15. fejezet

Sziasztok! :)

Ma rengeteg bajom volt, főleg magán dolgok miatt, és emiatt aztán ihlethiány, de megpróbáltam azért valamit alkotni - mostanra sikerült. Bocs a késésért!
És köszi a türelmet, megértést, stbstb..

Kellemes olvasást!
És köszi az előzőhöz a véleményeket!!! (L)

Szil

15. fejezet (Rob)

A forgatás végeztével – bármennyire is hullának éreztem magam így, lassan a huszonhatodik ébren-órámhoz közeledve – már pirkadt, mikor ígéretemhez híven beültünk Tommal egy eldugott kis kocsmába, hogy megadjam neki a hálasörömet.

Szerencsére nem ismertek fel bennünket, mint a megérkezésünkkor a reptértől a hotelig mindenki, akibe belebotlottunk, bár a kricsmi előtt egy óriásplakát hirdette, hogy egy hétig a városban forgatunk. Most mégis elég lestrapáltak lehettünk, mert a plakát szakasztott mását pólóként viselő pincérnő unottan rágózva vette fel a rendelésünket. Pedig Tom még meg is bámulta a pólóját. Vagyis inkább azt, ami benne feszült.

Miután megvitattuk, mekkora baromság volt ideutazni, hogy egy kivétellel kizárólag éjszakai felvételeket készítsünk – ezt nemrég közölték velünk, és bárhol megtehettük volna –, Tom előhozakodott a kedvenc témájával.

- Biztos hiányzik a nőd – nézett rám elgondolkodva és persze irigykedve.

Még nem ért el arra a illuminált-szintre, hogy nyugodtan mondhassak bármit, úgyis elfelejti, ezért nem álltam neki megosztani vele a boldogságomat. Az még amúgy is eléggé ismeretlen, egyúttal csodálatos volt a számomra is. Lopva ellenőriztem a mobilomat, de még nem jött válasz az ő éjszaka írt vérforraló üzenetére küldött sms-emre. Mivel elég korán volt, úgy gondoltam, talán még alszik, nem akartam zavarni.

- Hiányzik – mondtam óvatosan Tom előző kijelentésére. Nagyon nem szerettem volna túlzottan belemenni a témába, féltem ugyanis, hogy többet árulok el a kelleténél, persze akaratlanul. A fáradtság és a sör rám sem volt jó hatással – legalábbis ebben a tekintetben nem. – De én most visszamegyek a szállodába – álltam fel inkább, hogy esély se legyen elszólnom magam.

- Jövök veled – állt fel Tom is. Ő már félig aludt, így biztos voltam benne, hogy nem fog tovább kérdezősködni. Szerencsére igazam lett.

Ehelyett felvetette, hogy az egyetlen nem forgatásos esténken menjünk el valahova szórakozni. Nemet mondtam, főleg mert semmi kedvem nem volt hozzá, de ekkor emlékeztetett, hogy mit tett értem Staceyvel kapcsolatban.

- Azt már megháláltam – céloztam a sörre, de csak ártatlanul vigyorgott. Nagy nehezen belementem, hogy elkísérem három nap múlva este, de amint összeszed egy csajt, én lelépek, mert a végkifejlet majdnem-végigasszisztálásából egy alkalom is bőven elég volt a múltkor a kocsimban.

Hívtunk egy taxit, és visszavitettük magunkat a hotelbe. Alighogy becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, csak egy dologra vágytam Kristenen kívül: alvásra. Előbb mégis megpróbáltam felhívni, de nem vette fel. Persze egyből aggódni kezdtem, és minden álom kiröppent a szememből. Kétpercenként hívogattam, de hiába. Ekkor Nedet tárcsáztam.

- Nem bírom elérni Krist, mit tudsz róla?

- Nem értem, mit aggódsz így a kiscsajért… – motyogta, majd mégis elárulta, hogy ma kicsit később ugyan, de rendesen elindult munkába, és a titkos testőre legutolsó jelentése szerint most a stúdióban van. – Nem lehet, hogy csak otthon felejtette a mobilját?

- De, sajnos lehet – feleltem kelletlenül, ha viszont így van – és ha ráadásul szándékosan „felejtette” otthon –, annak nagyon nem örültem.

Megsértődött volna? Vagy megijedt a legutolsó üzenetemtől, amelyre még csak nem is válaszolt? Talán túl… konkrétan fogalmaztam benne? Pedig csupán azt írtam le neki, milyen ötleteim vannak a hat nap múlva bekövetkező találkozásunkra… Ezt is nagyvonalakban. És már csináltunk is olyasmit… Alig vártam, hogy újra csináljuk! Ő viszont nem jelentkezett.

Eléggé elszontyolodva raktam le a telefont, és zuhanyozni indultam, jó forró vízzel, hátha attól sikerül újra elálmosodnom. Naná, hogy nem ment. Ideges voltam Kristen miatt, ráadásul aggódtam is érte. Sőt, nemcsak érte, miattunk is. Egészen estig próbáltam hívni, de mindannyiszor csak a kicsöngés egyenletes búgásait hallottam az ő csodálatos hangja helyett. Épp ezért óránként hívtam fel Nedet is, hogy új információkkal szolgáljon, de csupán annyit mondott: dolgozik.

A miattunk való aggodalmaimat azzal töröltem ki a fejemből, hogy hülyeség. Biztosan tudatná velem, ha meggondolta magát, és mégsem akar tőlem semmit. Na meg az életébe sem avatott volna be, ha így volna, úgyhogy teljesen fölöslegesen hergeltem fel magam emiatt.

Mivel alvásról szó sem lehetett, amíg nem beszéltem személyesen Kristennel, úgy döntöttem, körbejárom ezt az ő zaklatója-témakört. Mivel a bátyja számát már korábban megszereztem, vele kezdtem. Kris azt mondta, hogy régen barátok is voltak. Mégis leraktam, mielőtt felvehette volna…

Mit mondjak neki? – töprengtem. Az eddigi találkozásainkkor egyértelműen a tudtomra adta, hogy utál. Most sem valószínű, hogy rögtön a szívébe zár, ha elmondom neki, milyenné szorosodott a kapcsolatunk a húgával. Vagy öt percet töprengtem ezen, majd újra tárcsáztam. Vesztenivalóm úgysincs.

És beigazolódtak a sejtéseim: nem örült neki, hogy Kris múltjáról faggatom, hiába győzködtem, hogy ő maga akart beavatni mindenbe, nem pedig én erősködtem.

- Miért nem kedvelsz? – kérdeztem tőle egyenesen, mielőtt tovább kérdezősködöm. Szerettem volna ezt tisztázni, mindenekelőtt.

- Mert színész vagy – közölte velem. Bennem is rekedt a szó egy pillanatra.

- Ezért? – kérdeztem aztán döbbenten. – Nehogy már a foglalkozásom miatt ítélj…

- A nejem egy színészért hagyott el – szakított félbe. Máris megértettem, hogy előítéletei vannak, de akkor is…

- Nem biztos, hogy általánosítanod kéne. Sajnálom, hogy elhagyott a feleséged. De a húgod attól még a húgod marad, hogy velem van együtt – próbáltam a lelkére beszélni.

- Nem hiszem, hogy meg tudnád védeni, ha valami…

- Van elég pénzem, hogy megfelelő biztonságot nyújtsak neki! – szakítottam félbe ezúttal én őt.

- Pénz – mondta erre megvetően. – Van, amit nem lehet pénzért megvenni. Például őszinteséget. És kedvességet. Vagy szerelmet. Szerelmes vagy a húgomba?

Ez túl személyes kérdés volt, és túl váratlan is. Fogalmam sem volt, mit mondjak, még én sem voltam tisztában az érzéseimmel. Hazudni nem akartam.

- Nagyon fontos nekem – feleltem kitérően. Persze ennél sokkal többet jelentett. A levegőt, az életet, a gyönyört… a boldogságot.

- Fontos, mi? Csak mert lefektetted párszor, még nincs elég jogod hozzá, hogy a múltja felől kérdezz engem.

- Épp azért kérdezlek, mert így érzek – vágtam vissza. Ebbe nehezen tudott volna belekötni. Persze ha akart volna… De meglepett a következő szavaival.

- Oké. De ha átvered…

- Tudom – szúrtam közbe. Nem akartam megvárni, míg ismerteti velem a jogaimat, hisz eszem ágában sem volt átverni Krist, vagy bármilyen más módon ártani neki, sem testileg, sem lelkileg.

Nem tette. Ehelyett elárulta, mit tud arról a személyről, aki Kristen életét állandóan veszélyezteti. Megdöbbentettek a hallottak. Az sem töltött el örömmel, hogy Kristen eddig semmiféle biztonsági intézkedést nem akart maga mellé, mondván nem akar kalitkába zárva élni, vagy felfedni a magándolgait egy idegennek, esetleg kamerának – amit szintén idegen figyelne. Nem értettem, miért, hiszen úgy sok fájdalomtól megkímélte magát, és esetleg bizonyíték is lenne már a rohadék ellen, de a nők logikája sokban különbözött a férfiakétól és erről nem először győződhettem meg.

Cam ezután azt kezdte ecsetelni, hogy hiába volna kellő bizonyíték ellene, azzal sem mennénk sokra.

- A bürokrácia nem egyszerű dolog. És mivel ez a szemét is zsaru… Rá más törvények vonatkoznak. – Ettől hányingerem lett, de igaza volt. Neki sem árultam el, hogy én bizony felbéreltem valakit, aki ebben a percben is azt lesi, hogy Kris biztonságban van-e, mert nem tudtam, hogy reagálna – ismerve, mit gondol a pénzről…

- Úgy tudom, ti régen barátok voltatok – pendítettem meg egy nyilván kellemetlen tényt, de kíváncsian vártam, mit reagál.

- Igen…? – Nem reagált, csak arra volt kíváncsi, mire akarok kilyukadni.

- Nincs gyenge pontja? – Arra gondoltam, talán lenne valami, amivel megfékezhetjük. Ha leállítani már úgysem lehet végleg… hacsak valaki nem vállalja a megölését.

- De van. – Egyből felvillanyozódtam. – A húgom. – Ugyanazzal a lendülettel tört le az éledező reményem.

Nem voltak túl biztatóak a kilátások, de nem akartam ennyiben hagyni a dolgot. Ezt Kris bátyjával is közöltem, aki váratlanul egész normális hangon szólt hozzám.

- Ha tényleg ilyen fontos neked, mint amennyire ezt el akarod hitetni velem, akkor talán még megváltozhat rólad a véleményem.

- Kösz. – Hülye érzés volt a meghatottság, ami rám tört a szavaitól.

Megegyeztünk, hogy amint Cameron ki tudja deríteni, éppen hol tartózkodik az illető, nekem is szól, hogy tehessek pár lépést annak érdekében, ne kerülhessen a húga közelébe. Megköszöntem neki a segítséget meg mindent, és valóban hálás voltam, amiért nem utasította el az én ezentúli közreműködésemet Kris életének normalizálásával kapcsolatban. Szerettem volna elérni, hogy ne kelljen többé rettegnie semmitől, és senkitől.

Hétkor újra forgatásra kellett mennem. Legszívesebben megkértem volna Tomot, hogy hívogassa ötpercenként, de mivel ő nem tudta, hogy Krisnek igenis van hangja, nem tehettem. Én magam rontottam el inkább negyedóránként a jeleneteket, hogy David kiakadjon rám, és elzavarjon cigizni, talán attól megnyugszom alapon. Ki is használtam a potyapillanatokat, hogy elvonuljak, és veszett telefonálgatásba kezdjek.

Kristen csak fél kilenckor vette fel. De nem szidtam össze a felelőtlensége miatt, hisz nem volt alapja.

- Úgy aggódtam, jól vagy? – kérdeztem ehelyett.

- Jól – felelte meglepetten. És egy cseppnyi bűntudattal a hangjában, mely rögtön felpezsdítette a vérem. – Ne haragudj, pont az előbb láttam, hogy nyolcvannégyszer kerestél, és jött huszonhárom sms is…

- Féltem, hogy valami bajod esett, azért nem vetted fel…

Kris egy halk sóhajt hallatott, majd elő is állt a létező leghihetőbb megoldással, ami miatt csaknem megőszültem a mai napon.

- Ne haragudj, reggel elaludtam, és siettem, hogy időben beérjek. Eszembe sem jutott, hogy magammal vigyem a telefont, mert eddig nem volt rá szükségem, és… megfeledkeztem róla, csak bent jutott eszembe. Aztán meg túlóráznom kellett…

- Oké, értem. – Megkönnyebbültem, hogy Ned feltételezése lett a helyes. Véletlenül otthon felejtette.

- Akartalak hívni a stúdióból, de nem tudtam fejből a számodat – folytatta, de ismét félbeszakítottam.

- Kris, minden rendben, komolyan! – győzködtem. – Csak azt hittem, valami bajod esett. – Az előtte játszott látszat szerint nem létezik az a testőr, aki minden lépéséről beszámolót készít, így lehet, hogy tényleg kicsit túlzásba vittem a telefonálgatást, de nem akartam, hogy megtudja, így vigyázok rá, amíg nem tehetem én magam.

- Holnap nem hagyom itthon, megígérem.

- Nem szeretnélek zavarni munka közben, meg azt sem szeretném, hogy lebukj – ellenkeztem. – Sőt, ellenőrizni sem akarlak… – Nem akartam, hogy úgy érezze, minden lépéséről tudni akarok, bár így volt. Már azelőtt is, hogy beavatott volna a titkaiba.

- Tudom, hogy nem amiatt keresnél. – Hallottam, hogy elmosolyodik. – De holnap este nem fogok ráérni. Újabb divatbemutatóra kell mennem, úgyhogy inkább magammal viszem, mert nem tudom, mikor ér véget.

Egyből összeszorult a torkom.

- Gondolod, hogy jó ötlet ennyire a nyilvánosság előtt lenni… most? – céloztam rá, hogy az az idióta épp szabadságon van.

Ő is tudta, mire gondolok, de számomra meglepően nyugodtan felelt:

- Teljesen mindegy. Úgyis megtalál, ha akar. – Ebben sajnos én is biztos voltam.

- Bérelek neked egy kocsit sofőrrel. Az majd odavisz, és haza is természetesen – találtam ki hirtelen.

- Nem szükséges…

- De én szeretném. Nem akarom, hogy késő éjjel egyedül mászkálj az utcán. – A gondolattól is végigfutott a hátamon a hideg. Emlékeztem rá, hogy előlem sem tudott volna menekülni, amikor ott találkoztunk.

- Rob…

- Kérlek!

- Isaac jön értem, és haza is visz, ha megkérem – mondott erre egy számomra egyáltalán nem megnyugtató dolgot. De ez egészen más szempontból nem volt megnyugtató.

- Isaac? – kérdeztem. Ezt a nevet még nem hallottam, és egyből feltámadt bennem a féltékenység, holott biztosra vehettem, hogy Kristen nem verne így át.

- Ő szervezi a bemutatókat nekem. A szüleim barátja, és sokat segít. Azt hiszem, a stúdiós melót is ő szerezte… – Szinte láttam magam előtt az ennivaló kis fintort az arcán, ahogy ezt mondta.

- Jó, ha megbízol benne, akkor nem kerítek másvalakit, de ígérd meg, hogy megkéred őt!

- Megígérem. – Nem lettem ettől boldogabb, mert mégiscsak egy férfi… Kris pedig gyönyörű nő, és… – Rendes tőled, hogy aggódsz értem, köszönöm! – suttogta ekkor meghatottan.

- Persze, hogy aggódom! És nemcsak amiatt az állat miatt! Hanem azért is, mert… – Majdnem kimondtam itt valami olyasmit, amivel még én magam sem voltam egészen tisztában. Épp ezért inkább máshogy folytattam. – Fontos vagy nekem, Kris – ismételtem el neki is azt, amit a bátyjának mondtam korábban.

- Te pedig nekem. – Megremegtem a szavaira. Talán ő is éppolyan bizonytalan, mint én? Pedig valóban olyasmit éreztem iránta, amit eddig még soha az életben. Kimondani azonban nem telefonon akartam először. Majd ha találkozunk…

- Alig várom, hogy leteljen ez a maradék pár nap, és veled lehessek megint – vallottam addig is. Ennek ellenére boldog voltam, hogy mondhatni már tényleg „együtt vagyunk”.

- Én is várom – tett még boldogabbá. – Hiányzol – súgta aztán. Sejtettem, hogy elpirult, holott amikor az ágyban bizonygatta épp ugyanezt különféle izgató tettekkel, cseppet sem volt szégyellős.

- Legszívesebben itt hagynék mindent, hogy azonnal indulhassak hozzád…

- ROB!!!

Végszóra sikerült tönkretennie Tomnak a pillanatot. Nyilván letelt a szünetem.

- Vissza kell mennem forgatni – mondtam sajnálkozva Krisnek. – Később még felhívhatlak? – reménykedtem.

- Most dolgozom egy kicsit, holnapra el kell végeznem az utolsó simításokat a ruhán, amit viselni fogok. Szóval ébren leszek egy darabig, úgyhogy igen.

- Nem akarlak feltartani a munkádban – tiltakoztam. Imádtam, amit csinál, a ruhák és a festmények… borzasztó tehetségesnek tartottam. Eszembe is jutott valami, amivel segíthetném… De ezt a gondolatot is későbbre kellett halasztanom, mert Tom megint a nevemet kiabálta.

- Nem tartasz fel – ellenkezett Kris. Megbeszéltük, hogy majd még meglátom, mikor lesz legközelebb szünetem – ha túl későn, akkor nem zaklatom, nehogy felébresszem –, mert már így is berágott rám a stáb, aztán kelletlen búcsút vettünk későbbig, és visszavetettem magam a kamerák kereszttűzébe.

(Kristen)

Egy nyugodt, mégis Rob hiánya miatt zaklatott éjszakát követően képtelen voltam felébredni az óra csörgésére. Később riadtam csak fel, de máris késésben voltam. Kate reggelente szokta elmondani, mi lesz aznap a feladatom, ezért főleg sietnem kellett. Olyannyira, hogy sikerült otthon hagynom a mobilomat, amin még azt is elfelejtettem megnézni, Rob válaszolt-e az utolsó sms-emre. A hajtás miatt pedig nem volt időm hazaszaladni érte.

Ahogy azon sem elgondolkodni, mi okozta reggel a furcsa érzésemet a stúdióba jövet. Délben jöttem csak rá, hogy valaki figyel. Sőt, valószínűleg otthonról idáig követett is, mert őt láttam reggel a buszon. Az idegen férfi feltűnt a telepen, de hiába kértem meg Kate-et, hogy derítse ki nekem, ki lehet az, nem tudott meg semmit. A pasast ugyanis nem látta más, csak én.

A rossz érzéseim nem szűntek meg, de mivel délutánra teljesen felszívódott, bárki is volt az, azzal magyaráztam meg a rejtélyt, hogy a miatta érzett félelmeim öltöttek csak testet előttem, és lehet véletlen is az egybeesés.

A túlórázás után hazafelé már nyugodtan mentem. A kéretlen kísérőm sem volt sehol. Egyből a mobilomért siettem a hálóba, ahol felocsúdni sem volt időm a temérdek hívás és sms miatt – utóbbiakat elolvasni sem –, a küldőjük már hívott is.

Miután bocsánatot kértem, amiért elfelejtettem magammal vinni a telefont, Rob is megnyugodott, hogy csak ennyi történt, semmi egyéb. Nem akartam neki megemlíteni azt az idegent, hisz nem az volt, akitől tartanom kellett volna, és mivel el is tűnt délutánra, nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget azon kívül, hogy furcsa volt. Emellett Robot sem akartam feleslegesen idegesíteni.

Hamar át is tértünk egy másik témára: az idő- és térbeli távolság okozta, egymás iránti hiányérzetünkről biztosítottuk egymást. Aztán neki vissza kellett mennie forgatni és nekem is készülnöm kellett a másnapi bemutatóra. Még később is jóleső örömmel töltött el, hogy Rob féltékeny lett Isaacre, holott az apám lehetett volna, és úgy is tekintettünk egymásra.

Én még ennél is féltékenyebb voltam Staceyre, de tisztában voltam vele, hogy Rob ki nem állhatja, így csupán azért, mert ebben a pillanatban is vele lehet. Sőt, lehet, hogy épp egy pikáns jelenetet vesznek fel. Én is olvastam a forgatókönyvet és rengeteg ilyen volt benne. Pont ezért nem voltam jelen olyankor, amikor ezeket vették, főleg, amióta a férfi főszereplő az én szívemet hódítgatta. Tudtam, hogy csak szerepet játszik, amikor Staceyt öleli meg csókolgatja, de nem akartam a látvánnyal sokkolni magam. Elég volt a tudat.

Figyelemelterelésképpen tényleg nekiálltam a ruhának, amit majd viselnem kell. Úgy egyeztünk meg Isaackel a múltkor, hogy szokás szerint értem jön a stúdióba és onnan visz a bemutató helyszínére. Ezért még ma el kellett végeznem az utolsó simításokat, hogy reggel magammal vihessem.

Valójában nagy mázlim volt ezzel az alkalmi munkával, mert az alacsonyságom miatt az is csoda volt, hogy kíváncsiak rám a kifutón. Privát fotózásokra viszont egyre gyakrabban hívtak, például a múltkori bikinis esetben. Az érte kapott pénz egy részéből előre kifizettem a másik lakásom félévi bérleti díját, valamint különféle eszközöket vettem a festéshez, ruhatervezéshez.

Éjfél is elmúlt, mire minden apró kis ránc kisimításával is végeztem, így engedélyeztem magamnak egy szusszanásnyi időt, és úgy döntöttem, megfürdök. Mire megtelt a kád vízzel, elcsomagoltam a másnapi ruhakölteményt egy ruhazsákba, valamint egy dobozba, hogy még véletlenül se gyűrődjön, valamint levetkőztem, és beültem a gőzölgő habokba. Naná, hogy ekkor szólalt meg a telefonom, amit a műteremben hagytam.

Egy rosszalló pisszenés nélkül ugrottam ki a kádból, hogy érte szaladjak, azzal nem foglalkoztam közben, hogy összecsöpögtetem a padlót végig, amerre elhaladok. Végül azzal a kezemben csusszantam bele ismét a vízbe, és felvettem.

- Most ne ijedj meg, csak messze volt a telefon, azért vettelek fel sokára, de minden rendben! – mondtam gyorsan, mielőtt Rob elkezdett volna aggódni. Nem is kezdett.

- Kész vagy a ruhával? – kérdezte inkább.

- Pár perce fejeztem be – árultam el.

- És most mit csinálsz? – Örültem, hogy nem látja, ahogy elpirulva közlöm vele, épp a kádban ejtőzöm. Fél perc múlva szólalt csak meg megint. Addig levegőt sem vett, legalábbis én úgy hallottam. – Bárcsak ott lehetnék – nyögte aztán rekedten, sóvárogva.

Nem akartam azzal húzni, hogy elmondom, hogyan fogom végigmosdatni magam, mert nekem is rossz volt belegondolni, nem ő teszi ezt majd velem.

- Bárcsak itt lehetnél – sóhajtottam ehelyett.

- Utálom ezt az egészet itt. Inkább hazarepülök! – kezdett ekkor hisztizni. – Egy óra múlva ott tudok lenni, ha bérelek egy magángépet. Addig ne hűtsd le a vizet!

Felnevettem a lehetőség adta kísértés miatt, de tudtam, hogy nem kivitelezhető.

- Nem lóghatsz el a forgatásról! – mondtam sajnálkozva. Bármennyire is nem tetszett, ez volt a helyzet. Rob mégis másként gondolta.

- Dehogynem! Csak figyelj! Egy óra múlva ott leszek. – Alighogy ezt kimondta, távolodni hallottam az addig mögüle észlelt háttérhangoktól, bár páran mintha utána kiáltottak volna valami olyasmit, hogy „hé, hová mész?” – ez talán Tom volt, egy másik hang kirúgással fenyegette, de persze ő arra is fütyült… én pedig elképzeltem, hogy tényleg otthagy csapot-papot, és a ma éjszakát már a karjaiban tölthetem.

Ezután visszaereszkedtem a boldog felhőkből a valóságba, és megkíséreltem azt, amit az ő elszántságát ismerve szinte lehetetlennek hittem és én magam sem akartam igazán, de hosszú távon okosabb döntésnek véltem: meggyőzni, hogy maradjon ott. Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam.

- Én sem szeretném, hogy kirúgjanak – kérleltem halkan.

- Nem érdekel! – vágta rá a választ. – Veled akarok lenni!

- Rob, ha kirúgnak, én attól még ott fogok dolgozni a forgatáson. Ha te viszont már nem, annál kevesebbet láthatjuk egymást.

Szinte láttam magam előtt, ahogy visszább vesz a kezdeti lendületből, lassít, majd megáll. És aztán cifrán káromkodni kezd. Azonnal tudtam, hogy nyert ügyem van. Belegondolt és rájött, hogy igazam van, pillanatnyilag bármennyire rossz is ez mindkettőnknek.

- Meg fogok őrülni még hat napig nélküled – jelentette ki hátborzongató komolysággal.

- Az csak öt éjszaka – próbáltam csitítani. Sikertelenül.

- Nem vigasztaltál meg – nyögte fájdalmasan. Ekkor újra a nevét kiabálták a háttérben. Nyilván eddig tartott a szökési kísérlettel egybekötött szünete.

- Menj csak, majd holnap beszélünk – mondtam neki, de nem felelt. Biztos voltam benne, hogy most irtó dühös, és nem irigyeltem az illetőt, akin majd levezeti. – Hidd el, hogy nekem éppolyan rossz, mint neked. – Azt nem kezdtem el részletezni, hogy – szó szerint – milyen üresnek érzem magam nélküle.

Erre morgott valamit, amit talán jobb is, hogy nem hallottam, utána pedig vett egy mély lélegzetet, és közölte, hogy jövök neki egy közös fürdőzéssel, majd ha már a sors is úgy akarja. Nevetve megígértem neki.

Miután letettük, biztonságba helyeztem a mobilt egy törölközőn, nehogy a vízben landoljon, majd engedtem még egy kis meleg vizet, és elfantáziálgattam arról, amit Rob be akar majd hajtani rajtam. Egy picit sem bántam, sőt! Alig vártam a napot.

Addig is a fürdőzés elálmosított, így onnan kiszállva még pötyögtem neki egy kitartás-sms-t, majd bebújtam az ágyba, hogy mielőbb elteljen ez a nélküle töltött éjszaka is.

Másnap külön figyelmet fordítottam arra, hogy a telefont ne felejtsem otthon. Reggel kávézás közben láttam, hogy válasz is érkezett az elalvás előtt írt üzenetemre, Rob körülbelül két órája írhatta. Akkor végeztek a forgatással. Most nem akartam zavarni, ezért úgy döntöttem, hogy később keresem, vagy majd ő keres – lebukásveszély elkerülésére viszont levettem róla a hangot, ne álljon neki csörögni, mert még bajba kerülhetek.

Hál’Istennek ma nem volt annyi dolgom, így nyugodtan végezhettem a munkámat, senki nem sürgetett, mint előző nap, sőt, délután még el is akartak engedni előbb, de tiltakoztam, mivel Isaacet vártam ide. Rob dél körül ébredhetett, mert akkor csörgetett meg először. A lakókocsimba zárkózva beszéltem vele úgy, hogy a rádiót felhangosítottam, nehogy valaki kiszúrja, én beszélek odabent.

Elég morcos volt, amiért nem hagytam, hogy előző éjszaka eljöjjön hozzám, de amint emlékeztettem a kérésére, jobb kedve kerekedett, és beelőlegezte, hogy micsoda izgalmakban lesz részem. A telefonvonal izzott a szavaitól – az én arcom pedig lángolt a pírtól. Mivel este időpontra kellett mennem, vagyis nyolcra, ami azt jelentette, hogy Isaac fél nyolcra jött értem, Rob pedig hétkor kezdett forgatni, megbeszéltük, hogy mielőtt ő elindul, még felhív, utána pedig én jelzem majd, mikor a bemutatóról hazaértem.

Így is történt. Kedvesem kifejezte sajnálkozását aziránt, hogy ezúttal nem láthat, de elmondtam neki, hol fognak megjelenni a fényképek a műsorról, úgyhogy beelőlegezte az adott lap összes példányának felvásárlását. A kérdésemre, hogy miért tenne ilyet, egyszerűen csak annyit mondott, hogy nem akarja, hogy más is engem nézegessen. Megígértem neki, hogy ezúttal nem lesz annyira kivágott a ruhám, szóval senki nem láthat semmit, de képtelenség volt meggyőznöm. Saját kizárólagos jogot formált rám.

Aztán bocsánatot is kért emiatt. Nem akarta, hogy úgy érezzem, a tulajdonának tekint – holott úgy éreztem, és nem bántam. Őt meg én éreztem a sajátomnak. Amikor ezt megosztottam vele, elmúltak az aggályai, és megesküdött, hogy örökké az enyém lesz, amíg én azt akarom. Hízelgett vele a hiúságomnak, de nagyon hosszú távra nem mertem tervezni.

Az ezen való gondolkodást viszont elnapoltam, mert neki mennie, nekem meg készülődnöm kellett. Isaac időben érkezett, és a bemutatóról sem késtünk. Rob kérésének – vagy inkább parancsának engedelmeskedve – megkértem, hogy vigyen majd haza, ha végeztem. Szívesen beleegyezett, de amint a kifutóra léptem, azonnal meggondoltam magam.

Fogalmam sem volt, hogyan bírtam végigcsinálni a feladatomat – végigmenni, elmosolyodni, megfordulni, megint megfordulni, majd visszalibegni az öltözőbe (ezt ráadásul hétszer, mert nemcsak a saját ruhámat mutattam be ezen az estén, hanem egy neves divattervezőét is) –, ugyanis rögtön az első sorban megpillantottam őt.  

A szívem végig a torkomban dobogott, és egész testemben reszkettem. Valóságos életveszély volt végiglibegni a kifutón, pláne magassarkúban, mikor ilyen állapotban vagyok. Akárhányszor kiléptem a reflektorfénybe, csak őt figyeltem, le sem bírtam róla venni a szemeimet. A rettegés a hetedik köröm végén robbant ki belőlem.

Mindenekelőtt gyorsan lebeszéltem róla Isaacet, hogy hazavigyen – annak valószínűleg súlyos és sokáig gyógyuló következményei lettek volna rá nézve. Ehelyett egy taxit hívtam, és az új otthonomba vitettem magam, ahol a biztonsági rendszer megvédhetett a betolakodóktól.

A négy fal között engedtem csak szabadjára a sírásomat. Most az egyszer el tudtam menekülni előle, bár abban biztos voltam, hogy tudja, hol lakom. A régi lakásomnál megadtam pár szomszédnak az új címemet, hogy ha a szüleim vagy bárki csomagot küldene, ide irányítsák át a postást. Biztosra vettem, hogy már ő is járt ott. De hogy honnan tudta meg, hogy ma fellépek és miért jött oda… még egyetlen előadásomat sem nézve végig… Ami még furcsa volt, az a viselkedése. Végig kedvesen mosolygott, pedig általában kéjsóvár pillantásokkal méregetett.

Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is ő volt az? Pedig az arca kitörölhetetlenül bevésődött az agyamba, és kizártnak tartottam, hogy csak úgy össze tudnám keverni valaki mással, aki nagyon hasonlít rá. Ő volt az.

A hazaérkezésemről sokáig nem mertem értesíteni Robot, amíg le nem csillapodik a szívverésem és a zihálásom, na meg a sírásom, így jó két órával később fogtam csak meg a telefont. Mivel tudtam, hogy forgat, így inkább csak egy sms-t írtam neki, hogy megérkeztem, hulla fáradt vagyok, és ha nem haragszik, lefeküdnék, majd másnap beszélünk.

Aludni persze nem tudtam. Egy óra múlva érkezett a válasz Robtól, miszerint elhiszi, hogy kipurcantam, sajnálja, és reméli, azért az álmaim szépek lesznek. Hát nem voltak. Nem írtam vissza neki, nem akartam, hogy tudja, nem bírok aludni. Egész éjjel előttem volt a kép: az életem megkeserítője az első sorban, amint kedvesen mosolyog rám…

Másnap reggel félve mentem dolgozni, de beérve nem halogathattam tovább az újabb választ Robnak. Ezúttal azzal ráztam le, hogy Kate rám sózott egy csomó munkát, és majd este beszélünk. Nem válaszolt rá, gondoltam, biztos megsértődött, amiért így viselkedem, de ahogy Isaacét, az ő életét is féltettem. Meg akartam kímélni attól, hogy végig kelljen asszisztálnia a félelmeimet, amelyek egész nap alaptalannak bizonyultak. Ő nem jelent meg, nem is küldött ajándékot – ez is szokása volt –, és semmi más különleges nem történt.

Egészen estig.

Hazafelé tartottam, mikor egy autó fékezett le mellettem. Lassan… Egyből összeszorult a szívem, és a félelem a gyomromban remegett, de elszaladni nem voltam képes. Hagytam, hogy berángasson az autóba, aztán… semmi. Nem mertem ránézni, a szemem azóta csukva volt, mióta beültetett ide maga mellé. Ő sem szólt egy szót sem – a csendben csak a saját ziháló lélegzetem hallatszott, melyet persze próbáltam eltitkolni, de hiába –, nyilván előre élvezte, hogy ismét megfélemlített.

Megdöbbentem, mikor a kocsi lelassított, és a szemeimet kinyitva egy reptéren találtam magunkat.

Minden eddiginél jobban rettegve néztem rá, amikor…

- Most repülni fogunk – közölte.