27. fejezet

Sziasztok! :)
Igazság szerint ezt sem ragoznám ;-) :P :$ ♥ :D DDDD
Olvassatok! (vagy ne ;-) )

Sok csók!
Szil

27. fejezet (Kristen)

A férfi több szempontból is megdöbbentett. Először akkor, amikor közölte, hogy már két éve – vagyis a baleset óta – vár rám. A második az arca volt. Nem rá emlékeztem, az emlékeim mégis hozzá vezettek el. Valaha – két éve – hasonlíthatott arra a szimpatikus és jóképű illetőre, akit Cam munkatársa nem tökéletesen ugyan, de megrajzolt. Ez a férfi viszont…

- Mit tett veled? – borzadtam el. Szinte felismerhetetlen volt az arca, kivéve a szemeit. Azok ugyanolyan élénken csillogtak, mint annak idején. Észrevettem benne azt, aki volt.

Rob erősebben szorította a kezem, rajta is éreztem a döbbenetet.

- Azt te is láthatod – felelte Lloyd.

Bár ne láttam volna. A nyakát mostanra összeforrt vágások tarkították, az arca pedig… mintha valami ráégett volna. El sem mertem képzelni, hogy nézhet ki a teste. – Biztos azt hitte, meghaltam, de tévedett – folytatta még mindig jókedvűen. Tudtam, hogy Mike-ról beszél.

Könnyek szálltak partra a szemem sarkában, nem tudtam elnyelni őket.

- Annyira sajnálom! – suttogtam.

Lloyd ekkor elindult felém, mire Rob védelmezően elém állt.

- Hé – nevetett fel „vendéglátónk” –, nem fogom bántani – közölte szerelmemmel. Én is rászóltam, mire kissé vonakodva ugyan, de félreállt. Lloyd a kezét nyújtotta felém. – A szörnyeteg sem bántotta a szépséget – intézte immár hozzám. A kezem reflexszerűen fogta meg az övét. Fel sem fogtam a mozdulatomat, míg meg nem rázta. – Örvendek, hölgyem.

Viszonoztam a mosolyát, de Rob egyre feszültebbé vált mellettem.

- Hogyan kaphatnánk el? – kérdezte, én meg inkább gyorsan elengedtem Lloyd kezét, aki ekkor elhátrált egy lépést és újabb meglepő kijelentést tett.

- Sétáljunk kicsit a kertben. Olyan szép idő van! – javasolta. Most néztem bolondnak először, amióta megérkeztünk.

- Odakint esik – árultam el neki a kiábrándító valóságot, de addigra már elment mellettem. Követtük.

- Ez a pasas nem bolond – morogta Rob mögülem.

- Nem az – értettem egyet hitetlenkedve, de valamiféle nyugalom is megszállt.

- Az viszont nem tetszik, ahogy rád néz – tette hozzá, de felelni nem tudtam. Elértük közben a recepciót, ahol a minket Lloydhoz kísérő ápoló hatalmas szemeket meresztve nézte őt.

- Mit műveltek vele? – kérdezte tőlünk, miután végignézte, ahogy a kezeltje neki odabiccentve elhalad előtte, majd ki az ajtón.

- Semmit. Sétálni akar – feleltem.

Kint mégsem esett, Rob egy lugas felé tolt engem a tolószékkel, ahol Mike másik élő áldozata már várt ránk. Kíváncsian pillantottam körbe, majd rá. Csupa zöld volt körülöttünk minden.

- Azt mondták, hogy…

- Hogy utálom a növényeket? – fejezte be helyettem a mondatot mosolyodva. Bólintottam. – Muszáj volt produkálnom valamit, hogy bent tartsanak – vont vállat. – Reméltem, hogy egyszer emlékezni fogsz, és egy fix hely kellett, ahol majd megtalálsz. – Ez logikusan hangzott. Sokkal nehezebb dolgunk lett volna, ha valahol a világban mászkál…

Már nem számoltam, hányadszorra döbbenek meg. Rob egy pad mellé tolt az előbb, most leült rá, és a kezemért nyúlt. Oda sem nézve kulcsoltam vele össze az ujjainkat.

- Elmesélnéd, mi történt? – kértem. – Miért nem mentél már akkor a rendőrségre? Miért vártál eddig? – Ez még csak a töredéke volt az ezernyi kérdésemnek, de az ezekre adott válaszok is sokat segítettek, hogy megértsem őt.

- Azt átélted, mi történt. – Lloyd már korántsem volt olyan jókedvű, mint az előbb. – Rajtam pedig látod. Miután veled végzett, utánam jött. Nem sokkal előtte gyógyultam fel egy tüdőgyulladásból. Esélyem sem volt ellene. Amikor elővette a kést, felkészültem rá, hogy meg fog ölni. Nem vagyok büszke rá, de elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy égek. Ő már nem volt sehol. Rohadtul fájt, de ordítani nem mertem, hátha visszajön. Sikerült eloltanom magam, de kimerültem. Csak másnap jutottam el valahogy az útig, ahol végül idegenek találtak rám. Összekapartak a földről, és kórházba vittek. Hogy miért nem mentem egyből a rendőrségre feljelenteni azt, aki ezt tette velem? Jogos kérdés. Csak kettő dologra emlékszem abból az egészből: a te arcodra és az ő jelvényére. Meg persze a fájdalomra, de az még hetekkel később is kínzott. Nem jelenthettem fel őt, mert nem volt hozzá elég információm és bizonyítékom. Azt sem tudtam volna megmondani, hol történt mindez. Kirándulni indultam abba az erdőbe, csak úgy, céltalanul. Iránytűm sem volt. fogalmam sem volt, merre járok. Csak egy csattanást hallottam. Ez volt a balesetetek. Amit pedig azután láttam… – Lehunyt szemekkel idézte fel magában azt, amit én éltem át. – Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni – nézett rám hirtelen. A tekintete valóban azt sugallta, hogy ha tudott volna, akkor segít.

- Semmi gond – feleltem. Aztán vettem egy mély lélegzetet. Rob elővette a cigijét. Őt sem dobta fel mindaz, amit hallottunk. Kértem tőle egy szálat, és Lloydot is megkínáltuk, de hárította.

- Idebent sikerült leszoknom – fintorodott el mosolyogva. – Azért kösz. Szóval… – kezdte aztán. – Most, hogy nyilván okkal kerestél fel engem… Mit kell tennem, hogy rács mögé kerüljön az az állat?

Valójában fogalmam sem volt. Robra pillantottam, aki valamivel határozottabban szemlélt bennünket.

- Meg kell várnunk, hogy Cam jut-e valamire azzal a nyommal.

- Cam? – szólt közbe a tanúm.

- A bátyám – feleltem. Bólintott, majd Rob folytatta.

- Most több okunk van feljelentést tenni ellene – pillantott Lloydra, majd vissza rám. – Bár az is elég kellett volna legyen, hogy téged hátba lőtt – nézett a kezeinkre. Meg is szorította kicsit az enyémet. Éreztem! De ezt az örömömet későbbre tartogattam, akárcsak azt, hogy Lloyddal simán kezet bírtam fogni korábban. – Vagy pedig megint feleslegesen futunk egy kört, mert újra kimossa magát… – fejezte be szerelmem.

- A zsaruk sem teljesen feddhetetlenek – kotyogott közbe Lloyd. – Egy próbát megér.

Egymásra pillantottunk Robbal. Részemről bármit megtettem volna, hogy Mike végre örökké kikerüljön az életemből, és volt egy olyan érzésem, hogy ő is.

- Oké – suttogta. – Felhívom a bátyádat – állt fel aztán, és engem elengedve elővette a mobilját. Megkereste a számát, majd lehajolt hozzám, és adott egy puszit, mielőtt odébb lépdelt. Tudtam, hogy ezt Lloyd miatt csinálta.

- Örülök, hogy találtál valakit, aki így vigyáz rád, mint ő – szólalt meg ekkor az „ok”. Ránéztem, de ő még Robot figyelte. Én is örültem neki. Most már… – Ha sikerül valahogy börtönbe juttatni, végre én is visszakapom az életemet – fintorodott el keserűen.

- Ha bármiben tudok, én szívesen segítek… – szólaltam meg bizonytalanul. Arról azonban fogalmam sem volt, mit tehetnék, de talán Rob is segítene – gondoltam.

- Nincs rá szükség – mosolygott rám kedvesen Lloyd. Valamiért olyan érzésem volt, mintha már nagyon régóta ismerném, és ez tulajdonképpen így is volt. Két éve élt a tudatalattimban. Meg ebben a… börtönben.

- Mihez fogsz kezdeni? – kérdeztem. – Ha nem vagyok túl kíváncsi… – szégyelltem el magam.

- Először talán felkeresem a családomat – tűnődött el. – A szüleimet kissé megviselte, hogy ide száműztem magam – magyarázta. – Nem akarom, hogy tovább szégyenkezzenek.

- Ha szeretnéd, veled tartok, hátha úgy könnyebben elhiszik, miért tetted – ajánlkoztam, de nem fogadta el.

- Kedves vagy, de ez az én külön harcom – húzódott hozzám közelebb. Most ott ült, ahol korábban Rob. – Te nem félsz tőlem – jegyezte meg csodálkozva.

- Miért félnék? – kérdeztem vissza hasonló hangsúllyal.

- Nem vagyok épp egy férfiszépség – árulta el inkább jókedvűen, mint lelombozottan ettől.

- A lelked az, és ez is nagyon fontos – néztem rá nyíltan. Tényleg nem voltak szépek a sebei, de egy kicsit sem féltem tőle emiatt. – Miért nem kerestél meg te engem? – jutott eszembe még egy kérdés a sok maradékból.

- Ha az embert már őrültnek titulálták, korlátozottak a lehetőségei – sóhajtott fel, majd Rob felé pillantott. Én is. Kedvesem még mindig telefonált, de közben minket is szemmel tartott. – Reméltem, hogy egyszer emlékezni fogsz arra a pillantásra – fordult vissza felém. – Én máig sem felejtettem el.

- Én sem… Vagyis egy kis időre – vallottam be az igazat.

- Kerek két évre – vigyorgott rám megint Lloyd.

- Igen – pirultam el.

- Hát… jobb későn, mint soha – húzódott ekkor megint távolabb. Rob tért vissza közénk. Még mindig feszült volt, ennek ellenére elárulta, mit tudott meg a bátyámtól.

- Megegyeztünk, hogy kiadat egy körözést Mike-ra – mondta is a híreket. – Többszörös gyilkossági kísérlet vádjával. Téged is ki fognak hallgatni – pillantott Lloydra. – Most már ne játszd tovább a szereped. Érted fog jönni valaki, aki kivisz innen. Egyelőre elbújtatunk. A tárgyalásig mindenképpen.

- Oké – bólintott rá ő.

- Nekünk viszont lassan indulnunk kéne, ha még ma haza akarunk érni – fordult felém aztán. Igazság szerint maradtam volna még, de Lloyd is felemelkedett.

- Mondanám, hogy maradjatok éjszakára… Megkaphatnátok a legjobb szobát – mondta, majd egy pillanatra eltűnődött. – De sajnos nem én vagyok itt a hoteltulaj – tárta szét a karjait sajnálkozva.

- Még találkozunk – simítottam végig a karján biztatóan.

- Ez tart életben – mosolygott le rám, majd lehajolt, hogy egyforma magasak legyünk. – Addig is igyekezz ki ebből a villamosszékből, kislány – cirógatta meg az arcomat. – El akarlak vinni táncolni. – Megint éreztem, hogy ez nincs ínyére Robnak, pedig én teljesen ártalmatlannak tartottam Lloydot.

- Megígérem – egyeztem bele szomorúan. Abban még nem hittem, hogy valaha felállok innen, akármennyi reménnyel is töltött el az, hogy a kezem és a karjaim időnként egész jól funkcionálnak. Habár egyelőre maguktól, sosem akkor, amikor én akarom…

Miután elbúcsúztunk új barátunktól, Rob még szólt az ápolóknak, hogy ne érje őket meglepetés, amikor majd jön valaki Lloydért, utána kitolt engem a parkolóba, ahol ugyanaz a kocsi várt ránk, amely ide is hozott. Egész addig a gondolataiba mélyedt, míg be nem ültetett engem hátulra, majd ő is helyet foglalt mellettem. És utána sem sietett megszólalni. Megtettem én.

- Mondott még valamit a bátyám, amit nem akartál előtte mondani?

- Nem – pillantott rám, aztán újból ki az ablakon. Gyanús volt nekem a viselkedése és sejtettem is, hogy miért.

- Ehhez képest elég soká beszéltetek – próbáltam szóra bírni. Majdnem sikerült is.

- Tomot is felhívtam, hogy legyen időtök… kibontakozni – motyogta még mindig az utcákat nézegetve, amerre elhaladtunk éppen. Nem vártam tovább, hogy valljon.

- Féltékeny vagy? – szegeztem neki a gyanúmat. Olyan hirtelen fordult felém, hogy azt hittem, máris rávágja az igent. Vagy a nemet. Ehelyett viszont…

- Nem tudom. Annak kéne lennem? – kérdezte elgondolkodva. Ebből is tudtam, hogy az.

- Nem – mondtam ki a szerintem helyes választ. Ezt követően a kezéért nyúltam – végre szándékosan! –, és az ölembe húztam. Ekkor ő is közelebb húzódott hozzám, majd kicserélte a kezeit, és átölelte a vállamat.

- Ha szerinted nincs rá okom, akkor nem leszek az – súgta a fülembe, majd puszikkal borította a bőröm.

- Nincs – biztosítottam róla. Úgy fordultam, hogy tudja, mit szeretnék, és szerencsére meg is kaptam. Megcsókolt. Minden iránta érzett szerelmemet belesűrítve viszonoztam. – Szeretlek – hoztam a tudomására fennhangon is, majd olyan szorosan bújtam hozzá, ahogyan csak bírtam. Azt akartam, hogy érezze, mit érzek.

Az reptérig vezető utat ezután már nyugodtan élvezhettük, időről időre csókba feledkezve, de a helikopterbe szállás után egyszerűen csak a karjaiba bújva emésztgettem a történteket.


(Rob)

Hiába öleltem magamhoz Krist, míg vissza nem értünk Los Angelesbe, nem lett nyugodtabb a lelkem. Most már nemcsak féltettem őt Mike-tól, féltékenység is kínzott. Túl hamar megtalálták a közös hangot ezzel a Lloyddal, és túl könnyen összebarátkoztak. Egy furcsa feszültség szállt meg, már akkor, amikor kezet fogtak, és utána ez csak erősödött.

Legszívesebben azonnal elvittem volna onnan szerelmemet, de tudtam, hogy ez neki mennyire fontos. Csak reméltem, hogy a pasas nem lett az máris. A sérüléseit elnézve biztosan nem, bár Kris mindig fogékony volt a különlegesre…

Rápillantottam, elszenderedett az ölemben. Boldog voltam, hogy a reggeli viselkedéséhez képest mennyit léptünk mi is előre: most már önként közeledett felém, és szerelmet is vallott… Úgy döntöttem, nem gondolok a Lloyd miatt érzett kellemetlenekre, amíg a magaménak tudhatom ezt a szerelmet. Csak ezen a Mike-ügyön lennénk már túl végre – gondoltam. Reméltem, Cam jó nyomon halad, és hamarosan pontot rakhatunk az egész őrület végére. Addig is…

Szorosabban húztam magamhoz Kristent, mire a karja megint felemelkedett, és a nyakamba fonódott. Nem bírtam megállni, hogy csókolgatni ne kezdjem… túl közel volt a szája. Először csak finoman, nehogy felébresszem, de mikor egy halk sóhaj kíséretében elnyíltak az ajkai, nem haboztam becsúsztatni közéjük a nyelvem. Még ki sem nyitotta a szemét, máris viszonozta. Majd igen határozottan magához húzott a tarkómnál fogva.

Ez már nem egy „véletlen” mozdulat volt, nagyon is akaratteljes… Belemosolyogtam a csókunkba, és hagytam magam. Ujjai a hajamba túrtak, majd sajnos ébredezni kezdett. De még ekkor sem lazult a szorítása. Halkan nyöszörögve dörgölőzött hozzám még közelebb, de ezzel csak azt érte el – pillanatok alatt –, hogy igen élénken reagáltam le, hogy a teste az enyémhez tapad.

Még élvezni akartam a percet – másra ő még nem állt készen –, de ekkor figyelmeztetett a pilóta, hogy megérkeztünk. Kelletlenül engedtem csak el szerelmem ajkait, majd neki is tolmácsoltam, amit a pilóta üzent.

- Máris? – kérdezte kábán, mintha most ébredt volna. Tulajdonképpen így is volt.

- Aha – emeltem le magamról vissza a helyére, majd becsatoltam. Aztán magamat. A kezét viszont utána is megfogtam. Soha többé nem akartam elengedni.

Cam várt bennünket a leszállópályán, amin meglepődtem.

- Te hogyhogy itt vagy? – kérdezte Kristen, amikor felfedezte a bátyját. Őt is váratlanul érte.

- Visszajöttem, a kollégák nélkülem is boldogulnak – felelte kissé rejtélyesen, de közben vetett rám egy pillantást, amiből sejtettem, hogy volna mondanivalója, csak a húga előtt nem szívesen beszél. Megértettem a jelet, és reméltem, mielőbb sort bírunk keríteni egy perc privát beszélgetésre.

Cameron fuvarozott haza bennünket – az én házamba. Kris rendesen meglepődött, amikor kiderült, hogy nem a kórházba megyünk vissza, és tiltakozni kezdett, de mindketten megnyugtattuk, hogy itt épp olyan biztonságban lesz, mintha még ott volna.

- De az orvosok…

- Beszéltem velük – vágott a szavába a bátyja, mielőtt kifogásolhatta volna a dolgot. – Azt mondták, nincs akadálya, hogy saját felelősségre távozz, ha van, aki gondodat viselje. Mi ketten is vagyunk erre a feladatra – mutatott magára és rám.

- Én nem egyeztem bele – morogta szerelmem, de további ellenkezés nélkül hagyta, hogy a karjaimba emeljem. Még a nyakamat is átölelte közben.

A tolószékre nem volt szükség, egyenesen a házba vittem, melynek ajtaját kedvesem harmadik önkéntes testőre nyitotta ki előttünk.

- Szia, Kris – vigyorgott ránk. – Már vártam, mikor szabadulsz – tette hozzá, majd becsukta utánunk az ajtót. – Kicsit rendet raktam a szobádban – mondta aztán nekem. Megdöbbenve fordultam felé.

- Bementél a szobámba? – kértem rajta számon.

- Bocs, csak… gondoltam, Kris is ott fog… aludni – motyogta elbizonytalanodva. Ebben igaza volt, nem száműztem volna szerelmemet egy vendégszobába. Abban inkább Cameront kívántam elszállásolni.

Életem értelmével mindenesetre elindultam az emelet irányába. Tom tényleg kitakarított. Sokkal nagyobb volt a disznóól, amikor leléptem itthonról hajnalban… Vagy még előbb… Már nem is emlékeztem rá, mikor jártam utoljára a szobámban, tán még azelőtt, hogy az a görény lelőtte Kristent. Ez most nem is számított.

Egyből az ágyra fektettem, majd megszabadítottam a kabátjától és a cipőjétől.

- Máris hozok valami kaját – tűnt el az ajtóból Tom, aki Cammel együtt felkísért bennünket.

- Én meg megmutatom a bátyádnak az ő szobáját, oké? – pillantottam kedvesemre, aki valamiért rosszkedvűnek tűnt, de a kérdésemre bólintott. – Rögtön jövök – ígértem, és ha tetszik, ha nem alapon fölé hajoltam egy pusziért.

Cam a folyosó végén levő szobát kapta, elég távol, de egyúttal elég közel is az enyémhez. Azaz most már miénkhez. Magával hozott egy hátizsákot is, gondoltam, abban lehetnek a ruhái… bizonytalan időre. A földre ejtette, majd kilesett az ajtón, és elárulta végre, mi az, amit a húga előtt nem akart kimondani.

- Nyoma veszett. – Erre számítottam a legkevésbé. Mielőtt káromkodni kezdtem volna, mit kúrtak el ennyire, folytatta: – Nem a mi hibánk, egyszerűen felszívódott. Ránk viszont itt tizenöt ember vigyáz. Nem lesz gond.

Lehetett volna meggyőzőbb is, de muszáj volt elfogadnom a helyzetet.

- Gondolom, azért nem akartad előtte mondani, mert nem szeretnéd, hogy megtudja – néztem a szemeibe.

- Ahogy mondod. Szeretném, ha… inkább a gyógyulásra koncentrálna – felelte elgondolkodva. – A többit én intézem.

- Rendben – motyogtam, majd udvariasan felszólítottam, érezze magát otthon, és megköszöntem az eddigi és ezután következő segítségét.

- Örülök, hogy nem adtad fel – szólt utánam, mikor kifelé indultam. – A húgommal kapcsolatban – magyarázta, miután kérdőn visszafordultam felé.

- Szeretem – közöltem vele egyszerűen. – Nem hagyom el addig, amíg… komolyan nem gondolja, hogy nem akar engem. – Eszembe jutott, hogy ma reggel egyszer már el próbált taszítani, amikor azt mondta, nem szeret, de akkor észrevettem, hogy valójában nem ezt szeretné. Reménykedtem benne, hogy a jövőben sem akar ilyet soha.

- Megkérted már a kezét? – jött felőle ekkor egy megdöbbentő érdeklődés.

- Nem – feleltem vontatottan.

- Jó. Majd ha talpra állt. Addig ne is zaklasd ilyesmivel – tanácsolta, majd felemelte a földre ejtett táskáját, és elkezdett kipakolni.

- Oké. – Még jó éjt kívántam, majd visszalépdeltem a szobám felé. Az ajtajában megtorpantam. A bent lejátszódó jelenet mosolyt csalt az arcomra. Tom épp azt magyarázta Krisnek, hogyan egyen. Szerelmem elnézően figyelte egy darabig, majd felemelte a kezét, önmaga fogta meg a villát, és az előzőleg nyilván barátom által felszeletelt egyik húsdarabot a villájára szúrva bekapott egy falatot a steakből. Tom elhűlve figyelte.

- Te sütötted? – léptem beljebb, mielőtt hüledezni vagy poénkodni kezdene. A helyzet még nem volt ennyire egyszerű, mint amilyennek azt Kris láttatni akarta.

- Igen – felelte zavartan Tom. – Öhm, azt hiszem, most már nélkülem is boldogultok – állt fel aztán az ágyam széléről, majd elvigyorodva jó éjszakát kívánt, és az ajtót behúzva maga után egyedül hagyott bennünket. Most én ültem oda, ahol ő foglalt helyet még az előbb.

Kristen abbahagyta az evést, és rám nézett.

- Nem akarok itt lenni – közölte velem. Örültem az őszinteségének, de megkíséreltem meggyőzni, mennyivel jobb dolga lesz itt. – Rob…

- Csak pár napot adj. Ha utána is azt mondod, utálod a házamat, visszaviszlek abba a… kórházba – kértem.

- Hármat – szabott feltételeket rögtön ő is. Mégis boldoggá tett a válasza. Beleegyeztem. Az evést viszont nem folytatta. Úgy tűnt, mintha baromi zavarban lenne valamiért, de nem jöttem rá, miért. Megkérdeztem. – Szeretnék… lezuhanyozni, csak…

- Ez nem gond – szakítottam félbe. A fürdőszobámhoz annak idején nemcsak zuhanyzót, hanem kádat is építtettem. Kétszemélyest. Sosem használtam még együtt senkivel, de elérkezettnek láttam az időt. Be is léptem a hálóhoz tartozó helyiségbe, és megeresztettem a vizet.

Ezután visszamentem a szobába, és meglehetősen határozottan kezdtem el vetkőztetni szerelmemet, miután biztonságba helyeztem az ölébe tett tálcát, amin az étel volt.

- Mit művelsz? – kaptam is rögtön egy döbbent kérdést.

- Fürödni fogunk – feleltem.

- Mi?

- Ahogy mondom. – Őt villámgyorsan pucérra vetkőztettem, majd én is ledobáltam a ruháimat, és a karjaimba emeltem. A nyakamba kapaszkodott – valamennyire már bírta tartani magát, bár semmi szükség nem volt rá. Eléggé lefogyott az utóbbi napokban, pedig korábban sem volt túl telt alkatú. – Bízz bennem – kértem, majd a fürdőbe érve elégedetten nyugtáztam, hogy elakad a lélegzete. Vele együtt léptem be a máris félig teli kádba, majd magam elé fordítottam, hogy a háta a mellkasomra simuljon. – Jó így? – kérdeztem összeszorított fogakkal. Csak a hasát és a derekát mertem érinteni, a vágyaim így is szinte visszafojthatatlanul lüktettek bennem.

- Jó – jött a szomorkás válasz. – Ugye lelépett Camék elől? – terelte el a figyelmemet – meg talán a sajátját is – sikeresen afelől, mit tennék most vele legszívesebben, ha nem volna magatehetetlen. Nem is fogtam fel elsőre, amit kérdezett. Aztán döntöttem. Nem hazudok neki.

- Igen – leheltem egy puszit a vállára. Most én akartam terelni a figyelmét. A nyakán is végigsimítottam a számmal, egész a füléig. – De itt biztonságban vagyunk – suttogtam bele, majd újra végigcsókolgattam a nyakát vissza a válláig.

- Ez ne, Rob… – kérte elakadó lélegzette.

- Csak hadd kényeztesselek kicsit – néztem rá oldalról. Ő meg vissza rám. Az én szemeimből biztos, hogy színtiszta vágyat és szerelmet olvashatott ki, én az övéiből egyelőre félelmet. És akkor is félelmet, amikor az egyik tenyeremet merészen a mellére simítottam. Egy könnycsepp is megjelent a szempilláján. Azonnal abbahagytam. – Ne haragudj – kértem bocsánatot ugyanebben a pillanatban, majd inkább a csaphoz nyúltam, hogy elzárjam a vizet.

- Te ne haragudj, de… így nem megy – pityeredett el.

- Semmi baj, tudom. – Eszembe jutott, mit tett vele az a rohadék, amikor ugyanilyen tehetetlen volt. Nem akartam olyan lenni, mint ő.

- Nem vagy olyan – hökkent meg erre. Fel sem tűnt, hogy kimondtam a gondolatomat, de már mindegy volt. – Nem vagy olyan – ismételte határozottan.

- De igen – sóhajtottam, majd a fejem a kád peremére hajtottam. Bár Kris kezei és karjai időnként már mozogtak, abban azért reménykedtem, hogy nem érzi a testem egy bizonyos pontját a derekának nyomódni. Eltitkolnom felesleges lett volna. Lehunytam a szemeimet, hogy legalább őt ne lássam, ha már úgyis érzem minden porcikáját, de aztán… meglepett. Megint. Az egyik kezét a háta mögé csúsztatta, és megmarkolta jelenleg legfájóbb részemet. – Kris… – nyögtem. Az előbb arra kért, hagyjam, de ő megteheti? – bosszankodtam magamban, majd újra útjára indítottam a kezem. Ezúttal a combjai közé.

Ő is felnyögött, és a simogatása is abbamaradt egy másodpercre. Örültem, hogy érzi, amit tenni akarok vele – vagy inkább neki –, legalább gyönyörhöz juttathatom valahogyan. És máris nem leszek olyan, mint… Mike.

Az ujjaimmal lágyan köröztem szerelmem testének redőin, míg a tőle kapott cirógatásokat élveztem. Egyre jobban… Mégis megpróbáltam az ő élvezetére koncentrálni, de ez akkor dőlt meg ismét, mikor a fejét oldalra hajtva csókra nyújtotta az ajkait. Kicsit előredőltem, hogy elérjem, és amint a nyelvem a szájába hatolt, az ujjaim máshol tették ugyanezt a teste mélyére. Kristen zihálása zene volt a füleimnek. A keze pedig mintha hangszeren tette volna, úgy játszott rajtam, mindennél csábítóbb ritmusban.

- Ez… ezt érzem – nyögte, mikor megszakítottam a csókunkat némi lélegzetvétel céljából, de a becézgetését nem szüntettem meg egy pillanatra sem. Ahogy ő sem rajtam. Egyre gyorsabb mozdulatokkal hajtott engem a gyönyör felé. Én sem tétlenkedtem. Míg a benne levő ujjaimmal egyre szenvedélyesebb kis nyögéseket sikerült kicsalnom édes ajkai közül, a másik kezem a melleit, a combjait, és mindenütt simogatta, ahol csak értem.

Túl hamar lett végem. Egyetlen apró, mindent elsöprő mozdulattal juttatott a csúcsra, de ő még vissza volt. Levegőt nem kaptam ugyan, de erre a szintre kívántam őt is elkísérni, csókkal ötvözve a varázst. Kristen nyögése a számba fulladt – szerencsére; nem szerettem volna, ha ránk tör a bátyja –, majd a kezét az enyémre csúsztatta a lábai közé, és ott tartotta az ujjaimat magában, míg le nem csillapodtak rajta a szenvedély hullámai.

Ekkor vettem észre az újabb könnyeket a szeme sarkán kicsordulni. Rögtön lepuszilgattam őket, majd megkérdeztem, mi a baj. Némi habozást véltem rajta felfedezni, végül válaszolt. Nem egészen úgy, mint amire számítottam.

- Magamban akarlak érezni…

Azt hittem, nekiáll búslakodni amiatt, hogy azt nem lehet, de… ez a három szó egy újabb mennyország ígéretével kecsegtetett. És valójában én is ezt akartam. Eszembe jutott, hogy ma jó párszor ösztönből mozdult. Hátha most is… – reménykedtem. Ennek a reménynek a szellemében szorítottam őt magamhoz, majd felemelkedtem vele együtt, és a karjaimba véve a hálóba vittem.

Nem érdekelt, hogy mindent összevizezünk, az ágy közepére fektettem, majd a fél kézzel magammal ráncigált törölközővel kezdtem el felitatni róla a cseppeket. Utána mellé feküdtem. Az előbb jól hallottam, amit mondott, azóta is hevesen verdeső szívem is ezt bizonygatta. A vágyaimat kérni sem kellett, máris újra készre merevítették a testem, csak…

- Nem tudom, hogy… – kezdtem, de szerelmem a számra tette az ujjait. A szemei csukva voltak eddig, de most kinyitotta őket.

- Akarom… kérlek – suttogta. Ellenállhatatlan mosoly révedt az arcára. Ha ő maga kér, kizárólag akkor bírtam volna nemet mondani, csakhogy nem kért. Épp az ellenkezőjére kért.

- Szólj, ha… kellemetlen vagy valami, jó? – estem máris kétségbe, de a tarkómra simuló keze, és a csókja, amelyre magához húzott, meggyőzött róla, hogy nincs miért aggódnom. Legalábbis erre tett kísérletet, én mégis szerettem volna mindennél szebbé tenni neki.

Hihetetlen volt, hogy alig több mint egy napja még kómában feküdt lebénulva, most pedig ő maga kéri, hogy szeretkezzem vele. A hitetlenkedést kizavartam az ágyból, és a nyakára hajolva úgy döntöttem, most tényleg mindenféle földi – és égi – gyönyört megadok a számára, amit el lehet képzelni, ennek érdekében pedig lassan haladtam. Az ujjaim némi fáziskéséssel követték a nyelvem és a csókjaim útját, mellyel a bőrét borítottam szerte mindenütt.

A mellbimbóihoz érve szerelmem felsóhajtott, majd kissé a hajamba markolt, utána a hátamat simította végig. A derekamnál cselesen a testem eleje felé vette a keze az irányt, és újra mámorító percekkel ajándékozott meg. Azonban most ő volt a főszereplő. Továbbhaladtam a hasa irányába, majd végig a combjain. Direkt nem érintettem egyelőre teste legérzékibb pontját, azt akartam a végére hagyni.

Egész a bokájáig csókokkal borítottam a testét, majd felfelé indultam. A combjait nekem kellett széttárnom, ami megint elbizonytalanított. Sajnos túl jó fantáziával rendelkeztem ahhoz, hogy szinte magam előtt lássam, amikor…

- Ne törődj vele… – lehelte szívem lüktetése. – Csak csináld…

Ellenállás-képtelenné váltam a szavaiban rejlő bizalomtól. Kényszert éreztem, hogy rászolgáljak erre a bizalomra. A belső combján haladtam a térde felől azok találkozásához, majd végigsimítottam teste elnyíló résén. Sosem gondoltam volna, hogy már ma kóstolhatom a világ legédesebb mézét, pedig… Kris nyögéssel jutalmazta, amikor a nyelvemmel megérintettem.

Még egyszer akartam. Ezúttal kevésbé lágyan simogattam végig, majd gyengéden teste nyílásába fúrtam a nyelvem, olyan mélyen, amilyen mélyen csak bírtam. Kristen csípője vonaglani kezdett. Ösztön – jutott eszembe. Sajnáltam, hogy nem ő csinálja, de az is örömmel töltött el, hogy a teste még reagál az érintéseimre. Nem is akárhogyan.

Minél jobban izgattam – immár az ujjaimmal is –, ő annál hangosabban sikoltozott. Még most sem díjaztam volna, ha beszabadul közénk a bátyja, ezért a felsőtestén végigsimítva a szájára tettem a kezem.

- Halkan – suttogtam teste virágának szirmai közé, majd újból izgatni kezdtem. A mámor, mely magával sodorta, most mégis kicsalt belőle egy sikolyt is. Az ő élvezete nekem is hatványozott boldogságot okozott, de a legfőbb kívánságát még teljesítenem kellett. Féltem. Amint szerelmem lassan visszatért hozzám a földre a fellegekből, ahova repítenem sikerült, óvatosan fölé helyezkedtem, de… féltem. – Kris… – akartam ismét lebeszélni, mert tartottam tőle, hogy vagy az álmai és a múltja válnak valóra, amint a magamévá teszem, vagy nem is fogja érezni, amit csinálok. Mindkét verzió elég borzalmas volt ahhoz, hogy inkább meg akarjak állni. – Ez inkább máskor, jó? – ziháltam.

Az önuralmam legapróbb morzsáiba kapaszkodva igyekeztem kimenekülni a helyzetből, de Kris ekkor a szemembe nézett.

- Minden rendben – suttogta. A kezei pedig megint megmozdultak. Az egyikkel végigsimított a testemen, a másikat az arcomra helyezte. – Bízom benned – tette a lelkét a lábaim elé. Úgy döntöttem, felemelem, és örökké eggyé olvasztom a sajátommal. Aztán újabb kétség villant az agyamba.

- Nem – suttogtam, és el akartam húzódni, de ekkor a lábai kulcsolódtak a derekam köré. A rajtam kalandozó keze pedig megragadott, és saját maga vezetett be a teste legforróbb barlangjába. Vagyis annak a bejáratához egyelőre, de mielőtt belehalhattam volna a gyönyörűségbe, mozdított egyet a csípőjén, és tövig magába rántott. – Kris – nyögtem megint.

Arcomra simuló tenyere a nyakamra vándorolt, majd egy csókért nyúlt felém ajkaival.

- Köszönöm – hallottam, mielőtt megcsókoltam volna.

Innen már nem volt visszaút. Elevenen égtem a vágy tüzében. Lassan kezdtem eztán mozogni benne, mindig csak annyira emelkedve el tőle, amennyire satuba szorító lábai hagyták. Szüntelenül csókoltam, és simogattam közben, hogy érezze, tényleg azt szeretném, hogy neki jó legyen. De nemcsak neki volt jó. Nekem is. Sőt!

A lassú mozgásom gyorsult, majd hamarosan fékevesztetten hajszoltam mindkettőnket a beteljesülés felé. Kristen kéjes nyöszörgéssel adta a tudtomra, hogy mennyire élvezi – nagyon élvezte. Megnyugodtam, bár nem minden szempontból. Valójában nagyon is bajban voltam. Azt még épp sikerült megvárnom, hogy felsikkantson – csókkal fojtottam el –, majd elporladtam a ránk lesújtó viharban.

Még ezután sem engedett el. A karjaiban és az ölelésében csillapodott le a vérem őrült száguldása, bódító csókok közepette. Amint éreztem, hogy enyhül a szorítása a derekamon, kihúzódtam belőle, és mellé feküdtem, így húztam magamhoz. Megint „bábunak” tűnt, mert nem segített benne, nem bújt hozzám magától, de az előbb… mozgott. Nem is akárhogyan.

Olyan érzésem volt, mintha most én álmodtam volna. Ilyesmit már többször átéltem vele – mondhatni minden szeretkezésünkkor –, de a két legjelentősebb a legelső, lakókocsis éjszakánk volt, a másik pedig, amikor már beszélt hozzám. Mindkét alkalom a bizalmát kívánta, és ő nekem adta. Ahogy az imént is…

- Szeretlek – feleltem egy korábbi vallomására, majd ezernyi csókkal ismételtem meg ezt, míg egymás féltőn szerelmes ölelésében álomba nem szenderültünk.

Reggel ugyanabban a szerelmes pózban találtak ránk a napsugarak. Megcirógattam szerelmem arcát, olyan gyengéden, hogy nem ébredt az érintésemre. Meg is csókoltam, hátha létezik a Csipkerózsika-effektus, de nem reagált. Mielőtt pánikba eshettem volna viszont, a keze végigsimított a mellkasomon… lefelé. Elkaptam, mielőtt veszélyes területekre tévedt volna, nem akartam túlságosan kihasználni az erejét.

- Jó reggelt – motyogta álmosan. Félig még aludt. Óvatosan kibontakoztam a karjaiból, majd suttogtam a szájára egy puszit, betakargattam, majd a fürdőbe vonultam.

Kedvesem még akkor is aludt, mikor a szerelmétől és a boldogságtól feltöltődve lezuhanyoztam, felöltöztem és visszaléptem hozzá. Nem zavartam fel, a földszintre mentem, hogy némi reggelivel keltsem, ha találok valami annakvalót.

Tom és Cameron a nappaliban kupaktanácskoztak, de csak Tom vigyorodott el kajánul, mikor meglátott.

- Kellemes éjszakád volt? – kérdezte ártatlanul. Egyből tudtam, hogy mindent hallottak, ami az éjjel történt, de nem akartam ezt kedvesem – a fő zajforrás – bátyja előtt részletezni, ugyanis fegyver volt nála. Sőt, egyáltalán nem akartam részletezni.

Nem válaszoltam, csak leültem közéjük – kicsit sem biztonságos lőtávolságra Camtől –, majd rágyújtottam.

- Nyugi, amíg a húgom örömében sikoltozik, addig nincs mitől tartanod – nyugtatott meg a rettegett fél, aztán ecsetelni kezdte a fejleményeket. – Lloyd már a városban van. Kihallgatták és most vigyáznak rá. Krishez is fog jönni valaki felvenni a vallomását. Rá mi vigyázunk.

- Neked be kéne menned a stúdióba, mielőtt tényleg kiakadnak rád – tanácsolta Tom. Semmi kedvem nem volt hozzá, de igaza volt. Épp elég lesz a Mike nevű gané miatt perre rohangálni, nem hiányzik még egy plusz a nyakamba.

Sóhajtva beleegyeztem, aztán megkérdeztem, tudják-e hol jár épp a közellenség.

- New Yorkból kaptam egy fülest, most néznek utána, igaz-e – avatott be Cam.

- New York… – morogtam elgondolkodva. –- Mit keres ott?

- Lloyd családja New Yorkban él. – Így már értettem.

- Vagyis egy lépéssel megint előttünk jár – nyomtam el a cigim végét, aztán felálltam és a konyhába mentem, hogy tényleg összedobjak valami reggelit Kristennek. Tom, vagy valaki bevásárolhatott, mert ennyire tele még sosem volt a hűtőm. Míg én itt ügyködtem össze némi finomságot angol módra, hallottam, hogy a többiek miről beszélgetnek.

- Tudtad, hogy ez a ti tanútok egy neves panziólánc tulaja Európában? – akadt meg a figyelmem Tom egyik kijelentésén. Mason – jutott eszembe a fickó családneve. Így már nekem is beugrott. Meg is döbbentem, hogy ő az.

Felfedeztem egy újságot a konyhaasztalon, Tom felejthette itt. Épp a Lloydról szóló cikknél volt kinyitva. Átfutottam. Nem lettem boldog.

Mint kiderült, tényleg ő az. Már értettem, miért mondta azt a hoteltulajos dolgot nekünk előző nap. Emellett megírták, hogy titokzatos körülmények között szállították ma el a vancouveri intézetből, mert valami csoda folytán meggyógyult az elméje. Egy még titokzatosabb hölgylátogatónak köszönhetően. Vagyis Krisnek. És ha Mike látta ezt a lapot, mindent tud. Ezért van New Yorkban – jöttem rá a megoldásra.

Tovább olvasva mást is megértettem. A pasas régen az egyik legkeresettebb agglegénynek számított. A nők a lábai előtt hevertek… Hiába égett meg az arca, azt egy jó plasztikus pillanatok alatt helyrehozza, aztán újra hódíthat, ha ennek az ügynek vége.

Egy olyan gondolat férkőzött ekkor az agyamba, ami a legkevésbé sem nyerte el a tetszésemet. Akárki is ez a Lloyd, az tagadhatatlan, hogy két évet várt Kristenre. Egy diliházban! Jókedvében nem csinál ilyet az ember. Csak ha tényleg bolond, de egyébként… Furcsán félni kezdtem. Nem tőle, mint veszélyforrástól, hanem tőle, mint férfitől. Túl jól kijöttek ők ketten előző nap – jutott eszembe megint. Bár Kris velem töltötte az éjszakát, és nekem vallott szerelmet, az ő közös esetük egy olyan dolog köztük, ami egészen más kapcsot jelent. És amelybe én nem férek bele…

Eléggé elkedvetlenített ez a tény, amit megpróbáltam nem féltékenységgé duzzasztani a lelkemben, de nehezebben ment, mint vártam. Főleg, amikor felvittem kedvesemnek a reggelit. Elnéztem őt, ahogy ébredezik – ujjongtam, amiért nyújtózkodott is –, majd mellé fekve puszikkal keltegettem teljesen éberré. Ahogy kinyitotta a szemeit, majd rám mosolygott, a világ kivirágzott, csak egyetlen kósza, Lloyd nevű felleg maradt a kék égen. Amivel nem is foglalkoztam, míg reggelizett.

Fekve tette ezt, én segítettem neki felülni is, mert a lábai nem moccantak. Észrevettem, de nem tettem szóvá. Neki is emlékeznie kellett rá, hogyan ölelte át velük a derekamat éjjel. Ennek ellenére mintha nem is érdekelte volna hirtelen ez a furcsa, időnkénti bénultság, ami egy-egy testrészét meggátolta a mozgásban, ezáltal őt magát. Fogalmam sem volt, mitől lehet ez, de elhatároztam, hogy ma az orvosát is felkeresem, hogy kikérjem a véleményét.

- Muszáj bemennem ma a stúdióba – közöltem vele sajnálkozva a másik dolgomat. A vállát puszilgattam, míg ő falatozott – a kezei mozogtak, bár még ez is elég remegősre sikerült.

- Tényleg, oda nekem is…

- Azt már nem – szakítottam félbe, mielőtt kimondja, amire gondolt. – Te itt maradsz és pihensz. Ha szükséged van valamire, itt van a bátyád és Tom, ők segítenek, én pedig sietek haza – ígértem újabb puszik kíséretében. Most a nyakát tiszteltem meg velük.

- A forgatáson tudják, hogy velem… mi történt? – kérdezte, és kissé elhúzódva a tekintetemet kereste.

- Igen, Tom szólt róla, hogy gyengélkedsz – árultam el azt, amit még előző nap hallottam barátomtól, míg őket egyedül hagytam Lloyddal. Újra rosszkedvem lett, ahogy eszembe jutott az az illető, aki pedig fontos kell, hogy legyen, hisz segíteni tud nekünk Mike-kal kapcsolatban. Kris is észrevette, hogy elkedvetlenedtem, de félreértette az okát.

- Hidd el, hogy próbálok… – Ő azt hitte, a gyengélkedése miatt lettem letört, pedig dehogy!

- Tudom! – csitítottam gyorsan, mielőtt a szemébe szökő könnyek kicsordulnak. – Más jutott az eszembe – akartam meggyőzni róla, hogy semmi bajom nincs azzal, hogy most ilyen… amilyen. Azaz bajom volt vele, egyáltalán nem örültem, de ettől nem szerettem kevésbé. Mindezt el is mondtam neki, mire nagyjából sikerült is elhinnie. – Leviszlek a fiúkhoz, jó? – kérdeztem tőle, mikor azt vettem észre, már nem eszik többet.

Ekkor egy rövidke csók után a szekrényemhez léptem, hogy elővegyek neki valamit a ruháim közül, de megdöbbenve láttam, hogy a fele az ő cuccaival van tele. Tom. Örültem neki, hogy kedvenc haverom még erre is gondolt, annak viszont kevésbé, hogy ha ő pakolt ide be, megérintette például Kris fehérneműit, és Isten tudja, milyen hatással volt ez rá. Azokat a bizonyos fehérneműket elnézve már csak a látványtól is tuti begerjedt, pedig… bőven elég volt most egy konkurenssel megbirkóznom, nem akartam Tommal is vetélykedni.

De nem volt mit tenni: elővettem szerelmemnek párat a saját holmijai közül, melyek ittlétét ő is meglepetésként konstatálta, de végül rábólintott a farmer-póló összeállításra, amit mellé szórtam az ágyra. Utána lehúztam róla a lepedőt, melyet addig magához szorított, de egy pillanatig képtelen voltam megmoccanni. Csak néztem, és újból megkívántam.

- Talán… menni fog egyedül is – suttogta kedvesem elpirulva, célozva ezzel az öltözködésre. Vagy arra, hogy tűnjek innen, mert most nem akarja. Eszemben sem volt erőltetni, azt viszont ki szándékoztam élvezni, hogy érinthetem, még ha nem vetkőztetési, hanem öltöztetési célzattal is. Már korábban is észbontó hatással volt ez rám, mikor Vancouverbe készülődtünk.

Nem ment neki egyedül. Ülni bírt, de a lábai nem moccantak. Képtelen voltam megállni, hogy ne csókolgassam végig őket, miközben feladtam rá egy bugyit, majd a farmert. Néhány ponthoz érve azt vettem észre, hogy megremeg.

- Most már ezt is érzed, ugye? – néztem fel rá mosolyogva. Előtte térdeltem a szőnyegen, de amikor bólintott, a combjait széttárva magamhoz húztam. A karjai rögtön a nyakam köré fonódtak, és olyan perzselő csókban egyesültünk, hogy jobbnak láttam mielőbb elmenekülni innen, mielőtt letépem róla azt a keveset, amit pillanatokkal korábban adtam rá.

Fizikai fájdalmat okozott, mikor elszakítottam magam tőle, és a pólójáért nyúltam. Melltartót nem gondoltam szükségesnek, úgysem megy sehová, meg így különben is kényelmesebben lehet, de azért a felsőteste érzékenységét is leellenőriztem, mielőtt elbújtattam volna magam elől. A mellbimbói rögtön megkeményedtek, amint megérintettem őket a nyelvemmel, Kris nyögése pedig az eszemet próbálta elvenni. Sikerrel, mert a vágyaimat már alig bírtam visszafogni, de muszáj volt.

A mielőbbi folytatás reményében mégis rásegítettem a pólót, majd a karjaimba vettem, és a földszintre indultam vele. A többiek nem voltak sehol, de a ház elől beszűrődő hangokból következtetve nem lehettek messze. Letettem kedvesemet a kanapéra, majd kihasználva az egyedül-pillanatot megcsókoltam búcsúzóul.

Épp elengedtük egymást, amikor belépett Cameron és Tom a házba. észrevettek bennünket. Még egy puszit adtam szerelmem kívánatos ajkaira, majd egy mély lélegzetet véve levettem róla a kezeimet.

Tom felgyulladó kanapés poénjától kísérten indultam el a bejárati ajtó felé. Cam követett. Visszapillantva még láttam, hogy Tom lehuppan Kristen mellé, aki viszont utánam nézett bánatosan. Még rámosolyogtam, mielőtt kiléptem volna. Odakint nem volt senki.

- Kivel beszéltetek itt az előbb? – fordultam Cam felé.

- Csak az őreinkkel. Az egyikük követ majd téged. Lehetőleg vigyázz magadra – figyelmeztetett. Tudtam, hogy csak a húga miatt, így nem hatódtam meg a kelleténél jobban. – Ezt pedig tedd el – nyújtott át egy tasakot. Nem kellett belenéznem. Amint megfogtam, tudtam, hogy egy fegyver az. – Van rá engedélyed – folytatta Cameron. Ez nem lepett meg, mindenre gondolt. – Remélem, tudod használni, ha arra kerülne sor – mosolyodott el lekicsinylően.

- Tudom – feleltem viszont büszkén. Nem egy filmet forgattam már, amelyben használnunk kellett ilyesmit, bár az kellék volt, de lőgyakorlaton részt kellett vennie minden szereplőnek, ott pedig élesben csináltuk a dolgunkat.

- Helyes – bólintott majdnem-sógorom, majd megveregette a vállam, és visszaindult a ház felé. Mielőtt belépett volna, visszafordult. – Nem tudom, mikor végzel, de ma elviszem a húgomat egy időre. Azért szólok, hogy ne aggódj majd, ha nem találsz bennünket itthon.

Nem árulta el, hova viszi, de tudtam, hogy vele jó kezekben lesz, így nem kérdezősködtem. Különben is csak egy időre viszi, azt mondta. Reméltem, hogy nem tart nekik soká.

Az első utam ezután a stúdióba vezetett, ahol legalább egy órán át kiabáltak velem, majd közölték, hogy nem perelnek be, ha a jövő héttől hajlandó vagyok éjt nappallá téve leforgatni a hiányzó jeleneteket. Kedd lévén addig még öt napom volt. Beleegyeztem. Bíztam benne, hogy addigra lezárjuk a rémálmot, amelyben élünk. Addig is a kezembe nyomták a megváltozott forgatókönyvet, majd utamra bocsátottak.

Kate kapott el a kijáratnál, megérdeklődte, mit tudok Kristenről. Ahhoz képest, hogy eleinte mennyire óvta tőlem, most még azzal is megdöbbentett, amikor közölte, hogy örül, amiért egymásra találtunk. Hogy ezt honnan vette, arról csak egy sejtésem volt – Tom –, de jólesett, hogy így gondolja. Nem árultam el neki, pontosan miért is nem tud jönni Kris dolgozni, de szerencsére nem is kérdezte, csak annyit, jól van-e.

Miután Kate-től elbúcsúztam, újra a parkoló felé vettem az irányt, de újabb akadályba botlottam. Stacey ült fel kecsesen az autóm motorháztetejére, és látszólag esze ágában sem volt leolvadni róla.

- Mennem kéne – szóltam oda neki, miközben megközelítettem az ajtaját.

- Ugyan, Rob, lehetnél kicsit kedvesebb, olyan régen találkoztunk – meresztett rám hatalmas szemeket. Ennél már csak a mellei voltak nagyobbak, de változatlanul hatástalanok voltak rám a műbájai.

- Hála Istennek – feleltem, kicsit sem titkolva az ellenszenvet, amivel iránta viseltettem.

- Nem viszel el ebédelni? – engedte el a füle mellett a szavaimat, majd lesiklott a kocsi elejéről, és elém állt, de úgy, hogy ne férjek a kilincshez. Hozzáérni nem állt szándékomban, ezért „szép szóval” próbáltam meg elintézni a dolgot.

- Nem érek rá, majd máskor, jó? Most hagyj elmenni. – Még tán sosem voltam ilyen udvarias vele, ezen meg is lepődött egy pillanatra, de nem zökkent ki: még mindig elállta az utam.

- Pedig én szeretnék veled ebédelni – biggyedtek le más részeihez hasonlóan felturbózott ajkai. Elegem lett. A derekánál fogva toltam odébb, majd kinyitottam az ajtót, és beültem. A melegre tekintettel lehúzva hagytam az ablakokat, így most sajnos hallottam, ahogy tovább panaszkodik, milyen szívtelen vagyok. Egy mosolyt kapott cserébe, mellyel igazat adtam neki. A szívemet nem neki tartogattam. Másomat sem. Ez viszont mégis lehervadt a következő szavai hallatán. – Mindkettőnknek hasznos volna… – nézte meg feltűnően a körmeit. Annyira untam már, hogy az ágyába akar csalogatni.

Elindítottam a motort.

- Hagyj békén, Stacey – sóhajtottam, de a lehúzott ablakú ajtóra támaszkodott, túl közel ahhoz, hogy ne sodorjam el, ha nem lép hátrébb. Még egyszer kiszállni nem volt kedvem, ezért rápillantottam, remélve, előbb szabadulok, ha kinyögi, mit akar a nyilvánvalón kívül. Ha csak szexet szeretne, nem erőszakoskodna ennyit. Egyszerre legalábbis. Inkább apránként… de most már vagy öt perce a „nyakamban volt”.

- Ahogy mondtam, mindkettőnknek hasznos volna – búgta. – Csak egy ebéd – nyúlt be, és a hajamba túrt… volna, ha nem rántom el a fejem.

- Mi hasznom lenne abból nekem? – nyomtam meg a nekem szót, de a szemeiből olyasmit olvastam ki, ami miatt… én kezdtem el hajolni felé.

- Tudom, hol van az a Mike, akit égre-földre kerestek – suttogta a fülembe. Egyből megdermedtem. Ezt észrevéve végig is nyalta a fülem, mire magamhoz tértem.

- Mi van? – néztem rá döbbenten. Honnan tudna Stacey bármit is Mike-ról? És honnan tudja, egyáltalán ki az a Mike?

- Ebéd? – rebegtette felém csábosnak szánva a szempilláit.

- Szállj be! – parancsoltam. Úgy gondoltam, akármekkora ribanc is, ha tud valamit, az a segítségünkre lehet. Reméltem, hogy mielőbb ki bírom szedni belőle…


(Kristen)

Nem sokáig élvezhettem Tom igen vicces társaságát – vagyis eleinte volt az, a végén már könnyeztem a nevetéstől –, mert a bátyám el akart vinni valahová.

- Egy kicsit kimozdulunk – árult el egyelőre csak ennyit.

- Jó ötlet ez? – vonakodtam.

- Van egy terv, hogyan csaljuk lépre Mike-ot. Ehhez viszont meg kell mutatnunk magunkat – árulta el. Közben besegített a tolószékbe, de én még kételkedtem, hogy ez okos ötlet. Mike-nak sajnos mesterlövész oklevele is volt, és ha megint megpróbál megölni… Cam kitalálta, mitől rettentem meg, mert hozzátette: – A kocsi, amellyel megyünk, golyóálló. És ahova viszlek, ott tiszta a terep – nyugtatott meg. Vagyis próbált.

- Rob tud erről? – kérdeztem.

- Tud – guggolt le elém. – Vigyázok rád, hugi – simogatta meg az arcom, majd rám mosolygott. Fintorral viszonoztam.

Féltem. Itt biztonságosabb volt. És minden szempontból nyugodtabb. Meglehetősen zaklatott lettem ugyanis, amikor megálltunk egy étterem előtt valahol a belvárosban.

- Minek jöttünk ide? – kérdeztem gyanakodva.

- Bent meglátod, örülni fogsz – szorította meg a kezem a bátyám. A testvérem volt, hát bíztam benne.

Minden ízemben remegtem, amikor betolt az épületbe, ott pedig az egyik sarok felé vette velem az irányt. A sarokban egy sötétebb asztal volt. Önkéntelenül markoltam meg erősebben a karfát, amikor felfedeztem, hogy ül ott valaki. Az arcát nem láttam.

- Vigyél innen – kértem, de nem hatott. – Most! – parancsoltam Camre. A sötétben ülő férfi úgy nézett ki, mint…

Még ki sem mondtam gondolatban, amikor felém fordult. Csak Lloyd volt. Mázsás kő szakadt le a szívemről. Biztos a bőre miatt akart nem épp a terem közepén helyet foglalni. Elmosolyodtam, és hátrafordítottam a fejem, hogy Cameron is lássa, már nem vagyok ideges. A mozdulatom azonban félbeszakadt.

Megpillantottam ugyanis a terem másik végében Robot. Feszült figyelemmel hallgatott valakit, aki beszélt hozzá. Szinte egymásba bújtak, olyan közel. A mosolyom az arcomra fagyott, amikor felismertem. Stacey…