vallásosak, hogy Istent meg a fiát emlegetik folyton?

Nem kaptam válaszokat, mert feltenni sem tudtam a kérdéseket.

- Te élsz? – szaporodott a kvíz műsorideje az első – most nem féltő, hanem döbbent – hang tulaja által.

- Észrevettem, hogy felém közelít a rohadék, de elindulni már nem volt időm, úgyhogy kiugrottam. Bocs a kocsid miatt.

Most veszítettem el a fonalat. Szerintem végleg. De a szálak összekuszálása még csak eztán hágott a tetőfokára.

- Máris bevisszük. El tudják mondani, mi történt? – Az erősödő sziréna hangja elhallgatott, ez az újabb valaki szólalt meg helyette, és egyet akartam vele érteni, hátha tényleg végre kiderül, mi történt, de mielőtt bárki megszólalhatott volna, a mázsák alatt is megéreztem a bőrömbe fúródni egy tűt.

Szinte azonnal öntudatlanságba süppedtem. És álmodni kezdtem…

Azt álmodtam, hogy úszom. Puha felhők között, de sem a karjaim, sem a lábaim nem moccantak. Mégis furán lebegtem egy semmi kellős közepén, vattaszerű lágysággal körbeölelve. Elképzelni sem bírtam, hol lehetek…

Elkezdtem körbefordulni, többször is, hátha meglátok valakit magam körül, de mindenütt csak a hófehér horizont tűnt fel. Illetve nem is a horizont, inkább a végtelen, mivel tökéletesen egybeolvadt minden. Ami meglepett még azon kívül, hogy a hótisztaság ellenére nem vakított el, az volt, hogy nem is nyelt magába. Furcsa volt. Fogalmam sem volt, hol vagyok.

Lehunytam a szemeimet, hátha akkor történik valami, de hiába hagytam csukva percekig, még mindig csak a puhaságot éreztem. Majd a fülembe süvített egy robaj zaja. Fém csikordult fémen, a hang szinte hasította a levegőt. Összerezzentem, és a szemeim felpattantak. Azt a balesetet láttam magam előtt, amelyben elveszítettem a hangomat. Láttam önmagamat mozdulatlanul, több sebből vérezve…


(Rob)

- Van változás? – lépett be Tom a szobába, ahol Kris lábadozott. Megcsóváltam a fejem.

Szerelmem mozdulatlanul feküdt, az orvosok szerint kómába esett, de én hinni akartam, hogy csak alszik. A műtétje előtt, alatt és után elég fájdalomcsillapítót meg hasonlókat kapott ahhoz, hogy mindez kiüsse egy időre.

Még mindig nem fogtam fel, hogy az a rohadék lelőtte.

Cam elmesélte, hogy mi volt az előzmény. Épp azt próbálták kitalálni, mit tehetnének ellene, valamint a nővérem kiszabadítása érdekében – ő sem rajongott az ötletért, hogy Kristen felcsapjon csalinak, és épp azért utazott ide, hogy megpróbálja lebeszélni –, amikor váratlanul kopogtak az ajtón.

Cameron ment kinyitni. Mike állt odakint és fegyvert fogott rá, de ő nem ijedt meg. Nekiesett a patkánynak. Krisnek bekiáltotta, hogy meneküljön, ő meg addig a folyósón igyekezett feltartóztatni Mike-ot. Nem úszta meg némi sérülés nélkül ő sem, de legalább a húga addig ki bírt osonni mellettük. Csakhogy Cam kapott egy lövést a vállába – pont amikor Tomba belerohantak, ezért nem hallottam meg –, Mike pedig Kristen után iramodott.

Aztán már Cameron is csak az újabb lövést hallotta.

Én azonnal odarohantam szerelmemhez, aki falfehér és mozdulatlan volt akkorra. A szemeit lehunyta, és szinte nem is lélegzett. Nem mertem hozzányúlni, mert nem tudtam, szabad-e, vagy ha igen, hogyan. Ilyesmit sem láttam – pláne nem éltem át – még soha élesben. Cameron szerint – aki időközben megjelent mellettünk – a gerincébe fúródott a golyó, aminek cseppet sem örültem. Ha lebénul… Bár mindegy, csak maradjon életben!

Rá is parancsoltam, hogy ne merjen meghalni, majd legnagyobb döbbenetemre Tom is mellénk guggolt. Mint kiderült, csak az autónak lett annyi. Ő idejében kiugrott. Állítólag lefulladt a motor, és így gyorsabban tudott menekülni, mint ha újraindította volna.

Nem is foglalkoztam vele a kelleténél tovább, mert megérkeztek a mentősök, és mind Kris körül kezdett nyüzsögni. Míg beemelték a mentőautóba, Cameront faggattam, merre rohant el Mike. Fogalma sem volt. Mikor leért a ház elé, ő is inkább a húgához sietett. Nem örültem, hogy az a féreg még szabadlábon van, pláne ezek után, de egyelőre nem tehettünk semmit.

Követtem a mentőt a kórházba, végigültem a hatórás műtétet, majd beköltöztem mellé a kórterembe. Illetve az egyszemélyes szobába, melyet a kórház az én „kérésemre” biztosított a számára. Sokba került, de nem érdekelt az ára. A legjobb ellátást akartam, hogy kapja.

A műtét annyiban sikeres volt, hogy a golyót komplikációk nélkül kioperálták a csontból. Viszont tényleg a gerincébe ágyazódott. Többen is közölték, hogy… lehet, hogy többé nem fog tudni járni, de ezt csak azután tudják pontosan megállapítani, ha majd magához tér. Addig nem mondanak biztosat. És kérdéses a magához térés mikorja is. Elképzelhető, hogy kómába esett. Bíztam benne, hogy nem. Olyan nyugodt volt az arca… biztosan csak alszik.

- Nem akarsz hazamenni pihenni egy kicsit? – kérdezte Tom, aki leült Kristen ágyának a másik oldalán levő szélbe. Újra megcsóváltam a fejem. – Rob – szólt hangosabban is. Kelletlenül elszakítottam a tekintetem szerelmemről, és ránéztem. – Rád férne – mondta. – Már két napja nem aludtál, nem fogod bírni.

- Majd alszom itt – böktem a másik fal mellett levő fotelek felé. Nem győzködött tovább.

- A stúdióban is hiányolnak…

- Nem érdekel – morrantam rá. – Nem megyek sehová, amíg magához nem tér – ragaszkodtam a döntésemhez. Képtelen lettem volna itt hagyni.

Cameron, miután ellátták a vállát, rögtön Mike nyomába eredt, illetve… nekiállt kideríteni, merre lehet. Féltem, hogy későn bukkan a nyomára, és a nővérem is hasonló sorsra jut, mint Kristen, de akkor is képtelen voltam cselekedni. Cam is azt mondta, inkább maradjak vele, majd ő elintézi, amit el kell. Szerencsére jó ismerősei voltak a rendőrségen, így többen csatlakoztak hozzá Mike felkutatásában. Vállaltam, hogy megfizetem őket, de csak egy legyintést kaptam válaszként.

Fogalmam sem volt, mi vitte rá azt az elmebeteget, hogy lelője azt a nőt, akit pedig ő is meg akart kaparintani ismét. Talán rájött – biztos, hogy rájött! – az előző éjszakai cselünkre, és úgy akart bosszút állni, hogyha az övé nem lehet, akkor másé se legyen? Ez volt az egyetlen logikus magyarázat a tettére, de amúgy nem feltételeztem logikát a pasastól.

- Én szívesen felváltalak itt, ha gondolod – ajánlotta Tom, de ha akartam volna, sem bírom magára hagyni kedvesemet. És nem is akartam. Maradtam.

Még este is aludt. Aztán éjszaka. Az orvosok rendszeresen jöttek ellenőrizni az állapotát meg a sebét, de… semmi változás nem állt be az állapotában. Reggelre kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Kris még mindig nem mozdult.

Sokat beszéltem hozzá, elmondtam neki, mit érzek iránta, és megnyugtattam, hogy ezt már biztosan nem fogja megúszni Mike. Eddig lehet, hogy el lehetett tussolnia a tetteit, de ezt… Kizárt, hogy bárkit lefizessen, hogy ebből is kihúzza. Nem.

A reggeli vizit során sem biztattak semmi említésre méltó változással. Már alig láttam a fáradtságtól, amikor úgy döntöttem, muszáj elszívnom egy cigit az ébren maradásom elősegítésére. A szobához erkély is tartozott, így oda léptem ki, nem akartam messze menni szerelmemtől. Kintről is őt figyeltem, nem moccan-e meg véletlenül, de… semmi.

És így ment ez még két napig. Cameron egyelőre nem tudott semmilyen hírrel sem szolgálni, pedig ő sem a kipihentségéről volt hirtelen híres, egyedül Tom aludt néha helyettünk, de a szabadidejében ő is inkább velem ücsörgött Kris ágya mellett. A stúdióba azóta sem mentem be, de megüzenték, hogy igen esedékes lenne, mert a producerek már a nyálukat verik mindenkire – miattam. Még annyira sem hatott meg a dolog, hogy aggódni kezdjek egy esetleges szerződésszegés miatti per okán.

Vártam. Gyötrelmesen lassan teltek az órák. Többször elhatároztak közben, hogyan fogom megkínozni Mike-ot, ha Cam végre a nyomára bukkan, de addig is… Vártam.

Többnyire Kristen kezét fogtam, remélve, hogy egyszer csak megmoccan legalább az egyik ujja. Még akkor sem engedtem el, mikor a fejem a karomra fektetve „pihentem” mellette az ágy szélén, csukott szemmel, de tökéletesen éberen. Azonnal észrevettem volna, ha történik valami.

És történt. Az eset utáni ötödik napon váratlanul arra riadtam, hogy a műszerek, melyek az életfunkcióit voltak hivatottak elárulni a dokik számára, veszett csipogásba kezdtek. Ő pedig mély lélegzetet vett. Vagyis elnyíltak az ajkai, a teste megfeszült, és hatalmasat sóhajtott, mint mikor az ember soká tartózkodik víz alatt, és hirtelen bukkanva a felszínre annyi oxigént présel magába, amennyit csak bír.

Én nem mertem levegőt venni, míg remegve arra vártam, hogy más is történik, de… egyszerűen visszazuhant a párnákra, csak a műszerek jelezték továbbra is, hogy valami megváltozott. És ezt nemcsak én hallottam. Berontott a szobába vagy fél tucat orvos, meg ápolónő, és engem rögtön kiküldtek.

- Mi? Miért? Nem megyek sehová! – ragaszkodtam hozzá, hogy maradjak, de Tom, aki épp szintén itt tartózkodott velünk, a karomnál fogva kirángatott. Nem volt elég erőm tiltakozni – nemcsak az alvást mellőztem napok óta, az evés sem volt jellemző az időtöltésemre. Könnyű dolga volt.

A folyosóról figyeltem az ajtón levő kisablakon át, hogy mi történik odabent. Óráknak tűnő percekig csak tanácskoztak Kristen felett. Már majdnem ott tartottam, hogy berontok, és magyarázatot követelek, mi miért történt, amikor elindultak kifelé. De senki nem mondott semmit. Rájuk uszítottam Tomot, hogy derítse ki, mi van, én meg visszasiettem szerelmemhez.

Újra megfogtam a kezét, amikor… megmozdultak az ajkai. Közelebb hajoltam, hátha mond is valamit – a szemei ekkor még csukva voltak. Egy pár pillanattal később viszont azt kívántam, bár ne szólalt volna meg. Némi érthetetlen motyogás után tisztán mondott ki egy nevet.

- Mike.


(Kristen)

Egy idő után meglehetősen unalmas volt a film, amely folyton a szemeim előtt pergett.

Azt álmodtam, hogy úszom. Puha felhők között, de sem a karjaim, sem a lábaim nem moccantak. Mégis furán lebegtem egy semmi kellős közepén, vattaszerű lágysággal körbeölelve. Elképzelni sem bírtam, hol lehetek…

Majd a fülembe süvített egy robaj zaja. Azt a balesetet láttam magam előtt, amelyben elveszítettem a hangomat. Láttam önmagamat mozdulatlanul, több sebből vérezve…

Kirepülhettem a szélvédőn, mert nem volt rajtam biztonsági öv.

Mike kiszállt a felismerhetetlenre roncsolódott Porschéból, átment a másik oldalra, és megnézte a biztonsági övemet, majd eltávolodott az autótól. Egyenesen felém tartott, és először hanyatt fordított. Ezután végigtapogatott, de aztán… Az érintése simogatásba változott.

Még ezredjére is borzalmas volt végignézni azt a részt, amikor a keze a mellemhez ért. Hosszan cirógatta, majd elszakította a blúzomat, a melltartómat pedig kikapcsolta. Csókolgatni meg simogatni kezdett… aztán…

Ez, akárhányszor néztem végig, hátborzongató volt, de valamiért nem bírtam kiszabadulni ebből a tudati lényem alkotta „moziból”. A végét vártam. A „film” végét, hátha most végre nem az történik, ami eddig. Hátha végre nem süppedek vissza a fehérségbe, amikor megfordulok, hanem megpillanthatom az arcát annak, aki szemtanúja ennek a rémségnek, amit ez a beteg állat művelt velem, míg öntudatlanul feküdtem. Ha sikerülne kideríteni, ki az, talán sikerülne örökre megszabadulnom tőle.

Mostanra már eljutottam addig a tudatszintig, hogy felfogjam, a jelenemből érkeztem ide vissza, talán a tudatalattim akarja így megmutatni nekem azt az apróságot, azt a jelentéktelen kis valamit, amely a pillanatnyi életemet jobbá teheti. Ha megtalálom a szemtanút, Mike-tól is örökre megszabadulok.

Mike-tól, aki a múltamban – és az elmém tudattalan emlékeiben – éppen arra készült, hogy kiélje a beteges és perverz vágyait rajtam. Végignéztem, ahogy ismét… a magáévá tesz, majd rágyújt. És elfordul.

Most kell jönnie a reccsenésnek – elfogott egyfajta izgalom, bár már tényleg legalább ezerszer csalódnom kellett, mivel mindig idő előtt véget ért a történet.

Láttam magam megmoccanni, mintha mondani szeretnék valamit, ez a rész is ismerős volt, aztán… reccsenés! A hátam mögül érkezett.

Megpróbáltam felemelni a fejem, persze ezúttal sem sikerült. De Mike is meghallotta, és egyenesen rám – a nem testi megnyilvánulásom irányába – nézett.

Tudtam, ha most megfordulok, újra beleveszem a fehérségbe, mint már megannyiszor, de… Eszembe jutott valami. Ha megfordulok, nem látok semmit. Most saját magamat látom, vagyis… a fekvő, azaz a valódi-Kristen látja a kísértet-Kristent. És a kísértet-Kristen mögött áll az a valaki. Ha tudtam volna, a homlokomra csapok a felismeréstől! Nem szabad megfordulnom!

Nem tettem. Ehelyett belenéztem a saját szemeimbe, melyek elképesztő fájdalmakat tükröztek… és még valamit. Jobban mondva valakit… Egyetlen másodpercre villant csak fel egy fiatal férfi arca, aki aztán megfordult, és eliramodott az erdő fái közé. A meglepetéstől túl hirtelen lélegeztem be az oxigént, recsegő hangot hallatva áradt a levegő a tüdőmbe. A légcsövem is sérülhetett, mert… ismét ájulás közeli állapotba kerültem, annyira fájt.

Mike ekkor rohanni kezdett felém – vagyis a kísértet-Kristen felé. Megijedtem, de nem tudtam kitérni az útjából. Átrohant rajtam. A valódi-Kristen szemeiben megint láttam, mi történik a hátam mögött. Mike üldözőbe vette az idegent.

Egyedül maradtam. Visszasüppedtem a semmibe. Már tudtam, miért jöttem vissza a múltamba, hogy miért hozta elő az agyam ezt a szörnyű esetet. Nem volt tovább maradásom. Lehunytam a szemem – ezúttal már sikerült, hisz eggyé váltam az igazi Kristennel – és vártam, hogy vagy meghalok, vagy valaki megmenti az életem. A kísértet énem már tudta, hogy megmenekülök. Legalábbis a haláltól…

A fájdalmak és a hideg föld helyett hirtelen egy ágyat éreztem magam alatt, furcsa zsibbadást a végtagjaimban, és két kezet, ami az enyémet szorongatja.

- Tűnj innen, Mike – akartam „megkérni” a távozásra, de csak a neve jött ki érthetően a számon. Ő viszont nem ment.

Még mindig éreztem, hogy a kezem fogja, sőt, fölém is hajol. El akartam küldeni, vagy legalább eltolni magamról az ujjait, amelyek az arcomra rebbentek, de nem bírtam megmoccanni. Semmimet nem tudtam mozgatni! Emiatt megijedtem, rémülten kinyitottam a szemeimet és…

Nem Mike volt az, aki fölém hajolt. Hanem valaki más…