19. fejezet

Üdv! :)

A sztori szerint még nem szilveszterezünk, de... BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK!!! :)

Ennek fényében igyekeztem nem túlbonyolítani - ergo nem teljesen kibogozni - minden szálat, majd jövőre ;-) :DDD (LLL)

Millió puszi,
Szil

19. fejezet (Kristen)

Ha máshol láttam volna Robot ilyen állapotban és esetleg eszméletlenül, már mellette zokognék térdre rogyva, és azt hinném, meghalt. Most viszont még élt, és bár megszédült, meg tudott kapaszkodni a falban, majd egy pár másodperc után tovább jött felém. Ennek ellenére zokogtam.

Könnyektől vakítva siettem elé, hogy legalább a kanapéig eltámogassam, de akárhol értem hozzá, összerándult. Végül egyedül támolygott el odáig, aztán lerogyott rá. Ezt követően pedig megszólalt. Helyettem, mert nekem még nem jött ki hang a torkomon.

- Te jól vagy? – Elképedtem, amiért még képes értem aggódni, de igennel feleltem.

- Te viszont nagyon nem – mondtam reszkető hangon. Még mindig nehezen tértem csak magamhoz. – Sajnálom! – eredt el megint a bánatom. Camtől már tudtam, hogy miattam ment oda, és ez lett a vége… Minek szöktem meg az éj közepén? – kérdeztem magamtól, de a múlton már késő volt változtatni. A jövőn viszont nem… Ezen nem most kezdtem gondolkodni.

- Megmaradok – pillantott rám vállat vonva. Azaz csak próbált vállat vonni, de egy fájdalmas grimasz kíséretében inkább meggondolta magát. – Ezt a rohadékot viszont legközelebb megölöm! – fogadkozott elszántan.

A látványa borzalmas volt, ezért úgy döntöttem, csinálok egy fontossági sorrendet. Az első helyen Rob kórházba vitele szerepelt. Amiről persze rögtön le akart beszélni.

- Hívd fel inkább… Tomot. Az apja orvos. Majd ő összefoltoz. – A barátja nevének kimondása előtt habozott egy kicsit, közben pedig gyanakodva pillantott rám, amit nem értettem, de már nyúltam is a mobilomért, amibe idejövet a repülőn beírtam Tom számát – ő ragaszkodott hozzá, hogy tudjuk egymáséit, hátha egyszer sörözni mennek Robbal, ami eszméletvesztésbe torkoll, és tudjon erről értesíteni. Akkor csak mosolyogtam ezen a képtelenségen – Rob sosem jött még haza totál kiütve –, de pillanatnyilag hasznosnak bizonyult a dolog.

Azonban akadt egy kis gond. Camben megbíztam, elvégre a bátyám, és persze Tomban is, csak… Robra néztem, és látva a fájdalmait, úgy döntöttem, nem érdekel, hogy nem tud a hangomról. Kedvesemnek feltűnt a vívódásom, de biztatás helyett egészen mást mondott.

- Az a szemét is tudja, hogy beszélsz. Fölösleges tovább titkolnod. – Nem szakítottam időt a döbbenetemre, tárcsáztam. Tom sokáig hitetlenkedett, amikor bemutatkoztam, tovább, mint a bátyám, de amint elmondtam neki, mi történt, megígérte, hogy fél órán belül itt lesznek.

- Honnan tudja? – néztem szerelmemre. Egyértelmű volt, kire célzok, de nem szolgált magyarázattal. – Mi van, ha csak blöffölt és nem tud semmit? – próbáltam kitalálni az igazságot, de Rob kiábrándított.

- Ha blöffölt volna, nem közölte volna velem, mi volt az első szó, amit kimondtál nekem. –Nem kaptam levegőt.

- Honnan…? – Nem értettem semmit, és igencsak a hatalmába kerített a félelem. Pedig már azt hittem, hogy minden rendbe jöhet…

- Fogalmam sincs. – Kedvesem ekkor zihálni, majd köhögni kezdett, így elterelődött a figyelmem, vissza rá. A tanácstalanságom helyét felváltotta az aggodalom, de hozzáérni még mindig nem mertem.

- Miért kellett odamenned? – tettem fel a költői kérdést, de rögtön megbántam.

- És neked? – csattant fel hangosan. – Mit hittél? Hogy majd kedélyesen elcsevegtek? – Váratlanul ért a támadás, de jogos volt. Legalább szólhattam volna, de akkor sem tudott volna lebeszélni róla. Sehogy sem. Nekem kell megoldani, hisz Rob is miattam van most ilyen állapotban.

- Nem – feleltem, és kivettem a kezéből a cigis dobozt, amit a zsebéből túrt elő a jó kezével.

- Ha velem ezt tette, bele sem akarok gondolni, neked milyen sorsot szánt – morogta közben. Fél kézzel nehezen boldogult, de mivel szemmel láthatóan fulladt, nem tartottam jó ötletnek, hogy rágyújtson.

- Erre most nincs szükséged – vettem ki mindent a kezéből. Úgy nézett rám, ahogy még soha. Már attól tartottam, hogy megint nekem esik – a helyzetből adódóan főleg szóban –, de nem szólt aztán semmit. – Bocsánatot kérek – szomorodtam el. – Nem kellett volna ellógnom, akkor nem indulsz utánam, és az egész nem történik meg…

Rob hallgatott, tovább növelve ezzel a bűntudatomat. Még mindig úgy hittem, hogy ezt az egészet csak egyféleképpen lehet leállítani. De nem most, Tom ugyanis megérkezett. Még akkor is hitetlenkedve méregetett, amikor beengedtem. Az apja, Bill egyből odalépett a kanapén üldögélő Robhoz, és nekiállt megvizsgálni a sérüléseit.

- Mi a fene folyik itt? – nézett rám Tom kérdően. És ijedten. Én tétovázva néztem vissza rá, mert nem tudtam, beavassam-e mindenbe. Mivel idehozta az apukáját, megérdemelné – ő nem kérdezett semmit, csupán a fia volt kíváncsi –, hogy tudja, mi van. – Kris? – szólt, mikor lehajtottam a fejem.

Egyelőre nehezemre esett más előtt is használnom a hangomat, ez telefonon egész más volt.

- A volt barátom műve – suttogtam.

- Szóval nem álmodtam. Tényleg tudsz beszélni – nézett rám ellenségesen. – Ráadásul a pasid tette ezt vele – bökött Rob felé, akinek épp a nem tört, de kifordult csuklóját rakta helyre az apja, és fel is ordított. Nekem meg eleredtek a könnyeim.

- Igen – mondtam halkan.

- Jézusom! – Éreztem, hogy most ő is utál, meg Rob is úgy nézett rám az előbb… Ez most így sok volt egyszerre.

- Sajnálom – szakadt meg a szívem. Aztán mégis csokorba fogtam a romjait, bementem a hálóba, és magamra csuktam az ajtót. Hiába álltam volna neki sajnálkozni, vagy ott lenni Rob mellett, úgyis mind engem hibáztatnak. És teljesen jogosan.

Még mindig csak egy megoldást tudtam. Ennek a kivitelezése azonban nem bizonyult egyszerűnek. Cam nem fogja elárulni, hol van most Mike. Rob sem, más pedig nem tudja. Ez volna az egyetlen lehetőség megfékezni ezt az egészet, ami elkezdődött.

Amikor fél óra múlva előmerészkedtem a hálóból, Tom apja már az utolsó ragtapaszt és a borogató pólyát kötözte fel Robra. Most már valamivel jobban festett – leszámítva a temérdek kötést, ami a testén díszelgett –, ennek őszintén megörültem, de ez csupán addig tartott, míg Bill dolga végeztével nem nézett rám.

- Rám nem hallgat, úgyhogy kérem, vigyázzon rá, hogy kímélje magát a nehezebb fizikai tevékenységtől. – Ezzel végigpillantott rajtam. – Lehetőleg a szextől is. Csak pár napig. És jelenteni kéne az esetet a rendőrségen – szólt még vissza az ajtó felé menet. Tom mondott neki valamit, mire vállat vont. – Oké, ti tudjátok.

Bill elment, de Tom maradt.

- Hogy gondoltad ezt? – förmedt Robra dühösen. – Kihagysz egy ilyen buliból?

Nem hittem a füleimnek. Hogy csinálhat ebből viccet? Rob mégis elmosolyodott, aminek következtében az ő elmebeli képességeit is kétségbe vontam.

- Legközelebb velem jöhetsz – kacsintott rá cinkosan.

- Elment az eszetek? – csattantam fel. – Nem fogjátok fel, hogy mi van?!

- De, szívem, felfogjuk – nézett rám Rob. – Az ilyen őrülteket el kell zárni. Ha elzárni nem lehet, akkor… máshogy kell megszabadulni tőlük.

Úgy nézhettem rá, mint egy elmebetegre. De halálosan komolyan gondolta. A szó szoros értelmében halálosan.

- Ugye nem úgy gondolod, amit mondasz, ahogy én azt hiszem, hogy gondolod? – kérdeztem rá a sejtésemre.

- Előbb megvárjuk a bátyádat, és kitaláljuk, mi legyen – felelte.

- Te még bízol benne azok után, hogy odaküldött? Mindenféle segítség nélkül? – Tom érthető módon nem bízott Camben. Nem is ismerte, így nem akadtam fenn ezen.

- Nem gondolta, hogy van olyan hülye, és tényleg odamegy – pillantottam kedvesemre.

- Én sem gondoltam, hogy te tényleg találkozni akarsz vele – feleselt vissza nekem ingerülten. – Ráadásul nem is szóltál.

Nem értettem, miért ilyen ellenséges velem szinte, amióta visszajött, de betudtam a fájdalmainak. Mindenesetre szerettem volna vele kettesben maradni, hogy meg tudjuk egy beszélni, Tomnak viszont nem akaródzott elmennie. Úgy döntöttem, a kezembe veszem a dolgot, hisz ha Cam ideér, még ennyi időnk sem lesz, nyilván elkezdenek bosszút szervezni.

- Lehetne, hogy beszéljünk egy kicsit? – ültem le Rob mellé. – Kettesben – tettem hozzá halkan. Még mindig rossz volt ránéznem, az meg főleg rosszul esett, amit a tekintete sugallt: neheztel rám. Pedig már bocsánatot kértem…

- Apropó! – vágott közbe Tom. Kedveltem őt, de ez kezdett most megcsappanni. – Mióta is van neked hangod? – támadt rám ő is mérgesen.

- Hagyd – nézett rá Rob keményen. – Ez most nem fontos.

- Átvert bennünket!

- Megvolt rá az oka – vett a védelmébe megint, amitől egyre jobban összezavarodtam. Tisztára, mintha egy krimibe csöppentem volna, pedig mocskosul nem akartam én ezt.

- Sajnálom – suttogtam az utóbbi órában már sokadjára. Rob felém fordult, és ép kezével megfogta az enyémet. Az övé jéghideg volt. És sebes… mint szinte mindene. Újra könnyek kezdték fojtogatni a torkomat, de lenyeltem őket, mert nem akartam hisztis picsának tűnni.

- Egyedül hagynál bennünket egy kicsit? – pillantott aztán Tomra.

- Ja. Majd jövök, ha akció van – morogta amaz, és kiment a lakosztályból. – A bárba megyek rákészülni a továbbiakra – szólt még be, mielőtt ránk csukta volna az ajtót.

Ekkor néztem rá újra szerelmemre, aki elég sápadtan festett.

- Mit mondott a doki? – kérdeztem. Ő elsorolta, hogy röntgen hiányában csak valószínűsíthetően mije repedt meg – kezdve két bordájával, folytatva a csuklójával és a kulcscsontjával zárva a sort –, a többit pedig én is láttam.

- Egy ideig biztos nem bírok dolgozni… – motyogta maga elé. – Fel kellene hívnom Nedet, hogy szóljon mindenkinek. Legalább így lesz időnk ellátni ennek a rohadéknak a baját! – tette hozzá harciasan.

- Ne – szóltam rá. – Ezt ne, hagyd inkább, hogy majd én…

- Hogy te elintézd? – szakított félbe értetlenkedve. – Komolyan azt hiszed, hogy megúszod egy „ó, persze, élj csak boldogan, ezentúl békén hagylak”-kal? – gúnyolódott.

- Talán…

- Nincs talán, Kris! Ezt nem engedem!

- Nem akartalak belerángatni… Látod? Épp ezért – mutattam végig a testén, amelyen alig volt bekötetlen bőrfelület.

- Inkább látom így magamat, mint téged. – A hangszíne gyengédebbre változott.

- Én viszont nem – pityeredtem el. Borzalmas volt a tudat, hogy miattam van mindez.

- Hé – ölelt át és húzott magához. Aprókat nyögött, miközben óvatosan az oldalához simultam. – Ne akard, hogy szobafogságra ítéljelek. Remélem, semmi hasonló hülyeségen nem töröd a fejed. Bízd ezt ránk. Tudod te, milyen érzés volt arra ébredni az éjszaka közepén, hogy nem vagy mellettem? – suttogta fájdalmasan. Erre akkor nem gondoltam. – És az a levél sem volt túl megnyugtató, amit hagytál. De egy haszna volt, hogy így jöttem vissza… megint hajlandó vagy szóba állni velem – mosolyodott el fanyarul.

Ekkor eszembe jutott valami.

- Honnan tudhat mindent? – suttogtam elgondolkodva.

- Szerintem poloska van a lakásodban. – Ez már tényleg krimibe illő volt.

- Poloska. A lakásomban – ismételtem.

- Igen. Különben honnan tudná, hogy mit mondtál nekem először? – dobta be a kulcskérdést.

Valójában fogalmam sem volt. Abban a lakásban soha nem járhatott. Talán valamelyik személyes holmim rejti a kis lehallgató készüléket? Nagyon reméltem, hogy rejtett kamera sehol nincs… Szörnyű volt belegondolni már abba is, hogy minden szavunkat hallotta…

- Nem kellett volna megszólalnom…

- Mi lenne másabb attól? – kérdezte Rob. – Ugyanúgy fenyegetne ez az őrült. És ugyanolyan veszélyes lenne rád nézve – érvelt, de nem túl hatásosan.

- Meg rád – jegyeztem meg halkan.

- Túléltem, nem? – nézett rám kihívóan. – A bátyád nem hitt ebben…

- Cam direkt felcukkolt, hogy juszt is odamenj? – akadtam ki rögtön. Ezt el tudtam róla képzelni. Pedig már azt hittem, jóban vannak… Na de azt nem fogja zsebre rakni, amit tőlem kap ezért – határoztam el.

- Ez most már mindegy – legyintett szerelmem, majd komoly tekintetét az enyémbe fúrta. – Szeretnék kérdezni valamit – kezdte aggodalmasan. Ő már alapjáraton falfehér volt, de ettől én is elsápadtam.

- Mit?

- Kettő valamit… – habozott egy pillanatig, majd kibökte az elsőt: – Kit hívtál, amikor megjöttem?

- A bátyámat – fintorodtam el. – Kicsit… „csodálkozott”, hogy beszélek… Ő is. De nem akadt ki annyira, mint Tom. Rob ezután hallgatott egy ideig. Nyilván azt fontolgatta, hogy miért nem szóltam a titkomról legalább a családomnak. – Mi a másik? – firtattam a következő kérdést.

- Ez a… Mike mondott nekem valamit… Szerintem nem igaz, de… Á, inkább hagyjuk – fordította el a fejét, de most már hallani akartam annak a mocsoknak a vádaskodásait.

- Kérlek, áruld el, mi az?

- Hülyeség az egész, felejtsd el – kérte, de már későn. Addig erősködtem, amíg végül megadóan felsóhajtott. – Mondott valamit rólad. Nem hittem el, de… nyugodtabb lennék, ha megerősítenéd, hogy tényleg nem igaz.

- Mit?

- Azt mondta…


(Rob)

- …hogy vele is ezt csináltad. Beadtad neki, hogy néma vagy, aztán lebuktál, és… megcsaltad a legjobb barátjával… most pedig engem Tommal… – Végig Kristent figyeltem, mialatt megosztottam vele annak a görénynek a rágalmait. Egyre sápadtabbá vált. Én meg kezdtem megbánni, hogy felhoztam a témát.

Tényleg nem hittem el ezeket Mike-nak, de a gyanú gyökeret vert bennem. Reméltem, hogy Kris majd megcáfolja az exe állításait, de egyelőre hallgatott. Sokáig. Ez jobban fájt, mint a sebeim.

- Ugye nem igaz mindez? – kérdeztem rá konkrétan is. Felelet helyett először is kibontakozott a karjaimból. Hagytam, mert nem volt elég erőm visszatartani. – Kris?

- Ezt nem hiszem el… – fordult el tőlem, és a kanapé másik végébe húzódott. – Te adsz a szavaira az enyémekkel szemben? – hitetlenkedett.

- Nem! – tiltakoztam hevesen. Magamban azonban be kellett ismernem, hogy Mike alaposan elültette a bogarat a fülemben. Még így is, hogy tudtam, csak a kettőnk közti kapcsolatot akarja aláásni. – Nem – ismételtem halkabban. – Csak…

- Ha nem így volna, nem tetted volna fel ezt a kérdést – nézett rám megtörten. Igaza volt.

- Ne haragudj – kértem bocsánatot rögtön, de ez kevésnek bizonyult. Felkapta a cigimet a dohányzóasztalról, ahova még korábban menekítette, majd rágyújtott, és az erkélyre vonult.

Így, hogy nem kezdett el győzködni, mekkorát tévedek, még gyanúsabb lehetett volna, de ő nem mindig gondolkodott átlagosan. És nem is mindig cselekedett átlagosan. Ahogy most sem. Inkább rám hagyta, kinek hiszek, de meggyőzni, azt nem akart. – Kris! – szóltam ki neki, de nem felelt. Nem is jött vissza, úgyhogy megpróbáltam felállni. A lábaim szerencsére kevesebb rúgást kaptak, mint a felsőtestem, így csak szimplán megremegtek, a rosszabb az a szédülés volt, ami rám tört.

- Ülj vissza – jelent meg ő az ajtóban. Engedelmeskedtem, mielőtt csillagokat kezdenék látni.

- Nem kételkedem benned – biztosítottam róla, hogy nem kell aggódnia emiatt, de szemmel láthatóan nem hitt nekem.

- Oké, hagyjuk – legyintett, de látszott rajta, hogy megbántottam. Tenni viszont nem tehettem semmit. Maximum annyit, hogy ugyanúgy szeretem, mint pár órával korábban. Csak ezt jelenleg fizikailag voltam képtelen kimutatni neki, a lelkemet meg nem láthatta.

- Nem, ne hagyjuk, beszéljük meg – kértem, hátha úgy menni fog a „tevés”.

- Rob…

- Kérlek, gyere ide – nyújtottam felé a karomat. Ő rábámult, de nem moccant. – Kérlek! – Ekkor elnyúlt valamerre, biztos a hamutartóért, majd belépett az erkélyről, de úgy egy méternyire megállt tőlem. – Ideülnél mellém? – nyújtottam megint a kezem, de csak bámult rá mereven. Megijedtem, hogy elszúrtam… nagyon elszúrtam. – Kristen…

- Nem bízol bennem – mondta halkan. Tiltakozni próbáltam, de újra megszólalt. – Sajnálom. Őszintén. És mindent. Hogy belekevertelek téged, a családodat… – Már majdnem sírt, az én szívem pedig megszakadt. Rosszat sejtettem. – Nem kellett volna beléd szeretnem.

Lehunyt szemmel mondta ezt, de pontosan éreztem a hangjában, hogy komolyan így gondolja.

- Ne mondd ezt – kértem, de késő volt. Nagyon-nagyon elszúrtam.

- Megpróbálom jóvátenni, aztán… nem tudom – fordult el, és a hálóba ment. Gyűlöltem magam, amiért nem bírom követni, pedig rögtön megpróbáltam, de csak azt értem el vele, hogy a kanapé túlsó végébe zuhantam, mivel egy újabb szédülés tört rám.

Ekkor a nevét kezdtem mondogatni, de pár perc múlva meghallottam a zuhany hangját. Feladtam, de csak egy kis időre, amíg le nem higgad. Nyilván neki is sok volt az elmúlt órák nem kifejezetten unalmas történése.

Hátrahajtottam a fejem a kanapé támlájára, és kivételesen nem azon gondolkodtam, hogy hogyan csináljam ki Mike-ot, amiért undorító módon bemártotta nálam Krist, ráadásul alaptalanul, lehallgatott bennünket, és valahogy ripityára veretett, hanem azon, hogyan engeszteljem ki a nőt, akit megbántottam. Éreztem, hogy nem lesz könnyű menet.

Alighogy abbamaradt a vízcsobogás, mely a fürdő felől szűrődött felém, nyílt a bejárati ajtó, és belépett Tom.

- Na, mi újság? Hogy vagy? – ült le mellém. Válasz helyett sokatmondóan néztem rá. – Oké, sejtem – fintorodott el. – Tudod, hogy középsuli óta nem láttalak ilyen… darabosnak? – pillantott végig rajtam. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Voltak róla emlékeim, hány buliból estünk haza hasonlóan szakadt állapotban annak idején.

- A régi szép idők – motyogtam.

- Hol van Kris? – kérdezte egy perc múltba mélyedés után. A háló felé biccentettem. Majd Tomra villant a szemem, de nem mertem neki is feltenni a kérdést, amivel a Kristennel való kapcsolatomat sikerült hullámvölgybe taszítanom. – Mi az? – szúrta ki mégis, hogy nem stimmel valami. – Veszekedtetek?

- Nem, csak… hosszú – feleltem. Semmi kedvem nem volt beszélni róla, mekkora ökör vagyok. Elég volt, hogy én tudtam: hatalmas.

- És most akkor mi is a helyzet? – ráncolta a homlokát, majd összegezni kezdte, amit tud. – Van egy pasija, aki zaklatja…

- Volt a pasija – vágtam közbe. – Csak volt.

- Oké, akkor volt. Szóval zaklatja. Emiatt tettette magát némának? – Bólintottam. – Mert? Miért?

- Ez a része is hosszú…

- Jó. Szóval némának tettette magát, de az ürge most rájött, hogy mégis tud beszélni, ergo nem kell már színlelnie. – Megint bólintottam. – És te meg összeveretted magad azzal a faszfejjel, ahelyett, hogy szóltál volna, tartsak veled, és együtt ellássuk a baját! – Éreztem a szemrehányást a hangjában, de hirtelen paranoiássá is váltam. Miért védené ő meg Krist? Csak mert az én barátom? Hangosan is feltettem a kérdést. – Persze… mi másért? – kérdezett vissza. Őszintének tűnt. – Azt hiszed, Kris miatt tenném? – Elég volt ránéznem, hogy tudja a választ. – Haver, ezt a kört már lefutottuk párszor. Bejön nekem a nőd, de nem fogom lecsapni a kezedről.

- Oké – hárítottam. – Minden rendben.

- Csak nem ezt firtattad nála is? – A hallgatásom megint magáért beszélt. Továbbá az, hogy utána megosztottam Tommal, mit mesélgetett nekem Mike. – Ugye nem hitted el neki? – Érthető volt a döbbenete, ugyanezt éreztem, mikor én hallottam a patkány szájából.

- Nem.

- Helyes. Ha viszont ezt kérdezted Kristől is, akkor… Ó, mekkora balfasz vagy! – csóválta a fejét. – A csajnál elvágtad magad, ugye tudod? – Tudtam. És egyáltalán nem díjaztam, hogy Tom ezt az orrom alá dörgöli.

- Hagyjuk, majd megoldom. – Szerettem volna pontot rakni az ügy végére. Bár halkan beszéltünk, már így sem tudtam, mennyit hallott belőle Kris.

- Drukkolok – veregette meg a vállam Tom, majd a zsebébe nyúlt a cigarettájáért. Megkértem, hogy hozza be az erkélyről a hamutartót, és kínáljon meg engem is. Ő nem tiltakozott ez ellen úgy, mint sértődött kedvesem, ezért végre érezhettem a tüdőmet. Mivel a bordáimra mért ütések következtében az sem éppen simogatást kapott, kicsit fájt belélegezni a füstöt, de rögtön más színben láttam a világot.

Míg szívtam, a háló felé lestem, ahonnan csak a csend hallatszott ki. Azaz nem hallatszott.

- Megnéznéd, mit csinál? – kértem Tomot halkan. Ő is odanézett, majd felállt, és elment az ajtóig. Lassan nyitott be, mintha egy viperákkal teli barlangba akarna lépni – vagy egy mészárszékre, ahol minden csupa vér –, de pár pillanat múlva vissza is csukta.

- Az ágyban fekszik – suttogta. – Szerintem sír – tette hozzá pár slukkal később. Kiszakadt belőlem egy sóhaj, mire szolidárisan ő is eleresztett egy mély lélegzetet. – Nem irigyellek.

Én sem irigyeltem magamat. De hirtelen eszembe jutott valami. Megkértem, menjen le a kocsimhoz, nem esett-e ki véletlenül a mobilom a zsebemből, és ha megtalálja, hívja fel Nedet a nevemben, hogy nem tudok még visszamenni a forgatásra, mert kórházban fekszem, és intézze ezt el a fejesekkel. Alig tíz percig volt távol, de a mégsem-eltűnt telefonommal a kezében tért vissza, és közölte, hogy Ned elintézve. A következő kérésem a családomra vonatkozott. Főleg Lizzyre.

- Hogy a francba akadályozzam meg az esküvőjét? – döbbent meg Tom. – És főleg, miért? – Ekkor jött el az a pillanat, hogy megosszam vele azt a titkot, amelyet Liz évekkel ezelőtt bízott rám.

- A nővérem beléd van zúgva – adtam meg a kegyelemdöfést barátomnak. A szája is tátva maradt. – Tudom, idősebb nálad, bla bla… De kit érdekel ez manapság? Amúgy pont emiatt akarta, hogy ne szóljak róla neked. De talán, ha úgy közelednél hozzá… kidobná ezt az állatot. Nem akarom, hogy neki is baja essen – magyaráztam.

Percekig tartott, mire Tom valamelyest összeszedte magát.

- Szóval Lizzy… – motyogta. Láthatóan nehezen emésztette meg a dolgot. Én sem rajongtam a gondolatért – ismerve Tom nőfaló stílusát –, de valamit valamiért…

- Beszélsz vele? – kérdeztem nem hagyva neki több időt a töprengésre. Ekkor ijedten rám nézett. Konkrétabban a sebeimre.

- És ha én is úgy járok, mint te?

- Nem fogsz. Mike Kristen miatt kezdett csak ki vele. Hogy borsot törjön az orrom alá. Nem fogja megviselni a dolog… – Legalábbis ebben bíztam. – Addig mi el tudjuk intézni azt a pojácát.

- Huh. Oké. Megpróbálom – egyezet bele még mindig hitetlenkedve a tervbe. Kicsivel később el is ment, hogy nekiálljon a dolog kivitelezésének.

Most már csak a családom többi tagját kellett valahogy biztonságban tudnom. De ezzel még vártam addig, míg meg nem érkezett Cameron. Egyből a húga felől érdeklődött, a sérüléseimen egyelőre keresztül nézett.

- Pihen – mondtam neki. Abba nem avattam be, hogy kicsit… összevesztünk, azaz némi nézeteltérésünk támadt.

- Te meg… – mosolyodott el fájdalmasan a látványomtól. – Tudod, nem hittem volna, hogy képes leszel ilyesmire – bólogatott elismerően.

- Ja. Sejtettem, hogy csak tesztelni akarsz – ráztam le magamról a vigyorát. – De nem nyertél. Meghalni is képes lennék a húgodért – közöltem vele higgadtan és kíméletlenül. Ezzel letört a mosoly az arcáról.

- Hát ezt mindenesetre bebizonyítottad. Sajnálom – tette hozzá a kinézetemre célozva, és őszintének tűnt. – Azért jól vagy? – Bólintottam.

- Csak azt nem értem – kezdtem –, hogy hol voltak a te bizonyos embereid, amíg én a kocsimban eszméletlenkedtem?

Nem kellett felelnie, láttam, hogy nem volt semmiféle védelem.

- Nem volt hivatásos, aki követett – vallotta be. Ezek szerint tévedtem, illetve mégsem, hisz ha csak egy haverját küldte oda, aki nyilván félt közbeavatkozni. De ez már mindegy volt.

- Eljegyezte a nővéremet – újságoltam, mire Cam álla is leesett, épp, mint az enyém, mikor megtudtam. – Most ráküldtem Tomot – elmondtam, ki ő –, hátha meggyőzi Lizzyt, ne tegyen hülyeséget. Ha viszont ez az őrült a családomon keresztül akar kikészíteni bennünket, akkor…

- Nyugi. Kitalálunk valamit. – Ezzel nekiállt telefonálgatni. A felét nem hallottam, mert ki-be járkált az erkély és a szoba között, időnként rá is gyújtott. Aztán már nem figyeltem, elálmosodtam.

Arra ébredtem, hogy Kristennel beszélgetnek kint az erkélyen. Szerelmem nem jöhetett elő túl régóta, mert pont azt mesélte a bátyjának, miért titkolta a hangját még előttük is.

- Jaj, hugi, meg lehetett volna ezt oldani másként is…

- Hogyan? – csattant fel ő. – Így sem sikerült!

- Talán most, hogy már ő is tudja, hogy beszélsz, jobban rád fog szállni, és könnyebben elkapjuk… – gondolkodott hangosan Cam.

- Mi? – Kris hangja szinte szelte a levegőt, olyan élessé változott.

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy „felébredjek”. Köhögtem párat – amúgy is fojtogatta már a torkom –, mire mindketten befelé pillantottak; ezt a függönyön át láttam. De csak Cameron jött be megnézni, tényleg élek-e még.

- Hogy vagy? – kérdezte, de közben furcsállóan pillantott vissza a húga felé, aki nem sietett egyből hozzám. És nem hülye volt, csak zsaru: egyből feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. – Mi van, veszekedtetek? – nézett rám szúrós szemekkel.

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a mobilja, ami megmentett, mert amúgy sem akartam az orrára kötni, hogy mi történt, mielőtt megérkezett volna.

Kissé távolabb ment beszélgetni, én pedig már vágytam Kris közelségére, ezért a nevén szólítottam. Összerezzent odakint, de nem akarta meghallani, úgyhogy megismételtem. Végül vett egy mély lélegzetet, és bejött. Nem szólt semmit, csak megállt előttem, de az arcára volt írva egy nem túl szívélyes „Mit akarsz?”.

- Segítenél eljutni a fürdőig? – jött ekkor hirtelen egy mentő ötlet. Erre nem mondhat nemet – egyértelmű, mennyire össze vagyok törve, bár csak a testi része látszik, a lelki az nem –, és közben egy kicsit talán megérinthetem – reménykedtem.

Bejött a terv. Kristen továbbra is szótlanul segített felállnom, majd a derekamat átkarolva támogatott a hálóig, ott pedig a fürdőszoba ajtajáig. Jólesett átölelni őt, és nemcsak azért, mert még mindig szédültem.

- Innen már talán megy egyedül is – mondta halkan, de elutasítóan.

Nem engedtem még el. A falnak dőltem, és mindkét karommal átöleltem, így sem elhúzódni, sem eltolni nem tudott.

- Meddig fogsz még utálni? – Tisztában akartam lenni az esélyeimmel. Kris szemei az enyéimbe villantak, de nem felelt, a száját viszont összeszorította. – Ne haragudj – kértem bocsánatot megint, és felé hajoltam, de elfordította a fejét, ezért a puszim csak az arcát érte. Egyből a nyaka felé vettem az irányt, tudtam, hogy azt szereti. – Bocsáss meg, kérlek! Hülye voltam – suttogtam a bőrébe, mely egyből libabőrös lett, ő maga pedig megremegett.

- Hagyjuk ezt, Rob – súgta vissza, és újból szabadulni próbált.

- Ne hagyjuk! Tényleg nem úgy gondoltam…

- Nem? Akkor fel sem tetted volna a kibaszott kérdést! – vágta hozzám, majd a mellkasomnak támasztotta a tenyerét, és – számomra pillanatnyilag túl sok fájdalmat okozva testileg és lelkileg egyaránt – ellökte magát tőlem, és kisietett a hálóból.

Szomorúan igyekeztem embert varázsolni magamból a fürdőben, de baromi kevés reményem volt erre. Cam mégis meglepő dologgal állt elő, amikor végeztem.

- Megejthetitek a családlátogatást, amiért eredetileg jöttetek – mondta. Kristen is döbbenten bámult rá. – Mike elutazott, ezt biztos forrásból tudom, úgyhogy talán lesz egy pár nap nyugtotok.

Nagyot nyeltem. Ez több mindenre is megoldást kínálna: egyrészt ha Kris hajlandó velem maradni itt, Londonban, talán megbocsát, és újra közelebb kerülhetünk egymáshoz, másrészt pedig szemmel tudom tartani Lizzyt, hacsak…

- A nővérem is vele ment? – kérdeztem gyorsan.

- Nem – jött a megnyugtató válasz.

- Így akarsz odamenni a szüleidhez? – mutatott végig rajtam kedvesem.

- Láttak már rosszabb állapotban – vontam vállat, ami még mindig fájt. És tényleg: ahogy Tom említette korábban, középsuliban törötten is megjelentem otthon, amúgy pedig csak az arcomon volt pár lila folt, meg felrepedt bőr, a kezem pedig sínbe rakva, a többi bajomat takarták a ruhák.

- Én nem is tudom – vonakodott Kris, de a bátyja igenis jó ötletnek tartotta.

- Csak pár óráról van szó – győzködtem én is. – Amíg itt vagyunk. Ned azt mondta, elintéz mindent, elég, ha jövőre visszamegyünk – mondtam gyorsan a Tom által kiderített infókat.

- Én nem maradhatok, nekem dolgoznom kell – próbált kibújni a dolog alól, ami nem esett jól, mert nagyon is úgy éreztem, hogy csak kifogás. Éppen ezért nem haboztam rögtön felhívni Kate-et, és megbeszélni vele mindent. Aranyos volt, nem csinált belőle problémát. Aztán vártam Kris következő ellenvetését.

- Isaac is szerzett nekem munkát, három nap múlva bemutató – hozta elő az újabb kifogást. Ezt nem tudtam elintézni úgy, mint Kate-et.

Nem akartam a bátyja előtt, de mivel az egyelőre nem szándékozott minket magunkra hagyni, előtte nyögtem ki:

- Ha nem akarsz velem lenni, akkor inkább azt mondd. – Egy pillanatig farkasszemet néztünk, de nem szólalt meg, ezzel új reményt keltve bennem.

- Oké, amíg ezt megbeszélitek, felhívom Isaacet – szólalt meg Cam egy perc múlva, mivel Kris nem válaszolt. – De szerintem is jobb lenne, ha még maradnátok egy kicsit – tette hozzá.

Alighogy kiment a szobából, Kristen rám pillantott.

- El sem kellett volna jönnöm veled ide – motyogta szomorúan. Ez elég egyértelmű volt, de nem bírtam feladni.

- Szeretlek, Kris – suttogtam újabb bocsánatkérés helyett, mert tudtam, hogy azzal úgysem megyek semmire. A vallomásom hallatán elfordította a fejét, és az ajkába harapott. Kételkedtem benne, hogy ő máris kiszeretett volna belőlem, mégis olyan volt, mintha. – Tudom, hogy elszúrtam – folytattam. – De nem lehetne, hogy…

- Nem.

Eddig nem éreztem ennyire sorsdöntőnek a hülye és téves feltételezésemet, most azonban komolyan aggódni kezdtem. Emellett megbántam, hogy odamentem ahhoz a rohadékhoz, aki miatt most már duplán elszerencsétlenedett a kapcsolatunk.

- Mi lenne, ha kvittek lennénk? – szivárgott az agyamba egy újabb idióta gondolat. Kristen is hitetlenkedve és egyben kérdően pillantott rám. – Te elszöktél, én meg… megbántottalak.

- Ez nem ilyen egyszerű, Rob – rázta meg a fejét egy kisebb sóhaj kíséretében.

- Mert túlbonyolítod – morogtam csalódottan.

- Nem bonyolítom túl! – szakadt el nála a cérna. – Én megszöktem, oké, beismerem, hogy szólnom kellett volna. De te hogy hihettél akár csak egyetlen másodpercig is Mike-nak?

Nem feleltem. Nem tudtam, mit. Cam szakította meg az egyre hosszabbra nyúló csendet, mikor visszatért.

- Nos, mivel a veszély elült, Isaac elengedte Krist, és Mike is lelépett, azt hiszem, semmi akadálya, hogy itt köszöntsétek az újévet – mondta. Mintha nem vette volna észre a feszültséget kettőnk között.

- Máris elmész? – kérdezte tőle ijedten Kris.

- Ma még maradok. Ki akarom faggatni a kishúgomat az elmúlt években ki nem mondott összes gondolatáról – nézett rá helytelenítően a bátyja. – Kivettem itt egy szobát, egy emelettel feljebb. Most megyek is és alszom egy kicsit ezekre az izgalmakra, ti addig beszélgessetek csak. Később visszajövök, addigra remélhetőleg eldöntitek, hogyan tovább…

Miután elment, és mi kettesben maradtunk, fogalmam sem volt, mit mondjak vagy tegyek. Kris szemmel láthatóan utált engem, ami fájt. Meg a fejem is, ezért feltápászkodtam a kanapéról, és az erkély felé indultam, hátha a hideg téli levegő lehűti majd a sajgásaimat.

- Mit művelsz? – ugrott mellém Kristen, amikor már megint megszédülve enyhén nekiestem az erkélyajtónak.

- Cigizni akarok – árultam el.

- Szó sem lehet róla – anyáskodott megint, de a tekintetemre lesütötte a tekintetét, és inkább segített kimenni.

- Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha… minden rendben volna? – próbáltam hatni rá valahogy. – A szüleim mindkettőnket várnak. Ha csak én jelenek meg, elrontom az örömüket. Már sokat meséltem nekik rólad… – Ez nem volt teljesen igaz, mert annyi ideje még nem árultam el, hogy van egy lány, akibe beleszerettem, de a pillanatnyi cél érdekében még füllenteni is hajlandó voltam.

- Sajnálom – mondta Kris hűvösen.

- Kérlek – néztem rá esdeklően. – Csak pár óráról van szó – hazudtam. Biztos voltam benne ugyanis, hogy anyám másnap, sőt, harmadnap is akar majd látni minket, esetleg minden nap, amíg itt leszünk. De ezt nem tartottam most fontosnak.

Kristen nem válaszolt, de még nem adtam fel a reményt. Ha oda el tudnám csalni magammal, akkor ott azt kéne „játszania”, hogy ő is szeret engem, és talán rádöbbenne, hogy tényleg így van… Legalábbis ebben bíztam.

Tom szakította meg a bizakodásomat, amikor felhívott és nagyon jó hírekkel szolgált.

- Ma eljön velem egy buliba – közölte vidáman.

- Szuper – kételkedtem. – Biztos, hogy nem inkább vacsorázni kéne vinned?

- Az ő ötlete volt – felelte. – Amolyan előszilveszter, vagy mi…

- Rendben. Vigyázz rá – parancsoltam, majd leraktuk. Már közben is észrevettem, hogy Kris kíváncsian tekintget felém, de meg akartam várni, amíg végül önként szól hozzám.

- A nővéred? – tette meg úgy öt perccel később.

- Igen, Tommal lesz ma este. Remélem, sikerül rávennie, hogy hagyja ott azt az alakot. – Újra dühbe gurultam, mert eszembe jutott, hogy addig nem lesz nyugtunk, amíg… gondolni sem mertem rá, milyen terveim volnának vele legszívesebben.

- Az jó… – motyogta szerelmem, majd befelé indult az erkélyről, de elkaptam a kezét. – Oké, veled megyek a szüleidhez – mondta ekkor hirtelen, mielőtt megszólalhattam volna. – De csak egyszer. Azon kívül viszont nem fogok úgy tenni, mintha minden rendben volna.

- Köszönöm – esett le a kőtömb a szívemről. Akkor tehát úgy fog tenni, amíg ott leszünk, és ez máris jobb kedvre derített. Ezután hagytam, hogy menjen, ahova indult, közben felhívtam a családomat, hogy másnap számíthatnak ránk. Reméltem, hogy addigra én sem leszek már ilyen rozzant.

Mikor visszaléptem a szobába, Kris épp lerakta a telefont. Elmondtam neki, hogy másnap lesz jelenésünk, de csak egy bólintással nyugtázta a tényt.

- Rendeltem neked ebédet… vagyis vacsorát – pillantott az órájára. Meghatódtam, mert annyira mégsem lehetek közömbös a számára, ha gondoskodik rólam. A következő szavai sem csorbítottak a hirtelen támadt jókedvemen. – Én felmegyek Camhez. Ott alszom ma éjjel.

- Nem maradnál itt velem? – kértem, de le mertem volna fogadni, hogy nemet mond. És be is jött.

- Sajnálom, de nem – rázta meg a fejét, és vette is a táskáját. Szótlanul néztem végig, ahogy elmegy.

Miután meghozták a vacsorát, beleturkáltam, de nem ízlett. Inkább a bárszekrényt fosztottam ki. Tom még felhívott egyszer, mielőtt elindult volna Lizzyért, és megkérdezte, mi kibékültünk-e már. El kellett keserítenem. Megkérdezte, akarom-e, hogy beszéljen Kristennel, de inkább nem akartam. Most ezt nekem kellett helyrehoznom… valahogy.

Két óra múlva legnagyobb döbbenetemre megjelent nálam Cameron. Kicsit nehezteltem rá, mert neki is volt szerepe abban, hogy éppen nem a húgával szeretkezem végig az éjszakát – nem szakmabelit bízott meg a „védelmemmel” –, de beengedtem, mert hozott két üvet whiskyt is.

- Kris kidobott – mondta, miután elhelyezkedtünk a kanapén. Csodálkozva pillantottam rá, mire elárulta, miért. – Nem tetszett neki, hogy a pártodat fogtam. – Ezen még inkább meglepődtem.

- A pártomat fogtad? – kérdeztem rá, hogy jól értettem-e.

- Igen. Szerintem nem kéne úgy felfújnia ezt az ügyet. Teljesen jogos, hogy kételkedni kezdtél benne, végtére is az a szemét honnan tudhatta volna mindazt…? – Erre nekem sem volt magyarázatom, kivéve egy.

- Tényleg, el tudnád intézni, hogy megkeressék a poloskát a lakásában? Talán valami személyes holmiján van, és észre sem vette, amikor átköltözött…

- Persze, nem gond – legyintett. Aztán elgondolkodva nézett rám. – Komolyan mondtad, azt, hogy… meghalnál érte?

- Úgy festek, mint aki viccelt?

- Nem – töprengett tovább, végül kibökte. – Nekem holnap vissza kell utaznom, de már szóltam egy itteni magánnyomozónak, aki vigyázni fog rátok. Ő „hivatásos” – nézett rám bűntudatosan. – Jó lenne, ha idén már tényleg nem jönnétek vissza. Vagyis… Annak örülnék, ha vigyáznál rá. – Újabb elképedést váltott ki belőlem, hogy ezt ő mondja, de mivel én magam is ezt akartam, nem volt ellenvetésem.

- Kérdés, hogy ő akarja-e…

- Rábeszéltem, hogy akarja. Itt marad veled, amíg nem mondom, hogy biztonságosan hazajöhettek. Addigra a lakását is átvizsgáljuk. De hogy téged akar-e, öregem… – Nem esett jól a hangjából hallatszó kételkedés. Nagyon reméltem, hogy igen.

- Van itt még valami... – szólalt meg néhány kortyot követően. Kíváncsian néztem rá, mire folytatta. – Nem tudom, mik vele a hosszú távú terveid, de nem árt, ha tudsz egy-két dolgot, amit valószínűleg nem mondott el.

Megremegett a gyomrom a szavaira, mert tartottam tőle, hogy nem fog tetszeni, amit majd hallok, de nem bírtam a kíváncsiságommal.

- Mit? 

- Például, hogy miért utálja a karácsonyokat. – Erről tényleg nem tudtam eddig, ezért döbbenten rákérdeztem, hogyhogy... – Akkor történt a balesetük anno – árulta el Cam. Máris bántam, hogy iderángattam, de meg akartam neki mutatni, hogy szép is lehet attól még ez az ünnep. Feltéve, ha nem gondolja meg magát másnapig. – A másik dolog meg... a házasságról alkotott véleménye.

- Tudom, hogy nem akar róla hallani – szóltam közbe.

- Megkérted a kezét? – bámult rám a bátyja.

- Nem... de valahogy szóba került – nyugtattam meg, mielőtt elharapja a torkomat.

- Helyes. Hagyd inkább, hogy egyelőre azt szokja meg, valaki van mellette. Túl önálló lett az utóbbi években. Az is csoda, hogy téged közel engedett magához.

Nem kellett megígérnem, hogy békén hagyom – ezen a téren legalábbis –, nem állt szándékomban zaklatni. Az viszont eszembe jutott, hogy talán nem fogja díjazni az ajándékomat, amivel kedveskedni akartam neki karácsony alkalmából... De ezen ráértem még töprengeni. Egy kérdésem viszont akadt:

- Miért ellenzi ennyire? – néztem Camre, de alighogy kimondtam, már volt némi sejtésem a válaszról. Ez is Mike-hoz kapcsolódik...

- Mike-kal már az esküvőre készültek, amikor beütött a baj – kaptam meg máris a megerősítést. Még rosszabbul éreztem magam. Még ez is... – Vagyis a baleset előtt jegyezték el egymást. De aztán minden megváltozott. Amíg nálunk lakott, viszonylag helyrejött lelkileg, de... kétlem, hogy újra meg akarná kockáztatni a dolgot. – Most már én is biztos voltam ebben.

Utáltam a gondolatát is, hogy egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tehetek meg, csak mert Krist az Mike-ra emlékezteti esetleg. Ettől aztán még szívesebben húztam meg a whiskys üveget, de elfogadtam a megváltoztathatatlant. Az egyelőre megváltoztathatatlant. Inkább megköszöntem Camnek az infókat, aki még sajnálta is, hogy valószínűleg sosem leszek a sógora. Én nem adtam volna fel ilyen könnyen, és nem is terveztem, de a jövőre bíztam az ügyet.

Cameronnal ezt követően átcsevegtük a fél éjszakát, hajnalra és már az első üveg után egész megkedveltem. Látszott rajta, hogy imádja Krist – persze feleannyira sem, mint én –, és ha tehetné, meg ha ő hagyná, akkor a széltől is óvná.

Bevallotta, hogy egész máig, amíg meg nem látta, mi történt velem, nem bízott meg bennem igazán, de ez a véleménye megváltozott. Ennek örültem – bár elég fájdalmas volt bebizonyítanom neki, hogy tényleg szeretem a húgát –, annak pedig még jobban, hogy Kristen még napokig velem lesz! Talán sikerül meggyőznöm róla, hogy mennyire sajnálom, amit mondtam.

Cam is ebben bízott, és reggel megígérte, hogy mielőtt visszautazik az Államokba, mindent megtesz annak érdekében, hogy Kris jobb belátásra térjen. Tőlem el is búcsúzott, mert délben indult a gépe. Előbb még újra megígérte, hogy elintézik a lakást, mire mi visszamegyünk. Meg persze a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak a húgára, különben megkeserülöm. Boldogan ígértem meg neki, hogy így lesz.

A terve viszont, hogy Krist más modorra hangolja velem kapcsolatban, nem jött össze, szerelmem ugyanis elég tartózkodó volt, amikor délelőtt megjelent nálam. Volt nála egy rejtélyes szatyor, aminek a tartalmát nem árulta el, hiába kérdeztem rá rögtön. Csak magunkkal akarta hozni.

- Hogy érzed magad? – kérdezte a hűvössége ellenére aggódva. Lényegesen kevésbé éreztem magam roncsnak, mint előző nap, sőt! Ennek ellenére nem egészen a kérdésére feleltem.

- Jobban lennék, ha megcsókolnál – vallottam be az első ötletet, amit a látványa gerjesztett bennem. Mégis be kellett érnem egy fintorral.

- Ez most ne, Rob.

- Jó, most nem, de akkor mikor? – szegeztem neki a kérdést. – Meddig akarsz még büntetni? – Féltem a választól, amely nem is érkezett meg.

- Inkább menjünk – mondta. A szédülésem elmúlt, így nem kellett letámogatnia a kocsiig, amelyet viszont ő akart vezetni. Kissé riadtan pillantottam rá.

- Itt picit mások ám a szabályok – céloztam ezzel a fordított közeledésre.

- Ó, tényleg. Akkor rajtad múlik az életünk – pottyantotta a korábban elcsaklizott slusszkulcsot a tenyerembe, majd beült az anyósülésre.

A kocsiban közel kerülhettem végre hozzá. Egész eddig tartotta a három lépés távolságot, most viszont elég lett volna kinyújtanom a kezem, és… Inkább előre figyeltem vezetés közben, különben nem rajtam, hanem a sors kegyén és jó szándékán fog múlni az életünk.

A szüleim háza előtt leparkolva felé fordultam, és legnagyobb meglepetésemre rám mosolygott. Rögtön elszállt minden erőm, ilyen lehet, ha valakit megbabonáznak – gondoltam.

- A kedvedért eljátszom, hogy minden rendben, de ne várj mást – mondta, majd egy futó csókot nyomott a számra. Egész testemben beleborzongtam, de aztán elhúzódott. Ekkor láttam csak meg a ház egyik ablaka mögül kukucskáló szüleimet. Tehát a színjáték elkezdődött – fintorodtam el, de jó képet kellett vágnom hozzá.

- Egyelőre nem várok mást – mormoltam, miközben kiszálltam, és bekísértem őt hozzánk.

A házban tökéletes karácsonyi hangulat uralkodott, anyu megint kitett magáért. Bár már rég felnőttünk, ő ragaszkodott hozzá, hogy a gyermekkori ünnepiesség szellemében töltsük a karácsonyokat, pláne a szentestét. Kris kicsit zavarba jött a közvetlenségétől, de engem kifejezetten feldobott. Tetszett neki ugyanis a „választottam”, ezt oda is súgta nekem, mialatt Kris a nővéreimmel beszélgetett. Lizzyvel némileg tartózkodóbban, amiért én kaptam is tőle néhány kíváncsi pillantást, de egyelőre nem árultam el neki a miértjét. Azt viszont egyszer odasúgtam neki, hogy valamelyik nap akarok vele beszélni. Megígérte, hogy az ünnepek közt sort kerítünk rá, de ma nem, mert még találkozik Tommal – ennek igazán megörültem.

Anyu a formaságok és a mi történt velem kérdéskör végeztével – azt mondtam neki, összetűzésem akadt egy-két régi cimborával a megérkezésünkkor, és igyekeztem eltitkolni a ruhám alatti egyéb sérüléseket – az ebédlőbe terelgetett bennünket, és nyíltan felhívta a figyelmünket az ajtó fölé akasztott fagyöngyre.

Kristen riadtan rám nézett, én viszont boldog mosollyal hajoltam felé, és csókoltam meg. Neki sem volt választása, ha nem akart jelenetet rendezni – és nem akart –, vissza kellett csókolnia. Apám köhintése rántott csak vissza a valóságba. Pedig már majdnem megtört az ellenállása, csak egy kicsi kellett volna, hogy át is öleljen. Anyámnak mindenestre hálás voltam.

Ebéd közben nem úsztuk meg a jövőnkre vonatkozó célozgatások nélkül, amit szerelmem elpirulva és kissé zavartan kezelt, de eszem ágában sem volt megmenteni. Örültem, hogy velem van – még ha a családom körében is –, és reméltem, minél tovább tart ez a végtelen pillanat. Később a nappaliban ülve folytattuk a csevejt – Kristen elég hamar megtalálta mindenkivel a közös hangot. És mellettem ült! Ennek legalább annyira örültem, mint a potyacsóknak nemrég.

Aztán előkerültek az ajándékok. És végre kiderült, mit rejt Kris titkos zacskója. Egy kisebb akvarellt készített a szüleimnek, amely vidám és boldog színeivel még teljesebbé tette a karácsonyi hangulatot. Rögtön ő került így a középpontba, mire szerényen csak annyit mondott: időnként szokott festegetni.

Muszáj volt ezt megcáfolnom, és eszembe is jutott egy korábbi tervem, miszerint hozzásegítem az ismertséghez. Persze le is lombozott rögtön a hűvös pillantás, amelyet elég sokszor vetett felém – vagyis még mindig neheztelt rám. A családom ebből nem vett észre semmit. Én pedig élveztem a helyzetet, hogy például átkarolhatom őt, és megpuszilhatom, amikor csak kedvem tartja. Nem tolhatott el magától, különben magyarázkodni kényszerült volna.

Amikor az én ajándékaim voltak soron, félve vettem elő a neki szántat, mert nem tudtam, mit fog válaszolni. Elsősorban megdöbbent. Egy gyűrűt kapott ugyanis. Mellékelve egy kis cetlit, miszerint ne tekintse eljegyzésinek – még túl jól emlékeztem rá, mi a véleménye a házasságról, és ehhez az is hozzájött, hogy a bátyja mit mesélt nekem előző éjjel –, csak szimplán egy szimbólumnak, ami azt jelzi, hogy hozzám tartozik. Ezt még a „vitánk” előtt találtam ki, ezért most rettegve vártam a reakcióját. Ami végül mindannyiunkat megdöbbentett.

Kristen szemei könnybe lábadtak, aztán átölelte a nyakamat, és megcsókolt. A családom tapsolt, az én szívem pedig szapora ritmusra váltott. Talán… mégis van remény? – kérdeztem magamtól, de a fülembe súgott néhány szó le is lohasztotta ezt rögtön.

- Ezért még számolunk. – Alig vártam. Lehetőség szerint a végtelenségig akartam számolni, ha vele tehetem.

- Szeretlek – feleltem. Erre nem válaszolt, de utána hagyta, hogy az ujjára húzzam a gyűrűt. Pont eltaláltam a méretét. Én nem kaptam tőle semmit, mert azt mondta, azt túl nehéz lett volna ideutaztatnia úgy, hogy ne jöjjek rá, mi az. Enyhe bűntudattal próbáltam előle eltitkolni, hogy vannak tippjeim, de nem tűnt fel neki. A családom pedig megbocsátotta ezt neki.

Olyannyira, hogy mivel már tudtak a létezéséről, valamint arról, mit jelent nekem, egy közös ajándékkal leptek meg bennünket, de azt csak otthon, kettesben nyithattuk ki. Egy kisebb lapos doboz volt, és nekem sem voltak róla fogalmaim, mit tartalmaz. Kristen szemrehányó pillantására is csak vállvonással tudtam felelni. Ez egyszer ártatlan voltam.

Később anyu még ellátott jó tanácsokkal, hogyan próbáljam meg őt nem elveszíteni – persze ezt négyszemközt, mielőtt késő este lévén búcsúzkodni kezdtünk volna –, pedig ha tudta volna, hogy épp mekkora kétségek közt vagyok Kristennel kapcsolatban… Kedvesen hárítottam a náluk-éjszakázásra vonatkozó kérését, és megkértem, ezt ne is említse Kris előtt, nem akarom, hogy zavarba jöjjön. Vagy inkább engem büntessen amiatt is – tettem hozzá magamban.

A szállodába visszatérve amúgy is megkaptam a magamét. Amint hosszas búcsúzkodás után otthagytuk a családomat, megígérve, hogy jövünk máskor is – anyunak azt a drótot is leadtam, hogy fogalmam sincs, ez mikor lesz, de szólok neki időben, ha már tudom –, kedvesem a szobámba kísért, majd hevesen rám támadt.

- Mégis hogy gondoltad ezt? – mutatta fel a kezét.

- Ahogy az üzenetben olvashattad – feleltem óvatosan. Tartottam tőle, hogy a feketeleves még csak ezután következik. És nem tévedtem.

- Hogy hozhattál ilyen helyzetbe? – puffogott tovább, de most már nem kellett visszafognom magam, nem volt ugyanis közönségünk. Egyenesen felé indultam. Ő persze hátrált, de ott volt a fal, amelyen nem bírt szellemként átsuhanni, így neki simult. Én meg hozzá. Egy papírt sem lehetett volna közénk tuszkolni, pedig még át sem öleltem.

- Ha nem hibáztam volna, akkor is így viselkednél? – kérdeztem tőle halkan. Észrevettem, hogy elakad a lélegzete, és szinte matricaként tapadt a falra. – Kris?

- Igen! – makacskodott. Megmosolyogtatott az igyekezete. Ép kezemmel megcirógattam az arcát, majd a blúza kivágására tévedtek az ujjaim.

- Biztos? – suttogtam egyre közelebb hajolva hozzá. Most is azzal a „védekezéssel” élt, hogy félrefordította a fejét, pedig már rájöhetett volna, hogy tök feleslegesen teszi ezt. Nem válaszolt a kérdésemre, a levegőt viszont elég szaggatottan szedte. A tenyere már azóta a mellkasomon volt, hogy ideértem hozzá, de egyre kevésbé feszítette nekem. – Biztos, Kris? – súgtam a fülébe, majd gyengéden a fülcimpájába haraptam. Egy apró nyögést kaptam feleletként. – Hiányzol – vallottam be, mert már két napja nélkülöznöm kellett. – Utoljára kérek bocsánatot – folytattam halkan, puszikkal borítva a nyakát, egyre közeledve a szájához. – Szerinted, ha hittem volna a szavainak, akkor is csinálnék ilyet? – haraptam a nyakhajlata lágy bőrébe. Az ujjai belemarkoltak az ingembe. Azt vártam, hogy letépje rólam. – Vagy ilyet? – Ezzel végighúztam a nyelvem a kulcscsontjától az álláig. Utána a szemeibe néztem.

- Ne – nyögte ekkor. Fájt ez az apró szó. És megint ideges lettem. Ilyen nincs! Hogy ennyit kelljen győzködnöm, ez… hihetetlen! – tomboltam magamban, majd kicsit konkrétabb módszerhez folyamodtam.

A mellein át a hasára simítottam a tenyeremet, majd becsúsztattam a nadrágjába – ezzel együtt a bugyijába. A lábait összeszorította, de gyorsabban elértem édesen izzó nőiességét, minthogy ő ezt megakadályozhatta volna, az ujjaim így forró kis redőcskéi között siklottak kedvükre. Meg az én kedvemre. Az én farmerem már szűk volt egy ideje, de most kezdtem sajogni igazán.

Kristen egyik keze a csuklómra tapadt, de nem kísérelte meg eltávolítani magáról és magából.

- Ezt nem lehet – nyöszörögte.

- Mit? – ziháltam vissza. A csókjára szomjaztam, de a folyamatos elutasítása – ha csak szóban történt is – miatt még megcsókolni sem mertem. Az ujjaim viszont egyre közelebb értek a céljukhoz, míg végül mélyen a testébe csúsztattam őket.

Szerelmem izmai rögtön megszorítottak, amitől majd’ az eszemet vesztettem. Egyre gyorsabban izgattam, mire elengedte a csuklómat, és ernyedten a falnak dőlt. Zavart egy kicsit, hogy nem ér már hozzám – a körmei a falat kaparászták –, de kárpótolt a szeme egyre vágyódóbb csillogása, valamint elfúló sóhajai.

- A doki azt mondta… – kezdte, de befejezetlenül hagyta a gondolatot. Én viszont így is felfogtam, mit akar mondani, és megálltam. Tiltakozva nyögött fel, mert megérezte, hogy már nem mozognak benne az ujjaim. A tekintete is könyörgött, de most bosszút akartam állni rajta.

Kivettem a kezem a nadrágjából, és a válla mellett a falnak támaszkodtam.

- Csak ezért húzod az idegeimet már lassan másfél napja? – háborodtam fel. Szerintem jogosan, de ő ártatlanul bólintott.

- Megtiltotta, hogy… – Ezt sem fejezte be, de nálam ekkor telt be a pohár. Magasról tettem rá, mit mondott a doki. A számat hevesen az ajkaira szorítottam és ellentmondást nem tűrően csókolni kezdtem. A fájdalmaim egyből megszűntek, amint körém fonta a karjait, és amint fél kézzel feljebb emeltem, és a következő pillanatban már a lábai is a derekam körül tekeregtek.

A sérüléseimet – Tom apjának jóslatai ellenére – meg sem éreztem, mikor elindultam vele a háló felé. Ott az ágyra dőltem vele együtt, és továbbra is a lábai közé simulva faltam tovább az ajkait, már lassan levegőt sem nagyon kaptunk. Egy kis idő után a ruháink is lekerültek rólunk valahogy, és már akadálymentesen bújtunk össze.

- Ugye… ugye most már minden rendben van köztünk? – kérdeztem, mielőtt a magamévá tettem volna. Nem akartam, hogy később megint visszaváltozzon hűvös, távolságtartó ismerőssé ehelyett a forró vadmacska helyett, akit éppen a karjaimban tartottam.

- Minden – mosolyodott el szerelmesen. Ki sem kellett mondania, tudtam, hogy megbocsátott. Erről árulkodott az elmúlt jó pár órában minden tette, csókja és érintése.

Lassan, óvatosan hatoltam belé, de körömnyomokat kaptam érte cserébe a derekamra, majd a fenekemre, úgyhogy nem finomkodtam tovább. Erre vágytam már mióta. A gyönyör hullámokban érkezett, miközben nyelvünk játéka sem szűnt meg. Egyre gyorsabban hajtottuk a beteljesülést, mire végül megérkezett. Olyan szorosan kapaszkodtunk egymásba, mintha soha nem akarnánk elszakadni.

Én a magam részéről nem is akartam. Úgy éreztem, mintha egy hosszú boldog élet után meghaltam volna, és most feltámadtam. Vele a karjaimban. Soká tartó kimerült zihálásunk közepette sem átallottuk biztosítani egymást a szerelmünkről – felpezsdült a szívem, mikor ő is újra kimondta –, majd a mellkasom kevésbé zúzott felére vontam, és megfogtam a kezét.

A gyűrűje megcsillant a beszűrődő fényben, mire ő is odapillantott.

- Enélkül is hozzád tartozom – súgta. Aztán a szemembe nézett.

- Tudom. De szeretném, ha más is tisztában lenne ezzel – tettem hozzá. Azt nem mondtam ki hangosan, hogy „lehetőleg mindörökre”, nem akartam elijeszteni most, alighogy kibékültünk.

- És mi lesz…?

- Megoldjuk – szakítottam félbe. – De nem most. – Újra megcsókoltam, semmi kedvem nem volt sem a múlttal, sem a jövővel foglalkozni, csakis az itt és mosttal, ennek megfelelően pedig nem haboztam ismét felélesztgetni ki sem hűlt vágyainkat.

Órákkal később kívántunk egymásnak boldog karácsonyt, amely az együttlétünk szerelmes pillanataival vált csak igazán tejessé.