Sziasztok! :)
Aszem, kicsit utáltatok az előző végén, andi68 emelte ki a legjobban tán az összes olvasó véleményét: "nem lennék én, ha nem bírtam volna egy picinyke mondattal tovább írni a fejezetet". :DDD Bocsánat :$ Az úgy nem lett volna izgi, lássátok be!!! :P :$
Nade. A maiban is lesz egy-két dolog, és biztos, hogy valamik miatt ki fogtok akadni, hogy ez miért nem tesz már ezt vagy azt, vagy amaz miért nem, de higgyétek el, ez most nem rétesnyújtás, hanem megvan az oka :) ;-) Mindennek! :)
Köszönöm szépen a véleményeket, az ittlétet!!! (LLL)
Puszi nektek :)
Szil
12. fejezet (Kristen)
Majdnem összeestem megkönnyebbülésemben, mikor megláttam, hogy csupán Tom ugrik ki a mellettem fékező autóból, és siet hozzám. Még épp időben ért oda, mert ha nem teszi, nincs mibe kapaszkodnom.
Úgy tűnt, a félelmeim annyira belém ivódtak, hogy már mindenben őt láttam. Főleg, miután ma kiderült, hogy akármelyik pillanatban felbukkanhat az életemben. Aztán arra gondoltam, ez bármikor megtörténhet, nem kell ahhoz szabadságra mennie, de ma, amikor Cam elárulta, hogy mi a helyzet, egyből rettegni kezdtem. Egyelőre fölöslegesen – hisz akkora véletlenek nem lehetnek, hogy épp aznap akarjon felkeresni, mikor megtudok róla valamit…
- Jól vagy, Kris? – döbbent meg Tom, aki mi sem természetesebb magához rántott, nehogy elessek. Amint biztosan álltam a lábaimon, eltoltam magamtól, és bólintottam. – Azt hittem, elájulsz… – motyogta.
Én is azt hittem egy pillanatig. De már jól voltam, úgyhogy kibontakoztam a karjaiból, és kérdő pillantásokkal mértem végig. Fogalmam sem volt, mit akarhat itt.
- Rob üzenetét hoztam – árulta el. A szívem rögtön sebesebb ritmusra váltott, de igyekeztem ezt eltitkolni Tom előtt. – Ma délutántól külsős helyszínen folytatták a forgatást, és neki is mennie kellett. Még nem végeztek, nem tudja, hogy meddig tartanak a felvételek, de megkért, hogy kísérjelek haza. Reggel még nem tudhatta, azért nem mondta neked előre. Te viszont eltűntél a stúdióból, mire odaértem…
Tehát ezért nem volt sehol, amikor én végeztem. Valami mégsem stimmelt. Miért üzent nekem Tommal? Reggel egyértelműen dühös volt egy kicsit, amikor elváltunk… Nem csodálkoztam volna, ha tovább játssza a sértődöttet. És miért nem keresett meg akkor, amikor megtudta, hogy terepre mennek? Mindezen kérdésekre nem tudtam a választ, de Tomot sem akartam kifaggatni.
Bólintottam egyet köszönetképpen, amiért közölte velem mindezt, majd indulni készültem haza. Ő azonban elkapta a karomat. Ahhoz még túlságosan zaklatott voltam a másik ügy miatt, hogy ezt szimplán reagáljam le, így szinte kitéptem magam az ujjai közül, és enyhén ingerülten néztem rá.
- Nyugi – szólt rám Tom rögtön. – Csak még annyit mondott, hogy el fog ide jönni, amint végzett. Fogalma sincs mikor, lehet, hogy későn, de még látni akar ma. – Én nem voltam benne biztos, hogy akarom-e, sőt… Nyugalomra vágytam, hogy végiggondoljam, mit tegyek.
A táskámba nyúltam, és toll meg papír után kotortam a kacatok között. Tollat találtam, de papír helyett egy zsebkendőre írtam rá a válaszüzenetet.
Mondd meg neki, kérlek, hogy ma ne jöjjön. Fáradt vagyok és pihenni szeretnék. Majd valamikor találkozunk.
Tom elolvasta az üzenetet, majd rám pillantott.
- Miért vagy vele ilyen? – ráncolta össze a szemöldökét rosszallóan. Nem tudtam, mire gondol, de szerencsére folytatta. – Még sosem volt így oda senkiért… pedig gyerekkorunk óta ismerem. Most életében először… totál meg van veszve valakiért – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Tom sem emlegetett szerelmet. Ahogy én sem hallottam tőle egyszer sem. Kate viszont túl romantikus léleknek tűnt hirtelen a képtelen képzelgéseivel. – A valaki viszont nem túl kedves vele… Miért, Kris?
Nem akartam ezt itt a nyílt utcán megvitatni Tommal, sőt, egyáltalán nem akartam megvitatni sem vele, sem mással. Tudtam, hogy ezzel nem fogom elnyerni egyikük tetszését sem – nyilván be fog számolni Robnak a „beszélgetésünk” minden pillanatáról, de nem érdekelt.
Nem te leszel az, akinek ezt elárulom – közöltem vele írásban, majd otthagytam töprengeni az utcán, és az épületbe léptem, ahol laktam.
A portás mosolyogva intett egyet, ahogy elhaladtam előtte a liftek irányába. Amint becsukódott mögöttem a lakásom ajtaja, máris jobban éreztem magam. Ledobtam a táskámat egy fotelbe, és mindenekelőtt elmentem, hogy vegyek egy jó forró fürdőt, ez mindig lenyugtatott.
Valamivel később a műterembe vonultam, hogy festéssel higgasszam magam tovább. Az előző éjjel letakart állványnak még csak a közelébe sem mentem, azt most nem akartam látni. Elővettem egy tiszta vásznat az egyik sarokból, és elé álltam. Az ecset ott volt a kezemben, és gondolkodás nélkül, magától mozdult, mintha dróton rángatnák… Egy órával később döbbenten meredtem az alkotásomra.
Hosszasan néztem a szemébe, melyet túlontúl élethűre sikerült festenem. Láttam benne a gyűlöletet, a csalódottságot, és azt, amit minden egyes alkalommal, amikor fájdalmat akart nekem okozni. Személyesen képtelen lettem volna így bámulni. A valaha szeretett vonások mára kifejezetten hátborzongatókká váltak. Nem bírtam sokáig nézni, kirúgtam alóla az állvány lábait, és az egészet otthagytam a műteremben.
A háló volt a lakásom legtávolabbi pontján, így oda menekültem, de az emlékeim egyre inkább a felszínre törtek. A könnyeim is. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mire álomba sírtam magam, de aztán átadtam magamnak a feleannyi nyugtot sem hozó álmoknak.
(Rob)
Váratlanul ért, amikor délután közölte a rendező, hogy a folytatást a város másik végén vesszük fel, és még ma elkezdjük. Nem először fordult elő, hogy megváltoztatta az aznapra tervezetteket, de most kifejezetten rosszkor jött. El viszont nem lóghattam, mivel én is benne voltam a jelenetekben.
Arra is alig volt időm, hogy fogjam a kocsikulcsom, és induljak a többiek után. Reméltem, hogy az egész nem tart tovább egy-két óránál, és a nap végére visszaérek a stúdióba Krisért. Szerettem volna bocsánatot kérni tőle a reggeli undok viselkedésemért. Azóta átgondoltam, és arra jutottam, nyilván nyomós oka van rá, hogy ne akarjon szorosabb kapcsolatot velem. Egyszerűen csak ki akartam deríteni, miért nem.
A forgatással kapcsolatban tévedtem. Még hétkor is tennünk kellett a dolgunkat, épp éjszakai jelenetet vettünk. Más választásom nem lévén bizalmat kellett gyakorolnom, amikor megkértem Tomot, hogy legyen szíves visszamenni és átadni Krisnek egy üzenetet, esetleg vigye is haza, mert nem akartam, hogy egyedül kelljen kószálnia. Tom szerencsére boldogan vállalta a „küldetést”. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de megígérte, hogy nem fog rámászni. Tudtam, hogy jelenleg nincs olyan állapotban, úgyhogy hittem neki.
A délelőtt során alkalmunk nyílt megbeszélni a nézeteltéréseinket, így mostanra már lehiggadt, és miután belátta, hogy igazam volt Staceyvel kapcsolatban – aki ma vele is közölte szemtől szemben, hogy engem akar, vele csak szórakozott –, békülési célzattal újra a barátomként viselkedett.
Másfél óra múlva azonban csalódottan tért vissza. El is rontottam rögtön a szövegemet, amint megláttam, de kaptam egy perc szünetet, mielőtt folytatjuk.
- Mi történt? – kérdeztem tőle, alighogy odaértem hozzá.
- Először is dugóba kerültem, így nem értem oda időben. A lakása előtt találtam meg, de épségben volt, úgyhogy nem kell aggódnod miatta. – Nem örültem, hogy Kris mégis egyedül ment haza, de nem tehettem már semmit ez ellen.
- És az üzenetet átadtad? – faggattam tovább.
- Át. Ezt felelte – nyújtott át egy papír zsebkendőt, melyen Kristen kézírása volt látható. Most is zaklatottabbnak tűnt, de annak tudtam be, hogy csupán nem megszokott felületre firkálta a sorokat. Amelyekben egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem akar ma látni.
Rosszul esett, de úgy döntöttem, nem hagyom ezt annyiban. Megköszöntem Tomnak a segítséget, majd visszamentem a kamerák elé. Egész nap azon küszködtem, hogy jó színészhez méltóan ne borítson ki az, amikor Staceynek kellett tennem a szépet, sőt, ne is lássam el újra a baját a múltkori dolog miatt, de valahogy mégis sikerült. Főleg, hogy egyelőre békén hagyott.
Éjfélkor már alig álltam a lábamon, a reggel óta tartó hajtás miatt képtelen voltam a szövegemre koncentrálni, és minden vágyam az volt, hogy hazamehessek – a haza ez esetben Kris lakását jelentette. Hála Istennek, a rendező is elfáradhatott, mert bejelentette, hogy mára ennyi. Sőt, másnap csak tízkor kellett megjelennünk, tekintettel a mai váratlan túlórázásra.
Miután villámgyorsan lezuhanyoztam, és átöltöztem, végre elindulhattam a nő felé, aki ugyan nem várt rám, mégsem szándékoztam egyetlen éjszakát sem nélküle tölteni, úgyhogy könnyűszerrel meggyőztem az éjszakai portást a házában, hogy a hölgynek sem lesz kifogása, ha felmegyek hozzá, még a késői időpont ellenére sem. Szöget ütött a fejembe, míg felfelé haladtam a lifttel, hogy így bárki más is bejuthatna ide, de nem volt már agyam töprengeni ezen. A kódra fáradtságom ellenére is tökéletesen emlékeztem, így fél perccel később már a bejárati ajtót csuktam be magam után.
A lakásban csend honolt, a jelek szerint Kris tényleg lefeküdt pihenni, ahogy Tomnak is említette. Elindultam a háló felé, de elterelte valami a figyelmem. A műterem ajtaja nyitva volt, és láttam bent egy összedőlt állványt. Beléptem, hogy megnézzem, mi történhetett, de nem lettem boldog attól, amit ott találtam. Az állványról lecsúszva egy férfit ábrázoló kép hevert a földön. A festés még frissnek látszott, az alkotója nyilván sietősen távozott innen valahová, mert kételkedtem benne, hogy Kristen csak úgy hagyna itt heverni egy festményt.
Felemeltem a képet, majd félretettem, amíg megigazítom az állványt, amelyre aztán ráhelyeztem… és megfordult egy fájó gondolat a szívemben. Nem ismertem a fickót, akit a kép ábrázolt, de valamiért gyanítottam, hogy Kris igen. Túl élethű volt ahhoz, hogy spontán fantáziából készítette volna. Lehet, hogy ő az, aki miatt tart tőlem? – kérdeztem magamban, de a következő pillanatban rám sújtó féltékenységhullám miatt inkább én is kimenekültem innen.
Nem tetszett az, ami az eszembe jutott. Mi van akkor, ha szerelmes valaki másba, de az mondjuk nem viszonozza az érzelmeit, és velem csak azért van együtt, hogy esetleg megpróbálja elfelejteni őt? Akkor valamit nagyon rosszul csinálhatok, hisz nem festette volna ezt ma, hogyha sikerem van – gondoltam. Ettől még rosszabbul éreztem magam, továbbá egyre feleslegesebbnek.
Miért töröm magam utána? – tettem fel magamnak a kérdést már sokadjára, de a választ most sem leltem. Illetve de: kívántam őt, jobban, mint eddig valaha bárkit és bármit, továbbá… azt szerettem volna, ha… közelebb enged magához. Lelkileg. A testi részével nem volt gond, csakhogy én egy számomra is megmagyarázhatatlan okból többet akartam.
Lassan beléptem a hálószobába, ahol felfedeztem őt az ágy közepére kucorodva, egészen apróra összegömbölyödve. Az ágy szélére ültem, és sokáig figyeltem. Eddig mindig mosoly játszott az ajkai körül, amikor aludt. Persze ezek az alkalmak többnyire szeretkezés után voltak. Most kissé gondterheltnek tűnt.
Szerettem volna neki bebizonyítani, hogy nem mindenki olyan, mint az a fickó azon a képen, aki meg sem érdemli a szerelmét, amennyiben helyes a feltételezésem, és valóban ő az, aki a szívét birtokolja. Én viszont tudtam volna őt szeretni, ha engedi… és ha egy apró bizonyosságot nyújt nekem abban a tekintetben, hogy talán ő is idővel képes lenne engem… elfogadni a társául. Ameddig ki nem alszik a tűz, amely minden találkozásunkkor lángba borít bennünket. Egyelőre biztosra vettem, hogy ez még nagyon-nagyon sokára lesz. A részemről persze, mert azt nem tudhattam, ő érez-e egyáltalán irántam valami mást is a vágyon kívül, vagy csak az iránt a férfi iránt…
Egy idő után rájöttem, hogy túl sokat problémázok ezen. Az lenne a normális, ha az ő kérésének megfelelően kihagynám az érzelmeket ebből az egészből, ami köztünk van, de amióta felmerült annak a lehetősége, hogy más valakié a szíve, nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ez igaz legyen. Azt akartam, hogy hozzám tartozzon. Ehhez viszont bizonyítanom kellett.
És nem úgy, amire a testem gondolt ebben a pillanatban is, amióta beléptem ide. Máshogy kellene meggyőznöm, hogy érdemes esélyt adnia nekem. Egy másodperc alatt döntöttem. Az ösztöneimet éppúgy nem bírtam befolyásolni, ahogy szándékosan a vágyaimat sem lecsillapítani, de megpróbáltam úgy mellé feküdni, miután ledobáltam a ruháimat, hogy ne ébredjen fel rá, és simán csak magamhoz húztam.
Nem riadt fel, ellenben átölelt, és a mellkasomra fektette a fejét. Még egy halk sóhaj is kiszaladt enyhén szétnyílt ajkai közül, ami megbirizgálta a bőrömet. Borzasztó nehéz volt úgy feküdni mellette, hogy önmagamnak tett ígéretem szerint nem nyúlhattam hozzá máshogy is, de kisvártatva megnyugodtam a közelségétől, és attól az érzéstől, amely amiatt járt át, hogy a karjaimban tarthatom, így észre sem vettem, mikor aludtam el.
Másnap reggel egyedül voltam az ágyban, amin azért lepődtem meg, mert eddig mindig én keltem korábban. De a kávéillatból ítélve még Kris is itthon tartózkodott. Nem mentem ki hozzá rögtön. Előbb eltöprengtem azon, hogyan fogom neki megmagyarázni azt, hogy mit keresek itt, holott azt kérte, ne jöjjek el. Végül úgy döntöttem, bevallom neki az igazat, lesz, ami lesz.
Felkeltem, és mivel a testem kordában tartására előző éjjel csak az alsónadrágot hagytam magamon, így indultam el a keresésére. A konyhában akadtam rá. Alighogy észrevett, érezhetően megfagyott a levegő a helyiségben. Libabőrös lettem a tekintetétől.
- Ne haragudj, hogy… – kezdtem, de ekkor a pultra bökött. Előre megírhatta a kérdéseit, mert az egyikbe máris beleütköztem.
Hogy jutottál be a lakásba?
- A múltkor megjegyeztem, milyen kódot ütöttél be – vallottam be. Fő az őszinteség. Kris még mindig engem figyelt. Én közben lopva végigmértem, és örültem, hogy van közöttünk egy pult, így könnyebb volt megállnom, hogy a karjaimba húzzam.
A válaszomtól nem lett engedékenyebb a pillantása, de elvette a füzetet, lapozott egyet, és máris elém rakta a következő kérdését.
Minek jöttél ide?
Erre már nehezebb volt válaszolnom. Vagyis könnyű, csak azt nem tudhattam, hogy ebből most vajon megint a tegnap reggelihez hasonló „vita” kerekedik, vagy hasznos lesz az igazság, és egy lépéssel előrébb jutok általa.
Megkockáztattam az utóbbit.
- Hiányoztál.
Kristen pislogott párat, láthatóan nem erre a válaszra számított, de nem küldött el rögtön, amit pozitívumnak könyveltem el magamban.
Szeretném, ha egy ideig nem találkozgatnánk – közölte eztán. Egyből megcsappantak a reményeim.
- Miért nem? – kérdeztem. – Ne mondd azt, hogy nem akarod bonyolítani – folytattam, mielőtt elém pakolná a következő fájdalmas mondatot. Ez egyelőre csak „egy időre” vonatkozott, nem örökre, azt nem bírtam volna elviselni, ha véglegesen küld el. Ezt is nehezen emésztgettem. – Tudom jól, hogy ez nem szerelem… a részedről, mert másé a szíved, igaz? – szegeztem neki a kérdést.
Ki is zökkentettem ezzel, mert azonnal megdermedt, és riadtan bámult rám. Keserűen nyugtáztam magamban, hogy ebbe rendesen beletrafáltam. De nem lett tőle jobb a kedvem. Felálltam, és a hálóba mentem, ahol magamra vettem a nadrágom, az ingem, majd előkotortam a cigimet, és az erkély felé tartottam. Mialatt szívtam, eltöprengtem azon, miért esik ez nekem ilyen rosszul. Nem jöttem rá, de azt sejtettem, hogy túlságosan sokat jelent ő már nekem ahhoz, hogy ezt egy kézlegyintéssel el tudjam intézni.
Visszamentem hozzá, mire felriadt a révületből, melybe a leleplezésemmel taszítottam, és írni kezdett valamit. Megálltam előtte, és vártam, hogy befejezze.
Nem az van, amire gondolsz. Nem vagyok szerelmes.
- Láttam azt a képet tegnap – vallottam be a gyanúm alapját is, miközben a műterme felé intettem. – Nem kell kímélned az érzéseimet. – Ebben a másodpercben eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni, ki iránt mit érez. – Ezentúl nem bonyolítom a kapcsolatunkat, megígérem. Csak szex.
Alighogy ezt kimondtam, mázsák kezdték nyomni a szívemet, de nem foglalkoztam vele. Ehelyett közelebb léptem a döbbent Kristenhez, és kihasználtam azt a másodpercet, amíg nem volt képes előre látni, mik a szándékaim. A derekánál fogva magamhoz szorítottam, majd a feneke alá nyúlva felemeltem, és a pultra ültettem. Csak egy rövidnadrágszerű és egy trikó takarta előlem csodás testét, melyektől könnyedén megszabadítottam, levegőt venni sem volt ideje.
Ezután az ajkaira tapasztottam a számat. Kábán, de legalább viszonozta a csókomat. És az ingemet már ő simította le a vállaimról. Nem tétováztam tovább. Ha ő csak erre vágyik, ezt akkor is én adom meg neki, és nem fogom hagyni, hogy más tegye meg. Azt sem, hogy egyáltalán energiája jusson másra. Ha a szívét nem is, a testét birtokolni fogom – határoztam el.
Ennek érdekében hanyatt döntöttem a pulton, a combjai alá nyúlva széttártam a lábait, és egyből nőiességéhez hajoltam. Felnyögött, mikor megérezte magában a nyelvemet. Szorosan tartottam, élveztem, ahogy vonaglik az érintésem és a nem épp szokványos csókom alatt, de addig nem engedtem el, míg körmei a pultot nem kezdték el kaparászni… és azután sem. Tovább hajtottam a gyönyörét, el akartam érni, hogy legalább annyira megőrüljön értem, mint én őérte. Ezt a lélegzete elakadásából már sejthettem, de továbbra sem álltam le.
Egész addig nyalogattam szemérme minden ízletes négyzetcentiméterét, míg a hajamba markolva el nem rántott magától, hogy aztán felhúzzon, és a számra tapassza az ajkait. Csókunk közben bontottam ki magam a nadrágomból, és valahogy még egy óvszert is sikerült előszednem a zsebéből, vakon pedig magamra húznom, hogy aztán Kristennel is ezt csináljam.
Ismét hanyatt dőlt a pulton, mialatt mozogni kezdtem benne, egyre sebesebb tempóban hajszolva a gyönyört, amely az ő számára – hála az előlegnek – nem váratott magára sokat. A melleit csókolgattam közben, aztán a nyakára siklott a nyelvem, és finoman bele is haraptam, miközben követtem őt a mennyekbe.
Mivel csak szexet akart tőlem, nem tehettem meg, hogy ezután elromantikázzam a pillanatot, pedig szívesen megtettem volna. De lenyeltem a kikívánkozó becéző szavaimat, valamint az ujjaimat bizsergető gyengédséget, mellyel végigcirógathatnám, és egyszerűen elléptem tőle. A használt gumit a szemétbe hajítottam, majd visszagomboltam a nadrágomat, és felvettem a földről az ingemet.
- Azt hiszem, most jobb, ha megyek – közöltem a még mindig a pulton pihegő Kristennel. Ő kissé értetlenkedve nézte végig, ahogy rendbe rakom magamon a ruháimat, majd észbe kapott, hogy ő is meztelen, így leugrott a pultról, és a ruháit felemelve magához szorította őket.
Nem volt már itt dolgom, megkaptam, amit akartam, ő is, amit ő akart, így tényleg elindultam a bejárat felé. Vártam, hátha utánam jön, és esetleg… magam sem tudtam, miben reménykedem, hisz elég kilátástalannak tűnt minden. Nem először adta a tudtomra, hogy mit is akar tőlem pontosan. Illetve mit nem. Annál jobban megdöbbentett, mikor a karomra rakta a kezét, alighogy lenyomtam a kilincset.
Ránéztem, és szerettem volna, ha felfedezhetek rajta valami bíztató jelet, de csak ennyit mondott:
- Sajnálom.
A hangja hiányzott hozzá, de ezt a szót bármikor le bírtam volna olvasni az ajkairól.
- Hagyjuk ezt – kértem. – Megértettem, hol a helyem. – Ezzel kiléptem a lakásból, és a magam mögött becsukott ajtónak dőltem egy percre.
Minden porcikám arra ösztönzött, hogy ezt ne hagyjam annyiban, de csupán arra tudtam rávenni magam – mivel teljesen nem akartam elveszíteni őt –, hogy ezentúl az ágyban fogok megadni a számára mindent, amit csak kíván, hátha egyszer majd… hátha többet is akarni fog. Addig pedig ennyiben maradunk.
Ennek ellenére nehéz szívvel indultam el haza, majd a forgatásra.
(Kristen)
Miután Rob elment, sokáig győzködtem magam arról, hogy így lesz a legjobb. Az ő érdekében. Az is megfordult a fejemben, hogy a saját biztonságérzetem miatt megkérem, költözzön ide egy időre, de elvetettem az ötletet, mert ezzel nem az alapproblémára találnám meg a megoldást, sőt, csak tovább bonyolítanám azt. Ettől még ugyanúgy megtalálna az az állat, akit többé látni sem akartam.
Egy másik ötletként az is az eszembe villant, és éjjel, lefekvés előtt még biztos is voltam benne, hogy ma úgy fogok cselekedni – elmegyek innen egy időre, hogy ne találjon rám –, de ezt is elvetettem, mivel egy idő után már nem lenne hová menekülnöm előle, akkor meg mi értelme?
Rob csak annyiban könnyítette meg a helyzetemet, hogy végre felfogta, több nem lehet köztünk annál, mint ami van. Szerettem volna szeretni őt, de nem mertem… nehogy baja essen. Azt nem éltem volna túl. Márpedig tudtam, hogy tőle minden kitelik.
Boldogtalanul vánszorogtam el a stúdióba, tökéletesen felkészülve arra, hogy a rémálmom bármelyik pillanatban felbukkanhat a semmiből, és magával hurcolhat, hogy akármit tegyen velem. Erre felkészültem, és mivel nem állt szándékomban menekülni előle, úgy döntöttem, nem körülötte fog forogni minden gondolatom, sőt, megpróbálok róla minél inkább megfeledkezni, és ugyanúgy tenni a dolgom, ahogyan eddig.
A lakókocsimhoz érve viszont ismét rám tört a rettegés egy formája. Újabb rózsaszál várt ugyanis a küszöbön. Egy percig csak bámultam, majd körülnéztem, hátha még a közelben van az, aki itt hagyta. De az emberek a dolgukra sietve jöttek-mentek körülöttem, senki nem foglalkozott sem velem, sem a virággal. Most már biztos voltam benne, hogy nem Rob az, aki küldte, hisz azt elmondta volna… talán.
Bizonytalanul a kezembe vettem a vérvörös rózsát, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem a birodalmamba. Nem akartam vázába tenni, kidobni szándékoztam ezt is, mint előző nap a többit, mégis félretettem az egyik sarokban álló asztalra. Aztán belevetettem magam a munkába, és nem álltam meg egy percre sem. A gondolataimat sikerült is elterelnem, sokkal hatásosabban, mint előző este a festéssel, így ijedten összerezzentem, mikor dél körül bekopogtak az ajtón.
Tudtam, hogy nem Kate keres, mert ő nem kopogott volna. A közvetlen főnökömként engedélye volt kérdés nélkül belépni ide. Kíváncsian léptem az ajtóhoz, hogy kinyissam, és meglepett, mikor Tommal találtam szembe magam. Két zacskót tartott a kezében.
- Meghívhatlak ebédelni? – kérdezte. El is feledkeztem az evésről. Őszintén szólva az időről is. Az órámra pillantva viszont megállapíthattam, hogy már dél is elmúlt. A jelmezekkel jól haladtam, így észre sem vettem az idő múlását. De Tomhoz most nem volt kedvem. – Ugyan már, neked is kell enned – közölte a fejrázásomra, majd óvatosan félretolt, és belépett mellettem a lakókocsiba.
Nem tiltakoztam, megadóan letettem a kezemben tartott ollót, és leültem, várva, mivel akar megetetni. Első körben sajtburgert pakolt elém az asztalra. Elmosolyodtam. Volt egy olyan érzésem, hogy valami ilyesmit fog nekem tálalni. De ezzel még nem ért véget a dolog.
- Szeretnék veled beszélni – jött a következő „etetése”. – Robról. – Ettől már elkomorultam. – Meg engem is érdekelne valami. Most nem az, ami tegnap, nyugi – tette hozzá, mikor szúrósan pillantottam felé a szendvics majszolása közben.
Türelmesen vártam, hogy belekezdjen, közben el is pusztítottam az adagom felét. Most éreztem csak igazán, hogy régen volt már másnap reggel, amikor legutóbb lement valami a torkomon. Még azelőtt, hogy megtudtam volna, vele mi van.
Tom nem kapkodta el a témát, csak akkor szólalt meg, mikor ő is kivégezte az első sajtburgerét.
- Szeretném, ha kicsit megértőbb lennél vele. – Feltartottam a tenyerem, jelezve, hogy nem akarom hallani a folytatást, sejtettem ugyanis, mire szeretne rávenni. – Oké, nem erőltetem. Csak arra kérlek, hogy gondold magad a helyébe. Akármilyen okod is van rá, hogy nem akarsz tőle semmi komolyabbat, kérlek, csak… próbáld elképzelni, te mit éreznél a helyében. Ennyi. És most beszéljünk másról. Van kedved megint moziba jönni velem?
Kételkedtem benne, hogy Rob díjazná, ha Tommal mennék moziba, de amúgy sem terveztem ilyesmit. Lehetőség szerint mindenkitől távol akartam maradni az elkövetkező három hétben.
Megráztam a fejem, és elgondolkodtam Tom szavain. Azokon, amelyeket a barátjáról mondott. Ha én lennék az ő helyében, az biztos, hogy ezt nem hagynám annyiban. Kiváltképp, ha az illető olyan mély érzéseket képes ébreszteni bennem, mint amilyeneket ő. Talán még rózsákkal is megkísérelném a szívébe lopni magam – tévedt a tekintetem a karcsú kis növény felé.
Tom is odanézett, mit bámulok ott olyan meredten. Aztán kelletlenül visszanézett rám.
- Az kitől van? – kérdezte. A hangja tökéletesen féltékenyen hangzott. Nem feleltem neki, inkább befejeztem a szendvicsemet, és felálltam, jelezvén, hogy neki is ideje lenne távoznia.
Hogy még inkább meggyőzzem erről, odaléptem a munkaasztalomhoz, és felemeltem az egyik anyagot. A pillantását végig magamon éreztem, és egyáltalán nem keltett bennem kellemes érzéseket vele. Megadóan megfordultam, és ránéztem. Kár volt, épp a fenekemet vizslathatta az imént. Elnyomtam a pirulásomat, és megragadtam egy papír-toll duettet.
Köszönöm az ebédet, és a „beszélgetést”. De most dolgoznom kell. A mozit halasszuk el, a virág pedig nem tudom, kitől származik. Kösz mindent, Tom!
Úgy gondoltam, ezzel minden témára reagáltam, ami felmerült közöttünk, úgyhogy átnyújtottam neki, majd vártam, hogy elmenjen. A cetlit a zsebébe gyűrte, miután elolvasta, de nem látszott neki sietősnek. Vállat vontam, és megpróbáltam a munkámra koncentrálni, de nem ment úgy, hogy tudtam, minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli.
- Oké – szólalt meg egyszer közvetlenül mögöttem. Riadtan megpördültem, mert nem hallottam, mikor lépett mögém. – Nem avatkozom bele, mit csináltok egymással. De ő a barátom… a múltkori balhé ellenére is. És nem tetszik, amit vele művelsz – közölte velem jéghideg hangon.
Ha nem lett volna az életemben egy olyan valaki, aki sokkal keményebb figyelmeztetésben is részesített már, akkor komolyan megijedhettem volna a szavai meg a hanghordozása hallatán, így azonban csak eltátogtam egy sajnálomot – pont, mint reggel Robnak –, mire Tom felsóhajtott, megrázta a fejét, majd az ajtóhoz ment. Megkönnyebbültem, mikor végre egyedül maradtam. És újra nekiálltam dolgozni terápia gyanánt, valamint gondolatelterelésképpen. Egész jól ment. Estig.
A lakókocsiból kilépve már meg sem lepett, mikor egy csokor vörös rózsába botlottam. Ezúttal nem a kukában végezte. Úgy döntöttem, nem a virág tehet róla, hogy aki küldte az… vagy megszállottan őrült, vagy… vagy Rob. De semmiképp nem a növény volt a hibás. Hazavittem őket.
Robbal nem találkoztam, és kényszerítettem magam, hogy ne is keressem a kocsiját a parkolóban. Sejtettem, hogy most olyan szintre érkezett a kapcsolatunk, amikor vagy megjelenik majd nálam, vagy nem. Pont, mint ahogy ő is. Robtól tartottam kevésbé. Vele egyértelmű volt, mi történne, a másik esetben azonban semmit sem vehettem biztosra. Az autóktól ma nem rezzentem össze, és egy sem lassított mellettem hazáig.
Otthon a rózsákat beraktam egy vázába, majd lezuhanyoztam, bekapcsoltam a tévét, és elaludtam a kanapén.
(Rob)
- Ma nem mész el itthonról? – kérdezte Tom. Amióta felfedezett a medence szélén ülve, nem tágított mellőlem. Először csak egy sörért nyúlt, majd áthatóan figyelni kezdett. Idegesített is vele rendesen, de amíg nem szólalt meg, nem volt vele más bajom. Ezzel a kérdéssel viszont kicsapta a biztosítékot.
- Nem! – néztem rá felbőszülten.
- Oké, csak megkérdeztem. Nyugi, haver… – Igazság szerint én sem tudtam, mitől dühödtem be ennyire. Csak egy ártatlan kérdést tett fel. Nekem azonban érzékeny pontot érintett vele.
- Bocs – morogtam, és elővettem egy teli üveget a rekeszből a kiürült helyett. A hatodik kiürült helyett.
- Nem értem, miért viselkedtek így egymással.
- Van valakije – árultam el. Egész nap az a kép járt a fejemben. És Kris hiába tagadta, nem volt kétséges, hogy érez, vagy ha nem is jelenleg, de valaha érzett valamit az iránt a pasas iránt. Különben nem festette volna meg.
- Megfestette? – döbbent meg Tom. – Hát festeni is tud? – hüledezett. Én észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam az előbbi gondolataimat, de már mindegy volt.
- Csodás képei vannak – emlékeztem vissza arra, amikor legelőször engedett be a szentélyébe a régi lakásában. Észre sem vettem, mennyire megváltozott a hangom, de Tom felhívta rá a figyelmemet.
- Elvarázsolt téged a csaj, ne is tagadd – vigyorgott rám.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Ez csak szex. Testi vágy. Ösztönök… Hívd, ahogy akarod. De nem varázslat – néztem rá behatóan. Nem szerettem volna, ha felhozza az érzelmeket. Ez most egy másik gyenge pontom volt.
- Szóval azt hiszed, van valakije. Vagyis valaki, akibe bele van zúgva? – kérdezett visszább Tom. Erről pár mondattal korábban tettem említést.
- Minden jel erre mutat – bólintottam. – Talán ezért nem akar tőlem semmit… semmi komolyabbat.
- És most mit fogsz tenni? – Fogalmam sem volt. Nem feleltem Tomnak, mert nem tudtam mit mondjak. – Remélem, nem hagyod annyiban. Rég láttalak ennyire mosott szarnak. Utoljára talán akkor, amikor oviban kikosarazott az óvónőd… – merengett el első közös emlékünkön. Már azóta a barátom volt.
- Kösz, Tom – néztem rá hirtelen. Úgy tett, mint aki nem értené, mit, de én tudtam, hogy pontosan vágja, mire gondolok.
- Ha ma már úgyis itthon dekkolsz ahelyett, hogy a csajt győzködnéd mélyre hatóan arról, mennyivel jobban járna veled… akár ihatnánk valami erősebbet is – javasolta aztán hirtelen. Nem volt ellene kifogásom, így elővett néhány üveg whiskyt és szivart a bárszekrényből.
Másnap iszonyatos fejfájással ébredtem. Az mégis jobban taccsra vágott, hogy a saját ágyamban, nem pedig Kris mellett. A zuhany sem segített a bajaimon. Tom viszont üdébbnek hatott, mint valaha. Utáltam is ezért rendesen. Amióta Staceyből kigyógyult – mondjuk nem kellett neki sok hozzá, elég volt pár nap, na meg persze a csaj hatékony szókimondása –, egész normálisan viselkedett. Úgy rémlett, előző éjjel elárulta, hogy megpróbált Kristen lelkére beszélni, de megkértem, hogy hagyja békén, hadd oldjam ezt meg én magam.
Most is emlékeztettem erre, mielőtt dolgozni indultunk. Nem kellett tartanom tőle, hogy megszegi az ígéretét, szerencsére a mai napon együtt szerepeltünk néhány jelenetben, így szemmel bírtam tartani. Kristent viszont nagy ívben kerültem. Kivéve egy-két pillantást, melyet akkor engedélyeztem magamnak felé, amikor a stúdióban akadt dolga. Vacakul éreztem magam, és borzasztóan hiányzott, de ő kiegyensúlyozottnak tűnt, és jókedvűnek látszott.
Ezt támasztotta alá az is, hogy mindenkire mosolygott. Kivéve rám. Még Tomnak is kijutott a ragyogásból, engem azonban pillantásra sem méltatott.
Estig bírtam ezt elviselni. Akkor viszont határozott léptekkel indultam el a lakókocsija felé. De már elment. Csalódott lettem, hogy nem várt meg, de aztán rendre utasítottam magam. Miért várt volna? – komorodtam el, majd hazaindultam. Hozzám. Hátha csak kell neki egy kis idő...
Tom megint csodálkozott, hogyhogy nem Krishez mentem, de egyetlen pillantással beléfojtottam a szót. Aztán hangosan is kimondtam, amit észrevettem.
- Egész nap ügyet sem vetett rám – közöltem vele. – Még veled is kedvesebb volt, mint velem! – éreztem, hogy lassan elönt a dühödt féltékenység. Megpróbáltam lehiggadni, de nem ment könnyen.
Majdnem összeestem megkönnyebbülésemben, mikor megláttam, hogy csupán Tom ugrik ki a mellettem fékező autóból, és siet hozzám. Még épp időben ért oda, mert ha nem teszi, nincs mibe kapaszkodnom.
Úgy tűnt, a félelmeim annyira belém ivódtak, hogy már mindenben őt láttam. Főleg, miután ma kiderült, hogy akármelyik pillanatban felbukkanhat az életemben. Aztán arra gondoltam, ez bármikor megtörténhet, nem kell ahhoz szabadságra mennie, de ma, amikor Cam elárulta, hogy mi a helyzet, egyből rettegni kezdtem. Egyelőre fölöslegesen – hisz akkora véletlenek nem lehetnek, hogy épp aznap akarjon felkeresni, mikor megtudok róla valamit…
- Jól vagy, Kris? – döbbent meg Tom, aki mi sem természetesebb magához rántott, nehogy elessek. Amint biztosan álltam a lábaimon, eltoltam magamtól, és bólintottam. – Azt hittem, elájulsz… – motyogta.
Én is azt hittem egy pillanatig. De már jól voltam, úgyhogy kibontakoztam a karjaiból, és kérdő pillantásokkal mértem végig. Fogalmam sem volt, mit akarhat itt.
- Rob üzenetét hoztam – árulta el. A szívem rögtön sebesebb ritmusra váltott, de igyekeztem ezt eltitkolni Tom előtt. – Ma délutántól külsős helyszínen folytatták a forgatást, és neki is mennie kellett. Még nem végeztek, nem tudja, hogy meddig tartanak a felvételek, de megkért, hogy kísérjelek haza. Reggel még nem tudhatta, azért nem mondta neked előre. Te viszont eltűntél a stúdióból, mire odaértem…
Tehát ezért nem volt sehol, amikor én végeztem. Valami mégsem stimmelt. Miért üzent nekem Tommal? Reggel egyértelműen dühös volt egy kicsit, amikor elváltunk… Nem csodálkoztam volna, ha tovább játssza a sértődöttet. És miért nem keresett meg akkor, amikor megtudta, hogy terepre mennek? Mindezen kérdésekre nem tudtam a választ, de Tomot sem akartam kifaggatni.
Bólintottam egyet köszönetképpen, amiért közölte velem mindezt, majd indulni készültem haza. Ő azonban elkapta a karomat. Ahhoz még túlságosan zaklatott voltam a másik ügy miatt, hogy ezt szimplán reagáljam le, így szinte kitéptem magam az ujjai közül, és enyhén ingerülten néztem rá.
- Nyugi – szólt rám Tom rögtön. – Csak még annyit mondott, hogy el fog ide jönni, amint végzett. Fogalma sincs mikor, lehet, hogy későn, de még látni akar ma. – Én nem voltam benne biztos, hogy akarom-e, sőt… Nyugalomra vágytam, hogy végiggondoljam, mit tegyek.
A táskámba nyúltam, és toll meg papír után kotortam a kacatok között. Tollat találtam, de papír helyett egy zsebkendőre írtam rá a válaszüzenetet.
Mondd meg neki, kérlek, hogy ma ne jöjjön. Fáradt vagyok és pihenni szeretnék. Majd valamikor találkozunk.
Tom elolvasta az üzenetet, majd rám pillantott.
- Miért vagy vele ilyen? – ráncolta össze a szemöldökét rosszallóan. Nem tudtam, mire gondol, de szerencsére folytatta. – Még sosem volt így oda senkiért… pedig gyerekkorunk óta ismerem. Most életében először… totál meg van veszve valakiért – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Tom sem emlegetett szerelmet. Ahogy én sem hallottam tőle egyszer sem. Kate viszont túl romantikus léleknek tűnt hirtelen a képtelen képzelgéseivel. – A valaki viszont nem túl kedves vele… Miért, Kris?
Nem akartam ezt itt a nyílt utcán megvitatni Tommal, sőt, egyáltalán nem akartam megvitatni sem vele, sem mással. Tudtam, hogy ezzel nem fogom elnyerni egyikük tetszését sem – nyilván be fog számolni Robnak a „beszélgetésünk” minden pillanatáról, de nem érdekelt.
Nem te leszel az, akinek ezt elárulom – közöltem vele írásban, majd otthagytam töprengeni az utcán, és az épületbe léptem, ahol laktam.
A portás mosolyogva intett egyet, ahogy elhaladtam előtte a liftek irányába. Amint becsukódott mögöttem a lakásom ajtaja, máris jobban éreztem magam. Ledobtam a táskámat egy fotelbe, és mindenekelőtt elmentem, hogy vegyek egy jó forró fürdőt, ez mindig lenyugtatott.
Valamivel később a műterembe vonultam, hogy festéssel higgasszam magam tovább. Az előző éjjel letakart állványnak még csak a közelébe sem mentem, azt most nem akartam látni. Elővettem egy tiszta vásznat az egyik sarokból, és elé álltam. Az ecset ott volt a kezemben, és gondolkodás nélkül, magától mozdult, mintha dróton rángatnák… Egy órával később döbbenten meredtem az alkotásomra.
Hosszasan néztem a szemébe, melyet túlontúl élethűre sikerült festenem. Láttam benne a gyűlöletet, a csalódottságot, és azt, amit minden egyes alkalommal, amikor fájdalmat akart nekem okozni. Személyesen képtelen lettem volna így bámulni. A valaha szeretett vonások mára kifejezetten hátborzongatókká váltak. Nem bírtam sokáig nézni, kirúgtam alóla az állvány lábait, és az egészet otthagytam a műteremben.
A háló volt a lakásom legtávolabbi pontján, így oda menekültem, de az emlékeim egyre inkább a felszínre törtek. A könnyeim is. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mire álomba sírtam magam, de aztán átadtam magamnak a feleannyi nyugtot sem hozó álmoknak.
(Rob)
Váratlanul ért, amikor délután közölte a rendező, hogy a folytatást a város másik végén vesszük fel, és még ma elkezdjük. Nem először fordult elő, hogy megváltoztatta az aznapra tervezetteket, de most kifejezetten rosszkor jött. El viszont nem lóghattam, mivel én is benne voltam a jelenetekben.
Arra is alig volt időm, hogy fogjam a kocsikulcsom, és induljak a többiek után. Reméltem, hogy az egész nem tart tovább egy-két óránál, és a nap végére visszaérek a stúdióba Krisért. Szerettem volna bocsánatot kérni tőle a reggeli undok viselkedésemért. Azóta átgondoltam, és arra jutottam, nyilván nyomós oka van rá, hogy ne akarjon szorosabb kapcsolatot velem. Egyszerűen csak ki akartam deríteni, miért nem.
A forgatással kapcsolatban tévedtem. Még hétkor is tennünk kellett a dolgunkat, épp éjszakai jelenetet vettünk. Más választásom nem lévén bizalmat kellett gyakorolnom, amikor megkértem Tomot, hogy legyen szíves visszamenni és átadni Krisnek egy üzenetet, esetleg vigye is haza, mert nem akartam, hogy egyedül kelljen kószálnia. Tom szerencsére boldogan vállalta a „küldetést”. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de megígérte, hogy nem fog rámászni. Tudtam, hogy jelenleg nincs olyan állapotban, úgyhogy hittem neki.
A délelőtt során alkalmunk nyílt megbeszélni a nézeteltéréseinket, így mostanra már lehiggadt, és miután belátta, hogy igazam volt Staceyvel kapcsolatban – aki ma vele is közölte szemtől szemben, hogy engem akar, vele csak szórakozott –, békülési célzattal újra a barátomként viselkedett.
Másfél óra múlva azonban csalódottan tért vissza. El is rontottam rögtön a szövegemet, amint megláttam, de kaptam egy perc szünetet, mielőtt folytatjuk.
- Mi történt? – kérdeztem tőle, alighogy odaértem hozzá.
- Először is dugóba kerültem, így nem értem oda időben. A lakása előtt találtam meg, de épségben volt, úgyhogy nem kell aggódnod miatta. – Nem örültem, hogy Kris mégis egyedül ment haza, de nem tehettem már semmit ez ellen.
- És az üzenetet átadtad? – faggattam tovább.
- Át. Ezt felelte – nyújtott át egy papír zsebkendőt, melyen Kristen kézírása volt látható. Most is zaklatottabbnak tűnt, de annak tudtam be, hogy csupán nem megszokott felületre firkálta a sorokat. Amelyekben egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem akar ma látni.
Rosszul esett, de úgy döntöttem, nem hagyom ezt annyiban. Megköszöntem Tomnak a segítséget, majd visszamentem a kamerák elé. Egész nap azon küszködtem, hogy jó színészhez méltóan ne borítson ki az, amikor Staceynek kellett tennem a szépet, sőt, ne is lássam el újra a baját a múltkori dolog miatt, de valahogy mégis sikerült. Főleg, hogy egyelőre békén hagyott.
Éjfélkor már alig álltam a lábamon, a reggel óta tartó hajtás miatt képtelen voltam a szövegemre koncentrálni, és minden vágyam az volt, hogy hazamehessek – a haza ez esetben Kris lakását jelentette. Hála Istennek, a rendező is elfáradhatott, mert bejelentette, hogy mára ennyi. Sőt, másnap csak tízkor kellett megjelennünk, tekintettel a mai váratlan túlórázásra.
Miután villámgyorsan lezuhanyoztam, és átöltöztem, végre elindulhattam a nő felé, aki ugyan nem várt rám, mégsem szándékoztam egyetlen éjszakát sem nélküle tölteni, úgyhogy könnyűszerrel meggyőztem az éjszakai portást a házában, hogy a hölgynek sem lesz kifogása, ha felmegyek hozzá, még a késői időpont ellenére sem. Szöget ütött a fejembe, míg felfelé haladtam a lifttel, hogy így bárki más is bejuthatna ide, de nem volt már agyam töprengeni ezen. A kódra fáradtságom ellenére is tökéletesen emlékeztem, így fél perccel később már a bejárati ajtót csuktam be magam után.
A lakásban csend honolt, a jelek szerint Kris tényleg lefeküdt pihenni, ahogy Tomnak is említette. Elindultam a háló felé, de elterelte valami a figyelmem. A műterem ajtaja nyitva volt, és láttam bent egy összedőlt állványt. Beléptem, hogy megnézzem, mi történhetett, de nem lettem boldog attól, amit ott találtam. Az állványról lecsúszva egy férfit ábrázoló kép hevert a földön. A festés még frissnek látszott, az alkotója nyilván sietősen távozott innen valahová, mert kételkedtem benne, hogy Kristen csak úgy hagyna itt heverni egy festményt.
Felemeltem a képet, majd félretettem, amíg megigazítom az állványt, amelyre aztán ráhelyeztem… és megfordult egy fájó gondolat a szívemben. Nem ismertem a fickót, akit a kép ábrázolt, de valamiért gyanítottam, hogy Kris igen. Túl élethű volt ahhoz, hogy spontán fantáziából készítette volna. Lehet, hogy ő az, aki miatt tart tőlem? – kérdeztem magamban, de a következő pillanatban rám sújtó féltékenységhullám miatt inkább én is kimenekültem innen.
Nem tetszett az, ami az eszembe jutott. Mi van akkor, ha szerelmes valaki másba, de az mondjuk nem viszonozza az érzelmeit, és velem csak azért van együtt, hogy esetleg megpróbálja elfelejteni őt? Akkor valamit nagyon rosszul csinálhatok, hisz nem festette volna ezt ma, hogyha sikerem van – gondoltam. Ettől még rosszabbul éreztem magam, továbbá egyre feleslegesebbnek.
Miért töröm magam utána? – tettem fel magamnak a kérdést már sokadjára, de a választ most sem leltem. Illetve de: kívántam őt, jobban, mint eddig valaha bárkit és bármit, továbbá… azt szerettem volna, ha… közelebb enged magához. Lelkileg. A testi részével nem volt gond, csakhogy én egy számomra is megmagyarázhatatlan okból többet akartam.
Lassan beléptem a hálószobába, ahol felfedeztem őt az ágy közepére kucorodva, egészen apróra összegömbölyödve. Az ágy szélére ültem, és sokáig figyeltem. Eddig mindig mosoly játszott az ajkai körül, amikor aludt. Persze ezek az alkalmak többnyire szeretkezés után voltak. Most kissé gondterheltnek tűnt.
Szerettem volna neki bebizonyítani, hogy nem mindenki olyan, mint az a fickó azon a képen, aki meg sem érdemli a szerelmét, amennyiben helyes a feltételezésem, és valóban ő az, aki a szívét birtokolja. Én viszont tudtam volna őt szeretni, ha engedi… és ha egy apró bizonyosságot nyújt nekem abban a tekintetben, hogy talán ő is idővel képes lenne engem… elfogadni a társául. Ameddig ki nem alszik a tűz, amely minden találkozásunkkor lángba borít bennünket. Egyelőre biztosra vettem, hogy ez még nagyon-nagyon sokára lesz. A részemről persze, mert azt nem tudhattam, ő érez-e egyáltalán irántam valami mást is a vágyon kívül, vagy csak az iránt a férfi iránt…
Egy idő után rájöttem, hogy túl sokat problémázok ezen. Az lenne a normális, ha az ő kérésének megfelelően kihagynám az érzelmeket ebből az egészből, ami köztünk van, de amióta felmerült annak a lehetősége, hogy más valakié a szíve, nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ez igaz legyen. Azt akartam, hogy hozzám tartozzon. Ehhez viszont bizonyítanom kellett.
És nem úgy, amire a testem gondolt ebben a pillanatban is, amióta beléptem ide. Máshogy kellene meggyőznöm, hogy érdemes esélyt adnia nekem. Egy másodperc alatt döntöttem. Az ösztöneimet éppúgy nem bírtam befolyásolni, ahogy szándékosan a vágyaimat sem lecsillapítani, de megpróbáltam úgy mellé feküdni, miután ledobáltam a ruháimat, hogy ne ébredjen fel rá, és simán csak magamhoz húztam.
Nem riadt fel, ellenben átölelt, és a mellkasomra fektette a fejét. Még egy halk sóhaj is kiszaladt enyhén szétnyílt ajkai közül, ami megbirizgálta a bőrömet. Borzasztó nehéz volt úgy feküdni mellette, hogy önmagamnak tett ígéretem szerint nem nyúlhattam hozzá máshogy is, de kisvártatva megnyugodtam a közelségétől, és attól az érzéstől, amely amiatt járt át, hogy a karjaimban tarthatom, így észre sem vettem, mikor aludtam el.
Másnap reggel egyedül voltam az ágyban, amin azért lepődtem meg, mert eddig mindig én keltem korábban. De a kávéillatból ítélve még Kris is itthon tartózkodott. Nem mentem ki hozzá rögtön. Előbb eltöprengtem azon, hogyan fogom neki megmagyarázni azt, hogy mit keresek itt, holott azt kérte, ne jöjjek el. Végül úgy döntöttem, bevallom neki az igazat, lesz, ami lesz.
Felkeltem, és mivel a testem kordában tartására előző éjjel csak az alsónadrágot hagytam magamon, így indultam el a keresésére. A konyhában akadtam rá. Alighogy észrevett, érezhetően megfagyott a levegő a helyiségben. Libabőrös lettem a tekintetétől.
- Ne haragudj, hogy… – kezdtem, de ekkor a pultra bökött. Előre megírhatta a kérdéseit, mert az egyikbe máris beleütköztem.
Hogy jutottál be a lakásba?
- A múltkor megjegyeztem, milyen kódot ütöttél be – vallottam be. Fő az őszinteség. Kris még mindig engem figyelt. Én közben lopva végigmértem, és örültem, hogy van közöttünk egy pult, így könnyebb volt megállnom, hogy a karjaimba húzzam.
A válaszomtól nem lett engedékenyebb a pillantása, de elvette a füzetet, lapozott egyet, és máris elém rakta a következő kérdését.
Minek jöttél ide?
Erre már nehezebb volt válaszolnom. Vagyis könnyű, csak azt nem tudhattam, hogy ebből most vajon megint a tegnap reggelihez hasonló „vita” kerekedik, vagy hasznos lesz az igazság, és egy lépéssel előrébb jutok általa.
Megkockáztattam az utóbbit.
- Hiányoztál.
Kristen pislogott párat, láthatóan nem erre a válaszra számított, de nem küldött el rögtön, amit pozitívumnak könyveltem el magamban.
Szeretném, ha egy ideig nem találkozgatnánk – közölte eztán. Egyből megcsappantak a reményeim.
- Miért nem? – kérdeztem. – Ne mondd azt, hogy nem akarod bonyolítani – folytattam, mielőtt elém pakolná a következő fájdalmas mondatot. Ez egyelőre csak „egy időre” vonatkozott, nem örökre, azt nem bírtam volna elviselni, ha véglegesen küld el. Ezt is nehezen emésztgettem. – Tudom jól, hogy ez nem szerelem… a részedről, mert másé a szíved, igaz? – szegeztem neki a kérdést.
Ki is zökkentettem ezzel, mert azonnal megdermedt, és riadtan bámult rám. Keserűen nyugtáztam magamban, hogy ebbe rendesen beletrafáltam. De nem lett tőle jobb a kedvem. Felálltam, és a hálóba mentem, ahol magamra vettem a nadrágom, az ingem, majd előkotortam a cigimet, és az erkély felé tartottam. Mialatt szívtam, eltöprengtem azon, miért esik ez nekem ilyen rosszul. Nem jöttem rá, de azt sejtettem, hogy túlságosan sokat jelent ő már nekem ahhoz, hogy ezt egy kézlegyintéssel el tudjam intézni.
Visszamentem hozzá, mire felriadt a révületből, melybe a leleplezésemmel taszítottam, és írni kezdett valamit. Megálltam előtte, és vártam, hogy befejezze.
Nem az van, amire gondolsz. Nem vagyok szerelmes.
- Láttam azt a képet tegnap – vallottam be a gyanúm alapját is, miközben a műterme felé intettem. – Nem kell kímélned az érzéseimet. – Ebben a másodpercben eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni, ki iránt mit érez. – Ezentúl nem bonyolítom a kapcsolatunkat, megígérem. Csak szex.
Alighogy ezt kimondtam, mázsák kezdték nyomni a szívemet, de nem foglalkoztam vele. Ehelyett közelebb léptem a döbbent Kristenhez, és kihasználtam azt a másodpercet, amíg nem volt képes előre látni, mik a szándékaim. A derekánál fogva magamhoz szorítottam, majd a feneke alá nyúlva felemeltem, és a pultra ültettem. Csak egy rövidnadrágszerű és egy trikó takarta előlem csodás testét, melyektől könnyedén megszabadítottam, levegőt venni sem volt ideje.
Ezután az ajkaira tapasztottam a számat. Kábán, de legalább viszonozta a csókomat. És az ingemet már ő simította le a vállaimról. Nem tétováztam tovább. Ha ő csak erre vágyik, ezt akkor is én adom meg neki, és nem fogom hagyni, hogy más tegye meg. Azt sem, hogy egyáltalán energiája jusson másra. Ha a szívét nem is, a testét birtokolni fogom – határoztam el.
Ennek érdekében hanyatt döntöttem a pulton, a combjai alá nyúlva széttártam a lábait, és egyből nőiességéhez hajoltam. Felnyögött, mikor megérezte magában a nyelvemet. Szorosan tartottam, élveztem, ahogy vonaglik az érintésem és a nem épp szokványos csókom alatt, de addig nem engedtem el, míg körmei a pultot nem kezdték el kaparászni… és azután sem. Tovább hajtottam a gyönyörét, el akartam érni, hogy legalább annyira megőrüljön értem, mint én őérte. Ezt a lélegzete elakadásából már sejthettem, de továbbra sem álltam le.
Egész addig nyalogattam szemérme minden ízletes négyzetcentiméterét, míg a hajamba markolva el nem rántott magától, hogy aztán felhúzzon, és a számra tapassza az ajkait. Csókunk közben bontottam ki magam a nadrágomból, és valahogy még egy óvszert is sikerült előszednem a zsebéből, vakon pedig magamra húznom, hogy aztán Kristennel is ezt csináljam.
Ismét hanyatt dőlt a pulton, mialatt mozogni kezdtem benne, egyre sebesebb tempóban hajszolva a gyönyört, amely az ő számára – hála az előlegnek – nem váratott magára sokat. A melleit csókolgattam közben, aztán a nyakára siklott a nyelvem, és finoman bele is haraptam, miközben követtem őt a mennyekbe.
Mivel csak szexet akart tőlem, nem tehettem meg, hogy ezután elromantikázzam a pillanatot, pedig szívesen megtettem volna. De lenyeltem a kikívánkozó becéző szavaimat, valamint az ujjaimat bizsergető gyengédséget, mellyel végigcirógathatnám, és egyszerűen elléptem tőle. A használt gumit a szemétbe hajítottam, majd visszagomboltam a nadrágomat, és felvettem a földről az ingemet.
- Azt hiszem, most jobb, ha megyek – közöltem a még mindig a pulton pihegő Kristennel. Ő kissé értetlenkedve nézte végig, ahogy rendbe rakom magamon a ruháimat, majd észbe kapott, hogy ő is meztelen, így leugrott a pultról, és a ruháit felemelve magához szorította őket.
Nem volt már itt dolgom, megkaptam, amit akartam, ő is, amit ő akart, így tényleg elindultam a bejárat felé. Vártam, hátha utánam jön, és esetleg… magam sem tudtam, miben reménykedem, hisz elég kilátástalannak tűnt minden. Nem először adta a tudtomra, hogy mit is akar tőlem pontosan. Illetve mit nem. Annál jobban megdöbbentett, mikor a karomra rakta a kezét, alighogy lenyomtam a kilincset.
Ránéztem, és szerettem volna, ha felfedezhetek rajta valami bíztató jelet, de csak ennyit mondott:
- Sajnálom.
A hangja hiányzott hozzá, de ezt a szót bármikor le bírtam volna olvasni az ajkairól.
- Hagyjuk ezt – kértem. – Megértettem, hol a helyem. – Ezzel kiléptem a lakásból, és a magam mögött becsukott ajtónak dőltem egy percre.
Minden porcikám arra ösztönzött, hogy ezt ne hagyjam annyiban, de csupán arra tudtam rávenni magam – mivel teljesen nem akartam elveszíteni őt –, hogy ezentúl az ágyban fogok megadni a számára mindent, amit csak kíván, hátha egyszer majd… hátha többet is akarni fog. Addig pedig ennyiben maradunk.
Ennek ellenére nehéz szívvel indultam el haza, majd a forgatásra.
(Kristen)
Miután Rob elment, sokáig győzködtem magam arról, hogy így lesz a legjobb. Az ő érdekében. Az is megfordult a fejemben, hogy a saját biztonságérzetem miatt megkérem, költözzön ide egy időre, de elvetettem az ötletet, mert ezzel nem az alapproblémára találnám meg a megoldást, sőt, csak tovább bonyolítanám azt. Ettől még ugyanúgy megtalálna az az állat, akit többé látni sem akartam.
Egy másik ötletként az is az eszembe villant, és éjjel, lefekvés előtt még biztos is voltam benne, hogy ma úgy fogok cselekedni – elmegyek innen egy időre, hogy ne találjon rám –, de ezt is elvetettem, mivel egy idő után már nem lenne hová menekülnöm előle, akkor meg mi értelme?
Rob csak annyiban könnyítette meg a helyzetemet, hogy végre felfogta, több nem lehet köztünk annál, mint ami van. Szerettem volna szeretni őt, de nem mertem… nehogy baja essen. Azt nem éltem volna túl. Márpedig tudtam, hogy tőle minden kitelik.
Boldogtalanul vánszorogtam el a stúdióba, tökéletesen felkészülve arra, hogy a rémálmom bármelyik pillanatban felbukkanhat a semmiből, és magával hurcolhat, hogy akármit tegyen velem. Erre felkészültem, és mivel nem állt szándékomban menekülni előle, úgy döntöttem, nem körülötte fog forogni minden gondolatom, sőt, megpróbálok róla minél inkább megfeledkezni, és ugyanúgy tenni a dolgom, ahogyan eddig.
A lakókocsimhoz érve viszont ismét rám tört a rettegés egy formája. Újabb rózsaszál várt ugyanis a küszöbön. Egy percig csak bámultam, majd körülnéztem, hátha még a közelben van az, aki itt hagyta. De az emberek a dolgukra sietve jöttek-mentek körülöttem, senki nem foglalkozott sem velem, sem a virággal. Most már biztos voltam benne, hogy nem Rob az, aki küldte, hisz azt elmondta volna… talán.
Bizonytalanul a kezembe vettem a vérvörös rózsát, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem a birodalmamba. Nem akartam vázába tenni, kidobni szándékoztam ezt is, mint előző nap a többit, mégis félretettem az egyik sarokban álló asztalra. Aztán belevetettem magam a munkába, és nem álltam meg egy percre sem. A gondolataimat sikerült is elterelnem, sokkal hatásosabban, mint előző este a festéssel, így ijedten összerezzentem, mikor dél körül bekopogtak az ajtón.
Tudtam, hogy nem Kate keres, mert ő nem kopogott volna. A közvetlen főnökömként engedélye volt kérdés nélkül belépni ide. Kíváncsian léptem az ajtóhoz, hogy kinyissam, és meglepett, mikor Tommal találtam szembe magam. Két zacskót tartott a kezében.
- Meghívhatlak ebédelni? – kérdezte. El is feledkeztem az evésről. Őszintén szólva az időről is. Az órámra pillantva viszont megállapíthattam, hogy már dél is elmúlt. A jelmezekkel jól haladtam, így észre sem vettem az idő múlását. De Tomhoz most nem volt kedvem. – Ugyan már, neked is kell enned – közölte a fejrázásomra, majd óvatosan félretolt, és belépett mellettem a lakókocsiba.
Nem tiltakoztam, megadóan letettem a kezemben tartott ollót, és leültem, várva, mivel akar megetetni. Első körben sajtburgert pakolt elém az asztalra. Elmosolyodtam. Volt egy olyan érzésem, hogy valami ilyesmit fog nekem tálalni. De ezzel még nem ért véget a dolog.
- Szeretnék veled beszélni – jött a következő „etetése”. – Robról. – Ettől már elkomorultam. – Meg engem is érdekelne valami. Most nem az, ami tegnap, nyugi – tette hozzá, mikor szúrósan pillantottam felé a szendvics majszolása közben.
Türelmesen vártam, hogy belekezdjen, közben el is pusztítottam az adagom felét. Most éreztem csak igazán, hogy régen volt már másnap reggel, amikor legutóbb lement valami a torkomon. Még azelőtt, hogy megtudtam volna, vele mi van.
Tom nem kapkodta el a témát, csak akkor szólalt meg, mikor ő is kivégezte az első sajtburgerét.
- Szeretném, ha kicsit megértőbb lennél vele. – Feltartottam a tenyerem, jelezve, hogy nem akarom hallani a folytatást, sejtettem ugyanis, mire szeretne rávenni. – Oké, nem erőltetem. Csak arra kérlek, hogy gondold magad a helyébe. Akármilyen okod is van rá, hogy nem akarsz tőle semmi komolyabbat, kérlek, csak… próbáld elképzelni, te mit éreznél a helyében. Ennyi. És most beszéljünk másról. Van kedved megint moziba jönni velem?
Kételkedtem benne, hogy Rob díjazná, ha Tommal mennék moziba, de amúgy sem terveztem ilyesmit. Lehetőség szerint mindenkitől távol akartam maradni az elkövetkező három hétben.
Megráztam a fejem, és elgondolkodtam Tom szavain. Azokon, amelyeket a barátjáról mondott. Ha én lennék az ő helyében, az biztos, hogy ezt nem hagynám annyiban. Kiváltképp, ha az illető olyan mély érzéseket képes ébreszteni bennem, mint amilyeneket ő. Talán még rózsákkal is megkísérelném a szívébe lopni magam – tévedt a tekintetem a karcsú kis növény felé.
Tom is odanézett, mit bámulok ott olyan meredten. Aztán kelletlenül visszanézett rám.
- Az kitől van? – kérdezte. A hangja tökéletesen féltékenyen hangzott. Nem feleltem neki, inkább befejeztem a szendvicsemet, és felálltam, jelezvén, hogy neki is ideje lenne távoznia.
Hogy még inkább meggyőzzem erről, odaléptem a munkaasztalomhoz, és felemeltem az egyik anyagot. A pillantását végig magamon éreztem, és egyáltalán nem keltett bennem kellemes érzéseket vele. Megadóan megfordultam, és ránéztem. Kár volt, épp a fenekemet vizslathatta az imént. Elnyomtam a pirulásomat, és megragadtam egy papír-toll duettet.
Köszönöm az ebédet, és a „beszélgetést”. De most dolgoznom kell. A mozit halasszuk el, a virág pedig nem tudom, kitől származik. Kösz mindent, Tom!
Úgy gondoltam, ezzel minden témára reagáltam, ami felmerült közöttünk, úgyhogy átnyújtottam neki, majd vártam, hogy elmenjen. A cetlit a zsebébe gyűrte, miután elolvasta, de nem látszott neki sietősnek. Vállat vontam, és megpróbáltam a munkámra koncentrálni, de nem ment úgy, hogy tudtam, minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli.
- Oké – szólalt meg egyszer közvetlenül mögöttem. Riadtan megpördültem, mert nem hallottam, mikor lépett mögém. – Nem avatkozom bele, mit csináltok egymással. De ő a barátom… a múltkori balhé ellenére is. És nem tetszik, amit vele művelsz – közölte velem jéghideg hangon.
Ha nem lett volna az életemben egy olyan valaki, aki sokkal keményebb figyelmeztetésben is részesített már, akkor komolyan megijedhettem volna a szavai meg a hanghordozása hallatán, így azonban csak eltátogtam egy sajnálomot – pont, mint reggel Robnak –, mire Tom felsóhajtott, megrázta a fejét, majd az ajtóhoz ment. Megkönnyebbültem, mikor végre egyedül maradtam. És újra nekiálltam dolgozni terápia gyanánt, valamint gondolatelterelésképpen. Egész jól ment. Estig.
A lakókocsiból kilépve már meg sem lepett, mikor egy csokor vörös rózsába botlottam. Ezúttal nem a kukában végezte. Úgy döntöttem, nem a virág tehet róla, hogy aki küldte az… vagy megszállottan őrült, vagy… vagy Rob. De semmiképp nem a növény volt a hibás. Hazavittem őket.
Robbal nem találkoztam, és kényszerítettem magam, hogy ne is keressem a kocsiját a parkolóban. Sejtettem, hogy most olyan szintre érkezett a kapcsolatunk, amikor vagy megjelenik majd nálam, vagy nem. Pont, mint ahogy ő is. Robtól tartottam kevésbé. Vele egyértelmű volt, mi történne, a másik esetben azonban semmit sem vehettem biztosra. Az autóktól ma nem rezzentem össze, és egy sem lassított mellettem hazáig.
Otthon a rózsákat beraktam egy vázába, majd lezuhanyoztam, bekapcsoltam a tévét, és elaludtam a kanapén.
(Rob)
- Ma nem mész el itthonról? – kérdezte Tom. Amióta felfedezett a medence szélén ülve, nem tágított mellőlem. Először csak egy sörért nyúlt, majd áthatóan figyelni kezdett. Idegesített is vele rendesen, de amíg nem szólalt meg, nem volt vele más bajom. Ezzel a kérdéssel viszont kicsapta a biztosítékot.
- Nem! – néztem rá felbőszülten.
- Oké, csak megkérdeztem. Nyugi, haver… – Igazság szerint én sem tudtam, mitől dühödtem be ennyire. Csak egy ártatlan kérdést tett fel. Nekem azonban érzékeny pontot érintett vele.
- Bocs – morogtam, és elővettem egy teli üveget a rekeszből a kiürült helyett. A hatodik kiürült helyett.
- Nem értem, miért viselkedtek így egymással.
- Van valakije – árultam el. Egész nap az a kép járt a fejemben. És Kris hiába tagadta, nem volt kétséges, hogy érez, vagy ha nem is jelenleg, de valaha érzett valamit az iránt a pasas iránt. Különben nem festette volna meg.
- Megfestette? – döbbent meg Tom. – Hát festeni is tud? – hüledezett. Én észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam az előbbi gondolataimat, de már mindegy volt.
- Csodás képei vannak – emlékeztem vissza arra, amikor legelőször engedett be a szentélyébe a régi lakásában. Észre sem vettem, mennyire megváltozott a hangom, de Tom felhívta rá a figyelmemet.
- Elvarázsolt téged a csaj, ne is tagadd – vigyorgott rám.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Ez csak szex. Testi vágy. Ösztönök… Hívd, ahogy akarod. De nem varázslat – néztem rá behatóan. Nem szerettem volna, ha felhozza az érzelmeket. Ez most egy másik gyenge pontom volt.
- Szóval azt hiszed, van valakije. Vagyis valaki, akibe bele van zúgva? – kérdezett visszább Tom. Erről pár mondattal korábban tettem említést.
- Minden jel erre mutat – bólintottam. – Talán ezért nem akar tőlem semmit… semmi komolyabbat.
- És most mit fogsz tenni? – Fogalmam sem volt. Nem feleltem Tomnak, mert nem tudtam mit mondjak. – Remélem, nem hagyod annyiban. Rég láttalak ennyire mosott szarnak. Utoljára talán akkor, amikor oviban kikosarazott az óvónőd… – merengett el első közös emlékünkön. Már azóta a barátom volt.
- Kösz, Tom – néztem rá hirtelen. Úgy tett, mint aki nem értené, mit, de én tudtam, hogy pontosan vágja, mire gondolok.
- Ha ma már úgyis itthon dekkolsz ahelyett, hogy a csajt győzködnéd mélyre hatóan arról, mennyivel jobban járna veled… akár ihatnánk valami erősebbet is – javasolta aztán hirtelen. Nem volt ellene kifogásom, így elővett néhány üveg whiskyt és szivart a bárszekrényből.
Másnap iszonyatos fejfájással ébredtem. Az mégis jobban taccsra vágott, hogy a saját ágyamban, nem pedig Kris mellett. A zuhany sem segített a bajaimon. Tom viszont üdébbnek hatott, mint valaha. Utáltam is ezért rendesen. Amióta Staceyből kigyógyult – mondjuk nem kellett neki sok hozzá, elég volt pár nap, na meg persze a csaj hatékony szókimondása –, egész normálisan viselkedett. Úgy rémlett, előző éjjel elárulta, hogy megpróbált Kristen lelkére beszélni, de megkértem, hogy hagyja békén, hadd oldjam ezt meg én magam.
Most is emlékeztettem erre, mielőtt dolgozni indultunk. Nem kellett tartanom tőle, hogy megszegi az ígéretét, szerencsére a mai napon együtt szerepeltünk néhány jelenetben, így szemmel bírtam tartani. Kristent viszont nagy ívben kerültem. Kivéve egy-két pillantást, melyet akkor engedélyeztem magamnak felé, amikor a stúdióban akadt dolga. Vacakul éreztem magam, és borzasztóan hiányzott, de ő kiegyensúlyozottnak tűnt, és jókedvűnek látszott.
Ezt támasztotta alá az is, hogy mindenkire mosolygott. Kivéve rám. Még Tomnak is kijutott a ragyogásból, engem azonban pillantásra sem méltatott.
Estig bírtam ezt elviselni. Akkor viszont határozott léptekkel indultam el a lakókocsija felé. De már elment. Csalódott lettem, hogy nem várt meg, de aztán rendre utasítottam magam. Miért várt volna? – komorodtam el, majd hazaindultam. Hozzám. Hátha csak kell neki egy kis idő...
Tom megint csodálkozott, hogyhogy nem Krishez mentem, de egyetlen pillantással beléfojtottam a szót. Aztán hangosan is kimondtam, amit észrevettem.
- Egész nap ügyet sem vetett rám – közöltem vele. – Még veled is kedvesebb volt, mint velem! – éreztem, hogy lassan elönt a dühödt féltékenység. Megpróbáltam lehiggadni, de nem ment könnyen.
Tom viszont normálisan kezelte a kiborulásomat. Első körben a kezembe nyomott egy sört.
- Nem arról volt szó, hogy nem akarsz ezentúl érzelmeskedni? – értetlenkedett. Valóban ezt mondtam neki, de nehezebben ment, mint hittem. – Akkor menj oda, keféld meg, aztán gyere haza. Ne aludj ott vele, mert akkor visszaesőnek fogsz számítani. Csak ürítsd ki magadból a feszkót, hátha úgy elviselhetőbb leszel, aztán hagyd a fenébe. Neki is jó lesz, meg neked is… – jöttek sorban a tanácsai.
Igaza volt. Ezt kellett volna tennem. Ehelyett újabb magányos éjszakát töltöttem otthon pár üveg pia és Tom társaságában, aki ezt látva először bulizni invitált, hogy akkor már legalább ő hadd csajozhasson közben, de amikor mondtam neki, hogy nyugodtan itt hagyhat, maradni akart. Hálás voltam a társaságáért, egyedül valószínűleg előbb megőrültem volna. Így viszont inkább megint berúgtam.
Másnap viszont meglepő dolog történt a forgatás ebédszünetében.
Kristen látogatott meg.
- Nem arról volt szó, hogy nem akarsz ezentúl érzelmeskedni? – értetlenkedett. Valóban ezt mondtam neki, de nehezebben ment, mint hittem. – Akkor menj oda, keféld meg, aztán gyere haza. Ne aludj ott vele, mert akkor visszaesőnek fogsz számítani. Csak ürítsd ki magadból a feszkót, hátha úgy elviselhetőbb leszel, aztán hagyd a fenébe. Neki is jó lesz, meg neked is… – jöttek sorban a tanácsai.
Igaza volt. Ezt kellett volna tennem. Ehelyett újabb magányos éjszakát töltöttem otthon pár üveg pia és Tom társaságában, aki ezt látva először bulizni invitált, hogy akkor már legalább ő hadd csajozhasson közben, de amikor mondtam neki, hogy nyugodtan itt hagyhat, maradni akart. Hálás voltam a társaságáért, egyedül valószínűleg előbb megőrültem volna. Így viszont inkább megint berúgtam.
Másnap viszont meglepő dolog történt a forgatás ebédszünetében.
Kristen látogatott meg.
