17. fejezet

Sziasztok! :)

Köszi az észrevételeket! :) Azért örülök, hogy néhányotoknak feltűnt, hogyan is ért véget az előző fejezet, mert az elég lényeges kis félmondat volt ott függőben hagyva :D

De most majd minden - sok minden!!! - kiderül, előbb azonban hadd legyen egy személyes kis önkinyilatkoztatásom...

Sokszor eltöprengtem már azon, hogy ezerszer egyszerűbben is leírhatnám egy-egy fejezet történéseit. Hadd szemléltessem a most következő fejezeten is, mire gondolok pontosan.

Bonyodalom - különválás - fájdalom, magány, hiány - beszélgetés - szex - vallomások - szex - happy - félelmek, bizalom - utazás - rettegés.

Ez volt a címszavas összefoglaló. :DD

Ennek egy bővebb verziója az volna, ha ez kiegészülne nevekkek, alanyokkal és állítmányokkal, továbbá tőmondatok alkotnák. :/

Egy harmadik eset szerint már élvezhetnénk az összetett mondatok csodáit, megjelenne egy-két jelző, valamint némi párbeszéd, de az szigorúan a legszükségesebb mondanivalóra minimalizálódva. És még így is csupán fél-egy oldalt tenne ki a fejezet (A4, margó körbe 2 cm, TNR 10-es betű).

Ehhez képest rá kellett jönnöm, hogy én egy elég hülye kategória egyik példánya vagyok, aki szereti mindezt kicifrázni, megtekerni, telepakolni különféle irodalmi és nyelvtani elemekkel, töltelékszitukkal, és amikor már egy semmitmondó szemrángás is alapos részletezésbe torkoll, akkor visszaolvasáskor képes vagyok bennehagyni a szövegben és kijelenteni, hogy igen, kell az oda! :DDD

Ezzel nem bántani akarok másokat, hisz olvastam már olyat, hogy valaki röviden és velősen írt zseniálisat olyan erőteljes szavakat és szóösszetételeket használva, hogy az én szívem is a torkomban dobogott (mindezt pedig nem kisnovella terjedelemben), és őszintén le a kalappal az olyan emberrek előtt.

Én viszont durvábban nyomom, ezért is van, hogy képtelen vagyok nem kifejteni valamit, máskor meg persze az ellentettje történik - egy lényeges momentum (vagy direkt, vagy véletlenül) átugrásra kerül, és vagy lesz részletezve a későbbiek során, vagy nem :/ Ez adott hangulat, ihlet meg kedvfüggő.. nálam legalábbis.

Oké, kicsit túlragoztam ezt is :D De egy szó, mint száz: nem kérek többé elnézést a fejezetjeim hossza miatt.. Tuti lesz még olyan, amikor majd nem repül így az ujjam a billentyűn, de addig is, érjétek be ennyivel :D :)

Nade most már nem szószaporítok tovább, mert ez az uncsi része itt legfelül :D

A maratonra váltott jegyetek a fentiek tükréteben ismét érvényes, szal aki nekivág az olvasásnak, az készítsen chipset, üdítőt, stbstb.. :$ :D

Puszillak benneteket, (LLLLLLLLL)
D.

17. fejezet (Rob)

Aggódva vártam haza Kristent, mert bár biztonságban volt – Jason a távolból kísérte helyettem –, féltem, hogy az a szemét valahogy kicselezi a védelmét, és túljár az eszünkön. Őt pedig elrabolja, vagy tudom is én…

Gondolatelterelésképpen a kanapéra ültem egy sörrel a kezemben, és a műterem ajtaját bámultam, ahova megtiltotta nekem a belépést. Kíváncsi voltam, vajon mit rejtegethet, hisz az expasijáról már láttam azt a képet… Aztán eszembe jutott, hogy egy másikat is feltűnően takargatott előlem a közelmúltban.

Habozás nélkül felálltam, hogy meglessem, még mielőtt hazaér, de alighogy lenyomtam a kilincset, megcsörrent a mobilom. Kiesett a sör a kezemből, mikor megláttam, hogy Jason keres.

- Mi történt? – kérdeztem tőle feszült hangon. Biztos voltam benne, hogy nem hívna fel megérdeklődni, hogy vagyok.

- Valójában semmi vészes, csak… veszekedtetek? – kérdezte értetlenül.

- Nem – feleltem hasonló hangszínnel. – Miért? Hol van most? – Még jobban megijedtem, pedig csak ezután mondta ki azt, amire soha nem gondoltam volna.

- Először hazament, majd nem sokkal később kijött a háztömbből, beült öt percre a sarki vendéglőbe, aztán taxiba szállt, és elvitette magát a régi lakásához.

A döbbenettől egy pillanatig levegőt sem kaptam.

- Hogyan? – Jason megismételte. – De miért tett ilyet? – Alighogy feltettem a kérdést, egy borzalmas gondolat fogalmazódott meg bennem. Talán azért ment oda, mert előjött a „majd ő megvéd engem azzal, hogy önmagát feláldozza” című mániája, és így akar elébe menni a bajnak?

Jason nem tudhatta a választ, de valójában én sem. Éppen ezért közöltem vele, hogy ne moccanjon onnan, és legyen résen, majd fogtam a slusszkulcsot, hogy azonnal Kris után induljak. Alig fél óra alatt odaértem, bár ez nem lett volna így, ha összeakadok egy rendőrrel, aki lekapcsol gyorshajtás miatt.

Kris lakásából csend szűrődött ki, amin meg sem lepődtem. Jason a kapuban várt, és felkísért az ajtóig, úgyhogy neki kellett végigasszisztálnia, hogy halkan bekopogok, majd a nevén szólítom.

- Kérlek, engedj be – könyörögtem neki, de semmi válasz. – Biztos, hogy idejött? – fordultam Jason felé, aki vállat vonva bólintott, így jelezve, hogy nem érti, miért nincs ennek nyoma – például egy kiszűrődő fény az ajtó alatt… Én sem értettem. – Kris! – szóltam ismét, és kicsit hangosabban kezdtem dörömbölni.

Az egyik szomszéd kiszólt, hogy legyek szíves halkabban végezni a betörést, majd visszahúzódott a lakásába. Ekkor megkértem a testőrt, hogy fáradjon vissza az őrhelyére – ami az autóját jelentette –, és inkább figyelje azt, nem jön-e ide a hívatlan látogató. Miután ő elment, tovább dolgoztam azon, hogy bejuthassak a lakásba, de csak egy sms érkezett a mobilomra.

Kristől!

Kérlek, hagyj békén. Majd beszélünk.

Ennyi. Nem értettem. De azt már legalább tudtam, hogy mégis itt van, és hall engem. Újra a nevét kiáltottam, aztán mégis visszább vettem a hangomból, és finomabban is megpróbáltam rávenni, hogy engedjen be. Újabb sms érkezett, a hatás kedvéért persze csak percekkel később.

Tőlem betörheted az ajtót, vagy előtte éjszakázhatsz, de akkor sem fogom kinyitni.

Mivel ez tűnt a legbiztosabb módnak most a vele való kommunikációra, visszaírtam neki.

Mi történt? Mi a baj? Ő talált meg? Megfenyegetett? Nem bánthat, Kris, vigyázunk rád! Kérlek, eressz be!

Egyetlen nem szócska érkezett erre válaszként. Vettem egy mély lélegzetet, és újra megkíséreltem emberi hangon meggyőzni, hogy engedjen be. Erre egy következő üzenetben megfenyegetett, hogy ha nem hagyom békén, hívja a rendőrséget. Döbbenten bámultam az sms-t. Nem akartam felfogni a szavakat. Hívja a rendőrséget? Miért?

Megkérdeztem tőle. Azt is, hogy én tettem-e valamit, ami ezt a viselkedést kiváltotta nála.

Ráhibáztál. Most tűnj el innen, mert így nem bírok gondolkodni. Kettőnkön. Egyelőre nem akarlak látni.

Ha azt hittem, rosszabbul érezném magam attól, ha az a mocskos alak újra bántaná, tévedtem. Ez annál is jobban megkínzott. Nem akar látni. Fogalmam sem volt, mit tettem, vagy mondtam…

Kétségbeesetten meredtem a zárt ajtóra, és előkotortam a cigimet. Úgy döntöttem, nem moccanok, legfeljebb tényleg itt éjszakázom a lépcsőházban, de nem akartam feladni ilyen könnyen.

Azt legalább elárulhatnád, hogy mivel érdemeltem ezt ki – kértem tőle újra írásban.

Átvertél – jött a rövid, tömör és velős felelet. Csak arra nem jöttem rá, mivel kapcsolatban hazudtam. Az erre vonatkozó kérdésemre már nem érkezett üzenet. A fél doboz cigim pedig egy óra múlva elfogyott.

Ekkor már az ajtó előtt ültem a földön, és vártam a reggelt, amikor elő kell bújnia, hisz neki is jelenése van a stúdióban. A szívem vérzett, amiért ezt teszi velem, de tudtam, hogy elmondta volna – a múltkori beszélgetésünk után biztos voltam ebben –, ha az a férfi fenyegette volna meg valamivel. Így maradt az, amit közölt is: én tettem valamit. Átvertem. Csak tudnám, miben! – keseredtem el.

Tovább vártam, és reménykedtem, hogy mielőbb fény derül a történések okára, de csalódnom kellett…

(Kristen)

Először azt hittem, rosszul látok. Sokáig nézegettem az egyik levelet, amely nem az én nevemre szólt. Hanem Robéra. Azt kizártam, hogy a postás több utcányit tévedett volna a kézbesítésével, a háza ugyanis ehhez azért elég messze volt. Ráadásul a cím is az én lakásomé volt, emeletre és ajtószámra pontosan. Ez nem lehetett a véletlen műve.

Egyetlen dolog járt a fejemben: átvert.

Nem voltam rá képes, hogy most találkozzam vele, így visszalépdeltem az utcára, és elbotorkáltam a sarokig. Volt ott egy vendéglő. Bementem. Már szinte ösztönszerűen vagy védekező reakcióként, de meg sem próbáltam használni a hangomat, némán kértem egy doboz cigit meg egy ásványvizet és leültem az egyik sötétebb sarokba. Szívesen ittam volna valami töményebbet, de tiszta fejjel akartam gondolkodni, ehhez viszont több időre lett volna szükségem.

Újra elővettem a táskámba gyűrt borítékokat. Csak ezt az egyet küldték neki, a maradék három nekem jött, de azokkal nem foglalkoztam. Azon már meg sem lepődtem, hogy Rob levelének feladója egy ingatlanügynökség. Amióta megláttam, hogy ő a címzett, kétség sem fért hozzá, hogy az övé a lakás, amit „nyertem”. Nem csoda, hogy már kezdettől fogva gyanús volt nekem ez az egész. Aljas módon átvert és végig hazudott nekem!

Körülnéztem a vendéglőben, ahol több párt is láttam, de ettől csak még rosszabb kedvem lett. Magányosnak éreztem magam. És hányingerem támadt. Kifizettem a vizet, aztán visszamentem az utcára. Most az sem érdekelt volna, ha ő felbukkan és magával cipel akárhová. Megalázottnak éreztem magam, és nem bírtam hazamenni. Ide nem. Hisz ez nem is az én otthonom…

Hirtelen ötlettől vezérelten fogtam egy taxit, és bár biztos voltam benne, hogy Jason követ, a régi lakásomhoz vitettem magam. Gondolkodni akartam, hogy mitévő legyek. Fájt, amit Rob tett, mert ezt nem feltételeztem róla, de a szívem is fájt, amiért otthagytam. Szerencsére az egyik szomszédomnál, egy kedves, idős hölgynél hagytam egy pótkulcsot – mivel a táskámban nem hordtam magammal a sajátomat –, így könnyűszerrel bejutottam, és magamra is zártam az ajtót.

Körülnéztem; minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Csak a megszokott holmijaim hiányoztak, néhány ruhám viszont még maradt itt, és mivel a bikinis fotózással kerestem annyit, hogy egy fél évre előre ki tudjam fizetni a bérleti díját, abból sem adódhatott gond, mit keresek itt. A táskámat egy sarokba hajítottam, és egyből a fürdőbe mentem.

Lezuhanyoztam magamról a csalódottságot, de a fájdalmam megmaradt. Miután megtörölköztem, magamra kaptam egy pólót és egy bugyit alvás helyetti töprengés céljára, majd áthúztam az ágyneműt egy frissre, és bevackoltam magam a párnák közé. Észrevétlenül kezdtek potyogni a könnyeim. A fél óra múlva történő halk kopogásról pedig megpróbáltam tudomást sem venni…

Ahogy a férfiról sem, aki még órákon át próbált győzködni odakintről, de túlságosan nagy fájdalmat okozott, és emellett nem mellékesen régi, kellemetlen emlékeket is feltépett a lelkemen. Már megint. Ezért hát megacéloztam a szívem, és nem engedtem be.

(Rob)

A reggel csigalassan érkezett meg. Az eltelt órák során ezernyi sms-t küldtem Krisnek, hogy addig nem megyek sehová, amíg el nem mondja, mit vétettem. Azt szintén megpendítettem, hogy akármivel vádol is, jogom volna védekezni ellene, de erre semmi reakció nem jött.

Hétkor viszont meghallottam őt bent motozni. Egyből felpattantam, és újra bekopogtam.

- Én vagyok, kérlek, engedj be – mondtam halkan. Nem tette. Egy pár pillanatra abbamaradt a motoszkálás, de aztán újra kezdődött, és kisvártatva nyílt az ajtó. A félelmeim tovább fokozódtak, amikor megláttam a sápadtságát, és egyből magamhoz akartam ölelni, ő azonban eltaszított magától. – Mondd el, miért hiszed, hogy átvertelek! – kérleltem, mégsem próbálkoztam ismét megérinteni. Legalábbis egyelőre.

De ő nem mondta el. Szótlanul húzta be maga után az ajtót, fordította el a kulcsot a zárban, majd elindult a lépcső irányába. Utánakaptam, és a karjánál fogva állítottam meg.

- Ha már bűnhődnöm kell, legalább azt áruld el, miért! – kértem halkan.

Egy pillanatig mélyen a szemembe nézett. Az övé fájdalmat tükrözött. Én valószínűleg a tekintetemmel is csak könyörögni tudtam. Végül megkegyelmezett. Beletúrt a táskájába, és kivett onnan néhány borítékot. Elengedtem a karját, hátha leírni akarja végre, mi a baja velem – ha már elmondani nem akarja –, de ehelyett a kezembe nyomta az egyiket, majd megfordult, és elindult le a lépcsőn.

Nekem jött a levél, de fogalmam sem volt, hogy került hozzá. Vagy fél percig bámultam értetlenül, mire a pillantásom a címre tévedt. Ez Kristen új lakásának címe volt! És az idióta ingatlanügynökség, akiktől a lakást vettem, képes volt oda küldeni valamit. Ennél csúnyábban nem sok módon bukhattam volna le.

Miközben utána siettem, összegeztem a dolgokat. Tehát tudja, hogy én vásároltam a lakását. De ez miért olyan nagy gond? Miért nem vehetek neki bármit, amit csak szeretne? Vagy amire szerintem szüksége lehet…? – tettem fel sorban magamnak a kérdéseket. Válasz viszont nem érkezett, hisz csak a saját kétségek és tanácstalanság közt vergődő agyam hallotta őket.

A busz ajtaja az orrom előtt csapódott be, amelyre Kris felszállt. Nem rohantam utána, sejtettem, hogy a stúdióba megy, ezért inkább autóba ültem, és gyorsan odahajtottam, hogy lehetőleg előbb beérjek, mint ő. A tervem sikerült. A lakókocsija lépcsőjén ülve vártam, hogy megérkezzen. Ám ő, amint meglátott, sarkon fordult, és elment a másik irányba.

- Beszéljük meg – kértem, amint utolértem.

Vetett rám egy amolyan „a dolog magáért beszél, nekünk már nincsen miről” tartalmú pillantást, de nem adtam fel. Mivel még mindig lakókocsik közt haladtunk, berántottam kettő közé és az egyik oldalához szorítottam. Megbántottan nézett rám, és most, a természetes fényben azt is megláttam, amit korábban a félhomályos lépcsőházban nem: csupa vörösek voltak a szemei, tehát valószínűleg sírt. Sokat.

A haragom rögtön elpárolgott, a helyét gyengédség vette át. Megcirógattam az arcát, mire megint szabadulni próbált, de azt most sem hagytam.

- Kérlek, beszéljük meg! – esedeztem ismét, de csak annyit súgott rá a helyszín miatt alig hallhatóan:

- Most nem megy. Engedj el, Rob! – a tenyerét a mellkasomra téve meg is próbált eltolni magától, de erősebb voltam nála.

Nem érdekelt, hogy valakik nem olyan messze tőlünk már engem keresnek, mert nyilván kezdenék a forgatást, és az sem, hogy ki láthat meg bennünket. Nemcsak az zavart, hogy a lakásvásárlás miatt büntet, hanem hiányzott is. Borzalmas órákat éltem át nélküle.

Az ajkaira tévedt a pillantásom, és úgy döntöttem, megkockáztatok egy csókot. Alig érintettem meg az ajkait, amikor lehunyta a szemeit és egy könnycsepp úszott végig az arcán. Lecsókoltam, és arra kértem, bocsásson meg. Nem reagált, inkább ismét rám nézett és újra megpróbált eltolni. Most sem hagytam. Egy pár pillanatig.

A tekintetében még mindig nem láttam mást, mint azt, amit az előbb, de nem akartam megvárni, hogy gyűlölet csillanjon benne. Azt képtelen lettem volna elviselni. Ezért inkább megadtam magam a ki nem mondott kérésének, és elengedtem.

Kris egyből elsietett, én meg vérző szívvel néztem utána. Mindig is tartottam attól, hogy rájön, honnan van a lakás valójában, de abba eddig bele sem mertem gondolni, mit fog szólni hozzá. Hát kiderült. És nem is kellett már ezen töprengenem, hisz megtapasztalhattam.

Már rég eltűnt, de még mindig néztem utána, vagy inkább a semmibe, amikor egy gyűlölt hang zökkentett ki a gyötrődésemből.

- Csak nem kidobott a csaj? – gúnyolódott Stacey. Épp a jelenetbe igyekezett. – Én bármikor szívesen megvigasztallak – búgta, de nem voltam rá vevő, ahogy eddig sem. És hál' Istennek most ő sem gondolta ezt komolyan, mert hozzátette: – Persze majd, ha már meggyógyultál.

Szóra sem méltattam, sőt, rá sem néztem, ehelyett lassan elindultam a saját lakókocsim felé. Tom már ott tolongott, hogy igyekezzem, mert csak rám vár a stáb, de elég volt egy pillantást rám vetnie, hogy önként zárja magunkra az ajtót.

- Mi történt veled? Egy kukában éjszakáztál? – Majdnem eltalálta. Nem válaszoltam, de nem is kellett.

Lerogytam az ágyra, ahol Kristennel nem olyan régen még nagyon is jóban voltunk, és nem törődtem az odakintről hallatszó egyre nagyobb felfordulással. Most már tényleg mindenki engem keresett. Egy embert kivéve. Aki éppen menekült előlem. Valaki be is próbált nyitni ide, de nem járt szerencsével.

- Szóval kidobott – állapította meg Tom éleslátóan, csakhogy nem volt igaza.

- Nem! – tiltakoztam rémülten. – Volt egy kis... nézeteltérésünk, de nem dobott ki! – Legalábbis remélem, hogy nem végleges a döntése, mely szerint nem akar látni.

- Biztos? – adott hangot a kételyeimnek Tom is. Most már csak egy ijedt pillantással válaszoltam. – Mi a fenével érted el ezt? Mégis megdugtad Staceyt? Vagy valaki mást?

- Rájött, hogy én vettem a lakását – akadályoztam meg gyorsan a hülye tippjei továbbszaporodását.

- Ja. Mindig is okos bigének tűnt – bólogatott együtt érzően, majd ez döbbenetté változott. – Vettél neki egy lakást? – Bólintottam, és röviden elmeséltem neki, hogyan is volt ez az egész. – Aha. Szóval vettél egy önálló, független lánynak egy lakást, és most azon csodálkozol, miért akadt ki ezen. – Elképedtem, és csalódtam is egyúttal. Tom nyíltan az ő pártját fogta.

- Te is láttad, milyen környéken lakott – védekeztem. – Nem akartam, hogy valami baja essen! – Pedig akkor még nem is tudtam a problémás múltjáról – tettem hozzá gondolatban, és ezt nem is akartam megosztani Tommal.

- Láttam, persze, de… Egy lakást? Basszus – hitetlenkedett.

- Te meg helikoptert béreltél, és elraboltad, hogy San Franciscoba hozd nekem – mutattam rá, hogy ő is képes elképesztő dolgokra, ha olyanja van.

- Az más volt – legyintett. – De egy lakás? – Felsóhajtott, és úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. – Én megértem, hogy kiakadt. El kellett volna mondanod neki, hogy tőled van…

- Ez most már tökmindegy – álltam fel az ágyról, és ahelyett, hogy Tom bölcsességeit hallgattam volna tovább, zuhanyozni indultam. A nevemet még mindig harsogták odakint, sőt, a mobilom is megcsörrent, de mivel volt egy olyan érzésem, hogy nem Kris keres, szartam rá.

Mikor tíz perccel később kiléptem a lakókocsi ajtaján – Tommal a nyomomban persze –, még mindig fogalmam sem volt, mit tehetnék, hogy kiengeszteljem Krist. Egyetlen dolog jutott eszembe, és az első szünetben cselekedtem is. A napi kettő helyett óránkéntira változtattam a csokornyi rózsa kiszállíttatását neki. Reméltem, hogy ez egy picit jobb belátásra bírja.

Ellenőrizni viszont nem tudtam, ugyanis egész nap mindenki engem baszogatott a reggeli késés, és az emiatti csúszás miatt, aminek az lett a következménye, hogy este később is végeztünk, de még égett a lámpa Kristen lakókocsijában, amikor a sajátom felé tartottam, így inkább az övé felé vettem az irányt. Hangok szűrődtek ki odabentről. Vagyis csak egy: Tomé.

Csendben közelebb mentem a nyitott ablakhoz, és gátlástalanul hallgatózni kezdtem.

- Szerintem nem kéne ezt ilyen komolyan venned – mondta Krisnek éppen. Aztán csend. – Hazudott? Dehogy hazudott, Kris!

Ezek szerint azt hiszi, hazudtam neki – következtettem ki. Biztos ezt mondta Tomnak papíron.

- Nem hazudott, csak elhallgatta, mert tudta, hogy így reagálnál. – Meghatott, hogy Tom megpróbál segíteni, de volt egy olyan érzésem, hogy hiába. És be is jött. – Oké, békén hagylak. Majd te eldöntöd, mit akarsz, egy valamit viszont ne felejts el.

Vártam, mit nem kéne elfelejtenie Kristennek, de Tom az én idegeimet is húzta ezzel, nemcsak az övéit.

- Azt, hogy ő csak jót akart! Mert féltett téged. Ezért bérelte azt a testőrt is, akire máig nem értem, miért volt szükség, de ha ti tudjátok, akkor az bőven elég, és nyilván nyomós oka van. – Azt hittem, azt mondja majd, hogy az iránta tanúsított érzelmeimet nem kéne elfelejtenie, de ezekről még Tom sem tudott. – Bocsáss meg neki. Hidd el, ennél sokkal rosszabb is történhetett volna.

Fogalmam sem volt, ezalatt mire gondol, de nem is tudtam meg, ugyanis Tom épp ebben a pillanatban lépett ki a lakókocsi ajtaján. Amint meglátott, köszönt, majd közölte, hogy ő hazamegy, majd valahol, valamikor találkozunk. Odabiccentettem neki. Sejthette, hogy hallgatóztam, mert elvigyorodott, de erről már nem tett említést, szótlanul tovább ment. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött, így odaléptem.

Odabent Kris épp a cuccait szedte össze. Nem mentem be hozzá, bár minden vágyam az volt, hogy a karjaimba zárva újra bocsánatot kérhessek, ő megbocsásson, és minden újra rendben legyen. Csakhogy ez nem álom volt, hanem a valóság. Ahhoz pedig még egy keserű dolog hozzátartozott: legnagyobb bánatomra azt vettem észre, hogy egyetlen csokor virág sincs bent, pedig ma tizenegyet kellett kapnia. Körül sem mertem nézni, hátha felfedezem őket az egyik kukában.

Amikor Kris végzett, és kifelé indult, megtorpant, mert meglátott engem.

- Szia – köszöntem neki halkan. A torkomban dobogott a szívem. Gyötrelmesen rossz volt a napom nélküle, de időt akartam neki hagyni mostig, hogy átgondolja, mennyire utál még a történtekért. – Hazajössz velem? – kérdeztem tőle, félve attól, hogy nemet mond. És be is igazolódott a félelmem.

Közelebb lépett, majd ki az ajtón, és bezárta azt, azután rám nézett, de ahelyett, hogy igent mondott volna, megrázta a fejét, és elindult a kijárat felé. Azonnal utána léptem.

- Nem én küldtem rád Tomot – akartam tisztázni, mielőtt azt hiszi, hogy én kértem meg őt arra, hogy beszéljen a lelkére.

- Tudom – suttogta. Majdnem megtorpantam, mert a hangja is már úgy hiányzott.

- Kris – fordítottam magam felé. – Ne haragudj, csak…

- Ne most, Rob! – kérte csendesen. – Haza akarok menni, lefeküdni és aludni. Aztán majd meglátjuk.

Láttam rajta, hogy kimerült, és nem akartam tovább idegesíteni, de nem volt egyszerű elengednem. Azt mondta, haza akar menni, azt nem, hogy hova, de amint a stúdió telepéről kiérve a buszmegálló felé indult, egyértelművé tette ezzel, hogy nem abba a lakásba vágyik, amely tőlem származik. Ekkor újra elkaptam a kezét.

- Legalább hadd vigyelek el – mondtam összetörten. – A régi otthonodba, ha oda akarsz menni… – Ezen már csak pár pillanatig töprengett, majd elnézett a buszmegálló felé, de aztán vissza rám.

- Oké – suttogta. Sejtettem, hogy azért beszél ilyen halkan, nehogy bárki is véletlenül kiszúrja ezt, akinek nem kéne, de ettől az egyetlen szótól majdnem hegynyi kőtömb zuhant le a szívemről. De csak majdnem, mivel tényleg a régi lakásába akart menni.

Ott viszont ragaszkodtam hozzá, hogy felkísérjem egészen az ajtóig, sőt, szerettem volna, ha beinvitál, de erre nulla esélyem volt. Vagy még annyi sem.

- Köszönöm, hogy hazahoztál… – pillantott rám, miután kinyitotta az ajtót. Nem akartam elengedni, nem akartam, hogy belépjen, hogy elküldjön, úgyhogy megfogtam a kilincset markoló kezét, és bár el akarta venni, nem engedtem.

- Nem jöhetnék be? Csak egy percre. Szeretném megmagyarázni – kérleltem, de heves fejrázást kaptam válaszként. Ismét kétségbe estem, mert innentől kezdve már csak rajta múlott minden.

- Rob… – Egy csókkal akadályoztam meg, hogy kimondja, amit szeretett volna. Most nem tolt el, nem is tiltakozott, mint reggel, hanem forrón viszonozta. Az ajtónak szorítva ízleltem az ajkait, és végre újra a közelsége kiváltotta borzongást éreztem, nem a lelki tanácstalanságot és tetti tehetetlenséget.

Csupán egyetlen percig tartott a mámor, aztán elfordította a fejét, és kihúzódott az ölelésemből.

- Menj most el – súgta. – Egyedül akarok maradni. – Ez egyértelmű volt. Az is, hogy belépett a lakásába, és kizárt belőle. Ahogy a szívéből is. Az enyémbe belemart a fájdalom, és földre is küldött rögtön – nem bírtam moccanni.

Sokára szedtem csak össze magam, és indultam el haza. Ezalatt pedig nem a házamat értettem, amelyben éppen Tom portyázott, hanem a lakást, amely a közösünk volt. A kapu előtt még odaköszöntem Jasonnek, aki ezúttal is őrségben állt, aztán autóba ültem. Nem bírtam, de nem is akartam beletörődni, hogy Kris elküldött, de úgy döntöttem, kap még egy kis időt. Előbb vagy utóbb csak belátja, hogy feleslegesen csinál ebből ekkora ügyet.

Addig is magányos órák vártak rám – reménykedtem, hogy már másnap sor kerül a megbocsátására, ha majd nyugodtan végiggondolja az ügyet. Hazaérve körülnéztem a lakásban, ahol minden négyzetcentiméter őt varázsolta ide mellém, de persze mindez csak ábránd volt. Szörnyen éreztem magam.

Hogy valamelyest kitisztuljon a fejem, lezuhanyoztam, majd magamra vettem egy farmert, és kimenekültem a hálóból, túl kegyetlen lett volna ott maradnom egyedül. Persze a nappaliban sem volt jobb, sőt, a konyhában sem. Egyedül a műteremben nem szeretkeztünk még, mert onnan ki voltam tiltva.

Most azonban nem volt itt Kristen, hogy megakadályozzon abban, hogy körülnézzek. Az ajtóban még megtorpantam egy másodpercre, mert valamiért az ígéretem megszegésének éreztem azt, amire készülök. És nemcsak az ígéretemet akartam megszegni éppen, hanem a belém vetett – most éppen megcsappant – bizalma ellen is dolgoztam.

Csakhogy most nem volt itt.

Határozottan léptem be, de már a villanyt is félve oltottam fel. Aztán elém tárult a birodalma. A legtöbb festmény le volt takarva. Az ajtó mellől indultam végig rajtuk. Az első néhányat már láttam, amikor még nem itt voltak. Azután következett az a kép, amelyen ő énekelt. Ez előtt percekig álltam, és a szívem minden eddiginél erősebben fellángolt iránta.

Még hátra volt néhány újabb kép – köztük azzal, amit a múltbeli párjáról, jelenlegi zaklatójáról készített, de ezen hamar túlléptem –, majd egy újabb letakart.

Valamiért furcsa érzések jártak át, pedig még le sem húztam róla a leplet. A kezem remegett, mikor végül megtettem, és nem is véletlenül.

A lélegzetemmel egy időben a szívverésem is elakadt, sőt, teljesen megszűntek az életfunkcióim, míg magamhoz nem tértem a döbbenetből. Az látszott, hogy a festmény még nincs készen, mégis… a szívembe markolt a fájdalom. A fájdalom, mert úgy éreztem, tényleg elveszítettem őt. És nemcsak őt, hanem a bizalmát is, amelyet belém vetett, de átvertem. Arról a lehetőségről nem is beszélve, hogy talán egyszer viszont fog szeretni engem.

Egy apró kis hülye hiba miatt vége.

A képen önmagamat láttam viszont, de olyan alapossággal és részletességgel kidolgozva, mintha a lényemet is ő készítette volna, nemcsak ezt a pár ecsetvonást. Mintha ő alkotott volna engem. Azt, aki vagyok. És ez tulajdonképpen így is volt. Miatta voltam az és olyan, aki éppen voltam. Elsősorban szerelmes.

A remény helyett, melyet normális esetben a kép látványa gerjesztett volna bennem, mégis azt éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom, míg meggyőzöm, hogy jöjjön vissza hozzám. És ne csak a biztonsága miatt, hanem hogy adjon még egy esélyt. Magamban megfogadtam, hogy soha többé nem titkolok előle semmit, még meglepetésből sem, csak legyen egy utolsó alkalmam jóvátenni az eddig elkövetett hibáimat.

Erre pillanatnyilag semennyi sanszom nem volt, legalábbis az előző este óta felém kinyilvánított viselkedése alapján. Leszámítva azt a csókot, melyet most este adott. Nem éreztem búcsúcsóknak, de most elbizonytalanodtam.

Elveszett az idő, fogalmam sem volt, meddig bámultam a képet meredten. Azért fohászkodtam, hogy valami mégis változzon meg benne, és legyen egy kicsit elnéző a hülye lakáskérdéssel kapcsolatban. És főként velem kapcsolatban. Én csak vigyázni akarok rá, és mindent megadni neki, amit szeretne, vagy ami szerintem jobb volna neki. Például ez, amiből most a balhé is kerekedett.

Elkeseredtem, de rájöttem, hogy azzal nem segítek magunkon, ha továbbra is itt ülök – jobban mondva ácsorgok – tétlenül, és hagyom, hogy szépen, lassan meggyőzze magát arról, hogy jobb neki nélkülem.

Ennek megakadályozására fogtam magam, visszaigazítottam a képeken a lepleket, aztán elindultam, hogy teljesen felöltözzem, és újra elmenjek hozzá. A bejárati ajtó előtt elhaladtomban azonban halk pittyenéseket hallottam. Először azt hittem, rosszul, mégis odapillantottam, majd arra gondoltam, biztosan csak hallucinálok.

Az ajtó ugyanis kitárult, és belépett rajta Kristen.

(Kris)

Tényleg egyedül akartam maradni, tényleg itt akartam lenni a régi otthonomban, a régi holmijaim között, tényleg aludni akartam és tényleg elfelejteni mindent. Egyetlen dolgot nem kalkuláltam csak bele most sem, pedig előző éjjel is végig kínzott a dolog: azt, hogy rossz így. Vele akartam lenni, nem egyedül. Az imént is azért hagytam, hogy megcsókoljon, mert akartam belőle egy picit. Amíg el nem döntöm, hogyan tovább.

Talán nem volt szép dolog tőlem ennyit engedni neki, hisz most, hogy utána elküldtem,  nyilván ő is szenved… Mielőtt azonban sajnálni kezdtem volna amiatt, ahogy én bánok vele, eszembe jutott, hogy ő mit tett énvelem. Átvert; ha nem is hazudott, akkor is átvert, és végig úgy tett, mint akinek teljesen ismeretlen az a lakás, az az egész kóceráj ott, és… Hogy tehetett ilyet? Tom csak erről a részéről tudott a dolognak, mert a másik, valódibb okba nem avathattam be, hisz nem voltak ismeretei a múltamról.

Nem az zavart, hogy Rob vett nekem egy lakást – illetve az is, de más okokból –, hanem az, hogy eltitkolta. Meghagyott abban a tévhitben, hogy nem tud róla semmit. Emellett elérte, hogy úgy érezzem magam, mint amikor ő tette ugyanezt. Egy szajhának nézett, akit csak úgy kitarthat kénye-kedve szerint…

Előző éjszaka eleget sírtam emiatt, most nem akartam ugyanazt a nyomorúságos szenvedést, amit az emlékeim okoztak. Továbbá azt sem akartam, hogy Rob ugyanazt kezdje el csinálni velem, mint annak idején ő.

Hasonlóan kezdődött. Vett nekem egy lakást, beleköltöztetett, csak annyi különbséggel, hogy ő nem titkolta ezt el. A műtétjeimet is fizette, így lekötelezve kellett éreznem magam neki. És hagyni, hogy azt tegyen velem, amihez csak kedve szottyan. És elég gyakran kedve szottyant. Ez még azelőtt volt, hogy el nem unta volna a szótlanságomat, vagyis az utolsó, sikeres műtét előtt. Akkor durvult el a helyzet.

Tudtam, hogy Rob más, mint ő volt, sőt, egy napon sem lehet említeni őket, mégis elegem volt már abból, hogy folyton a múltamat idézi valamely tettével. Erről azonban ő semmit sem sejthetett. Biztos voltam benne, hogy nem érti, miért vagyok vele ilyen elutasító most is, de a jó okom az megvolt rá.

Nem akartam olyan lenni, mint Rob, meg akartam mutatni neki, hogy kell őszintének lenni a másikkal, így éjfél körül úgy döntöttem, megkapja az első leckét. Felöltöztem, kiléptem a házból, és a tekintetemmel Jason kocsiját kerestem. Meg is láttam egy saroknyival arrébb.

Szerencsétlen totál rémült volt, mikor egyenesen beültem mellé, nyilván nem számított rá, hogy ilyesmire vetemedem. A kezébe adtam egy papírfecnit, amelyen az új lakásom – azaz Rob lakásának – címe volt. Hála Istennek nem kérdezősködött, hanem odavitt. Egyedül hülyeség lett volna átverekednem magam a városon, de testőr lévén benne megbíztam, valamint hamar oda is értünk.

A lábaim megremegtek, mikor a legfelső emeleten kiszálltam a liftből, de már késő lett volna visszafordulni. Bepötyögtem a kódot, hogy kikapcsoljam a riasztót, majd benyitottam. Rob egy szál farmerben állt nem messze tőlem, és a döbbenet az arcára volt írva. Nyilván nem számított rám. Valójában én sem rá. Sejtettem ugyan, hogy itt találom, de ha itt nem lett volna, a házához vitetem magam.

Megálltam az ajtóban, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Ő is hasonlóképp lehetett ezzel, mert sokáig csak hallgatott, végül ő tudott előbb megszólalni.

- Csomagolni jöttél? – A hangja a bennem is rejlő szenvedéseket hordozta, de a kérdésére nem volt a válaszom. Megráztam a fejem, és beljebb léptem a lakásba. A táskámat a kanapéra dobtam, majd tanácstalanul a még mindig sápadt Rob felé fordultam, és kertelés nélkül belevágtam.

- Ő is ezt csinálta velem. Vett egy lakást, és nemcsak a műtétekért, hanem ezért is természetbeni fizetséget várt cserébe. Elérte, hogy a saját, külön bejáratú kurvája legyek. Hiszen fizetett értem. Nem is keveset… De ő legalább elmondta a játékszabályokat. Te elhallgattad.

- Sajnálom – suttogta, megakasztva ezzel engem a folytatásban. – Hibáztam, beismerem, de erről nem tudtam.

- Tudom, nem mondtam a múltkor…

- Ha tudtam volna, és közlöm veled, hogy szeretnélek elköltöztetni arról a környékről, beleegyeztél volna? – szegezte nekem a kérdést. Habozás nélkül megráztam a fejem. – Na látod. Kristen, én csak szeretnélek boldoggá tenni. Mindent megadni neked, amit csak megadhatok. És ha ez lakás, akkor egy lakást, ha egy nyaralás, akkor azt! Ha pedig egy csomag festék, vagy ecset, esetleg vászon, akkor azt… Sőt. Amit nem lehet pénzen megvenni, azt is a lábaid elé szeretném halmozni. A csillagokat az égről, és a szelet, vagy a felhőket… bármit…

Miközben beszélt, lassan közelebb jött hozzám. A közelsége elszédített, és kezdett megtörni az ellenállásom, az elhatározásom pedig megrendült. Csak a szemeit láttam, még akkor is, amikor felemelte a kezét, és megcirógatta az arcomat. De aztán megdermedtek az ujjai, és elhúzta őket.

- És én nem kérek érte fizetséget – tette hozzá hűvösen. Éreztem, hogy megbántottam azzal, hogy hozzá hasonlítottam. El is lépett tőlem, és hátat fordított. – Velem nem kell lefeküdnöd azért, ha megajándékozlak valamivel. Sosem kellett.

- Rob…

- Ez a lakás a tiéd – fordult felém. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, de amit mondott, az mély megbántottságról tanúskodott. – Meg a szívem is. Mindkettővel azt csinálsz, amit akarsz. – Ezután fogta magát, és a hálóba ment. Én moccanni sem bírtam. Az utolsó szavai zsongtak a fejemben. Akkor eszméltem csak fel, amikor láttam, hogy az ingét gombolgatva a bejárat felé lépked. – Most elmegyek – mondta közben. – Minden jót – motyogta még, mielőtt a kilincsre rakta volna a kezét.

Már az ajtót is kinyitotta, amikor utolértem.

- Ne menj – kértem. Megálltam mellette, de hozzáérni nem mertem, akármennyire is szerettem volna. Rob rám nézett, és a tekintete sugallta azt, ami miatt anélkül is minden porcikám sajgott: megbántottam. – Sajnálom, tudom, hogy te nem vagy olyan, mint ő… Nem úgy gondoltam…

- Akkor ne hasonlíts hozzá többé – nyögte.

- Te pedig mondd el most, milyen kellemetlen meglepetésre kell még számítanom. Nem akarok még egyszer ilyesmi miatt távol lenni tőled…

(Rob)

Boldogság járt át, amikor Kristen megérkezett, és miután elmesélte, miért érintette érzékenyen a lakásvásárlásos dolog, rájöttem, hogy tényleg elkúrtam a dolgot. Kiderült, hogy nem is a tény bántja, hanem az, hogy ezzel rég behegedt sebek szakadtak fel a lelkén. A bűntudat elemi erővel söpört végig rajtam, de meg is torpant, amikor váratlanul hozzá hasonlított engem.

Ezzel komolyan a lelkembe taposott. Fogalmam nem volt, miből gondolja azt, hogy én bármit is elvárok tőle azért, mert vettem neki egy lakást, vagy a virágokért, vagy… akármiért! Nem vártam tőle soha semmit, egyetlen ajándékomért sem cserébe. Jobban mondva fizetségként. Pillanatnyilag én éreztem úgy, hogy ez így nem fog menni nekünk. Ha Kris ezt képzeli rólam, akkor nincs keresnivalóm itt.

Attól még, hogy most minél előbb el akartam tűnni a közeléből, tudtam, hogy elfelejteni nem leszek képes, sőt, azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy hamarosan én jövök vissza hozzá, de jelenleg úgy éreztem, képtelen vagyok a közelében maradni. Így, hogy őt látja bennem, így nem… Még annak ellenére sem, hogy már tudja, mit érzek iránta, mert sajnos elszóltam magam.

A nem konkrét, de mégis vallomásnak nevezett valami után szintén arra hajlottam, hogy mielőbb lelépjek innen, mielőtt közli, hogy ő nem kér ebből. Amikor azonban az ajtóhoz értem, megállított. Én arra kértem, hogy többé ne azonosítson a múltjával, ő pedig engem arra, hogy rögtön áruljam el, ha van még hasonló a tarsolyomban.

- Részemről nincs semmi más titok – ráztam meg a fejem, de még mindig megbántottnak éreztem magam. Pedig valójában örülnöm kellett volna, hogy visszajött, és a jelek szerint túl bír majd lépni ezen a lakásosdin, mégis… furcsa félelmet éreztem.

Hamar rájöttem, miért: mert kiadtam neki magam. De mivel nem reagált arra, amit a szívemmel kapcsolatban mondtam, arra gondoltam, tán meg sem hallotta, vagy nem ragadta meg a figyelmét a dolog. Ennek megörültem, és mikor megígérte, hogy többé nem fog összekeverni vele, levettem a kezem a kilincsről, és felé fordultam.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy továbbra is itt fogsz lakni? – akartam tisztázni az egyik fontos kérdést.

Kris bepillantott a lakásba, az ajkába harapott, majd visszanézett rám.

- Már egészen megszoktam – felelte tagoltan. Ezt igennek vettem.

- És… velem mik a terveid? – Féltem, hogy megkér, menjek el, és tudtam, hogy megteszem, még ha bele is szakad a szívem. Ehelyett egész mást cselekedett.

A keze felemelkedett, és megmarkolta a hasamon az ingemet. Ezután félig magához húzott, a táv másik felét pedig ő maga tette meg. A karjaim rögtön köré fonódtak, és szorosan – megkönnyebbülten – átöleltem. Egy sóhaj is kiszakadt belőlem, mert a nyögést, melyet a közelsége gerjesztett volna bennem, visszatartottam.

- Éppenséggel van egy pár – motyogta a mellkasomba rejtve az arcát. Aztán az ujjai az ingem gombjain kezdtek matatni, és kisvártatva a bőrömön érezhettem az érintését.

- Elárulod, hogy micsoda? – suttogtam. A szívem hevesebb ritmusba kezdett, amikor az ajkai is hozzám értek, a nyakam felé haladtak, majd felemelte a fejét és rám nézett.

- Mi lenne, ha inkább megmutatnám? – kérdezte csillogó szemekkel. Egy mosollyal feleltem rá, majd lehajoltam, hogy megcsókoljam.

Kris karjai a nyakam köré fonódtak, és míg én egyre nagyobb lángon égtem, a nyelve a számba siklott. Egyből határozottabban kaptam utána, miközben a combjai alá nyúlva felemeltem, és elindultam vele… a kanapéhoz. Tovább nem bírtam menni, a régóta várt új, mégis ismerős izgalom elgyengített, mégis felerősítette az érzékemet. Vele az ölemben ültem le rá, de annyi időre sem akartam elereszteni egy ideig, míg levetkőztetem. Különben sem akartam elkapkodni semmit.

A pólóját az el nem kapkodással ellentétben szétszakítottam, majd a melleire simítottam a tenyerem. Most is külön díjaztam, hogy szerelmem előszeretettel mellőzi a melltartó viselését, így rögtön kőkemény mellbimbóiba botlottam. Kris a számba nyögött, mikor izgatni kezdtem őket, és meg is harapott egy kicsit. A nadrágom már akkor összeszűkült, amikor az ajtónál megcsókoltam, de most, hogy ő még hozzám is dörgölőzött, lángolni éreztem magunk alatt a kanapét, a rajtunk levő ruhát, sőt, az egész lakást.

- Szeded már a gyógyszert? – kérdeztem tőle, mikor egy másodpercre elszakadtunk egymástól, hogy némi levető utánpótlást vegyünk magunkhoz. És amíg még volt elég agyam hozzá, hogy gondolkodnom kelljen a védekezésen.

- Igen, de még nem hat tökéletesen – felelte zavarodottan. A szavai alapján tehát még szükséges volt az óvintézkedés, én viszont attól tartottam, nincs nálam semmi. Egy újabb csók helyett meg is osztottam vele az aggályomat, mire kedvesem csupán elmosolyodott, és a kanapé melletti kisszekrényhez hajolt.

A mellei az arcom előtt táncoltak, így nem haboztam megízlelni őket, mire újabb nyöszörgést kaptam válaszként, majd eltűntek a látómezőmből, és két teljes doboz óvszer került a képbe. Ez egy kimerítő futamot jelzett előre, amelyet cseppet sem bántam. Már túl rég volt, hogy Kristen testében időzhettem, és most alaposan ki akartam élvezni a helyzetet, mielőtt a sors egy újabb félreértés áldozataivá tesz bennünket.

- Megmentettél a haláltól – mosolyogtam rá sokat sejtetően, amit viszonzott, majd a kezei a nadrágomra rebbentek, és pillanatok alatt kioldották azt, miközben egy csókkal üdvözöltük a jövőbeli életemet. De még milyen életet!

Alig kaptam levegőt, mikor Kris ujjai mozogni kezdtek rajtam, de nem álltam ellen. Gondolkodni sem nagyon bírtam már. Az ösztöneim vezéreltek, amikor felemeltem magamról, hogy levegyem róla a farmert, de neki más ötlete támadt: elém térdelt, és villámgyorsan eltűntetett a szájában. Az egész testem megfeszült a rajtam áthullámzó kéjektől.

Szerelmem nagyon értett hozzá, hogy őrjítsen meg teljesen. Míg a nyelve játszott rajtam, addig levette rólam a nadrágot, ezután pedig az ujjait éreztem magamon. A szája végigharapdálta a combom felső felét egész le a térdemig, majd a másik oldalon tért vissza és a tövétől nyalta végig ismét kirobbanni készülő szervemet. Épp az utolsó pillanatban nyelt el megint, így a torkát tiszteltem meg élvezetem nedveivel.

Nem akartam ilyen gyorsan elmenni, de félelmetes volt, amit velem művelt. Megremegtem a mámortól, amely ezt követően sújtott le rám, nem hagyta ugyanis abba. Addig szopogatott és nyalogatott tovább, míg újra kőkeménnyé nem merevített. Ezután felállt előttem, enyhe terpeszben, és gombolni kezdte a farmerét.

Segítettem neki, közben a hasát halmoztam el csókokkal. Alighogy lekerült róla a fölösleg, egyik lábát felemelte és a kanapéra tette, így nyitva ki előttem teste tűzforró rejtekét. Egyből lecsaptam rá, és mohón ittam az ízét. Nyelvem rögtön rátalált a legérzékenyebb kis gombra, melyet a fogaim közé vettem, de tovább nyalogattam szorgosan, hogy ne szűnjenek meg Kris sikolyai, melyekkel ezt a tettemet jutalmazta. Az ujjaimat is belefúrtam, míg ő a hajamba markolva húzott még közelebb.

Ezután elkezdtek remegni a lábai, és egy sikoltás kíséretében a karjaimba omlott. Pontosabban az ölembe, és lüktető gerjedelmemet megragadva egyből magába vezetett. Pár erőteljes csípőmozdulata után le kellett állítanom, mielőtt baj lehetne, és a józan eszem utolsó morzsáiból merítve erőt a beszédhez figyelmeztettem, hogy védekezünk is kéne.

Már-már azt hittem, közli, hogy nem érdekli és csináljam tovább – ebben reménykedtem –, mégsem bántam, amikor cuppanva lehúzta magát rólam, és az egyik óvszerért nyúlt. A fogaival szakította fel a csomagolást, majd gyorsan felsimította rám a gumit, hogy aztán teljesen rám húzza magát.

Egy nyögés kíséretében dőltem hátra a kanapé támlájára, mire a vállamba mélyesztette a körmeit, és míg szélsebes tempóban mozgott rajtam, újabb beteljesülésre vágyva, a nyakamat tarkította apró harapásokkal. Aztán a szám következett. Még tán sosem volt ilyen szenvedélyes a csókunk, pedig eddig is mindig rendesen kitettünk magunkért. Ebben viszont most egyszerre elegyedett minden ízünk, tovább gyújtva ezzel az érzékeinket.

Hamar bekövetkezett a mindkettőnknek második orgazmus. Zihálva és remegve öleltük egymást.

- Ha ez… vita után… mindig ilyen, akkor… gyakrabban kéne…

- Azt már nem – szakítottam félbe. – Vita nélkül is… lehet ilyen, emlékezz csak…

Én emlékeztem. Minden egyes alkalommal volt benne egy picivel több, akár egy mozzanat, vagy mozdulat, egy íz, egy illat, ami szebbé varázsolta. Részemről az érzelmek is színesítették ezt. És összeszorult a szívem, mert én már tudtam, mit érzek, de azt nem, hogy ő hogyan viseltet irántam. Féltem rákérdezni.

Még benne voltam, ráadásul továbbra is mereven, de egy óvszercsere miatt le kellett emelnem magamról. Leültettem a kanapéra, megszabadultam a használt szereléstől, majd most én térdeltem le elé a szőnyegre, és a combjait szélesre feszítve kezdtem nyalni megint. Most más íze volt – benne érződött a másféle orgazmus aromája, én pedig azonnal reagáltam is erre.

Mélyre fúrtam belé az ujjaimat, mialatt nyelvem a csiklóját pöckölgette. A bőrkanapé anyagja fájóan visított a körmei alatt, mikor elérte az újbóli beteljesülést.

Míg ő ernyedten hevert, én letakarítottam róla a forró nedűt, majd felemelkedtem, az egyik markába zártam a további, még jó óvszerpéldányokat, majd őt a karjaimba vettem, és egyenesen a hálószobába mentem vele. A hűs lepedőre fektettem, aztán elnyúltam mellette, és végigcirógattam a testét.

Először a szemeimmel, majd az ujjaimmal, végül – miközben utóbbiak újra beléfúródtak – a nyelvemmel is. Kris ekkor könyörögni kezdett. A második óvszert én húztam magamra valahogyan, az emlékeim erről kitörlődtek, és gátlástalanul széttárt combjai közé helyezkedve egyből belemerültem élvezeteim forrásába. Apró mozdulatokat végeztem a teste mélyén, amivel apró rángásokat sikerült benne gerjesztenem, és hüvelyizmai szorítását érezhettem magamon.

A körmei ezúttal a hátamat vették célba, mire fölé hajoltam, és csókokkal fokoztam az amúgy is fenséges hangulatot. Szerelmem szemeibe pillantva pedig megállta, épp egy tövig nyomott helyzetben.

- Mi baj? – kérdezte Kris szaggatottan suttogva.

- Nem akarom elsietni megint – feleltem mosolyogva, és ehhez tartva magam lassan kezdtem mozogni benne. Egész addig kihúzódtam, míg testem hegye maradt csupán benne, hogy aztán ismét mélyen belétemetkezzem.

Nyögéseink és zihálásunk különböző, mégis egy ritmust diktáló dallamai kísérték végig szenvedélyünk csúcsokig fokozódását, hogy azt elérve szorosan összekapaszkodjunk, és szótlanul adjuk át magunkat az utánozhatatlan pillanatnak.

- Hogy is mondtad? – kérdezte Kris kicsivel később – jobban mondva a negyedik menet után – az erkélyen, cigizés közben. Úgy döntöttünk, tartunk öt perc pihenőt, mielőtt folytatjuk, amit végkimerülésig bírtunk volna csinálni. Csakhogy nem tudtam, mire gondol.

- Mit? – kérdeztem vissza. A kellemes éjszakai szellő közben végigcirógatta meztelenül összefonódó testünket, felszárítva rólunk az izgalom verejtékcseppjeit.

- Azt a dolgot a szíveddel… – Megállt egy pillanatra a légzésem. Ezek szerint nem felejtette le, sőt, nagyon is jól figyelt, mikor ezt mondtam.

- Nem tudom, hogy tényleg hallani akarod-e… – A szívverésem a torkomba kúszott. Kris most tényleg azt várja, hogy szerelmet valljak neki? – kérdeztem magamtól egyszerre döbbenten és rettegve. Miért akar kínozni? Nyilvánvaló, hogy ő csak testi vágyat érez irántam…

- Megegyeztünk, hogy nincs több titok – súgta, miközben felemelte a fejét a vállamról és a szemembe nézett. Igaza volt. Mégsem voltam rá képes.

- Már kimondtam, szóval nem titok többé – fordítottam el a fejem, és eloltottam a cigimet. Erre kedvesem is hasonlóképp cselekedett – egyelőre nyugodtan –, majd felpattant az ölemből, közölte, hogy undok vagyok, és beszaladt a hálóba.

Az ágy mellett értem utol, ahol megragadtam a derekánál fogva, magam felé fordítottam, és jókedvűen az ágyra dobtam. Vele repültem én is, és pont a teste fölött landoltam.

- Méghogy undok? – firtattam mosolyogva.

- Az bizony! – felelte duzzogva, de a lábai közben a derekam köré kulcsolódtak. Ahogy izzó ágyéka hajlatába simult a testem, feléledtek a vágyaim, előbb mégis el akartam oszlatni a tévhitet, melyben Kris létezett.

- Nem vagyok undok! – tiltakoztam puszik sokaságát halmozva közben az arcára.

- De igenis az vagy! – Ő vergődött még egy kicsit, de amint elértem a száját, elsimultak a mozdulatai, és a karjait is a nyakam köré fonta. Ekkor álltam meg én is, és a tekintetemet az övébe fúrtam. Láttam benne valamit, ami arra biztatott, hogy merjek kockáztatni.

- Szeretlek, Kris – mondtam ki tisztán hallhatóan, csak hogy ne kelljen megismételnem, mert akkor már totál hülyét csinálnék magamból.

Ahogy most is. Lehet, hogy nem erre számított, mivel sokáig nem reagált. Semmit! Meg sem moccant. Nekem pedig repedezni kezdett a szívem. Már épp húzódtam volna el, amikor egy gyors puszit adott a számra, majd újra a párnára hajtotta a fejét, és hozzám hasonló mély pillantással indította a közlendőjét.

Tudtam, mit fog mondani: sajnálja, de ő nem érez ugyanígy. Szerettem volna, ha ezt inkább nem mondja ki, és meg akartam kérni erre, de megelőzött.

- Én is szeretlek téged – suttogta.

Ezúttal én nem voltam képes reagálni. A tekintete, majd pedig a mosolya meggyőzött róla, hogy nem hazudott. És nem is ferdített a valóságon. Sőt! Őszinte érzelmeket láttam rajta. Meg némi bizonytalanságot. Ezt én is éreztem.

- Nem kell viszonoznod, ha nem érzed biztosan – akartam megnyugtatni. Nem akartam, hogy kötelességének érezzen bármit, ami nem igaz.

- Biztosan érzem – felelte, és egy csókkal pecsétet is rakott a szavaira.

Ennek egyetlen következménye lett: én szárnyalni kezdtem a boldogságtól, lehullott közöttünk minden, a másik okozta bizonytalanság alkotta falacska, és immár teljesen tiszta lapokkal, nyíltan vetettük bele magunkat az immár szerelemmel teli testi örömök sokaságába.


(Kris)

A következő napok csodálatosan teltek, még az sem vett rájuk árnyékot, hogy ő továbbra is bármikor felbukkanhatott, bár vigyáztunk, hogy nyilvánosan ne mutatkozzunk együtt. Robnak ebből hamar elege lett, mert – ahogy többször mondta is – legszívesebben világgá kürtölte volna a szerelmünket, és azt, hogy én vagyok az, aki bearanyozza az életét.

Ezt erős túlzásnak találtam, és állandóan igyekeztem meggyőzni róla, mennyire kevés a valóságalapja az elfogultságának, de mindannyiszor szerelmes csókkal felelt. Nekem is könnyebb volt így – nyíltan – szeretni őt, mint eltitkolva még magam előtt is. Alighogy ő először kiejtette a száján, hogy a lábaim elé rakta a szívét, megpendült bennem ugyanaz a húr, amely őt is lengette ezen a csodás felhőn, és bár csak később tudatosítottam magamban, miért is van ez, tagadhatatlan volt, hogy én is beleszerettem.

Ennek egyelőre otthon adóztunk, meg persze kedvesem hosszabb forgatási szüneteiben, többnyire az ő lakókocsijának mélyén, mert nálam bármikor felbukkanhatott Kate, de ő nem adta fel a reményt, hogy előbb vagy utóbb úgyis megszabadulunk életem megkeserítőjétől, és akkor majd világgá kürtölheti, amit a szíve diktál felém. Én kevésbé voltam ilyen optimista, de ráhagytam.

És akármit is éreztem iránta, volt nap, hogy megkértem, menjenek Tommal sörözni, vagy csak tegye tiszteletét a valódi otthonában is, mert néha rám tört a festhetnék, és képtelen voltam úgy koncentrálni, ha tudtam, hogy csak egy ajtó választja el tőlem. Én magam gyűlöltem ugyan a karácsonyt, de mivel ő nyilván meg akarta tartani, úgy döntöttem, addig – ha törik, ha szakad – befejezem a képet, amit amúgy is neki szántam. Ehhez kellett az az idő, amíg külön vagyunk pár órácskát.

Általában sms-t küldtem neki, mikor indulhat haza. Tom, meg persze mindenki más miatt is fenn kellett tartani a látszatot, hogy nem tudok beszélni. Rob emiatt is morgott néha, de csak mert vele sem álltam szóba a lakás falain kívül. Itthon viszont hallhatott eleget, úgyhogy gyorsan beletörődött a döntésembe.

Karácsony előtt két nappal is így volt: írtam neki, ő pedig megjelent, és titokzatosabban mosolygott, mint valaha.

- Mi az? – gyanakodtam rögtön. Amióta kikötöttem, hogy nincs titok, mindenről alaposan beszámolt – a bátyámmal való pontos szövetkezésének okától kezdve Stacey napi szintű bosszantásaiig –, ezért reméltem, hogy most is „megörvendeztet” valami hasonlóval.

- Van egy meglepetésem. Kibírod még egy picit, vagy most akarod tudni? – húzott magához, és csókolgatni kezdte a nyakam. Kár volt feltennie a hülye kérdést, naná, hogy most akartam. Először is őt magát, aztán a meglepetést.

A mostból – ami a titkot illette – másfél órával később lett, mikor kimerülten hevertünk az ágyon, ő pedig felállt róla, és engem magamra hagyott. Kíváncsian néztem utána, ahogy kimegy a hálóból, és miközben sokadjára állapítottam meg, milyen tökéletesre formálta őt az evolúció, hallgatózni kezdtem, mit matat a konyhában. Hallottam a hűtőt, poharak csörrenését, meg egy pukkanást.

Meglepődtem, mikor beállított egy üveg pezsgővel, és két pohárral. Egyből beindult a fantáziám, hogyan kéne fogyasztani a habzó nedűt, de ő most mást gondolt ki – tisztára hagyományos módon akarta inni.

- Mire föl ez a nagy ünneplés? – pillantottam rá mosolyogva.

- Ma van egy hónapja, hogy a karjaimba pottyantál a lakókocsimból kifelé jövet – nyújtotta át az egyik poharat. Elszégyelltem magam, mert én nem ezt a dátumot tartottam számon, hanem azt, amikor Tom összezárt bennünket. Most is elpirultam, ahogy visszaemlékeztem arra az ominózus éjszakára. – Tényleg, mit kerestél te ott? – kérdezte szerelmem, kizökkentve a forró emlékekből.

- Egy macskát kerestem. Kate hozta magával aznap, mert reggel állatorvoshoz vitte, és rám bízta, de én elvesztettem… – A cicus szerencsére később meglett, de mire felkutattam… – Az ajtód nyitva volt, és beszaladt rajta, gondoltam, ott hátha el tudom kapni.

Ennyi magyarázattal meg is elégedett, sőt, mivel a négylábú volt a tulajdonképpeni oka annak, hogy akkor és ott találkoztunk, el is határozta, hogy megajándékozza Kate-et egy hónapra elegendő macskatáppal. Felnevettem a képtelen ötleten, mire megsértődött, és ki kellett engesztelnem. Ez igen izgalmasra sikerült, úgyhogy később tudtam csak meg az ünneplés másik okát.

- Volna egy kérdésem, ami… elég komoly – kezdte, mikor kifulladva hevertünk az átnedvesedett lepedőn, és a pezsgőt tovább kortyolva cirógattuk egymást libabőrösre. Egyből megijedtem a hangja komorságától.

- Ne kímélj! – szóltam rá hasonló hangsúllyal.

- Annyira nem gáz, csak… Nos, mivel itt a karácsony… Meg szerettelek volna kérni valamire – dadogta egyelőre nem túl összefüggően. Nekem még volt titkom előtte, többek között az, hogy mennyire rühellem ezt az ünnepet, de mivel láttam rajta az izgalmat, amellyel a majdani válaszomat várja arra, amit remélhetőleg hamarosan kinyög, nem akartam lelombozni a jókedvét. Inkább megkönnyebbültem, hogy nem „bajt” akar bejelenteni.

- Mire akartál kérni? – mentem elébe a dolognak.

- Nem tudom, hogy a családoddal akarod-e tölteni az ünnepeket…? – nézett rám kérdőn. Megráztam a fejem, mire kíváncsivá vált a tekintete, de nem firtatta a dolgot. Ehelyett valami olyant mondott, amitől néhány pillanatig a levegőt is rendszertelenül szedtem. – Eljönnél velem Londonba? Az én családom ott él, és be szeretnélek mutatni nekik. Mindig velük töltöm az ünnepeket, de most szeretnék eldicsekedni a szerelmemmel is.

Imádtam, amikor ilyen félénken vezet elő valamit, de most letaglózó volt a végkifejlet. Azt akarja, hogy az ő családjával töltsem az ünnepeket? Abból a feszült várakozásból ítélve, amit a válaszomért epedve láttam rajta, arra következtettem, hogy igen.

Nem volt kedvem hangulatot rombolni azzal, hogy – megint – előhozakodom a múltammal, ezért némi töprengés után rábólintottam. Vele egyből madarat lehetett volna fogatni, olyan boldoggá tettem. Össze-vissza ölelgetett és csókolgatott örömében, nekem viszont voltak fenntartásaim. Mi van, ha nem fogok tetszeni a szüleimnek?

- Ne félj, imádni fognak! – nyugtatgatott. – Meg a nővéreim is. – Ezután elmondta, hogy kettő van neki, és nemcsak ő visz magával engem, hanem a lányok is hozzák a párjaikat. Nem lettem tőle boldogabb. Egyetlen feltételt szabtam csak: hadd legyek ott is néma. – Nem is tudom – gondolkodott el Rob. – Ha gondolod, hogy úgy könnyebb…

Nem, semmiképp nem lett volna könnyebb, de féltem, hogy oda is elér egyesek „keze”. Ezt a félelmemet megosztottam kedvesemmel, aki azonban egyből tiltakozni kezdett. Kizártnak tartotta, hogy Európában bármi problémánk lehetne belőle. Én nem bírtam ilyen pozitívan hozzáállni, ezért arra kértem, hogy még aludjunk erre egyet-kettőt.

Egy ráalvásra jutott idő, ugyanis másnap indulnunk kellett.

(Rob)

Amikor Kris is kimondta – és azóta ezerszer –, hogy szeret, úgy éreztem, az álmaim váltak valóra. Persze nem akartam rögtön megfélemlíteni azzal, hogy az oltár elé rángatom, bár megfordult a fejemben, hogy esetleg… majd… valamikor… Addig is élveztem, hogy vele lehetek, mindent megbeszéltünk, és nem akadt több bonyodalom.

Jason tovább vigyázott ránk, mert az az elmebeteg még mindig a városban volt, de szerencsére nem mutatkozott, így nyugalomban teltek a napjaink. Karácsony közeledtével izgultam, Kris mit fog szólni az ötletemhez, miszerint látogassuk meg együtt a szüleimet. Legnagyobb örömömre beleegyezett, és most már épp a reptérre tartottunk. A neki szánd ajándék pedig a zsebemben lapult.

Minthogy Tom földim volt, velünk tartott. A paparazzik ostroma elől mind a LAX-on, mind pedig a Heathrow-n kapucni és egyéb álcakellékek mögé rejtettük Kristent, mivel előre közölte velem, hogy – ismerve a körülöttünk, színészek körül zajló felhajtást – nem szeretné magát a címlapokon viszontlátni.

A reptéren két külön autó várt bennünket, az egyikkel Tom ment haza, a másikkal pedig mi. Szerencsére hamar leráztuk a fotósokat, és nyugodtan autózhattunk haza. Láttam Kristenen, hogy ideges, de megpróbáltam megnyugtatni, hogy senki nem fogja megenni. Időközben eldöntötte, hogy kockáztat, és lesz, ami lesz, megszólal a családom előtt is, de most egyre furcsább nyugtalanság lett úrrá rajta.

- Nem tudom, rossz előérzetem van – mondta a kérdésemre, miszerint minden rendben van-e. A válaszát nem tudtam mire vélni egészen addig, míg be nem léptünk a házba. A nővéreim kocsija már a felhajtón parkolt, így sejtettem, hogy az egész bagázs csak ránk vár.

Megszorítottam a kezét, és egy nyugtatóként – meg persze vágykeltőként – funkcionáló csókot is adtam neki még az autóban ülve, amitől rögtön más színben látta a világot. Én magam is.

Megfordult a fejemben, hogy mielőtt bemegyünk, ki kéne használni a sötétített üvegek adta lehetőséget, de úgy gondoltam, arra lesz időnk bőven az éjszaka során. Egy hotelben foglaltattam szobát, hogy Kris ne érezze magát feszélyezve, de oda csak a családi lejelentkezés után kívántunk elmenni. Addig is várt ránk egy közös ünneplés.

Alighogy beléptünk az ajtón, a csók után szerelmem is lehiggadva pillantott végig rajtam, miközben cinkosan egymásra mosolyogtunk. Még senki nem vette észre, hogy megérkeztünk, és meg is csapott bennünket a nappaliból hallatszó nevetés, amiből arra következtettünk, hogy már mindenki csak ránk vár. A nővéreim hangját felismertem, és tudtam, hogy az egyikük mostanában szedett össze magának valami új pasit, ebből gondoltam, hogy ő az ismeretlen, akit még hallok a szüleimen, rajtuk, és Vic udvarlójának hangján kívül.

Kris felé fordultam, és le akartam segíteni a kabátját, amikor olyasmit láttam rajta, amit eddig még soha. Még akkor sem, amikor elmesélte, hogyan keseríti meg a volt pasija az életét.

Nemcsak elfehéredett, szinte holttá szürkült, és az egész lényéből egyfajta riasztó feszültség áradt. Elakadt a lélegzetem, bár sejtettem, hogy ő egy ideje már nem vesz levegőt, tán a szíve is megállt.

- Ő az - formálták ajkai. A hangja hiányzott mellőle. Rögtön tudtam, kiről beszél…