13. fejezet

Sziasztok! :)

Ma lehet, hogy meg fog benneteket lepni egy-két dolog (de lehet, hogy nem :D), amihez annyi volna csak a hozzáfűznivalóm, hogy ettől még nem veszik el a történetből az lényeget vagyis az alapmotívumot belengő varázs, ne aggódjatok, hű maradok a címhez ;-)

Na, majd ha elolvastátok, meglátjátok, hogy ezt miért mondtam, csak előre szerettem volna szólni, hogy ne húzzon le senki amiatt, h így hova lesz a pláne :D Mondhatni nem vész el, csak átalakul :PPP

Oké, mást nem mondok, így is tuti vágjátok már, mivan :D

Kellemes olvasást, köszi a komikat, puszi mindenkinek :) (LLL)

Szil

13. fejezet (Rob)

Kíváncsi voltam, mit szeretne, pláne ilyen váratlanul, ezért kitártam a lakókocsi ajtaját, hogy Kris beléphessen. Egy pillanatig mégis tétovázott, de aztán végigmért, és elsuhant mellettem.

Élvezettel szívtam be – persze titokban – az illatát. Ez is úgy hiányzott, mint ő maga. Mint a levegő. Élni is nehéz volt nélküle. Mégis távol tartottam magam tőle, mert nem tetszett az, ahogyan a kapcsolatunkról vélekedik.

- Mi járatban? – kérdeztem tőle reménykedve, egyúttal tartózkodóan. Semmi kedvem nem volt megint pofára esni.

Persze én is tehettem róla, hogy talán kissé eltávolodtunk egymástól, mivel az utóbbi két napban nem csináltam semmit. Nem közeledtem felé, nem mentem el hozzá… Talán kellett volna. De a sok talán meg mi lett volna, ha helyett visszakínlódtam magam a jelenbe, és élveztem azt a pillanatot, azt a tényt, hogy meglátogatott. Csak még azt nem tudtam, miért.

Kris nem válaszolt rögtön. Aztán mégis előhúzott egy papírdarabot a farzsebéből.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem vagyok terhes. A múltkor a kocsiban történtekből nem lett baj.

Többször is elolvastam a gyöngysorokat. Örültem is a tartalmuknak meg nem is. De inkább örültem. Ha ő így áll hozzám, hozzánk, akkor csak bekavarna egy baba a történetbe. Ebben a pillanatban meg is döbbentem magamon. És ha nem így állna mindenhez, akkor akarnám? – tettem fel magamnak a kérdést.

Ránéztem és megrémültem. Határozott igen volt a válasz.

Vettem egy mély levegőt, majd megköszörültem a torkomat.

- Ez… jó hír. – Alig ismertem rá a saját hangomra. Kris is így lehetett vele, mert igen furcsán méregetett. – Ennyi? – mutattam fel a fecnit, melyre a tényállást vázolta.

A szempillái megrebbentek, de nem „mondott” sem igent, sem nemet. Gondoltam, amíg ő töpreng, nekem nem fog megártani egy üveg sör, hátha segít abban, hogy ne akarjam rögtön rávetni magam, átölelni, és addig csókolni, míg egy halk hangot előcsalva belőle azt nem könyörgi, hogy legyünk együtt normálisan.

Mikor a hűtőtől visszafordultam, ő épp az ágyat figyelte. Az én tekintetem is odatévedt. Azóta nem volt itt, amióta Tom bezárt ide bennünket. Most újjáéledtek az emlékeim arról a varázsos éjszakáról. Aztán eszembe jutott, mit közölt velem az imént. Most ha akarnám sem valószínű, hogy a bugyija alá férkőzhetnék néhány napig.

- Ennyit akartál mondani? – kérdeztem megint, immár bánatosan.

Kristen hirtelen felém fordult. Tisztára olyan érzésem volt, mintha neki is az az éjszaka járna a fejében. A tekintete is ezt sugallta, valamint az elakadó lélegzete. A szavaimra azonban felrezzent az engem is sújtó révületből, és egy újabb papírt halászott elő a zsebéből.

Úgy döntöttem, elmondom neked, amire kíváncsi vagy. De nem lesz könnyű. Felforgattad az életemet, amely nélküled sem egyszerű. Szeretném, ha adnál még pár napot, hogy előbb magamban is tisztázzam a dolgokat. Utána megbeszéljük… ha még akarod.

Most az én lélegzetem akadozott. Mintha reményt kaptam volna – következtettem ki a sorokból olvasva. Ránéztem, de ő még mindig elég tanácstalannak tűnt. Ez mégis máris több volt, mint amennyit öt perce hinni mertem.

- Persze, hogy akarom! – vágtam rá, mielőtt meggondolja magát. – Akkor most… Lehet köztünk rendes… párkapcsolat? – fogalmaztam meg hülyén a vágyaimat.

Kristen bólintott, de félelem gyúlt a szemében. Mintha máris bánná. De én tenni szándékoztam annak érdekében, hogy ezt soha ne bánja meg. Fogalmam sem volt, mi vitte rá, hogy így döntsön, de pillanatnyilag az sem érdekelt volna, ha csak a szex miatt akarja így. Én attól még szerethetem titokban.

Újra megrémültem a saját gondolataimtól, így inkább lerángattam magam a rózsaszín felhőkből vissza a valóságba, ahol Kris még közölni próbált velem valamit. Ezt nyilván nem írta le.

- Pár nap – formálták az ajkai.

- Oké – egyeztem bele. Bármibe beleegyeztem volna, de így, hogy fény gyúlt az alagút végén, főleg.

Ami ezután következett, nemcsak az alagút végét borította fénybe, hanem magát az egész alagutat. Kristen hozzám lépett, és az arcomra simította a tenyerét. Ezután lábujjhegyre állt, és talán csak egy futó puszit akart adni, én viszont eldobtam a sörösüveget, magamhoz rántottam a derekánál fogva, és a számat szorosan az ajkaira tapasztottam.

A nyelvem simán bebocsátást nyert forró ajkai közé, és a csókunk pillanatok alatt izzásig hevítette a testem. Kristen is egyre inkább bele lendült, ujjaival a hajamba túrt, és átkarolta a nyakamat. A tilalom ellenére nem akartam megelégedni ennyivel, ekkor azonban valaki ránk nyitotta az ajtót. Elengedni nem akartam, és ő sem sietett megnézni, ki az, úgyhogy csak Tom krahácsolására váltunk szét.

- Nincs valahol máshol dolgod? – kérdeztem tőle oda sem nézve, miközben némi oxigént beszívva újra meg akartam csókolni Krist, de ő elfordította a fejét, és enyhén tolni kezdett el magától.

Dühösen néztem legrosszabbkor érkező barátomra, aki nem zavartatta magát, vigyorogva támaszkodott az ajtónak, és esze ágában sem volt távozni. Kelletlenül elengedtem Kristent, aki elpirulva surrant ki aztán Tom mellett a lakókocsiból. Nem tetszett, amilyen pillantással ő végigmérte távozó kedvesemet, ezért a karjánál fogva berántottam a lakókocsiba.

- Mi olyan sürgős? – érdeklődtem dühösen. Mivel ismét rám figyelt, elengedtem, majd odamentem az eldobott – és persze ennek következtében kiürült – üveghez, hogy a szemetesbe hajítsam. A kiömlött sört egy ronggyal feltöröltem, majd újra feltettem a kérdést az engem szemlélő idegesítő figurának.

- Mielőtt ez megint elfajulna köztetek, hadd emlékeztesselek, hogy holnap elutazunk – közölte vállat rándítva.

- Hogy mit csinálunk? – álltam meg egy mozdulat közben.

- San Fransiscoba utazunk.

- Minek? – zavarodtam össze. Nem tudtam róla, hogy lenne ott dolgom.

- A stábbal. Ébresztő! Tudod, forgatunk egy filmet éppen… Reggel mondták is, csak te nem voltál ott. Legalábbis lélekben nem. – Tom most sem a tapintatáról volt híres. – Ha nem vesztél volna el a bige szájában, talán lenne elég agyad, hogy emlékezz.

- Mennyi időre? – kérdeztem felkészülve a legrosszabbra, persze figyelmen kívül hagyva a szurkálódásokat.

- Egy hét asszem…

Egy hét. Valamiért biztosra vettem, hogy a szerencsétlenség utolér, és Kris nem tart velünk, de mielőbb utána akartam ennek járni. Talán épp ezért kérte a pár nap haladékot, mert tudta, hogy úgyis elutazom, és arra akarta fordítani ezt az időt, hogy mindent végiggondoljon, amit majd megoszt velem? De minek akart annyit várni?

Elhatároztam, hogy – ha tetszik neki, ha nem – még ma meglátogatom. Ez az utolsó éjszakánk a városban, mielőtt egy hétre eltűnök a stábbal együtt, nem bírom ki annyi ideig kétségek között, ebben biztos voltam.

Tom amiatt is megsürgetett, hogy lejárt az ebédidő, és lassan vissza kéne menni a díszletek közé. Most vele vettünk épp egy jelenetet, így kicsivel több örömmel álltam szerepbe, mintha Staceyvel kellett volna tennem ugyanezt. A ribanc már reggel „kedveskedni” akart nekem, és egy kávéval várt a lakókocsimnál. Közöltem vele, hogy allergiás vagyok a koffeinre – szívesebben mondtam volna szilikont –, majd további magyarázat nélkül magamra zártam az ajtót, hogy meg se próbáljon bejönni utánam. Szerencsére mire kezdődött a jelenet, eltűnt.

A következő szünetben meg akartam keresni Kristent, de Kate-be botlottam helyette.

- Ti is velünk jöttök holnap? – kérdeztem tőle gyorsan. Bíztam benne, hogy igen lesz a válasza, de csalódnom kellett.

- Kristen itt marad, ha erre gondolsz – mosolygott rám. Fura volt, ahogy viselkedett. A múltkor még arról győzködött, hogy jobb, ha távol tartom magam a védencétől, most meg kedves hozzám?

- Mi történt veled? – néztem rá kérdőn.

- Nem tudom, mire gondolsz – tettette az ártatlant, de felvilágosítottam róla, hogy rosszul csinálja. – Oké. Gondolkodtam – kezdte a vallomást. – És mivel egy ideje látom, hogy fülig belezúgtál Kristenbe, úgy döntöttem, adok neked egy esélyt. – Tisztára úgy beszélt, mintha az anyja lenne. Ekkor eszembe jutott, hogy még semmit nem tudok a családjáról. – Ha rendesen bánsz vele, akkor nem fogok többé prédikálni.

- Kösz. De nem vagyok belezúgva – próbáltam kiábrándítani.

Nem ment.

- Ó, dehogynem – kacsintott rám. – Különben miért küldözgetnél neki vörös rózsákat?

Megdöbbentem a szavain.

- Miket? – kérdeztem óvatosan. Zavarba is jött rögtön.

- Rózsákat… Ne mondd, hogy nem te küldted! – Nem akartam ezt mondani, de muszáj volt. Vagy talán mégse…?

- Nem akarom, hogy megtudja. Egyelőre…

Valóban én voltam, de nem szerettem volna, ha bárki szentimentális hülyeségnek gondolja. Már napokkal ezelőtt fellendítettem egy közeli virágbolt üzletét, amikor egy hónapra előre kifizettem a virágfutár szolgálatukat azzal a feltétellel, hogy minden nap kétszer megjelennek itt a telepen, és reggelre egy szálat, estére pedig egy egész csokrot hoznak „házhoz” Kristen lakókocsijához.

El is feledkeztem róla, de most, hogy Kate megemlítette, felötlött bennem, hogy talán emiatt gondolta meg magát? Feltéve, ha megtartotta egyáltalán a rózsákat. Erre is bizonyosságot kívántam szerezni még a mai nap során.

Este tovább tartott a munka, mint reméltem, így bőven Kris után végeztem. Hazamentünk Tommal, aki ragaszkodott hozzá, hogy betérjünk egy gyorskajáldába is, ahol felpakolt egy hétre előre mindenből.

- Ezt mind hozni akarod San Franciscoba? – kérdeztem tőle, mikor végre tényleg hazafelé indultunk. – Szerintem kapunk kaját.

- Tudtad, hogy a szíved hölgye imádja a sajtburgert? – lepett meg ekkor. Egyből féltékeny lettem. Ő miért tud róla ilyesmit, és én miért nem? Rögtön meg is fogalmazódott bennem a válasz: én nem az ilyenféle dolgai iránt érdeklődtem. Eddig…

- Most már tudom – motyogtam csalódottan. Tom ekkor felmutatott egy külön zacskót, mondván, hogy ma talán nagyobb sikerem lesz, ha azt magammal viszem. Azon már meg sem lepődtem, hogy a ma látottak után tudja, hogy nem szándékozom otthon tölteni az éjszakát.

Megköszöntem neki, de eszembe jutott a déli jelenet.

- Ugye te nem akarsz tőle semmit, most, hogy… Stacey…

- Nem, nyugi. – A sóhajtása nem okozott örömet, és féltem, hogy megint összeveszünk, így tisztázni szerettem volna a dolgot, de meggyőzött, hogy az enyém lehet Kristen, ő nem fog rányomulni, még akkor sem, ha nekem valamiért mégsem jönne össze.

- Kösz – vetettem felé egy hálás pillantást.

Közben haza is érkeztünk. Villámgyorsan lezuhanyoztam, és átöltöztem, hogy mielőbb indulhassak hozzá. Fél óra múlva már az ajtaja előtt álltam. A liftből kilépő kódot használtam csak ezúttal, a lakásába nem akartam belépni az engedélye nélkül, mint a múltkor.

Meg is lepődhetett, mikor ajtót nyitott, legalábbis a tekintete erről árulkodott. Egy festékes póló volt rajta, meg egy farmer, amelyet szintén összekent. Meg is ijedtem rögtön, hogy hátha alkotás közben zavarom.

- Bejöhetek? – kérdeztem mégis. – Gondolom, a nagy munkában nem jutott eszedbe enni valamit – mutattam fel a Tom által rám tukmált zacskót. Kris ezt meglátva elmosolyodott, és kitárta előttem az ajtót.

A szívem nagyot dobbant, mikor elhaladtam mellette, de visszafogtam magam, és nem öleltem át rögtön. Most úgysem lehet róla szó – jutott eszembe. Ezt sajnáltam, bár úgy véltem, itt a remek alkalom, hogy bebizonyítsam neki, az ágyon kívül… na jó, intim helyzeteken kívül is érdekes lehetek a számára.

A kaját a nappaliba raktam a kanapé előtti dohányzóasztalra, amelyen boldogan nyugtáztam egy általam küldött rózsacsokor jelenlétét, majd felé fordultam. Ő kissé zavartan ácsorgott tőlem úgy másfél méternyire.

- Ne haragudj, hogy így rád törtem, de holnap elutazik a stáb egy teljes hétre, és gondoltam… – Nem bírtam befejezni, mert egy intéssel felelt, hogy tud róla. – Szeretném ma megtudni, mi az, ami… ami miatt meggondoltad magad. – Nem így akartam befejezni, de jobbnak láttam, ha nem faggatózom.

Kris vett egy mély lélegzetet, majd hellyel kínált, és kért egy perc türelmet – ennek a kézjeleit még én is megértettem. Ezután eltűnt a műtermében. Kíváncsi voltam rá, vajon min dolgozott éppen, de az a kép is eszembe jutott, amit arról a másik férfiről festett. Azzal is szerettem volna tisztában lenni, hogy neki milyen szerep jut az életében. Reméltem, hogy semmilyen.

Egy kerek perc múlva Kristen visszajött, és leült mellém a kanapéra, ahol időközben helyet foglaltam.

Furcsán éreztem magam. Valami visszatartott attól, hogy a szívem ritmusának engedelmeskedve közeledjem hozzá, még ha csupán egy-két most engedélyezhető csók erejéig élhetnék is át újra némi izgalmas borzongást ezek által.

Úgy döntöttem, hogy nem fogok kertelni, mielőbbi választ akartam kapni a kérdéseimre.

- Hogyhogy meggondoltad magad velünk kapcsolatban? – szállt felé az első kérdésem. Kris enyhén elpirult, majd mondani próbált valamit, de persze nem jött ki hang a torkán. Ekkor kissé ingerülten felpattant és az egyik velem szemközti polchoz lépett.

Csak a legalján találta meg, amit keresett, azt is hosszas matatás árán. Ezzel nem is lett volna semmi gond, amennyiben guggolva végzi. Ő viszont lehajolt, aminek következtében a farmer izgatóan megfeszült a popsiján és a combjain.

El kellett fojtanom egy nyögéssel egybeolvadó sóhajt, miközben kényelmesebb pózba rendeztem magam. Ő ebből semmit nem vett észre maximum az azt követő remegésemet, mivel nem bírtam olyan könnyen eltitkolni a vágyaimat.

Mikor megfordult, már írta is a választ az előbbi kérdésemre.

Nem volt könnyű döntés. – Ha csak ennyit közölt volna, rögtön megkérdezem, miért nem, de előre megválaszolta ezt is. – Nem tévedtél sokat a múltkor azzal a portréval kapcsolatban.

Mire idáig jutottam, fokozatosan elsápadtam, de ő már szerencsére írta a folytatást.

Az a férfi, akit lefestettem, valaha fontos volt nekem, de annak már vége. Ennek ellenére néha még felbukkan az életemben. – Ettől sem lettem boldogabb. – Nemcsak a problémám miatt, hanem emiatt sem könnyű így belebonyolódnom egy új kapcsolatba.

A szavak a papíron betűnként gyilkolták le a reményem. A vágyam maradt csak talpon, bár a szívemet szorongató érzés erősebbnek bizonyult.

- De reggel azt mondtad… – Egy újabb üzenet szakított félbe, de mielőtt elolvastam volna, lelkem meggyötrőjére pillantottam. Nyugodtan állta a pillantásomat, és a következő, kezemben szorongatott cetli felé intett.

Félve kezdtem olvasni. Úgy éreztem, ha most közli, hogy még mindig az iránt a másik férfi iránt dobog a szíve, akkor az enyém megszakad. Ám épp az ellentettje történt.

Reggel kértem pár nap haladékot, de most már örülök, hogy ma eljöttél, legalább amíg nem találkozunk, lesz időd átgondolni, hogy úgy is akarod-e ezt az egészet, ahogyan én adni tudom.

Ebből még nem sokat értettem, de folytatás rögtön érkezett. Azaz nem. Kristen leírta, de aztán történt valami, mert kitépte a lapot a füzetből, galacsinná gyűrte, majd sírva fakadt. Egyből megrémültem, mi lehet az, amit közölni szeretett volna.

- Kris… – Bár nem akartam közeledni felé, amíg ezt most nem tisztáztuk, ebben a pillanatban mégsem tehettem mást. Odahúzódtam mellé és magamhoz öleltem. Ő visszaölelt, és a nyakamba bújva zokogni kezdett.

Hangosan. Hátborzongató volt.

Időm sem volt eltöprengeni ezen, a következő pillanatban valami még ennél is megdöbbentőbb dolog történt.

- Félek – súgta a fülembe. És nem hallucináltam.


(Kristen)

Az elmúlt napokban magamnak is alig mertem bevallani, hogy hiányzik Rob. Végül kénytelen voltam, mert beláttam, hogy nemcsak a szexet élvezem vele, hanem egy eddig furcsa biztonságérzet is elfog a közelében. Legalábbis ezzel magyaráztam, hogy mit érzek. Továbbra is rettegtem, hogy ennek rossz vége lesz, de nem akartam többé titkolózni előtte. Ez így nagyon rossz volt, ezért úgy döntöttem, kockáztatok és egy lapra rakok fel mindent.

Akárhogyan is fogja lereagálni, be akartam avatni mindenbe – tán csak a legmocskosabb részletekbe nem, hátha épp azzal riasztanám el magamtól. Talán hülyeség volt mindezt most akarnom, hisz ő bármikor felbukkanhatott, de azzal „vigasztaltam” magam, hogy akkor is megteheti ezt, ha éppen nincsen szabadságon, tehát tök mindegy, mikor vetemedem rá, hogy bepillantást engedjek valakinek a lelkem és az életem titkolt szféráiba. Robnak.

Nem Tom, és nem is a virágok hatására szerettem volna tisztába rakni előtte a dolgaimat, hanem saját magam miatt. És miatta. Ehhez azonban össze kellett szednem magam, ezért szerettem volna, ha kapok pár nap haladékot ezügyben. Kapóra jött, mikor Kate említette, hogy a stáb egy hétre San Fransiscoba utazik, ahova ő megy, de én nem.

Az utazásuk előtti reggelen irdatlan görcsökre ébredtem, ami még egy jó hírrel szolgált: nem lett következménye a múltkori fékevesztett és felelőtlen akciónknak, amikor Rob autójában megfeledkeztünk a védekezésről.

Mindkettőt szerettem volna közölni vele: azt is, hogy nem kell tartania egy gyermektartási pertől – amúgy sem kellett volna, mert azt nem bírnám megtenni vele –, valamint hogy el fogok neki mondani mindent, csak még egy kis időre van szükségem. Mindkettőnek örült. Én pedig nem voltam képes ellenállni annak, hogy a második téma megerősítéseképpen meg ne csókoljam. A lakókocsijába lépve amúgy is feltámadtak az elnyomhatatlan emlékeim, úgyhogy elég volt egymáshoz érnünk, és minden lángba borult.

Tom szakította félbe a csókunkat, és én ezt az alkalmat kihasználva léptem le gyorsan, mielőtt olyasmibe tekeredünk, amit képtelenség kioldani a reggel óta tartó bajom miatt. Ezután a nap hátralevő részében arra vérteztem fel magam, hogy kibírjam Rob nélkül az elkövetkező hetet. Nehezebb volt, hogy tudtam, még a városban van. Abban reménykedtem, hogy másnaptól, ha már nem lesz a közelemben, könnyebb lesz.

Ő viszont keresztülhúzta a számításaimat. Este még tartott a forgatás, mikor hazamentem, ahol nekiálltam folytatni azt a festményt, amit a múltkor nem akartam megmutatni neki. Alapos és aprólékos munkát igényelt, mert nem a hagyományos technikával csináltam, de így lehetett még szebb a végeredmény a későbbiekben. Tudtam, hogy sok időbe fog telni, mire befejezem, de pillanatnyilag nem is dolgoztam máson, ez volt a kedvencem.

Alig haladtam vele viszont, mikor váratlan kopogás szakította meg a természetesen Rob felé irányuló gondolataimat. És ő állt az ajtómban.

Kellemes meglepetést okozott azzal, hogy nem jött beljebb, ahogyan a múltkor, hanem rám bízta, beengedem-e. Mivel még a vacsorára is gondolt – amiről én tökéletesen megfeledkeztem –, mosolyogva engedtem be. Mégis hagytuk kihűlni a zacskó tartalmát, ugyanis egy olyan témába kezdett, amelyről még nem bírtam és nem is akartam beszélni.

Ha viszont már itt volt, és szemmel láthatóan rosszul esett volna neki, ha nem magyarázom meg az általa kérdezett miérteket – főleg, hogy ma beelőlegeztem a számára egy „komolyabb” „kapcsolatszerűt”, úgy döntöttem, legyünk túl rajta. Nehéz volt.

Leírtam neki a gondolataimat, melyeket kimondani nem tudtam, de aztán… magával sodort a kétségbeesés a saját nyomorúságom miatt. Vele akartam lenni, nekiadni testem-lelkem, de a rettegés legyűrt. Megint patthelyzetbe kerültem. Ha ugyanis ismét azzal áltatom, hogy nem lehet köztünk más, csak szex, akkor besokall, erre mérget mertem volna venni. A másik lehetőség pedig…

A másik lehetőség a tét volt azon a bizonyos egyetlen lapon. Csak az volt a kérdés, hogy merjek-e kockáztatni vagy se? Mondjak el neki mindent, vagy ne? A könnyeim döntöttek helyettem.

Rob a karjaiba vont, és szorosan átölelt. Az összes eddig magam köré épített falat lerombolta ezzel a hétköznapi gesztussal, mely így, hogy tőle érkezett, cseppet sem volt általánosítható, inkább különleges és szép.

Vettem egy mély lélegzetet, és…

- Félek – súgtam a fülébe egyetlen szóba sűrítve a miértekre a választ.

(Rob)

Kristen tovább zokogott, miközben nekem elfogyott a levegőm. Egy kicsit távolabb próbáltam húzódni tőle, hogy lássam az arcát, de olyan szorosan kapaszkodott belém, hogy ezzel még várnom kellett. Addig is ízlelgettem magamban a hangját.

Legszívesebben azonnal kifaggattam volna, hogyhogy mégis beszél, hogyhogy megszólalt – és az ellentettje: miért nem beszél, és nem szólal meg többnyire egyáltalán? Sőt, szinte soha. Vagyis konkrétan soha. Újra végigfutott rajtam a hideg, ahogy visszaidéztem az előbbi halk suttogását. Utána a szó jelentése is az agyamba kúszott. Fél. Mitől fél?

Az összefüggés neonként villant belém. Azért nem beszélne, mert fél? Talán… akármitől is fél, ez a kulcs? Elég hihetetlen magyarázatnak tűnt ez így elsőre. Nem először állapítottam meg, hogy csupa titok ez a nő, de épp az ilyen kellemes meglepetései miatt imádtam.

Nem támadhattam le, és nem kérhettem, hogy kezdjen most el hosszan beszélni, az hülyén vette volna ki magát. Úgy éreztem, ezentúl már nem kell a csendjét hallgatnom, mert máshogyan fogja kezelni a dolgot. Talán… Mégis muszáj volt valahogy szóra bírnom, de nem a nyilvánvaló döbbenetemmel indítottam.

- Félsz? – suttogtam. A zokogása időközben csillapodott. Reménykedtem, sőt, imádkoztam, hogy legyen igaz: nem képzelődtem, hanem tényleg megszólalt az előbb…

- Igen – súgta vissza. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Tom esetleg tett valamit otthon a sörbe, amibe belekortyoltam, mielőtt idejöttem, esetleg a sajtburgerben volt valami, amit én is elmajszoltam még hazafelé menet… De más hatásai is lennének az általa közkedvelt szereknek, nemcsak az, hogy Kris hangját hallucinálom.

- Mitől félsz? – kérdeztem hangosabban.

Ekkor felemelte a fejét, rémült, kisírt tekintetét az enyémbe fúrta.

- Tőle – formálták az ajkai a szót. És nemcsak formálták. Hanem tényleg hallottam! Még nem voltam képes magamhoz térni, legszívesebben mosolyogva csókolgatni kezdtem volna örömömben, de fegyelmeztem magam, hisz most nem épp vidám csevejben voltunk nyakig.

- Elmondod, hogy…?

Hallatott egy halk sóhajt, majd a nadrágom felé tapogatózott. Egyből megborzongtam, ahogy veszélyes területek felé tévedt, de csak a cigimet pecázta ki a zsebemből. Amint megtalálta, felállt mellőlem-rólam, és az erkély felé indult. Az ajtajában megállt, és kérdően visszanézett rám.

Ebben a másodpercben elbizonytalanodtam. A tekintete kérdezte, követem-e, nem ő maga… Talán csak annyira megszokta a szótlanságot, hogy ösztönösen így jön neki – gondoltam aztán, majd lassan felálltam, és utána mentem. Épp akkor kattintotta el az öngyújtómat, mikor odaléptem hozzá. Visszaadta a cuccaimat, úgyhogy én is rágyújthattam, de nem tudtam levenni róla a szemem.

Némán álltunk egymás mellett, ő a gondolataiba mélyedve, én meg őt figyelve. Aztán felemeltem a kezem és megcirógattam az ajkait. A tekintete rögtön az enyémbe fúródott. Láttam benne azt a félelmet, amelyről odabent beszélt. Aztán megnedvesítette a száját a nyelve hegyével. Ez sok volt. A derekánál fogva magamhoz húztam, és egy gyengéd csókot adtam neki. Csak hogy tudja, akármi is okozza nála a félszet, rám számíthat.

Nem húzódott, el, csak annyira, hogy még egyet beleszívjon a cigijébe, majd a hátam mögötti asztalon levő hamutartóba nyomja. Aztán végigsimított a mellkasomon, és vett egy mély lélegzetet… de még nem szólalt meg. Furcsa pillanatok voltak ezek. Nem csupán vággyal teltek, mint eddig általában – persze részemről most is –, hanem bizalom vibrált bennük. Jó érzés hullámzott rajtam végig emiatt.

Szinte remegtem azért, hogy ismét megszólaljon, és elvarázsoljon a hangja dallama, de nem akartam sürgetni. Arra gondoltam, lehet, hogy ez is egy az álmaim közül. Persze a rosszabbik fajtából, mert hallanom kell tőle valamit, amit nem akarok, de mégis vágytam még ízlelgetni a zenét, ami a torkából feltör. Az álomnak vélt érzésem szertefoszlott, amint belekezdett.

- Nagyon régen történt. Volt egy… férfi az életemben… – Ittam minden betűjét, a szavai összes szótagját. Mivel itt elhallgatott, befurakodott valami az agyamba: ha a megismerkedésünkkor is megszólal, ma már holtan feküdnék valahol, belehaltam volna ugyanis a gyönyörűségbe. Ezután visszafordult a figyelmem a szavai jelentésére – ez még mindig másodlagos volt, de nem kevésbé fontos a számomra.

Sejtettem, hogy ez az a férfi, akit azon a képen láttam. És nem akartam tudni róla. Lehetőleg semmit. Mégis éreztem, hogy szükséges türtőztetnem magam, és végighallgatnom – végighallgatnom! –, mit szeretne Kris megosztani velem.

- Szerettük egymást – folytatta, apró vérző sebeket ejtve a szívemen. Én is azt szerettem volna, ha szeretni tud engem, de ebben a tekintetben sem szabadott türelmetlennek lennem. – Aztán közbejött az a baleset…

Emlékeztem rá, hogy még a megismerkedésünk elején, pontosabban azon a mámoros első éjszakán elárulta, hogy baleset miatt veszett el a hangja. Meg hogy műtötték, de sikertelenül.

- Mint hallhatod, nem tűnt el a hangom… – nézett rám bizonytalanul, és eltelve emlékekkel. Nem bírtam neheztelni rá, amiért titkolta. – Vagyis eleinte igen, de a számtalan közül az utolsó műtét sikeres volt. Őt viszont addigra sikerült kiismernem. Nem az volt már, mint a baleset előtt. Nem az, akibe korábban szerelmes voltam. – Nem igazán akartam hallani a folytatást, mert volt néhány tippem, mi történhetett. – Nem akartam, hogy tudja. Így volt némi esélyem nélküle élni tovább az életemet.

- És most sem akarod, hogy megtudja – szúrtam közbe egy saját gondolatot.

- Nem – csóválta meg a fejét. – Amíg úgy hiszi, nem tudok beszélni, addig biztonságban vagyok. Majdnem. Így csak néha látogat meg. – Végigfutott a hátamon a hideg attól, ahogyan ezt mondta. – És persze mindig megpróbál rábeszélni egy újabb operációra. Azt mondja, akkor újra normálisan is együtt lehetnénk. Így csak szégyenkezne velem.

Ettől a biztonság témától tényleg kirázott a hideg, azt pedig egyenesen oltári baromságnak tartottam, hogy valaki hogy szégyenkezhetne egy ilyen csodálatos és izgató nővel az oldalán – én személy szerint mindenkinek büszkén mutogatnám, hogy csak az enyém –, de nem értettem valamit. Eloltottam a cigim égő füstszűrőjét, mire Kristen elhúzódott. Most nem nyúltam utána. Az ő tempója szerint akartam haladni. Mindenben. Egyetlen kérdésem mégis akadt.

- Miért nem mondod meg neki, hogy te már… nem szereted? – Egyelőre kételkedtem, hogy ez így lenne, nem felejtettem el ugyanis azt a festményt, de muszáj volt egy kis reményt feltételeznem a magam számára. – És nem akarsz tőle semmit?

Volt egy rossz előérzetem, hogy ez korántsem ilyen egyszerű, de tőle akartam hallani a reményem cáfolatát. Megkaptam.

- Tudja – nézett rám lemondóan. – De megszállottan nem bír lemondani rólam. – Láttam, hogy megborzong. Össze is fonta a karjait a mellkasa előtt, pedig nem volt hideg. – És nem fogadja el, ha nemet mondok – gyűltek könnyek a szemeibe. – Semmilyen tekintetben. Soha. Képtelenség szabadulni tőle.

Közelebb léptem, hogy letöröljem az arcán végigsikló kis cseppet, majd újra magamhoz öleltem. Hihetetlen volt, hogy mi most… éppen… beszélgetünk… szóban! Elképzeltem már párszor, hogy valami csoda folytán ez megtörténik, de nem éppen ilyen okból kívántam ezt. Most azonban, ha már így alakult, sokat ígérő „kezdetnek” tartottam azt, hogy mindezt elmondta nekem.

Kicsit ambivalens érzések keringtek bennem, miközben egy újabb lágy puszi után – melyet ezúttal az arcára céloztam – a karjaimba vettem, és elindultam vele a hálószoba felé, ahol nyugodtabban folytathatjuk. Egyrészt kívántam – engem is megdöbbentett, milyen könnyedén bírom most kezelni az emiatt feszítő késztetéseimet –, másrészt szerettem volna világgá kiáltani abbéli örömömet, hogy megismerhettem végre a hangját, amely cseppet sem volt halott, valamint együtt éltem vele a fájdalmát és a benne tomboló félelmeket, egyelőre azonban azt tartottam elsődlegesnek, hogy kibeszélje végre magából, ami a szívét nyomja.

Mindezekre azonban nem voltam felkészülve. Amit elmesélt, az rosszabb volt, mintha azt mondta volna, a férje ez a rohadék. Nehezen bírtam visszafogni az indulataimat, miközben Kristen hozzám bújva azt részletezte, mi történt pontosan a szakításuk után.

- Ezt sem akarta elfogadni. Többször megütött, de sajnos úgy, hogy semmi nyoma nem maradt. Cameronhoz menekültem, amikor másnap dolgozni ment. Oda nem jött el értem. És lassacskán a telefonos zaklatásai is ritkultak, majd megszűntek. – Éreztem, hogy ez az egész egy ennél sokkal nehezebb történet lesz, bár már így is forgott a gyomrom. – Egy időre elfelejthettem. Azt hittem, hogy végleg vége. Elköltöztem a bátyámtól, neki akkor úgyis épp elég baja volt a házasságával, ami végül tönkrement, de nem emiatt. Pár hétig nem is történt semmi. Aztán megint megjelent.

Kristen hangja megremegett, és kissé rekedtes – de nem kevésbé izgató – is lett a sok beszédtől. A saját maga által alkotott csend börtönébe zárva biztosan jó ideje nem ejtett ki a száján ennyi mondatot egyszerre. Mégsem bírtam megkérni, hogy hagyja abba. A sztori messze sem érdekelt annyira – kivéve az a része, mely a félelmeit képezte –, mint az, hogy egy varázsdallam száll a fülembe, és ezzel egy időben ivódik a szívembe.

Aztán kedvesem összeszedte magát, és folytatta.

- Megpróbáltam beszélni vele… mármint papíron, de ekkor dühös lett. Engem hibáztatott mindenért. Azt hitte, csak hazudom a némaságom. Igaza volt, de nem mondhattam el neki, hogy az utolsó beavatkozás sikerült. Senkinek nem mondhattam el. Féltem, hogy akkor még többet akarna. Ezt az elejétől fogva a tudtomra adta. Beelőlegezte, hogy ha sikerül visszanyernem a hangom, akkor újra együtt lehetünk. De ekkorra én már nem akartam többé. Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű. Főleg az időnkénti felbukkanásai miatt. Mivel a műtétjeim nagy részét ő fizette, visszakövetelte az árát… – Kiszakadt belőlem egy gyilkos sóhaj, mikor megéreztem, mi fog következni. És sajnos nem tévedtem. – Tudta, hogy nincsen pénzem, ezért természetben akarta visszakapni. – Az utolsó mondatot már csak suttogta.

- Nem kell mindezt elmondanod – szóltam közbe. Nem is igazán az ő érdekében, hanem a sajátoméban. A gondolat is elviselhetetlen volt, hogy az az állat az akarata ellenére kényszerítette Krist… akármire.

- De igen – könyökölt fel ekkor. – Ha már egyszer úgy döntöttem, megbízom benned a hangomat illetően, akkor ezt a részét is hallanod kell. Utána rajtad áll, mit kezdesz vele. Velem…

Bele kellett ebbe egyeznem, de máris megbántam. Nem hiába.

- Oké – súgtam mégis összeszorított fogakkal.

- A legelső alkalommal erősen tiltakoztam és ellenkeztem, de túlságosan fájt, amit emiatt tett, ezért inkább… reméltem, előbb szabadulok, ha hagyom magam. – Kristen az utolsó mondat végét már lehunyt szemmel, remegve ejtette ki a száján. – Ezután, akárhányszor megkeresett, már megkísérelni sem mertem ellenállni, mert akkor újból megütött volna.

Ha eddig nem lett volna elég, még azt is közölte, hogy legutóbb már szinte önként feküdt le vele, ugyanebben reménykedve.

- Ez mikor volt? – kérdeztem halkan. Féltékenység lopózott a szívembe, bár tudtam, hogy nincs rá okom.

- Úgy három hónapja – felelte. – Most pedig Cam kiderítette, hogy egy hónapnyi szabadságot kért nemrég, és ebből másfél hét letelt. Akármikor várható, hogy betoppan. – A düh ismét fellángolt bennem. Ha megtudnám, hogy akár csak egyetlen ujjal is hozzáér, egyenként törném el az ujjait. – Épp ezt nem szabad – felelte ő a gondolataimra, melyeket a jelek szerint hangosan is kimondtam.

- Nem védhetlek meg? – hökkentem meg. Eddig azon is csodálkoztam, hogy nem tette ezt már meg más.

- Senki nem védhet meg. ahhoz túl jó beosztásban van a rendőrségen. – Ezt az apró, ám el nem hanyagolható tényt eddig nem említette. – És túl sok barátja van ugyanott. Meg befolyása. Na és pénze…

Ez egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Mégis láttam belőle kiutat. De csak mert naiv voltam.

- Egy zsarut is fel lehet jelenteni bántalmazásért, és nemi erőszakért… – kezdtem, Kristen viszont megrázta a fejét.

- Ahhoz bizonyíték kellene. Vagy legalább egy szemtanú. – Ezt úgy mondta, hogy sejtettem, egyik sem volt eddig. Ráhibáztam. – Sosem lehet előre tudni, mikor keres meg. És valahogy megtanult úgy bántani, hogy annak ne maradjon látható nyoma. Simán csak fáj…

- Ezt akkor sem teheti veled – jelentettem ki haragosan. – Senki nem teheti ezt veled! – Éreztem, hogy már nemcsak az indulataim tombolnak bennem, hanem valamiféle gyilkos düh. De tudtam, azzal sem oldanék meg semmit. Kivéve, ha… – Mi lenne, ha megtudná, hogy van valakid? – jutott eszembe egy remélhetőleg használható megoldás. Persze ebben is tévedtem. – Hátha leszállna rólad, ha látná, hogy mással vagy boldog…

- Egyszer moziba mentem egy kollégámmal, körülbelül tíz hónapja. Vele csak barátok voltunk, semmi más. Mégis több törött csontja lett még aznap este, mint ahányszor egész addig összefutottunk. Aztán ő is beállított hozzám, és elmesélte, hogyan csinálta. Moccanni sem mertem, amikor azután… hozzám nyúlt…

A könnyek némán szaladtak végig Kris arcán, valószínűleg észre sem vette. Én azonban igen, és lecsókolgattam őket. Illetve csak akartam, mert elhúzódott. Nem kaptam utána, bár szerettem volna megvigasztalni valahogy. És biztosítani róla, hogy nem kell örökké ebben a rémálomban élnie.

- Kris – suttogtam, de ekkor letörölte a könnyeit, és rám emelte a tekintetét.

- Most már tudod, miért nem akartam veled komolyabb kapcsolatot. Ez is veszélyes, hogy most itt vagy, és az is, hogy… lefeküdtünk egymással.

- Nem – tiltakoztam az ellen, amit sejteni véltem, hogy ki fog mondani. – Ma reggel azt mondtad…

- Tudom, mit mondtam. És nem gondoltam meg magam. Szeretnék veled lenni, de… téged is féltelek, nemcsak én félek tőle. Komolyan bármikor meglátogathat, és ha megtudja, hogy te fontos vagy nekem, akkor… bele sem merek gondolni, mit tenne.

Azzal, hogy kimondta, fontos vagyok neki, heves dobogásra késztette a szívem, és utat mutatott a sötétben, mégis egy helyben toporogtam. Sokáig gondolkodtam, de nem találtam megoldást. Idő kellett, hogy mindezt megemésszem. Most már tényleg értettem, mit és miért tett Kristen úgy, ahogy. Abba azonban nem voltam képes beletörődni, hogy a jövőben is ki legyen szolgáltatva ennek az elmebetegnek.

- Én vállalom a kockázatot – szaladt ki a számon hirtelen, ám nem véletlenül. Kris szemei rám csodálkoztak, majd megingatta a fejét. – Én nem félek tőle. Valahogy csak le lehet ezt állítani – gondolkodtam hangosan.

- Nem lehet. A bátyám is rendőr, és ismeri őt, régen barátok voltak, ami előnyt jelenthetne elkapni, de… Ne hidd, hogy nem próbáltuk… – Kris szavai beletörődőek és tehetetlenek voltak, én azonban nem akartam elfogadni, hogy semmi megoldás ne lenne.

Ő már úgy tűnt, feladta, de engem elborzasztott az is, ahogy ez a pasas eddig bánt vele, valamint az, hogy akármikor újra megteheti.

- És mi lenne, ha…

- Rob – szólított hirtelen a nevemen. Hurrikánként söpört végig rajtam a vágy ennek hallatán. Egy pillanatra sem szűntem meg kívánni őt, még így sem, hogy immár ismertem az élete nem épp leányálom-részleteit is. Megint meghatott, hogy a bizalmába fogadott.

- Vigyázni fogok rád – ígértem, és komolyan is gondoltam. Gyengéden magamhoz húztam. Kris is átölelt, bár éreztem rajta némi visszafogottságot.

Kis idő múlva kibontakozott a karjaimból.

- Szeretném, ha semmit nem ígérnél elhamarkodottan – mondta, miközben felállt az ágyról. – Inkább gondold át, amíg San Fransiscoban leszel.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy másnap elutazom egy hétre. Erősen lelombozott a dolog.

- Gyere velem – vágtam rá habozás nélkül, de nem lett szerencsém.

- Nem lehet, itt van dolgom – rázta a fejét. – Lesz pár privát munkám is a héten. De ma már nem akarok ezzel foglalkozni. Semmivel. – Ezt megértettem, bár tulajdonképpen most utasított vissza.

Ezután gyorsan közölte, hogy elmegy lezuhanyozni, addig érezzem otthon magam. Ezzel egyértelműen a tudtomra adta, nem szeretné, ha utána mennék. Korábban talán megsértődtem volna, hogy nem invitál magával, de most nyilván egyedül akart lenni kicsit, miután kiteregette nekem az életét. Vagy csak egy kis időt akart hagyni, hogy felfogjam a hallottakat.

Alighogy eltűnt a fürdőben, kimentem az erkélyre, hogy elszívjak egy cigit. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy igazat kellett adnom Krisnek. Van mit végiggondolnom. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, az volt, hogy akarom őt. Mindenhogyan. Illetve ahogy eddig is. Azzal a különbséggel, hogy most már védelmezni is akartam.

Ismét eszembe jutott az este egyik leglényegesebb momentuma. Ez pedig nem más volt, mint az, hogy… megszólalt. Egy pár órája még esküdni mertem volna rá, hogy be sem enged a lakásába. Ehelyett a legprivátabb, némaság mögé bujtatott életébe nyertem bebocsátást.

Végigborzongtam, amint ezt tényleg felfogtam. Csak még arról nem voltak sejtéseim, hogyan tovább. Többféle verzióm is volt, de nem tudtam, melyik fog végül megvalósulni.

A pillanatnyi legfontosabbat Kris döntötte el, amikor a fürdéssel végezvén kilépett hozzám.

- Itt maradnál ma éjszakára? – Nemcsak azért remegtem meg, mert újra megszólalt, hanem a szavai jelentése miatt is. Jólesett, hogy ő kért erre.

Azt nem felejtettem el, hogy szexről most szó sem lehet, Kristen önkéntelenül emlékeztetett rá a beszélgetésünk során, ahányszor kicsit összerándult vagy végigsimított a hasán. Nem kívántam tetézni a fájdalmait, sejtettem, hogy görcsök kínozzák.

- Persze, hogy maradok – feleltem egy eltitkolhatatlanul boldog mosoly kíséretében.

Kézen fogva vezetett vissza a hálóba, ahol a ruháim nagy részétől megszabadultam, csupán az alsónadrágot hagytam magamon, tekintve, hogy rajta is egy bugyi és egy trikó volt.

Nemcsak a látványától kezdett láva folyni az ereimben, hanem attól is, mikor az ágyban hozzám simult. Szerettem volna, ha a továbbiakban nem a korábban szóba került dolgokra gondolunk – arra bőven lesz még időnk, hogy együtt keressünk valamilyen megoldást –, hanem… egy kicsit kettőnkre.

- Sokszor elképzeltem, milyen lenne, ha megszólalnál. Álmomban meg is tetted – vallottam be. A legelső szava óta meg szerettem volna ezt osztani vele. Ezt és az örömömet.

- Szóval valóra váltottam az álmodat? – kérdezte egy huncut – és végre vidámabb – mosoly kíséretében. – Kár, hogy rémálmot csináltam belőle – szontyolodott el viszont rögtön.

- Nem csináltál belőle rémálmot – tiltakoztam. – Hálás vagyok, hogy elmondtad mindezt, de ha leírtad volna, az sem változtatott volna a dolgon. Az viszont, hogy megszólaltál… nekem… még mindig alig hiszem el!

- Ha akarod, holnaptól megint csendben maradok – felelte erre évődve. Örültem, hogy jóvá változott a hangulata, bár kételkedtem benne, hogy így lesz. De határozottan tetszett ez az új Kristen.

- Eszedbe ne jusson! – fordítottam magam alá, és a combjai közé helyezkedtem. Az ajkaira tévedt a pillantásom, de még volt valami, amit el szerettem volna mondani, mielőtt megcsókolom, tovább amúgy sem mehetünk. – Azt nem tudom, mivel érdemeltem ki, de köszönöm, hogy megbízol bennem.

- Mások előtt az maradok, aki voltam – felelte erre habozva. – És szeretném, ha te sem híresztelnéd, hogy mégis… van hangom. – Láttam rajta, hogy ez fontos neki, és úgy döntöttem, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, legalábbis addig, amíg meg nem leljük a megoldást az őrült pasija ellen.

- Nem fogom – ígértem, majd lassan közelebb hajoltam, és egy csókot leheltem csukott ajkaira, melyek azonnal elnyíltak az érintésemre.

Tudtam, hogy nem kéne ezt tennem, pláne nem ilyen pozícióban – Kris lábaival a derekam körül, miközben a mellei a mellkasom alatt hullámzanak a felgyorsuló lélegzete következtében, és ágyékunk szinte egymásba simul –, de képtelen voltam ellenállni. És akartam egy kicsit belőle. Egy hétig úgysem láthatom...

Mielőtt ez a gondolat a kedvemet szegte volna, végigcirógattam a nyelvemmel az alsó ajkát, de mielőtt beljebb dugtam volna a szájába, ő maga kapott az én szám után. Karjai a nyakam köré tekeredtek, és most ismét az a szenvedélyes vadmacska volt, mint a mai megszeppent és rettegő kislány előtt.

A kezem önkéntelenül indult el a testén, a feneke után a combjain simítottam végig, majd vissza. A derekánál a trikója alá dugtam a kezem, de mielőtt elértem volna a mellét, megfogta a csuklómat.

- Ezt most inkább ne, kérlek…

- Csak simogatni szeretnélek. Tudom, hogy nem érzed jól magad, nem megyünk tovább, ígérem.

A lihegése eszembe idézte azt, amikor a legelső nyögést sikerült belőle előcsalogatnom. Most, hogy leomlottak közöttünk a maradék falak is, úgy éreztem, sokkal több hangot is képes lennék kicsalni belőle… de nem ma.

Beértem annyival, hogy miután kőkeményre izgattam a mellbimbóit, és el bírtam szakadni a szájától, a felsőjét felgyűrve a mellei felé közelítettem. Édes, izzó bőre izgató illata tovább fokozta a vágyaimat, de csupán párszor ízleltem meg a nyelvemmel, aztán mielőtt elveszthettem volna a fejem, erőt vettem magamon, visszaöltöztettem, és megkértem, hogy fejezze be a csípőjével a mocorgást.

Abbahagyta, de közben elpirult. Nem tudtam nem imádni. Újra megcsókoltam, amit az előbbihez hasonló szédülettel viszonzott, aztán leszálltam róla, őt pedig félig magamra húzva ráparancsoltam, hogy aludjon. Nem ment neki könnyen, sokáig még puszikkal borította a mellkasomat, és a hasam sem úszta meg apró cirógatások nélkül, de „szerencsére” nem nyúlkált a boxerem közelébe. Így is majd’ szétszakított a vágy.

Miután elaludt, hálát adtam a sorsnak, amiért erre késztette: hogy mindent bevalljon nekem. Egy cseppet sem éreztem nem helyénvalónak azt, hogy titkolta a beszélni tudását, hisz ha valóban ilyen veszélyes az az ember, akit valaha a szívébe fogadott – ebben azért kételkedtem, mert kizárt, hogy ne lehetne valahogy megfékezni –, a szótlanság lehetett az egyetlen módja, hogy ne állandóan kelljen elviselnie a közeledését.

Féltem, hogy talán pont most jön el Krishez ismét, amikor én máshol forgatok, de mielőtt én is elaludtam volna vele a karjaimban, elhatároztam, hogy megkérem Nedet, állítson mellé valami személyi testőrt – persze a tudta nélkül, nehogy balhézzon velem miatta –, aki majd ügyel rá, míg én távol vagyok. Így nyugodtabban merném itt hagyni.

Még egyszer végigsimogattam a testét, mire egy halk sóhajt hallatott. A hangja egy életre elvarázsolta már eddig is érte dobogó szívemet. Úgy éreztem, lassan, de biztosan szippant magába egy örvény, ahova őt is magammal akartam rántani. Közben pedig vigyázni rá, megóvni mindentől, legfőbbképp a rettegése okozójától. Arra még nem találtam megoldást, de bíztam benne, hogy Kristen végül majd megengedi és elfogadja a segítségemet.

Addig is… élvezni akartam a békés pillanatokat, egészen reggelig, amikor egy fájó búcsú vár ránk.